2016. június 11., szombat

már megint a forradalom

Időjárás: piszok meleg, igazi nyár, aztán háromtól esős, zivataros

Reggel Zsófi elment az érsebészhez, azzal, hogy most foglalt időpontja van (mint eddig is mindig) és most ő az első, szóval maximum két óra és itthon lesz. Jó, mondtam én, úgy legyen, de beszéljük meg mit adok a gyerekeknek ebédre.

Miután elment rendet raktam a konyhában és megfürödtem. Cili kérésére letöltöttem a Némó nyomában című Disney opuszt, így nyugiban tudtam hajat mosni. Miután elkészültem rövid negyven perc alatt felöltöztettem, átpelenkáztam mindenkit, aztán összekaptam a tízóraira szánt kiflit, megtöltöttem itallal a kulacsaikat. Ez után újra elkezdtem felkeresni a gyerekeket a lakás különböző zugaiban és igyekeztem egy helyre terelni őket, hogy felöltözzünk. Küzdelmes 30 perc után ez is sikerült.

Az a tíz perc már elröpült, mire minden gyereket, biciklit, motort, elemózsiát magammal cipelve bezártam az ajtót, a rácsot a hevederzárat, lecipeltem mindent és mindenkit a lépcsőn, ki az utcára. Éppen felpakoltam a gyerkőcöket a biciklire és motorra, megigazítottam a hátizsákot, amikor rájöttem, hogy két dolgot hagytam otthon:  a kiflijüket és az én italomat. Úgy döntöttem egyszerűbb lesz vennem két kiflit út közben, mint újrakezdeni az egész hajcihőt.

A két gyerekkel sétálni menni, ha bicikliznek izgalmas feladat. Hiába nevelem őket folyton, amint nyeregbe pattannak megszűnik számukra a gyalogosok társadalma és úgy érzik, hogy egyedül vannak a járdán. Dávid ezt azzal tetézi, hogy nem igen érdekli mi van előtte, sokkal jobban szeret kifacsarodott fejjel oldalra vagy hátranézni miközben vadul hajtja magát, én meg kiabálok neki, hogy lassíts, állj, előre nézz, meg hasonló, számára teljesen badar dolgokat.

Csak annyit mondanék, hogy eddig a csodával határos módon mindig sikerült a járókelőknek nemtől és életkortól függetlenül időben elugraniuk.

Az első állomásunk a Copy General volt, ahol kinyomtattam, aztán kitöltöttem, aztán bescaneltettem az Origo számára azt a formanyomtatványt, amire majd kiadják a Sprintes pénz nyereményemet. Jó hely ez a Copy General, segítőkészek és az se nagyon zavarja őket, ha két szeleburdi gyerek a megállítótáblaként funkcionáló figurát tologatja fel-alá az üzletben. (Pedig igyekeztem kordában tartani őket, de mondták hogy hagyjam csak, aranyosak.)

A következő megálló a Móricz alatti aluljáró volt. Ugyanis két gyerekkel és a járműveikkel egyszerre átkelni a zebrákon nem egyszerű feladat, nagyon megörültem, hogy egy rakás lámpát, villamost és autóst egyszerűen megúszok két lépcsőzéssel. Amivel nem számoltam, hogy a néptelen szombat délelőttön az aluljáróban nincs senki, csak egy álmos BKV ellenőr; és így a két gyerek remek bicikliző pályának találja majd a kihalt területet. Volt egy kis nézeteltérésem a két ivadékkal, hogy most már ideje lesz leszállni a drótszamarakról és feljönni a lépcsőn szépen.

És ahogy felértünk helyből jött a következő feladat, be a körtéri Sparba, megértetni Dáviddal, hogy odabent nem lehet motorozni. Megvettük a két zsömlét, amit kinéztek

(5 perc válogatás, részemről azt szajkózva, hogy nem szabad hozzányúlni, csak mutass rá)

aztán amíg sorban álltunk megvágtak még két Kinder tojásra is. Éktelen visítás közepette mentünk ki az üzletből, mert Dávid azonnal szerette volna a tojást és a kenyeret egyszerre. Odakint megegyeztünk, hogy a kenyeret kapja most meg, a tojás majd ebéd után. Kezükbe nyomtam a két zsömlét és ekkor már tudtam, hogy én egy barom vagyok. Tele kézzel nem tudnak biciklizni. A Feneketlen tóig a menetünk a következőképpen nézett ki:

Cili elől, ugrándozva és tele szájjal angol mondókákat énekelve fonetikusan, hogy még a Deák Bill is megirigyelhette volna.

