Új idők jönnek, Kovács úr mi lesz?

Három nap után kezdek belerázódni az új munkahelybe, az új irodába. Borzasztóan más ez, mint az elmúlt nyolc évben megszokott és ahogy ez a blog már nemegyszer tanúsította én nehezen veszem a váltásokat. :)

Talán ennek köszönhető az elmúlt nyolc év a Nagyszőllős utcában.

Nagyon izgalmas kizökkenni a megszokott kerékvágásból, meg nagyon ijesztő is sokszor. Az első munkám annyira más, mint azok, amiket az elmúlt években összeraktam! Ez nem is honlap ez egy webapplikáció, amihez eddig nem igen volt még szerencsém.

A legnagyobb rácsodálkozás ott volt, amikor rájöttem, hogy amiről nemrég a Somlai-Fischer Ádám beszélt a Prezis előadáson milyen rohadtul igaz: programozni egyszerű és örömteli dolog. És ezzel párhuzamosan arra jöttem rá, hogy mennyire beszarian és visszafogottan nyúltunk hozzá az új fejlesztésekhez a korábbi melómban. Ott szoptunk azzal a széthackelt OsCommerce vázzal és nem értem, hogy minek.

Itt van ez a webapp, amin most dolgozom, nem tud sokkal kevesebbet, mint a nyamvadék vasútmodell webáruház, de 12 fájlban le van rendezve minden. Adatbázis táblából sincs 20, csak 4. Amikor neki kellett látnom újradrótozni az egészet két nap alatt sikerült átlátnom, átformálnom és csak egyszer csináltam végtelen ciklust. :)

Persze holnap ugrik a majom a vízbe, amikor megpróbálom átadni a programozónak, hogy innentől ő vacakoljon a saját részével, mert részemről elfogytak a tennivalók a listában.

Kezdem felderíteni a környezetemet is. Az irodába három nagy szobán keresztül vezet az út, ahol főleg középkorú nők telefonálnak, rohadt nagy call-center van itt. Velük ebédeltem tegnap és ma mikor jöttem visszafelé az udvarról odaintettek, hogy egyek egy konyakmeggyet velük, még a nevem is tudták, amit én gyakorlatilag senkiről nem mondhatok szinte el. :P

Szóval lassan átzökkenek, ami jó dolog. Kezdem élvezni.

Felmondási idő = tömény unalom

Hát basszus ez a pár hét nagyon nehéz lesz. Itt ülök, pdf katalógust formázok át html-be, ami eleve nem egy nagyon érdekes meló, de megvan az a hátránya, hogy nem lehet közben hangoskönyvet hallgatni, mert oda kell figyelni a szövegre. Olvasni kell, átfogalmazni, satöbbi.

Emellett az van, hogy az éppen rogyadozó adatbázis szervert, az FTP-t meg úgy általában a teljes netes jelenlétet igyekszem addig egyben tartani amíg még az én felelősségem. Mert persze most kezd kulminálódni az elmúlt 2 év minden spórolása. Ma is arra érkeztem, hogy nincs adatbázis a honlapok mögött. Amik órákig álltak a hétvégén egyébként. Ahol meg visszahoztam az SQL-t ott tuti, hogy lezáratlan táblák voltak meg hibás cellák.

Összekanalaztam, de félelmetes ami itt megy. Ez a rendszer így halott.

A legnagyobb bajom, hogy a megoldások olyan hosszútávúak lehetnek csak, amiket én már nem fogok tudni végig vinni az elkövetkező két-három hét alatt, amit még itt töltök el. Belekezdenem meg már jogom sincs igazából, de kérés sem érkezett róla. Egyben tartom, most működik.
Egyébként a legtöbb munkámmal ez a helyzet. Apróságokat vettem elő, amiket be tudok fejezni. Miközben ezek elfogynak és újak nem lesznek. A hosszútávú melókban meg még mindig nem kaptam meg az ukázt, hogy mit csináljak meg.

Tipródás ez basszus.

Frissítés: külön vidám, hogy igyekeztem elérni a Facebookon a főnökömet, mert ez tűnt éppen a leggyorsabb útnak és le vagyok tiltva.

Idegesítő írásjelek rovat: pontos vessző és a hármaspont

Az elmúlt időszakban sokszor kerültek a kezembe régi írásaim és rájöttem, hogy iszonyú modoros és idegesítő szokásom (volt), hogy unos-untalan hármaspontot pakoltam mindenhova. A másik, ritkább, de így is rengeteget használt írásjel a pontosvessző, szintén feleslegesnek tűnik már.

Elnézést így visszamenőleg is.

Nincs több scrobble követés :(

Szomorú hírt hozott az IFTTT postája ma. Egy rakat szolgáltatás csatornáját és receptjeit kivezetik a rendszerükből, mert a szolgáltatások változásai miatt az egész értelmét vesztette. Ennek a tisztogatásnak esik áldozatául a Last.FM is, ami azt jelenti, hogy vége a zenehallgatási szokásaim statisztikai elemzésének.

A Világ egy fokkal sötétebb hely lett ismét, újabb lépcsőfok a teljes entrópia felé.

Milyen Magyarország?

Azt írta a Sógornőm ma Londonból, hogy Magyarország a végtelen tagadás országa. Tagadjuk a hibáinkat, mi magyarok. Ezen azóta gondolkozom, hogy elolvastam, aztán újra és újra. És szerintem rohadtul nincs igaza.

