Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér
A Báró Wenckheim hazatér a múlt év egyik legajánlottabb könyve. Nekem az Apám már fél éve áradozik róla, és szerepelt a Libri Aranykönyvek között is. Mivel elhatároztam, hogy az ott ajánlott top10-et végigolvasom ezzel kezdtem. Nem tetszett.
Nem leszek népszerű a kortárs magyar irodalom rajongói körében, de nekem a Báró Wenckheim hazatér nem tetszett. Nagyon érdekelt, de vagy én vagyok túl kevés vagy ez a könyv túl sok.
Túlírt
Nekem ez az első Krasznahorkai könyvem, nem tudom csak ebben a könyvben ilyen terjengős a stílusa vagy ez védjegy nála, bármelyik is: nekem nem tetszett. Nincs bajom a több oldalon áthúzódó körmondatokkal, megszoktam már nem egy írónál. Értem őket (a Molyon valaki kommentben azt feltételezte, hogy ezt megérteni nem mindenki képes), attól mert más író letett volna három-négy mondatzáró írásjelet a tartalom még ugyanaz marad.
Zavaró volt. Nagyon sokszor úgy éreztem, hogy ezek a túlírt és végtelenül modoros mondatok arra jók csak, hogy mindenképpen megértsük, hogy mindenképpen átérezzük a mondanivalót. Nekem, ha egy szóval őszinte akarok lenni: sznobnak tűnt az egész.
Túlgondolt
Hullámzó könyv volt. Hol elindult, hol leállt. A szereplők leginkább blokkonként voltak jelen, hiába hatottak egymásra, fonódott össze a sztorijuk ritkán léptek kapcsolatba egymással. Ez egyébként érdekes volt, tetszett is. Az már kevésbé, hogy a könyv elejének kvázi-hőse, a Tanár úr a könyv felénél-harmadánál kisétál a regényből és csak a hozzá hasonlóan cselekvő Marika látja meg egy pillanatra máshol. Innen tudjuk, hogy él, túlélt, de mindketten eltűnnek. Balra el. Ennyi.
Mondjuk, hogy a Tanár úr gondolkozó óráinak csapongó okfejtései a könyv második felére megszűnnek csak üdvözölni lehet. A könyvben nem kevés mélypont van, de ezek mindegyike odatartozik.
Tudom, hogy miért tetszett Apámnak a könyv: megerősítette abban, amit hisz, hogy a magyarok hülyék. Megérdemeljük a sorsunkat és bármit csinálhat is az a kevés, aki esetleg többre hivatott a többi majd úgyis lehúzza, keresztbe tesz. Posvány, nemzethalál, megérdemelten.
Én ezt nem hiszem. Nem is akarom hinni, de emellett őszintén úgy gondolom, hogy ez a borús nemzeti énkép semmivel nem jobb, mint amit éppen kárhoztat. Ugyanoda vezet: a minden mindegyhez, az úgyis hiába kűzdökhöz. Véleményem szerint ha minden gondolkodni képes ember ezt vallaná, amit a könyv és nemző apám, akkor tényleg baszhatnánk. Szerencsére vannak kevésbé borúlátó, de cselekedni képes és akaró arcok is. Szerénytelenül szeretném magamat is közéjük sorolni.
Ez a könyv most és még két-három évig jelenthet valamit. De annyira a jelenből építkezik, annyira nem tud a most fájdalmán felülemelkedni és a mondanivalóját valami átgondoltabb és kevésbé időszakos formába önteni, hogy rövidtávon túlhaladottá válik.
Krasznahorkai nem lesz a kedvenc íróm. Készséggel elismerem, hogy engem ez nem csak nem szórakoztat, de mélységesen unszimpatikusnak és sekélyesen egyszerűnek találom. A könyvben egy jó elem volt Wenckheim Béla utolsó útja a síneken. Az egy remek fejezet volt és önmagában ért annyit, hogy az egy csillag helyett másfelet szavazok meg neki.
Eddig az év csalódása.
(Borítófotó: konyvhetszeged.sk)