Dragomán György: Oroszlánkórus
Nem egyenletes színvonalú kötet az Oroszlánkórus, de mindegyik novella érdekes és olvasmányos. Sikerül ügyesen egyensúlyozni a nehéz és könnyű között, miközben végig szépirodalom marad.
Az Oroszlánkórus az első Dragomán György olvasmányélményem, de már az első oldalak után tudtam, hogy nem az utolsó lesz.
Zsófi kapta a kötetet, de mivel éppen mást olvasott gyorsan elhappoltam és pár nap alatt felfaltam az egészet. Mostanság egyre jobban kedvelem a novellákat.
A fülszöveg alapján végig zenés, zenével foglalkozó írásokra számítottam, ami a kötet első felében így is volt. Aztán egyre lazábban kezdtek kapcsolódni a sztorik és a végén teljesen más irányba mentek el. Ez kezdetben kicsit meglepett és zavaró is volt, de hamarosan már el is felejtettem, hogy milyen koncepcióval indult a válogatás.
Nagyon jók voltak a gyerekek szemszögéből írt darabok. A Nagypapa és kis unoka sztorik tetszettek talán a legjobban. Aztán a hevimetál. Ahogy olvastam és minden mondat végén ott volt a bazmeg, úgy éreztem magam, mint amikor lementem valami apró-cseprő munkát elvégezni a Lamarking boltba és az eladók beszélgetését hallgattam. Elképesztő, és sokan el sem hiszik, de létezik ilyen amikor valaki egy mondaton belül is többször bazmegel. Tamás kollégám például rendszeresen mondta azt, hogy
– Bazmeg, bazmeg.
És ez nem káromkodás volt, vagy ilyesmi, hanem nyomatékosítás. Mint másnál a hirtelen csend, a felkiáltójelek a mondatok végén.
Ennyi különböző történettől nem várható el, hogy egyforma színvonalat hoznak és ez nem is történik meg. Elég hullámzó minőségű sztorik, de mindegyik élvezetes és olvasmányos. Egy olyan könyv ami se nem könnyű, se nem túl nehéz, de remek szórakozás. A moly.hu adatlapon 4,5 csillagot adtam neki, amit így pár nap után talán négyre változtatnék, de minek.