Az iskola nagyon szépen küldi az órai munkát és a házi feladatokat is a lányomnak. Átlátható meg minden, de az van, hogy a mai napomat tanító bácsiként töltöm. Ami addig, amíg nincs melóm nem ügy, de utána ez nem fog menni egyszerre. Dolgozni ÉS tanítani a gyereket, ez még azoknak is sok lesz, akikben lappang valami csírája a pedagógusi vénának, akikben ez nincs meg, azoknak már most kampó, csak, hogy a főnököt idézzem.
Tegnapra kaptam időpontot és kiderült, hogy semmi baja a fülemnek, talán kicsit fáradt vagyok és ezért lassabban dolgozom fel a hallottakat. Szóval innentől kiderült, hogy mégis a többiek motyognak. Ezentúl papírom van róla. :D
Egyébként szinte ez volt az első jó hír a januárban. Igazán elcseszett hónapom volt. Kezdődött egy viharos munkahelyi héttel, aztán folytatódott további munka környéki problémákkal, amik néhol áthúzódtak a munkán kívülre is. De ha a munkát nem nézem, akkor is vacak egy hónap volt. Fárasztó, leszedáló idővel.
Az a baj, hogy most jön a - tapasztalataim szerint - napszámra legrövidebb, de anyagilag és érzésre leghosszabb hónap. Jöhetne már a tavasz.
A múlt héten átvettük és kitakarítottuk az új irodát, ma lesz ott az első nap. Június 11. óta az első rendes munkanapom. Furcsa, de hiányzott. #officedays
Kaptam szülinapomra digitális #MaNcs előfizetést. Borzasztóan örülök neki, de a keretprogram (Dimag), amiben megjelennek a lapszámok valami fertelmesen lassú. Csütörtökönként a friss lapszám órákig töltődik be. Van Windows app, van szimpla x32 program, és van androidos is. A Windows App a legkényelmesebb a Windowsos tablet pc-n, de amíg a másik kettőben nem frissül be a lapszám, addig ebben nem jelenik meg.
Ma aztán végképp bekrepált, miután mobilon megnyitottam a MaNcsot a tableten már csak megvásárolni tudnám. Írtam az ügyfélszolgálatnak, meglátjuk mit intéznek, de eddig inkább elégedetlen vagyok.
Vasárnap volt a 39. szülinapom. Ez olyan pont elsikkadós szám, a 40 már kopogtat, el is mondják az emberek, hogy jövőre majd ünneplünk ám, nagy kanál, ilyesmi. Idén még béke van.
Izgalmas időszak idén ez a május. Nem csak azért mert Dávid fiam 5 éves lett, azaz billeg a kisfiú kor határán, meg én 39, hanem mert annyi év után végre finisbe ér a balatoni nyaralóvásárlási kálvária. Már a számlámon a pénz, két hét múlva aláírjuk a szerződést a nagynénémmel és a fele ház az én tulajdonom lesz. Harminckilenc évesen ingatlan tulajdonos leszek.
A balatoni ház állapotára az a legjobb kifejezés, hogy jól palástolja azt, hogy igazából egy romhalmaz. Az elmúlt 30 évben nem, hogy felújítás, még állagmegóvás sem történt. Aminek az az eredménye, hogy most majd jó nagy adag pénzt kell belerakni, hogy egyrészt ne dőljön a fejünkre, másrészt komfortos legyen. Jelenleg olyan a helyzet, hogy csak a nagyon közeli ismerősöket lenne pofám meghívni oda, mert inkább égő az egész.
Mindenesetre a családi szülinapozás idén is a nyaralóban volt. Felavattuk az új ágyakat, csinosítgattuk a szobát (függöny, ilyesmik). Sütöttünk a tárcsán húsit, ebédeltünk és beszélgettünk. Kellemes délután volt.
Az elmúlt évben örvendeztem azon, hogy sikerült irányba terelni végre a karrieremet. Ebben az évben az aztán még nagyobbat lódult előre. Alapvetően élvezem, de van neki néhány árnyoldala is persze. Vezetőként például ebben az évben ez volt az első hétvége, hogy nem hívtak telefonon valami halaszthatatlan faszság miatt. Így azért könnyebben ledarálódik az ember. Hogy hol leszek munkailag egy év múlva nagyon érdekes kérdés, de jelenleg vannak kilátásaim. Egész megnyugtatóak.
Annak örülök, hogy sikerült végre elérnem egy olyan szintet, ami már nem csak állandó kapaszkodás és küzdés. Van egy kis biztonság körülöttünk, így több idő marad egymásra, a gyerekekre és programokra. Szóval harminckilencnek lenni úgy tűnik, hogy ilyen kispolgári dolog. Család, gyerekek, nyaraló, karrier. Végülis ezt akartam
Az MI Band adatai szerint a lusta napom mindig a szombat. A többi napon bőven túlteljesítem a kitűzött mozgás célokat, de szombatonként ritka tunya vagyok.
Tavaly májusban, a születésnapomon, elhatároztam, hogy elengedem a Facebookot. Egy csomó időt elbasztam rajta miközben valódi, érdekes tartalmat csak szórványosan adott.
A baj az, hogy eredetileg emberek közötti kapcsolattartásra találták ki, de üzletileg az a sikeres, ha behozod a cégek és emberek közötti kommunikációt is. Én ezt elkülönítettem volna, ha én fejlesztem (persze értem, hogy profit szempontjából baromság lett volna), de hát nem én csinálom. Így aztán azon kaptam magam, hogy hiába kapcsoltam ki minden más csatornát, csak a családtagokat és barátokat tartva meg, állandóan kerülgettem a kiemelt tartalmakat, reklámokat és az ismerősök megosztásait.
Unalmas volt, na.
Így aztán kitöröltem mindenkit, akivel nem találkoztam az elmúlt egy évben személyesen és elhatároztam, hogy nem használom. Kivételt két olyan zenekar jelentett, akik csak a Facebookon keresztül kommunikálnak. Miattuk havi egyszer felléptem, néha akkor is, ha valami céges dolgot kellett intézni. Ezzel úgy elvoltam, de aztán mondta egy kolléga, hogy köszi, hogy meghívtam egy eseményre, de nem tud jönni.
A helyzet az, hogy én senkit nem hívtam meg az elmúlt több, mint fél évben semmire. Itt szakadt el a cérna, szóval 3 napja lekértem az adatcsomagomat a Facebooktól, hogy ne veszítsek el régi fotókat és videókat, gondoltam ez rövid idő lesz és akkor törlöm is a fiókot. Három napja semmi, csak, hogy rakják össze az anyagot. Én meg várok.
Kíváncsi vagyok, hogy mennyi idő alatt és mennyi adatot kapok majd. Eddig nem tűnik egyszerűnek törölni magam a nagy kék rendszerből.
