Széljegyzetek gyors reakciók

A mikroblogoknál hosszabb, de a rendes blogcikkeknél gyorsabban megírt szövegeimet találhatod itt. A fentiekből adódóan a megszokottnál is szubjektívebb, zsigeribb tartalmak, szóval vigyázat: elfogult leszek!

Ha tetszik az oldal, akkor ne habozz és kövess be a Twitteren, a Google Pluson vagy a Facebookon is!


Világnagy szemétség: reklám a DVD lemezen

Már sokszor káromkodtam csendesen a DVD távirányítóval a kezemben, de lejött az a pillanat, amikor a dühömet átvezetem ide a nyilvánosság elé. A világ egyik legundorítóbb lehúzásáról szeretnék morogni pár szót.

Az, hogy az ingyenességet reklámokkal fizetjük meg igazából nem zavar. Ugyan így már nem ingyenes az adott dolog, de egy jó kompromisszum. Viszont vannak esetek, amikor az ember kökemény ezreseket fizet és pofátlan módon mégis idióta reklámokkal zargatják. Ilyenek a műsoros DVD lemezek. Kifizetsz 1500-6000 forintig terjedő összegeket a filmért, de mire hozzájutnál a menühöz egyáltalán jó 10 percnyi reklámon kell átrágnod magad.

Jobb esetben a reklámok persze átugorhatóak, de akkor is rohadt idegesítő, hogy állsz, nyomogatod a skip gombot a távirányítón és csak tölti és tölti az újabb ajánlókat és hirdetéseket. Mondjuk nálam ilyenkor a skip gomb is hajlamos rendetlenkedni, három-négy ideges és egyre erősödő nyomkodás kell, hogy reagáljon. Aztán vannak olyan filmek, ahol a reklám kötelező. Nem tudom már melyik DVD film előtt van egy komplett Suzuki Wagonr+ reklám. Átugorhatatlan darab, ősrégi, nem tudom az autót egyáltalán gyártják-e még, de nekünk újra és újra lejátsszák.

Csak annyit tudok elmondani, hogy fel vagyok háborodva. De tényleg.

 

És monnyanak le.

Most.


Én, a fotó troll

Már írtam róla, hogy több fotós Facebook közösségbe is jelentkeztem. Kezdetben inkább hüledeztem, hogy mennyi művész él köztünk, aztán egy idő után megszoktam a tömegtermelést. Remek unaloműző átpörgetni naponta egyszer ezeket a csoportokat és elolvasgatni a képekre írt kritikákat és tanácsokat.

Sokszor van köztük egyébként kifejezetten jól hasznosítható tanács, tanulhat belőle a hozzám hasonló dedikált amatőr. Azért ezek a csoportok elsősorban technikai zsonglőrködéseket mutatnak be és csak nagyon ritkán látható más szempontból is értékelhető fotó. Nem baj, mert mint írtam ebből rengeteget lehet tanulni.

Viszont az elmúlt napokban rájöttem ezeknek a csoportoknak egy alternatív felhasználási módjára is. Kikeresel egy középszar képet és elkezdesz direkt idiótaságokat kommentelni. A Lánchíd például igazán kedvelt témája minden DSLR kamerával rendelkező hobbi fotósnak, naponta ezerkétszáz kép születik kb. róla és ezek jó része egy alapos Adobe Lightroom kezelés után landol ezekben a csoportokban. Szóval tegnap például elapadhatatlan humorforrásnak bizonyult számomra, hogy egy teljesen elcseszett kompozícióval elkészített Lánchíd fotó alá csak annyit írtam:

De szép, ez hol készült?

A továbbiakat innentől a fantáziádra bízom, remélve, hogy nem túl szegényes.


Lájk és megosztás. Tádádádám!

A szemfülesebbeknek feltűnhetett, hogy a múlt héten bekerült pár reklám a blog felületébe. Ezek egyelőre maradnak is, mert szeretném ha passzívan eltartaná magát ez a felület.

Ami viszont az élmény faktort erősít(het)i a felhasználónak, azaz Neked, hogy ezentúl az univerzum legjobb blogját nem kell kínosan hosszadalmas copy-paste munkával megosztanod az univerzum legnagyobb közösségi oldalán, hanem beépített funkciókkal elérhetővé vált a Facebook

  • lájk,
  • megosztás,
  • a szerző követése.
  • és végül a mentés, későbbi olvasáshoz.

