Jó egy éve, hogy elhatároztam, hagyom, hogy kicsit hosszabb legyen. Nem annyira, mint ifjúkoromban, de hogy ne szakállvágóval szobrászkodjanak rajtam, hanem ollóval. És beletelt kis időbe, míg megnőtt, volt is itt-ott gond, de csak szinten kell tartani, ugye.

Na, szóval beestem az utcáról, helyből volt is bőven fodrász, egy kedves tekintetű fiatal nő karmai közé kerültem. A látszat néha csal. Nem tudom, miben zavarhattam meg, mikor beléptem egy sámlin ült a kasszás mellett – akkor még nem jutott eszembe a madame titulus, de azóta a kedves tekintetű nő szakmáját egészen másnak hívom, mint előtte, amihez a madame, mint főnök tökéletesen passzol. Szóval ott ült, kezében egy telefonnal. A továbbiak alapján úgy érzem, hogy nagyon gyorsan vissza akart térni ahhoz a telefonhoz.

Egy székre mutatott, én leültem – bár ne tettem volna! – rám applikálta a köpenyt és mielőtt egy szót is szólhattam volna arról, hogy mit is szeretnék, egy elektromos beretvával húzott egy csíkot a hajamba. Itt jeleztem, hogy nekem lenne egyébként egy koncepcióm, és ez így nem lesz jó. Ő vidáman mondta, hogy tudja pontosan, mit akarok.

Tamáskodtam, hiszen még nem mondtam el neki, a transzcendens dolgokban meg nem hiszek. Mindenesetre biztatott, hogy meséljem, mit csináljon, de közben a gép nem állt meg a kezében. Arra külön felhívta a figyelmemet, hogy ne ficánkoljak, mert így nem lehet hajat nyírni. Próbáltam elmagyarázni, hogy arra kéne vigyázni, hogy én hosszabb hajat szeretnék, de oldalt, ahol forgóm van, alá kell kicsit nyírni, hogy aztán a súlya helyretegye a dolgot.

Ő vidáman mondta, hogy ne aggódjak, van egy kínai ügyfele, akinek pont ilyen haja van, mint nekem, erős és egyenes szálú, szóval van gyakorlata ebben. Készséggel elhittem, de – kinyúlva a lepel alól és az érintett pontra mutatva – magyaráztam, itt kéne erre figyelni. Gyorsan a jelzett helyre ment a beretvával, hogy bebizonyítsa az igazát, de ő is meglepődött az eredményen, aminek ekképpen adott hangot: Nahát, tényleg!

Igyekeztem volna örülni annak, hogy igazam lett, de halvány keserűség keveredett ebbe a győzelembe. Eddigre ugyanis úgy néztem ki, hogy a skalpomig szinte kopaszra nyírt, felette viszont, mint egy másnapos Beatles-tagnak, össze-vissza állt egy csálé gombafrizura. Ezt el is mondtam neki, és kapva-kapott a témaváltás lehetőségén. Megtudakolta, hogy miért, hát nem szeretem a Beatlest?

Nem voltam abban a hangulatban, hogy a Lennonékkal kapcsolatos, amúgy ambivalens viszonyomat taglaljam ennek a Jezabelnek. Amiről értekeztem volna szívesen, az az anyukájának a foglalkozása, de mivel még volt valamennyi hajam, úgy éreztem, jobb, ha megtartjuk a jó viszonyt. Sajnos hiába.

Igyekeztem felhívni a figyelmét: nem szeretnék olyan hajat, mint egy desszantosé, bár olyat már nem fogok kapni, amilyet szerettem volna. Biztosított róla, kedvesen, hogy higgyem el, elégedett leszek a végeredménnyel. De, tette hozzá érdeklődően: mi az a desszantos?

Ez egy igaztalan világ, ahol a legjobbak is csalatkoznak olykor a reményeikben. Így járt a fodrásznak álcázott sátánfattya is, mert míg elmeséltem neki, hogy mi is egy desszantos, addig befejezte a „frizurámat”, és én mégsem voltam elégedett. Körben a fejbőrömig lehet belátni a kis tüskék között, míg fent valami halvány árnyék jelzi, hogy ott nőhetne akár szőrzet is.

Elégedetten sepergette a hajamat a földről. Megdöbbenve mondta, hogy nem is látszott menet közben, hogy milyen dús hajam van. Volt, igazítottam ki lakonikusan. Miután fizettem és bár jelezték, hogy adhatok borravalót, én ettől elzárkóztam; szóval miután szabadultam úgy 3 kilóval könnyebben és kiléptem a meleg október eleji napsütésre, megálltam a bank tükrös ablaka előtt és csak meredtem magamra. Végül felhúztam a kapucnimat, hogy megvédjem a fejbőrömet a leégéstől.

Otthon, vacsora közben a családom hallatlanul szórakozott a sztorin és a kinézetemen. Az ifjabbak a visítva röhögés határán mozogtak, majd könnyüket törülgetve biztosítottak a szeretetükről.