Helmut Kohl: A fal leomlásától az újraegyesülésig

Az igazság az, hogy miközben imádom a történelmet a XX. századot mindig utáltam. Zavaros, undorító volt amit tanultunk róla, az én időmben a tananyag 1945 szeptemberével ért véget. Szóval a század szarabbik részét ismertem csak így meg. A többit inkább a nagyszülők, a szülők és az ismerősök személyes élményei, tapasztalatai meg történetei alapján raktam össze. Ha csak nem nézem a disszidált Nagymamám sztoriját, akkor a második fele sem volt éppen egy fáklyásmenet.

Már felnőtt fejjel kezdtem el valóban érdeklődni a múlt század eseményei iránt. Egyre jobban távolodtunk az időben az egésztől és így már kezdett kialakulni az a szükséges időmennyiség, amin túl – elvileg – már át lehet látni, hogy történelmileg mi és miként zajlott (de főleg: miért).

Megint egy német egység

A német újra egyesülésről nagyon kevés, szinte azt lehet mondani, hogy semmi fogalmam nem volt. Pár éve olvastam egy cikksorozatot a nyolcvanas évek végéről, a keleti blokk felbomlásáról, de az főleg ránk, magyarokra, fókuszált, a felvezetőben volt egy fél mondat, hogy a szerző szerint az egész azért történt csak meg, hogy a kettészakadt Németországot egyesíthessék. Ez megragadt bennem, de elég hihetetlennek tűnt.

Helmut Kohl könyve alapján viszont ez nem is tűnik olyan nagy hülyeségnek. Kohl folyamatosan azt sulykolja, hogy

  • az egység minden német vágya volt,
  • azért sikerülhetett, mert Gorbacsov számára ez segítséget jelentett és
  • az idősebb Bush támogatta.

Folyamatosan elzárkózik attól, hogy Németország megvásárolta volna a függetlenségét és az egységét. De ha elolvasod a könyvet azt láthatod, hogy se az NSZK, se az NDK nem volt egységes abban, hogy szeretne-e újra egy ország lenni. Az NSZK jól megvolt a keleti részei nélkül, az NDK persze gyakorlatilag csődben volt, az emberek menekültek is el onnét, de a politikusai elég hosszan igyekeztek önállóak maradni.

Bush meg Gorbacsov esetében is elég egyszerűnek tűnik a motiváció: Gorbacsovnak pénz kellett, sürgősen és rengeteg. Bushnak az egyesült Németország, a NATO szövetségeseként hatalmas előny volt a rogyadozó SZU-val szemben. Kohl ezt a szerencsés együttállást érezte meg és buldog módjára küzdött, hogy végigvigye amit ő és a vele együtt gondolkodók akartak. Nem akarom az előző mondatokkal lekicsinyelni a munkáját, mert végigolvasva a könyvet azt el kell ismerni, hogy szinte ember feletti melót végzett az adminisztrációja, meglepően rövid idő alatt.

Csendet, rendet, tisztaságot!

Mi a probléma?

Ha ezt majd évek múlva olvasod (akkor inkább kattints el, már semmi értelme) talán nem emlékszel vagy nem is tudod mi volt ez az egész. Álljon itt egy pár sorban összefoglalva a lényeg.
A 8. és 9. kerületi önkormányzatok bekeményítettek a bulihelyek nyitva tartásával kapcsolatban, így aztán a 7. kerületre helyeződő nyomás egyre nagyobb lett. Ezzel párhuzamosan a 7. kerületi lakosok is reménykedni kezdtek, hogy az önkormányzati szabályozás átterjed majd az ő városrészükre is.

A lakók szerint a kocsmák hangosak, a zene hangos, a főleg külföldiekből álló vendégkör pedig bárdolatlanul viselkedik és reggelre egy gusztustalan szeméthalom és köztéri wc keverékévé válik a kerület. Ők nem tudnak aludni aztán kialvatlanul kell átugrálniuk a mocskon, és egyébként is rajtuk kívül mindenki tirpák-bunkó paraszt.

Ezzel szemben a vendéglősök szerint a bulinegyed Budapest egyik turisztikai látványossága, a város bevételeihez extrán nagy mértékben járul hozzá és rengeteg munkavállalót foglalkoztat. Egyébként meg akinek nem tetszik a zaj az vagy büdös nyugger vagy menjen lakni a külvárosba (úgyis annyira felértékelődtek a lakás árak, hogy könnyedén válthat).

