
Személyes napló, csak bejelentkezve olvasható.
Meghívtak egy titkos csoportba a Facebookon (nem is tudtam, hogy van ilyen, konteó imádóknak remek táptalaj) a gimis évfolyamom a tagjai. Hirtelen újra megláttam az osztálytársaimat és azon töprengtem, hogy ki ez a sok öreg csóka. Aztán a jutott eszembe, hogy atyavilág én is?
Tegnap este készítettem egy újabb pár perces videót, most Dávidról. Semmi művészi, csak négykézláb mászkál fel és alá a lakásban, felhúzódzkodik a fotelekre és asztalokra, vidáman dobol. Viszonylag sűrűn szoktam ilyen videókat összevágni, mert nagyon érdekesek akár egy év távlatából is, 20-25 múlva meg már szinte történelem. Apunak van egy csomó VHS kazettán a gyerekkoromról…

Az előbb érkezett meg a Google inaktív fiók kezelő rendszeres jelentése. Aki nem tudná mi az, annak elmondom, ha egy Google fiókba a megadott időn belül nem lépnek be, nem használják, akkor küld egy értesítést a megadott személynek, e-mailben és telefonon, hogy nézzen utána mi a kánya van. Praktikusan, ha meghalok, akkor a kiválasztott személyek…
Mindig éreztem, hogy a legjobb formámat a humor terén akkor futom ki, mikor idegesítően-szervilisen belepofázok két másik ember már éppen veszekedés határán álló társalgásába. Újra átélhettem ezt a gyönyört, mikor a kollégáim bejöttek az irodámba, hogy pénzügyeket intézzenek. Nem tudom ők jól szórakoztak-e, de én piszok elégedett vagyok magammal.
Rita Monaldi és Francesco Sorti történelmi regényt akartak írni. A probléma abban áll csak, hogy egyikük vallástörténész, a másik zenekutató, de egyikük sem író. Nagy kár. Az Intrika így elvész a stílustalanság mocsarában.
Nem egy alkalomra emlékszem, mikor a tesztoszteron szintem kiverte a biztosítékot, ez hajnali órákon történik, amikor az édes drága gyermek inkább vidáman gőgicsél a karomban (megvan hozzá a meztelen mellkas is sokszor), minthogy aludjon.
Túl ritkán jutunk el színházba, ez minden alkalommal fájón mar belém, mikor mégis leülök a helyemre és nézem a függönyt, várom hogy kezdődjön végre az előadás. Kedden a Vígbe mentünk, Zsófi szülei adták át nekünk a bérletüket, a Mester és Margaritára. Nagyon vártam, az egyik kedvenc könyvem, de ez a feldolgozás borzasztóra sikerült.
Blogot írni sokféle indíttatásból lehet. Én általában előre vázlatolom a bejegyzéseket, formázgatom őket, többször módosítom. Néha azonban hirtelen felindulásból születik meg egy-egy, mint most is.
Az első munkanaptól kicsit rettegtem, mindenki nehezen viseli a hosszabb szabadság utáni visszatérést. Meglepően simán ment minden, sőt. Ebéd után megyek le a boltba megbeszélni pár dolgot, a srácokat egy táblagéppel a kezükben találom, valami beépített videokamerás modell mozdonyt próbálnak életre kelteni. Hamar az iPad mögött találtam magamat, hogy fejtsük meg közösen miért nem lehet a vezetőállás…