Nigel D. Findley: LX-IR
Veszélyes dolog elővenni a gyerek- és tinikorunk kedvenc könyveit, mert sokszor hatalmas csalódás ér, szerencsére az LX-IR esetében pont azt az élményt kaptam, amire emlékeztem.
Az egyik legjobb probléma-megoldási módszerem aludni egyet az ügyre. Az az igazság, hogy a tudatalattim szemmel láthatóan néhány tucat IQ ponttal okosabb, mint a „tudatos eszem”, ezenkívül sokkal jobban dolgozik, ha nem lihegek ott a háta mögött, hogy így fogalmazzak. Gyakran csak annyit kell tennem egy probléma megoldásához, hogy a tudatos eszemet egy időre kikapcsolom. Ezt gyakorlatok útján szoktam elérni, ami árt, vagy pedig alkohol útján, ami végül még többet árt. Mostanában aludni szoktam, sőt még azt is ráfogom, hogy azért, mert a testemnek pihennie kell, mielőtt tovább folytatja a küzdelmet a jó oldalon. Amikor felébredek, a kívánt megoldás gyakran ott lebeg gondolataim homlokterében, mellette egyfajta mentális üzenő-cédulával, amire általában valami ilyesmi van írva: „Nesze, itt van, te tyúkeszű.”
Azokban a békés és felhőtlen kilencvenes években, amikor tíz és húsz között voltam az időnk jelentős részét vertük el a barátaimmal szerepjátékra. Bár általában a fantasy vonalat kedveltük, de a Shadowrunnal is próbálkoztunk egy ideig. (Később én a gimiben jártam Star Wars partikra is a Nevkó koleszba, de az egyáltalán nem jött be.) A Shadowrun tetszett, de főleg a világ hangulata, mégse tudtam se mesélőként se játékosként igazán beilleszkedni.
[su_box title=”Reklám (x)” box_color=”#E3E3E3″ title_color=”#282828″ radius=”0″] [/su_box]
Végigolvastam a bevezető könyveket, mint a Sose kezdj sárkánnyal, amik regénynek elég gyengék voltak, de remek háttérinfókkal szolgáltak a szabálykönyv történelme mellé. Úgy emlékszem, hogy Samu unokatesómtól kaptam névnapomra Nigel D. Findley regényét. Az LX-IR klasszisokkal jobb volt, mint a többi Shadowrun könyv, amit addig olvastam és nagy szerepe volt abban, hogy nem vesztettem el gyorsan az érdeklődésemet a Shadowrun iránt, ellentétben a Star Warsszal.
Az LX-IR ugyanis alapvetően egy nagyon-nagyon pörgős és zsáneres detektív sztori. Nyugodtan áttehetnénk az egészet a múlt század elejére is, ugyanúgy működne. Szerencsére azonban ez a jövő Seattlejében játszódik, illetve így 2016-ban már inkább közeljövőnek mondanám és a Shadowrun cyberpunk világa csak hozzátesz a sztorihoz.
Nem akarok itten spoileres lenni, de a könyv gyakorlatilag egyszereplős, bár rengeteg figurát vonultat fel. A főszereplő Dirk Montgomery, aki borzasztóan kemény legény, nagyon határozott és átlát a világon, aztán ahogy pörög a sztori egyre több ponton derül ki, hogy
- nincs is igaza,
- borzasztóan mellé lőtt.
Viszont szimpatikus, hogy a végén ezt belátja.
Hogyan lehet felkutatni egy olyan embert, akinek csak a nevét ismered – például azt, hogy William Sutcliffe? Sokféle módon, cimbora. Vannak köztük legális megoldások, és vannak illegálisak is. Természetesen eléggé nyilvánvaló, hogy a siker esélye együtt növekszik a keresés illegalitásának mértékével. (Nevezd ezt nyugodtan Montgomery Törvényének. Copyright nincs, de a jogdíjakra igényt tartok.)
Dirk végig jó fej, remek beszólásai és meglátásai vannak a Világról (direkt nagybetű). Sokban hasonlít Ford Fairlane-re, csak egy pár fokkal kulturáltabb kivitelben.
Számomra már lassan két évtizede a sztori lezárult, sőt arról se volt fogalmam, hogy sokkal több Shadowrun könyv létezik, mint amit a kilencvenes években láttam. Aztán most a blog megírása előtt felnéztem a Moly.hu-ra és elképedve látom, hogy az LX-IR beleillik egy Shadowrun sorozatba, sőt Dirk sztorija, a város alatti gonosszal, egy másik könyvben folytatódik.
Elvesztem, neki kell látnom végigolvasni ezt a sorozatot, hogy megtudjam mi lett a gonosz mamutcéggel, meg a… ja, nem spoilerezek. Olvasd el.