Úgy tűnik mindkét oldal elvesztette már a mértéket és eljutottunk a belvárosi szeméthegyhez hasonló színvonalig.

Miért van igaza a lakóknak?

Mindig azt gondoltam, hogy egy városban lakni jelentős előnyökkel és hátrányokkal jár. Egyrészt ott van a remek lehetőség, amit a városi kulturális élet, a szórakozóhelyek jelentenek, másrészről meg el kell viselni, hogy rengeteg különféle ember él szorosan egymás mellett. Utáltam, amikor az önkormányzat lekapcsolta a Quimby színpadán az áramot, mert a lakók betelefonáltak, hogy nem tudnak aludni. Utáltam, amikor a XI. kerület a kocsmák nyitva tartását akarta jó tíz évvel ezelőtt szabályozni. A fentiek alapján én nem tűnök a lakók nagy barátjának ebben a sztoriban, pedig együtt érzek velük.

A Lágymányosi utca, ahol lakunk, a BME szomszédságában van, ami persze nem olyan mennyiségű bulizóval jár együtt, mint egy belvárosi utca, de a falkákban vonuló koleszosok is elég idegesítőek tudnak lenni. Nyáron a földszinti lakásban nyitott ablaknál alszunk és az utca hangjai olyanok, mintha a szobában lennének. Hallgattunk már végig cigizés közbeni párkapcsolati válságot, kiadós hányást az ablak alatt és nehéz megérteni, hogy miért kell fejhangon üvöltve vonulni az utcán, dehát ilyen ez az alkohol.
Borzasztó lehet ugyanaz minden éjjel, egész reggelig és felszorozva a százszorosára.

Illusztráció (forrás: pexels.com)
Illusztráció (forrás: pexels.com)

Igazuk van abban, hogy hiába bulinegyed a helyi erőkre is tekintettel kell lenni. Van aki nem szeretne elköltözni, mert imád ott lakni. Közel van a munkahely, az iskola, az élete odaköti. (Olvastam olyan hozzászólásokat a neten, hogy mindenki az életkorának megfelelő helyen lakjon. Hát a lófaszt! Az elmúlt 13 évben költöztem négyszer és öregedtem tőle 20 évet, ez egy baromság. Mindenki éljen ott, ahol szeretne.) Az se normális, hogy a népek mindent összehugyoznak és szemetelnek, behánynak a kapualjakba. Aki szerint ez így rendjén van az egy hülye.

Miért van igaza a vendéglátósoknak?

A romkocsmák és pezsgő éjszakai élet az egyik legjobb dolog, ami a várossal történt az elmúlt években. Bár én kimaradtam a gyerekek miatt az éjszakai városi életből, de azon ritka alkalmakkor, amikor valami program miatt kimenőm van újra és újra meglep az a forgatag, a rengeteg idegen szó és a zsúfolt kocsmák hangulata. Tök jó!

Az is elég megszokott dolog, hogy a nagyvárosokban van egy olyan rész, ahol bulizni lehet, miért éppen Budapest maradjon ki ebből? Ez a pár utcányi szórakozóhely áradat nagyban hozzájárult, hogy Budapest felkerült a turisztikai térképre.

Ez főleg szabályozásbeli probléma

Igazából az a legnagyobb baj, hogy ezt az egészet a lakók és a kocsmatulajdonosok harcolják le. Egy normálisan működő városban ez tipikusan önkormányzati szabályozású dolog kéne, hogy legyen. Ha a mélyére nézünk nem a kocsmákkal van a gond, hanem a zajjal és a szeméttel, amit okoznak, pontosabban, amit a totál részeg vendégeik okoznak.

Egyrészről kéne valamit kezdeni azzal, hogy hatalmi szóval kiszorították a dohányosokat az utcára a kocsmákból. Ez véleményem szerint legalább megduplázza egy esti társaság zajkeltését. Régen mi volt? Bement a csapat a kocsmába, leült és pár órán át bent mulatott, ivott, zajongott. Most 10-20 percenként a társaság dohányzó része felkerekedik és kivonul az intézmény elé minimum 5-8 percre, de inkább többre. Minden kocsma előtt folyamatosan beszélgető, nevetgélő és zajongó emberek vannak. Lehet, hogy bent jobb a levegő, megvédtük a passzív dohányosokat, de új problémát generáltunk. Úgy tűnik nem is kicsit.

