A múlt hét nagy részét Novigradban töltöttük, ahol nyaralni is voltunk júliusban. Én nagyon szeretem az őszi Adriát, fiatal koromban sokat jártunk Dalmáciába, Velence környékére vagy az Isztriára az őszi szünetben. Jó volt most a saját gyerekeimmel utazni ugyanúgy, ahogy Apu utazott velem anno.
(Az alábbi fejtegetés a horvát tengerpart és a magyar "tenger" árait nézi, mindkét ország turista paradicsomát.)
Most összeadtam a 4 nap költését és megerősítette azt amit már júliusban is néztem, hogy Horvátországban nyaralni nem drágább, mint a Balatonon. Az élelmiszerek jó másfélszeres áron mozognak (mondjuk a fonyódi Lidl sem a pesti árakon dolgozik), de a vendéglők, kocsmák, a szállás gyakorlatilag ugyanaz. Nincs különbség az árakban. Annál nagyobb különbség van viszont a színvonalban! A horvátoknál az az alap, amit a magyarok most kezdenek csak el a Balatonnál, hogy a vendég az első. Sok nyelven beszélnek, kedvesek és elképzelhetetlen az a színvonalnak nem is nevezhető kiszolgálás, amit a balaton mellett papírtányéron, zsírban csöpögve, műanyag evőeszközökkel (jobbára koszos asztalon) vezetnek elő. A tengernél a vendéglő az abroszt, pincért, rendes étlapot és normális eszcájgot jelent.
És mindezt ugyanazért az árért kapod meg, mint a fáradt olajban sült hekket Fonyódon. Na itt van a probléma nálunk. Bőszen európainak hívjuk magunkat, miközben a Balkán elhúz mellettünk. Az egészről az jut eszembe, amit az Azt meséld el Pista előadáson hallottam, amikor Örkény buzgón építi Dunaújvárost majd egyszercsak felhívják a figyelmét, hogy konkrétan a sárban esznek a munkások, mint a barmok. Úgy tűnik ugyanitt tartunk.
És ezért nem a kormányok a hibásak, meg a gonosz ellenségek a ruszkiktól a Soros gyurkáig, hanem mi, akiknek nincs igényük ennél többre. Sőt romantikusnak és jópofa nosztalgiának tekintjük.
Olyan, mintha a június eleje (lásd a hivatkozott szöveget) valami másik életben lett volna. Felmondás, tipródás, munkahely keresés, munkahely találás és rengeteg idegeskedés ezzel kapcsolatban: ez volt a június sláger témája. Mellette meg elkezdtem a balatoni nyaralót kipakolni, rendberakni.
Júliusban új munkahely, nyaralás (az annyira kurva jó volt, de erről lesz külön szöveg meg videó), szóval elég sűrű időszak volt. Szerettem.
Augusztusban meg a balatoni #homeoffice. A nyaraló rendberakás. Bridge verseny. És a finise Cili kéztörése.
Szóval annyi minden jutott egy nyárra, mint utoljára 15-20 éve. Ha nem is minden volt jó, sőt!, de azért a nyár egyenlege pozitív lett és megint elmondhatom, hogy fordult egy érdekeset az életem. Munkában és magánéletben egyaránt. Sosem gondoltam volna, hogy én ilyen fúr-farag dolgokat fogok önszántamból csinálni.
Két napja szenvedünk azon, hogy mit csináljunk a hétvégén. Jó idő lesz ma, szóval valami strandban gondolkoztunk, reggelre megszültük a Bánki-tavat. Hogy őszinte legyek nekem semmi kedvem nem volt a strandoláshoz meleg ide vagy oda, a Balatonon kifürödtem magam. De láttam a feleségemen, hogy aggódik a #meleg miatt, így jó képet vágtam a dologhoz.
Reggelinél vázoltuk a gyerekeknek, hogy hurrá nyaralunk, de nem az lett a visszajelzés, amit vártunk. Nagy nyavajgás közben elmagyarázták, hogy ők már unják a strandot, voltunk Dorogon (sokszor, vonták fel a szemöldöküket jelentőségteljesen), Balatonon, sőt egy hétig a tengeren is, minek már megint strandolni. Maradjunk inkább a lakásban, ahol játszhatnak.
Reggeli után a feleségemmel kerülgettük egymást, viccelődtünk, hogy nehéz gyerekkoruk van, végül kiböktem, hogy igazából perszte megértem őket. Mértéktelenül megkönnyebbült asszony állt előttem, kiderült, hogy neki se volt kedve ésa csa miattunk akarta az egészet.