Utána Dávid, figyelmét a zsemle és a Villányi út végén sorakozó buszok közt osztva meg. Elégedetlenül magyarázva, hogy nem, nem, kész, Apaaa, kéész. Ez azt jelenti, hogy állnak a buszok, nem mennek tovább és, hogy nézzem meg ez felháborító.

A sor végén én megyek, igyekszem nem felbukni Dávidban és közben rávenni Cilit, hogy ne szaladjon el, egyik kezemben egy piros műanyag motor, másikban egy narancssárga és egyre nehezebb bicikli. Ha egy pillanatra abbahagyom a válaszolgatás és a felháborodást a BKK beszállítóinak restségén, akkor végem.

A tópartra érve (két lépcsősor) lebeszéltem Cilit, hogy felmásszon a Magyar Ifjúság kétes tisztaságú emlékművére, inkább megálltunk a tó végében, hogy befejezzék végre a falatozást és körbe biciklizhessék a tavat, ami jövetelünk voltaképpeni célja volt. A környék összes galambja viszont kiszúrta, hogy itt etetés lesz, így aztán a futók legnagyobb örömére a két gyerek a maradék zsömlét jószívűen megosztotta a galambokkal és egy uszkárral. A futókat az zavarta, hogy a galambok ellepték miatta a futópályát és ha közibük szaladtak, akkor két felháborodott gyerek átkai kísérték őket. Én csendben meghúzódtam.

Egy idő után elfogyott a kenyér, amit a gyerekek és a galambok is csalódottan konstatáltak. Én viszont ellenálltam annak az ostromnak, hogy vegyek kacsatápot és majd azzal etetik tovább a szárnyasokat (értelmi szerző Őri Cecília). Úgy éreztem, hogy a Sparos zsömlével megtettem már a magamét a környék madaraiért. Viszont elindulhattunk végre biciklizni. Cili szerette volna közelebbről megnézni a tó másik oldalán levő szökőkutat. Miután ezt a programpontot kipipáltuk rávettek, hogy menjünk át a játszótérre.

Itt letettük a motorokat és Cili elhúzott csúszdázni és mászókázni én meg sorban álltam a kisgyerek hintánál Dáviddal. Kettőnk közül az egyikünk elég ideges volt, mert lassan kerültünk sorra. Egy csomó szláv beszédű ember volt aznap a játszótéren hatalmas bőröndökkel, vaslogikával megfejtettem, hogy a közeli Flamenco hotelból kellett eljönniük 10-kor és a buszuk még biztosan nem indult el haza, így a gyerekeik lefoglalják a hintát. Maradtak volna otthon. :)

Viszont miután sikerült elfoglalni a hintát és mindketten megnyugodtunk, bizonyos hírnévre tettünk szert azzal, hogy az új hinták biztonsági zárját a filigránabb anyukák nem tudták becsatolni és miután egyszer felajánlottam a segítségemet onnantól híre ment, hogy engem kell megkérni erre a feladatra. Volt egy olyan előnye, hogy amikor Cili sírva érkezett, hogy a fiúk nem engedik felmászni a csúszdás mászókára, mert az most gőzmozdony és már nincs az állomáson, akkor az aktuális hinta partner felügyelt Dávidra míg én elsimítottam a masinisztával az ügyet. Piszok kis maffiózó volt, de én nyertem.

Telefonon megtudtam közben, hogy Zsófinak nem úgy alakult az élete, ahogy ő várta, hanem ahogy én sejtettem. Így aztán nem jön utánunk a játszótérre, hanem hazasiet és közben bevásárol, megmelegíti az ebédet. Időben indultunk haza, lévén, hogy a táv nem lett rövidebb és a zebrák és útkereszteződések száma is konstans maradt. Egy játszótérről elindulni nem tűnik nagy feladatnak, de Jaltában könnyebb tárgyalópartnerek ültek egymással szemközt, mint Cili és Dávid, amikor arról vitáztok, hogy hány csúszdázás lehet még indulás előtt.

A hazafelé út, az újra üres aluljárót leszámítva, eseménytelen volt.

Itthon aztán ettek vidáman, szerető anyjuk krumplipürével és halrudacskával várta a csapatot. Cili a krumplit elutasította, de cserébe bőven evett csokoládét, Dávid meg egy idő után álmosnak érezte magát és elvittem aludni. Mikor sikerült letennem az ágyába végre mi is asztalhoz ülhettünk Zsófival. Gyorsan kellett lapátolni, mert kettőre már a Március 15. téren kellett lennem.

Szerző:

Őri András

38 éves webfejlesztő vagyok Budapestről. Két nevelendő gyerek büszke apukája és egy gyönyörű feleség szerencsés férje.

5 thoughts on “2016. június 11., szombat”

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.