
– Menjél már Cili, légyszíves! Nem igaz, hogy miért kell könyörögni! – Én nem könyöjgök! Csak megyek…
Cili lenget egy papírdarabot Dávid előtt, aki persze rástartol. Cili elrántja előle. – Nem Dájid, nem szabad megfogni! Ez apujé! – Csak Te foghatod meg, vagy hogy van ez?! – Igen, csak én. Mejt én sokat teszek a tisztább föjdéjt.
– Egyedüj játszom, de majd szójok, hogy vajaki jöjjön, mejt egyedüj nem tudok bíjni magammaj.
Apja: – Cili, mit szeretnél majd karácsonyra? Cili: – Még egy Dájidot! Cuki. De nem. 🙂
Cili orrát tisztogatom. Cili: – Nagy cicakaki jan benne? Én: – Igen, elég nagy. Cili: (mutogat az orrára) Ott jan. Ott mászik benne. Én: – Ez nem mászik Cilike, mert nem élőlény, hanem csak egy ilyen ragacsos izé… Cili: – (tovább mutogat) Itt jan, itt jagadozik!
Cili uborkát eszik, majd megkínál, és a számba ad egy darabot: „- Én adom, mejt te jeeszed magad!” 🙂
Én: – Na mi van nagylány? Cili: – Semmi küjönös. Csak egy kicsit jecsücsüjök, mejt jeszakad a dejekam.
Cili egy Telenoros papírkoronával a fején mászkál, rányit az apjára… „- Én vagyok a kóboj kijájfi. Te meg a Süsü vagy.”
Szól a zene: „A Béke Presszóban ragadnak az asztalok…” Cili: – A mi asztajunk nem jagad. Igaz? Mejt mindig letöjöjöm, amikoj kiöntöm a Maci kávét…
– Anyu, nekem mindennap kejj pajacsintát ennem. Éjted? – Igen? Ezt ki mondta Neked? – Én mondtam. /persze aztán nem evett/