Ezek a funkciók jelenleg tesztelés alatt állnak, mert hajlamosak jelentősen lassítani az oldalt. A sorsukról kb. két hét statisztikai eredményei fényében döntök. Addig nyomogassátok bátran őket!

Ja és utálom azt a szót, hogy lájk. Like, nem lájk, de ez van.


EP.még.egyszer

Reggel a buszon olvasgattam a nekrológokat – töménytelen van, jogos is – és eszembe jutott egy… nevezzük jobb hiján anekdotának Esterházy Péterről.

Pár éve lehetett, mikor már volt saját irodám a Lamarkingnál. Történt egy nap, hogy szokás szerint kopogás nélkül kivágódik az ajtó és beront a cég tulajdonosa, hogy:
– Andráskám, a segítségét szeretném kérni.

Hazalátogató külföldre szakadt hazánkfia rokonának szeretne könyvet venni, valami jó kortárs szépirodalmat. Rám gondolt, mert én voltam az irodában az egyetlen, akinek a kezében könyvet látott.

Elkezdtem neki javasolgatni az általam jónak tartott írókat, de mindegyikre csak rázta a fejét, aztán kibökte: ezek nem magyarok.

– Nem-e? – kérdeztem én vissza, hát akkor mik?
– Nincs más ötleted? – kerülte ki a választ
– Esterházy, – vágtam rá kapásból – róla aztán nem lehet azt mondani, hogy nem magyar.
– Ő se jó, neki a felesége zsidó, érezni rajta.

Hát így. Fogalmam sincs végül milyen könyvet vett, de azért érdekelne.


Esterházy Péter

Lehetne azt mondani, hogy Esterházy Péter halálhíre egyáltalán nem volt váratlan és még csak nem is lenne hazugság. Mikor a múlt évben olyan félszóval megemlítette, hogy küzd a rákkal már nagyjából sejthető volt a helyzet.

Pedig mégis váratlan volt, nekem legalábbis, egészen elképzelhetetlen egy olyan ország, egy olyan Magyarország, ahol többet nem lesz új olvasnivalóm Esterházytól. Szeretem a regényeit és mégsem elsősorban az a sok könyv fog hiányozni, amik most sírba szálltak vele együtt, hanem az a rengeteg megíratlan újságcikk. Imádtam a terjengős cikkeit. Emlékszem, hogy gimnazista koromban az ÉS-ben a vezércikket, az Életet és az aktuális Esterházyt olvastam el. A többi nem igazán érdekelt.

A 2000-es évek elején adták ki a Szabadság nehéz mámora című válogatást az újságcikkeiből és imádtam. Újra és újra elolvastam őket. Újra és újra nevetve bosszankodtam. Pár éve ismét a kezembe vettem a szürke kötetet és ugyanannyira élveztem most is. Igaz bennem volt közben, hogy ott és akkor csúszott el, fordult minden abba a kilátástalan zsákutcába, amibe most haladunk.

A Szabadság nehéz mámora számomra az eljátszott demokratikus lehetőség legszebb és legjobb leírása.

Péter, ez a hely nélküled szörnyen kietlen lesz.


Belassult #sprint

Ma lehet megünnepelni, hogy egy hónapja és egy hete hirdették ki az origónál, hogy megnyertem a sprint blogjáték első etapjának egyik pénzdíját. Borzasztóan örültem neki, egyrészt mert jól esett a dolog másrészt mert nagyon jól jön(ne) a pénznyeremény.

Viszonylag hamar felvették velem e-mailben a kapcsolatot, mindenféle papírokat és igazolásokat kellett szkennelni, nyomtatni és postai levélben elküldeni. Buzgón segítettem, hiszen mindannyian elszenvedői vagyunk a bürokrácia mindennapos terrorjának. Miután kiderült, hogy ezeket a köröket lefutottuk izgatott várakozás következett, hetente egy-egy e-mail váltással tarkítva.

Nem húzom tovább az idegeket, a pénz még mindig nincs a számlámon. Lassacskán nem is nagyon hiszek abban, hogy valaha is a számlámra fog érkezni.

Ez egy piszok nagy csalódás. És itt nem csak a pénzről van szó, hanem arról is, hogy milyen következmények nélkül lehet átverni az embereket. Jó, tudom, még nem lefutott a meccs, de ha esetleg meg is jön egyszer a nyamvadt 50 ezer, akkor is: megérte ez?


