Látlelet: TLDR

TLDR, azaz too long didn’t read. Túl hosszú, nem olvastam el. Szerintem ez korunk mottója.

Nagyon sokat szoktam azon nyavajogni,

(oké, ismerem magam: azon is)

hogy az emberek csesznek elolvasni azt, ami eléjük van írva. A főnököm például rendszeresen átküldi nekem a fél flekknél hosszabb írásokat, hogy nézzem át én. Mert neki erre nincs ideje. De ő csak egy a sok-sok ezerből. Ami rohadtul rémisztő, hogy az embereknek a világ annyira aláment, hogy már az egyetlen sornyi szövegeket is lusták elolvasni. A TLDR kiteljesedése lett az én vizuális típus vagyok szövege.

A munkámban az utóbbi ott csapódik le, hogy a szöveges tartalmakat cseréljem le ikonra. Mert, ugye mindenki vizuális típus és ha az van odaírva, hogy ez egy piros kocka, akkor azt nem érti, de a piros kocka ikont, na azt igen.

És akkor ne igyak.

És azzal, hogy ennyire segítjük az emberek eltompulását végső soron saját magunknak, mint emberiség, teszünk rosszat. A jelenlegi társadalmunk azon alapszik, hogy ha valami ki van írva, mert fontos információt tartalmaz, akkor te azt elolvasod és megérted. A folyamat azonban ott tart, hogy az emberek nem olvassák el. (Mert lusták.)

Kedvencem mikor hívnak, hogy nem megy a számítógép, hiába nyomkodják. Odamegyek és a szerencsétlen monitor közepén ott villog a hibaüzenet. A megoldással. De el nem olvasná. Biztos vizuális típus.

De, ha már nem olvasunk el semmit, mert vizuális típusok vagyunk, akkor hogy várjuk el, hogy elműködtessük a gépeket, ne kerüljünk közvetlen életveszélybe amíg közlekedünk, hogy a tanulásról már ne is beszéljek, ami olvasás nélkül elég elképzelhetetlen, de legalábbis macerás. Persze vannak jól működő társadalmak, ahol nem kell olvasni, mert nem is tudnak, csak azok az emberek általában sivatagok szélén, meg esőerdőkben élnek és nem is problémáznak ezeken, mert az ő problémájuk a tigris, a skorpió, a víz hiánya, meg hogy már akkor meghalnak, amikor mi elkezdünk élni.

De azért megéri lustának lenni és azt mondani, hogy TLDR.

Barmok.