Így aztán elmegyünk Egerbe, megnézzük a várat és vidáman szarrá sülünk a köveken. Estére valószínűleg azt kívánjuk majd, hogy bár mentünk volna strandra.
Ja, és tényleg nehéz gyerekkoruk van, nem tudnak itthon büdösödni a belvárosban. Szigorú szülők vagyunk, na. #apablog#itsmylife#házasság #nyár
A fizun kívül még az is remek, hogy a korlátlan home office lehetősége nem korlátozódik a fővárosra. Így aztán jövő héten elhúzok két hétre Balatonra dolgozni.
Mégiscsak más dolog, ha az ember a laptop mellől leugrik a strandra a munkaidő végén. Vagy kiül a diófa alá dolgozni. Vagy bármi, ami nem egy büdös és forró nagyváros a nyárban.
A saját balatoni ház próbajárata zajlik éppen. Nincsenek zavaró tényezők, nincs vállalhatatlan kupleráj folyton (mondjuk ez annak is köszönhető, hogy rászólunk a kölykökre), nincs alkalmazkodás. Csak szimplán elvagyunk.
Elkezdtük szép lassan a ház és a kert átalakítását, ma például kibaltáztam a dísznádat, amitől a szobánk zsaluit nem lehetett használni, cserébe állandóan sötétített. A nagybátyám szeme-fénye volt és mostanra szétterjedt az egész udvarban. Én utáltam mindig és rengeteg idő lesz kiírtani.
Épp jókor jön ez a pár nap #Balaton, délutánra már kezdtem elfelejteni az elmúlt hetek munkahelyi zűrjeit és éppen azon vettem észre magam, hogy úgy fekszek a parton, hogy nem gondolok semmire. Regenerálódtam, kezdett megnyugodni a lelkem, amikor csörgött a telefon és volt főnököm hívott. Ugyan nem vettem fel, de pár sms lement, elzavartam gyorsan és remélem mostantól tényleg nyugi lesz.
Hosszú szenvedés után (közel 4 év), ma reggel pontot tettünk a balatoni ház hercehurcájának a végére: aláírtuk a nagynénémmel az adásvételi szerződést. Ezentúl Anyu és én vagyunk a tulajok.
Piaci áron vettük meg, bár erről a család másik fele vitatkozna, de se az épület állapota, se a helye, se a tulajdonviszonyai nem optimálisak.
Lesz mit dolgozni rajta, jó sok pénzbe fog kerülni és állati jó, hogy van egy balatoni nyaralónk, ahol nem kell senkivel osztozkodni. A nyáron szándékomban áll alaposan kihasználni.
Vasárnap volt a 39. szülinapom. Ez olyan pont elsikkadós szám, a 40 már kopogtat, el is mondják az emberek, hogy jövőre majd ünneplünk ám, nagy kanál, ilyesmi. Idén még béke van.
Izgalmas időszak idén ez a május. Nem csak azért mert Dávid fiam 5 éves lett, azaz billeg a kisfiú kor határán, meg én 39, hanem mert annyi év után végre finisbe ér a balatoni nyaralóvásárlási kálvária. Már a számlámon a pénz, két hét múlva aláírjuk a szerződést a nagynénémmel és a fele ház az én tulajdonom lesz. Harminckilenc évesen ingatlan tulajdonos leszek.
A balatoni ház állapotára az a legjobb kifejezés, hogy jól palástolja azt, hogy igazából egy romhalmaz. Az elmúlt 30 évben nem, hogy felújítás, még állagmegóvás sem történt. Aminek az az eredménye, hogy most majd jó nagy adag pénzt kell belerakni, hogy egyrészt ne dőljön a fejünkre, másrészt komfortos legyen. Jelenleg olyan a helyzet, hogy csak a nagyon közeli ismerősöket lenne pofám meghívni oda, mert inkább égő az egész.
Mindenesetre a családi szülinapozás idén is a nyaralóban volt. Felavattuk az új ágyakat, csinosítgattuk a szobát (függöny, ilyesmik). Sütöttünk a tárcsán húsit, ebédeltünk és beszélgettünk. Kellemes délután volt.
Az elmúlt évben örvendeztem azon, hogy sikerült irányba terelni végre a karrieremet. Ebben az évben az aztán még nagyobbat lódult előre. Alapvetően élvezem, de van neki néhány árnyoldala is persze. Vezetőként például ebben az évben ez volt az első hétvége, hogy nem hívtak telefonon valami halaszthatatlan faszság miatt. Így azért könnyebben ledarálódik az ember. Hogy hol leszek munkailag egy év múlva nagyon érdekes kérdés, de jelenleg vannak kilátásaim. Egész megnyugtatóak.