A Szabadság hídja

Ami az elmúlt napokban a Szabadság hídon történt csak egy újabb jó példa arra, hogy mennyivel élhetőbb város lenne ez, ha az autós forgalom dominanciáját elfelejtenénk végre.

A múlt héten lezárták augusztus végéig a Szabadság hidat, mert felújítják a kapcsolódó villamos sín hálózatot. A hídon a gyalogosokon és bicikliseken kívül nincs semmilyen más forgalom.Az első napokban az emberek nagy része még nem jött rá mi történt. Én is a megszokott oldalon indultam neki a hídnak, aztán pár méter után kicsit félve léptem le a zöld tartószerkezet között az aszfaltra. Utoljára az EU csatlakozáskor sétáltam ezen a hídon így, igaz akkor fűszőnyeg is volt rajta.

Aztán ahogy teltek a napok egyre többen jöttek rá, hogy ez micsoda buli. Már reggel tele van a híd, biciklisek, munkába siető emberek és ébredező egyetemisták töltik meg a Duna feletti kecses ívet. Délután főleg turisták fotózkodnak és a láncokon fürtökben üldögélnek az emberek, söröznek, olvasnak, beszélgetnek, csókolóznak. Egy kicsit elkezdték használni a Dunát, a partokat, ha már máshogy nem lehet, legalább ezen a nyúlfarknyi kiskapun keresztül.

Milyen jó lenne egy ilyen gyalogoshíd állandóra is! Vagy csak az, ha minden nyáron lezárnák ezt a hidat és átadnák a városnak. Elférne rajta pár kitelepült kocsma, szólhatna a zene és megtelhetne élettel, ahogy megtelik most is. Nem ez lenne az első ilyen híd, Firenze jut most kapásból eszembe. Persze ennek semmi esélye nincsen, egy Tarlós kaliberű dinoszaurusz ezt nem engedné, sőt tartok attól hogy hamarosan vége lesz a pünkösdi mulatságnak, ha az éjszakai bulizók nem takarítják el maguk után a szemetet. Reggelente iszonyatos mocsok van, erre azért nem ártana odafigyelni.


Éljen a magyar foci!

Biztos mindenki meg fog lepődni, aki személyesen ismer, hogy én alapvetően szeretem a focit. A félreértések ott szoktak kezdődni, hogy ki mit hív focinak.

Én nagyon szerettem az osztálytársakkal, a barátaimmal focizni, egész gyerekkoromban csináltuk, ha csak ketten voltunk, vagy hárman akkor tengóztunk. Kisiskolásként például szinte minden szünetben fociztunk, de ha akkor valamiért nem jutott rá idő ének órán pótoltuk. Teniszlabdával játszottunk. Kezezés nem volt, pálya széle volt, berúgás volt. Ahol ennél több szabály van, azt én már nem szeretem, az szerintem nem is foci. :)

Tegnap délután ugye nyert a foci válogatott Párizsban 2 góllal Ausztria csapata ellen, ami történelmileg is pikáns esemény. Én nem tudom, hogy bárki nagyobb összegben fogadott-e volna a győzelemre, engem meglepett. Nem mintha nem lett volna egyéb bajom, ami miatt egyáltalán nem foglalkoztatott a dolog, de még énhozzám is eljutott a győzelem híre.
Ez nagy szó.

Örülök a kollégáim, a megannyi ismerős örömének. Hajrá, meg minden, de helyből az jutott eszembe, hogy úgy tűnik Viktorék már elég pénzt toltak a fociba ahhoz, hogy újra nemzetközi pályán legyünk, szóval elkezdhetnék a stadionos, fociklub kitömős pénzeket másra is költeni, mondjuk a kórházakra.

Milyen szép lenne, ha hat év múlva azzal érnénk el a világ figyelmét, hogy élvonalbeli orvosi ellátásunk van.

Csak úgy mondom, egyébként ria ria…


Dukan diéta 1. nap

És már megint itt tartunk, kezdem elölről a dolgot. Sajnos kiderült, hogy a szervezet metabolizmusa meg az ilyen lózungok csak marhaságok. Ha nem akarod visszaszedni a leadott kilókat, akkor kénytelen vagy meghatározott étrendet követni.