Én úgy látom, hogy a magyarok inkább végtelenül türelmes, de gyorsan és drasztikusan cselekvő nép. Hosszú és lassú folyamat míg valamit megtanulunk, magunkénak érezzük. Kicsit elutasítóak vagyunk elsőre minden újdonsággal. (Egyik kedvenc példám a Combino. Össznépi utálat kísérte 10 éve a bevezetését, ma meg minden budapesti életének a része és nagy hőzöngés lenne, ha elvennék.) Szóval minden gyanús. Aztán lassan megszokjuk, megismerjük.
Van egy csomó hibája a magyar társadalomnak az biztos. Nem túlzottan befogadó vagy toleráns. Bár ez is sokat javult az elmúlt években és szerintem a következő generáció már nem lesz rosszabb, mint egy bármelyik kelet európai társadalom. Jah, hogy mi Nyugat akarunk lenni?!

Sosem leszünk. Sosem.
És ez nem baj.

Nyugat Európa egy helyen működik, Nyugat Európában. Ott sem vegytiszta, van Német, Francia, Benelux, Angol és még sok kisebb verzió is belőle. Ők sem egyformák, elég a Brexit körüli mizériára gondolni. És nem baj, hogy nem leszünk Nyugat soha, mert mi soha nem voltunk az. A kultúránk egyszerűen nem nyugati. Olyan West Balkan, ugye ami itt van. Ez adja a savát-borsát neki.

Persze, aki ebben nem szeret, nem tud, élni az választhat mást, mint tette a Sógornőm is. Szíve-joga és én őt teljesen megértem a döntéséért. Emellett én sosem tudnám ezt meglépni, soha.

Ráhúzni Orbánékat, a NER-t ámblokk Magyarországra, a magyar emberekre viszont – főleg – Londonból különösen… pikáns.

Vagyunk itt elég sokan, akik nem értünk egyet a dolgokkal. És nap, mint nap szívósan küzdünk, hogy máshogy legyen. Lehet, hogy egyik nap csak egy blogra futja, vagy egy mérges beszélgetésre a barátainkkal. Másik nap meg tüntetésre az esőben. De valamit csinálunk. Itthon, mert itt is kell valakinek maradni és megpróbálni küzdeni. Akár csak annyival, hogy elhatározod értelmesen nevelsz fel értelmes generációt, akik talán jobban döntenek majd.

De tenni ezért az országért csak itt lehet, Magyarországon. Máshol nem.

A fiúk

Reggel nagy nyüzsi volt az oviban, öt gyerek és a hozzájuk tartozó szülő(k) igyekeztek elférni az öltözőben. Ez már eleve nem egyszerű feladat, de a kölkök ma reggel extrán felajzott hangulatban voltak. Mikor Cili hódolója megérkezett a szülei kíséretében helyből nagy örömmel üdvözölték egymást a másik kisfiúval. (A csoportban a srácok úgy veszem észre igazi haverok.) Míg a felnőttek igyekeztek lefogni és öltöztetni őket ezek ketten már a napot tervezgették:

– Szerinted ma is kikapunk?

Harsány röhögés lett a dologból, a gyerekek meglepetten pislogtak. Jól indult a nap.

Hogyan lett Ivettből rossz kislány?

Fürdetés van, éppen befejeztem Cilivel a közös játékot, labdáztunk, igyekezve elkerülni, hogy az egész fürdőszoba ússzon és Zsófi infarktust kapjon a látványtól. (Nekem úgy tűnik, hogy mindig éppen aznap mosott fel és nem vagyunk képesek tisztelni a munkáját. A kurzív szövegek idézetek.) Szóval egyszer csak Cili megszólal, hogy

– Az Ivett azt mondta az oviban, hogy a kujva Isten faszát! – és elégedetten pillog rám, énbennem a hang is bennem reked – A kujva Isten faszát, ezt mondta az Ivett. – kezdi újra
– Mit mondott? – mire engedelmesen kezdené újra, de rájövök, hogy hibát követtem el és leállítom

Elmagyaráztam neki, hogy ez csúnya, hogy csak a rossz kislányok beszélnek így és nem szabad. Elég konstruktívnak bizonyult a leány, de ki is használta, hogy a kezdetti megrökönyödésemben nem tudtam igazán flottul reagálni és fogalmazni, mert a következő témánk az volt, hogy most az Ivett akkor rossz kislány. Igyekeztem helyesbíteni, de ha nem akartam tönkretenni a korábbiakat, akkor Ivettet sajnos be kellett áldozni.

Mindenesetre annak nagyon örülök, hogy nem én vagyok az apukája. :)

Háhova?

Össze kéne lassan raknom a hosszú hétvége programját és 15.-én mindenképpen csatlakoznék a pedagógusok általános tüntetéséhez. Olvastam már róla a neten, hallottam rádióban, de most mikor igyekeztem egy nyamvadt időpontot találni hozzá: semmi. Sehol.

Ilyen pacuha szervezéssel nem lesz itten rendszer döntögetés…

nem egy alomból

Ebéd után viszem ki a mosogatóhoz a csetrest az étkezőből, közben vidáman csevegünk Ildikóval, mikor Gábor felviharzik a lépcsőn és minden kérdés nélkül, dúlt fejjel berohan az irodámba. Nézek Ildire bután, aztán utána megyek. Éppen a dobozhalmot dobálja szét és némileg ingerült hangon von felelősségre, hogy hol van a Märklin játék doboza.

Mit tudom én, válaszolom ingerülten, Ti hagytátok szerte szét a cuccaitokat erre.

Még dúlt egy kicsit, aztán csúnyán káromkodva, hogy “ebben a kibaszott kócerájban minden eltűnik” köszönés nélkül távozott. Én kislattyogtam – csöndben forrva magamban – a konyhába, ahol Ildi csak annyit mondott: nem egy alomban nevelkedtünk.

Hát nem, hálistennek.