Annak örülök, hogy sikerült végre elérnem egy olyan szintet, ami már nem csak állandó kapaszkodás és küzdés. Van egy kis biztonság körülöttünk, így több idő marad egymásra, a gyerekekre és programokra. Szóval harminckilencnek lenni úgy tűnik, hogy ilyen kispolgári dolog. Család, gyerekek, nyaraló, karrier. Végülis ezt akartam
A hétfők amúgy is nehéz esetek, de a mai egy olyan hétfő, ami egyben egy utolsó csepp a elmúlt két hónap poharában. Állati stresszes a munka, mert esik szét darabjaira minden. Sok feslő szál most ért össze és begyorsult a folyamat. Izgalmas időszak következik, hogy túléli-e hosszú távon ezt a mélypontot a szervezet vagy megszűnik a jelenlegi formájában.
Erre rakódik rá az hogy a kollégák 95%-ban kiégtek. Minden cégnél jellemző a 2-3 éves cserélődés, de a mienk épp 2-3 éve kezdett nagyra nőni, akkor sokan jöttek és ezek az emberek most keresnek új utakat. Majdnem egyszerre. Ők persze már mindent csak negatívan látnak, minden a vezetőség hibája. Nehéz kibírni az állandó nyavajgást.
És hát a fenti két probléma öngerjesztő is.
Na szóval ilyenekkel kűzdöttem és agyilag elég fáradtan értem haza a fiammal az oviból. Megígértem reggel neki, hogy két legóját összerakom, de a másodiknál az egyik - speciális - elemet nem találtuk. Egy idő után besokaltam és feladatam. Mondtam Dávidnak, hogy honap befejezzük, ne haragudjon.
Most itt gépelek, amíg ők fekszenek az ágyban és próbálnak elaludni. Valszeg én is elaludnék, ha nem írnék. Az előző években azért aggodalmaskodtam mindig mert nem volt pénz, meg féltem, hogy mi a fasz lesz a munkával. Most van pénz, a munka miatt meg úgy aggódom hogy holnap reggel le kéne cseszni a backendest az alábbiak miatt:
mi a faszért nem dolgozik,
mi a faszért nem rak rá a levelekre,
miért mondja azt a külsősnek a tudtom nélkül, hogy ne dolgozzon.
Egy a lényeg aggodalmaskodni mindig van miért, viszont idén legalább a balatoni nyaraló ügye rendeződik. Tulajdonosa leszek egy fél nyaralónak. Nyáron legalább lesz hol aggodalmaskodni hétvégente.
Az Allee mellett már évek óta nyitnak egy kis jégpályát a tél folyamán. Cili ezen a kis pályán tanult meg korizni. Se nem túl nagy, se nem túl jó minőségű jégpálya, de jó hangulatú hely. Lehet korcsolyát és a tanulóknak keretet bérelni, van forró csoki, tea, sőt idén újra engedélyezték, hogy legyen forralt bor is.
Ide a lehetőségekhez képest elég sokszor kijövünk, egy órát körözni a harminc évvel ezelőtti slágerekre. Gyerekkoromban néha kimentünk a pécsi jégpályára, egyszer-egyszer a dunaújvárosin is voltam, de én alapvetően befagyott tavakra jártam Apuval. A Balatonon és a Malom-tónál tanultam meg korizni és a rengeteg köröző ember a jégpályákon mindig zavart egy kicsit.
Nagyon más, sokkal szabadabb hangulata van, ha egy tavon korizol. A természet, a jégbe fagyott érdekes buborékok, néhol halak vagy faágak már önmagukban érdekesek. Hát még ha nem tükörre fagy a tó, hanem kicsit recés-hullámosra, ami érdekes hangot ad miközben átsiklasz rajta. A BAlaton néha komoly nagy hullámokban fagy be, amikre fel kell kapaszkodni és lesiklani a túloldalán. Ez az igazi jó korizás számomra, de pótléknak ezek a kis körök is megteszik vasárnap délelőttönként.
Kedvenc két kolléga magyarázta tavaly, hogyha magad csinálod a ház/lakás körüli fejlesztéseket, akkor a hozzáadott értéke nő. (Még ha esetleg itt-ott kicsit amatőr is a kivitelezés.) Nyáron Balatonon már rájöttem, hogy igazuk volt, ezt éltem át ma is. A képen látható polcokat 4 éve tervezem, most 6 nap alatt kiviteleztem. #faszalett#diy#csak2centivelhibádzik