A Dukan diéta meg már egyszer bejött, úgyhogy újrakezdjük Zsófival.

Reggelire sikerült egy pohár tejet innom, mert vagy nekilátok kajálni joghurtot, vagy nem marad időm a sétára. A kaja rovására a mozgás mellett tettem le a voksomat. Ironman vagyok! Ennek eredményeképpen 11:45-kor már nem bírtam tovább és elvonultam enni a konyhába. Sült csirke volt joghurtos öntettel, amibe Zsófi hagymát vágott meg talán még valamit, amit nem tudtam megfejteni.

A mai ebéd. Sült csirke joghurtos mártással.
A mai ebéd.

Isteni finom volt. Viszont most 16:04 van és mindjárt kilyukad a hasam. Elszoktam ettől, na. A Dukan egyébként király lenne, hiszen ehetsz a megadottból amennyit akarsz, csak az a probléma, hogy nincs az a pénz (legalábbis nekem) amivel jól lehetne lakni, ha a választékod:

  • zsírszegény hús
  • zsírszegény tejtermék
  • tojás

A zsírszegény húsnál csak a zsírszegény tejtermék drágább, szóval marad a koplalás.


Holazaforradalom?

A Webtervezés egy ellustult, minden kreativitást nélkülöző szakmává kezd válni. Akárhová nézek mindenhol ugyanaz a sablonos grid rendszer, ugyanazok az ikonok, a nagy egyediséget és önmagvalósítást az egyedi stock photo hátterekben élheted ki.

Legalább a kurva grid rendszerek lehetnének 12 helyett valami másmilyen osztatúak. Miért lenne istentelen egy 9 rácsos rendszer, vagy egy 22?

Miért, ó miért?


Freeware bugyor

Ha én Dante poklába kerülnék, akkor tuti, hogy lenne egy külön köröm, amiben a bugyrokat a Freeware programok után neveznék el. Jelen pillanatban én hol a Notepad++, hol a GIMP bugyorban fövök, pedig még nem is jutottam pokolra. De majd megszokom.


Új idők jönnek, Kovács úr mi lesz?

Három nap után kezdek belerázódni az új munkahelybe, az új irodába. Borzasztóan más ez, mint az elmúlt nyolc évben megszokott és ahogy ez a blog már nemegyszer tanúsította én nehezen veszem a váltásokat. :)

Talán ennek köszönhető az elmúlt nyolc év a Nagyszőllős utcában.

Nagyon izgalmas kizökkenni a megszokott kerékvágásból, meg nagyon ijesztő is sokszor. Az első munkám annyira más, mint azok, amiket az elmúlt években összeraktam! Ez nem is honlap ez egy webapplikáció, amihez eddig nem igen volt még szerencsém.

A legnagyobb rácsodálkozás ott volt, amikor rájöttem, hogy amiről nemrég a Somlai-Fischer Ádám beszélt a Prezis előadáson milyen rohadtul igaz: programozni egyszerű és örömteli dolog. És ezzel párhuzamosan arra jöttem rá, hogy mennyire beszarian és visszafogottan nyúltunk hozzá az új fejlesztésekhez a korábbi melómban. Ott szoptunk azzal a széthackelt OsCommerce vázzal és nem értem, hogy minek.

Itt van ez a webapp, amin most dolgozom, nem tud sokkal kevesebbet, mint a nyamvadék vasútmodell webáruház, de 12 fájlban le van rendezve minden. Adatbázis táblából sincs 20, csak 4. Amikor neki kellett látnom újradrótozni az egészet két nap alatt sikerült átlátnom, átformálnom és csak egyszer csináltam végtelen ciklust. :)

Persze holnap ugrik a majom a vízbe, amikor megpróbálom átadni a programozónak, hogy innentől ő vacakoljon a saját részével, mert részemről elfogytak a tennivalók a listában.

Kezdem felderíteni a környezetemet is. Az irodába három nagy szobán keresztül vezet az út, ahol főleg középkorú nők telefonálnak, rohadt nagy call-center van itt. Velük ebédeltem tegnap és ma mikor jöttem visszafelé az udvarról odaintettek, hogy egyek egy konyakmeggyet velük, még a nevem is tudták, amit én gyakorlatilag senkiről nem mondhatok szinte el. :P

Szóval lassan átzökkenek, ami jó dolog. Kezdem élvezni.