Viszont az önkormányzatok megtehetnék, hogy a kocsmákat és a hangoskodókat is szankcionálják. Ebben én nem látnék semmi rosszat. Érdekelté kéne tenni a kocsmárosokat, hogy figyelmeztessék a hangoskodókat. És, ha valaki nem hallgat rájuk, akkor jöhetne a bírság este 10-11 után. Nincs az a részeg angol legénybúcsú tag, aki ne józanodna ki, ha a pénztárcájába kell mélyen nyúlnia.

És szerintem hasonló módszerekkel megoldható lenne a szemét, a hányás, a kapuba vizelés is. (Bár az utóbbi esetben az is sokat segítene, ha lennének utcai WC-k.) Lehet, hogy naív vagyok, de szerintem senki nem szeret bírságot fizetni, így aztán ez megoldaná a dolgot.

Nem a szórakozóhelyeket kell bezárni, hanem a valódi problémát, az embereket kell kezelni. Kéne.

Trónok harca (Game of Thrones) – 7. évad

Azon vettem észre magam, hogy idén még nem volt sorozat, amit úgy vártam volna hétről-hétre, mint a Trónok harcát. Végre mozgalmas és előre mozdulnak benne dolgok. Nagyon-nagyon sokat morogtam amiatt, hogy milyen lassú volt sorozat, de a hetedik évadra teljesen felpörgött.

A Trónok harcából kiveszett az intrika

A Trónok harca nem csak a gyorsaságán változtatott, hanem a zsánerén is. Ez utóbbit azért már ambivalensebben élem meg. Az elején, az első évadokban, teljesen real timenak tűnt és a fő történetek nem annyira csatatereken, mint inkább tárgyalótermekben és tanácskozásokon dőltek el. Ahogy az első három évados kritikámban írtam, élvezetes a konspiráció, a bizánci stílusú diplomáciai játszma. Az intrika szép lassan halt ki a sorozatból (a lengő cicikkel és a szexjelenetekkel együtt) és ez kihatott az első évadok nagy manipulátor karaktereire is.

Spoiler!

Az, hogy Kisujj a hetedik évad végén meghal már nem jelentett semmit. Súlytalan karakterré vált, aki már nem tudta megvillantani azt az ördögi ravaszságot és manipulációs zsenit ami a sztori elején jellemezte. (Egyféle olvasatban az egészet az ő ármánykodása indította el. Ez mondjuk erős állításnak hangzik.) Egy súlytalan karakter halála pedig már nem olyan sokkoló, mint a korábbi halálok.

És hol van már Varys?! Ebben az évadban statisztált végig, semmit nem csinált. Tyrion a legkitartóbb karakter, de ő se hozza már az igazi formáját jó két éve. A sorozat egyik legnagyobb kihagyott ziccere pont az volt, hogy nem mutatta meg a fináléban Tyrion és Cersei tanácskozását, csak a végeredményt láttuk. Korábban erre egy epizódot húztak volna fel. Ezzel nem azt mondom, hogy hiányzott volna erre 40 perc, de inkább azt figyeltem volna, ahogy kölcsönösen átvágják egymást, mint a bevezető kakaskodást, hogy megölik-e Tyriont vagy nem (mindenki tudta, hogy nem).

A baszós, intrikus sztoriból átváltottunk egy sokkal sablonosabb fantasyre. Lovagok, harcosok, mesebeli szörnyek csatája viszi előre a sztorit. Az ármánykodás helyett karddal és tőrökkel intézték el, hogy az 5 évadnyi holtponton mocorgás után beinduljon a sorozat. Mert alapvetően azt még mindig fenntartom, hogy az első öt évad semmi másról nem szólt, mint a kezelhetetlenül nagy létszámú színészi gárda értelmes nagyságúra zsugorításáról.

Három alapvető hülyeség a Trónok harcával kapcsolatban

Csak annyit szeretnék a Trónok harca jelenlegi állásához hozzáfűzni, hogy

  1. ha a white walkerek elfordulnának 90°-kal délnek, akkor pillanatok alatt a Falnál lennének, de ezt már az első évad első epizód óta elfelejtik megtenni,
  2. persze a könyvek alapján úgyse tudnak átmenni a falon, mert van valami bűbáj rajta, szóval minek is mennének oda?
  3. Ez esetben viszont miért is jelentenek problémát?

És akkor az összetöpörödött Westeros problémáról már nem is mondok semmit.

Dés Mihály: Pesti barokk

A Pesti barokkot már évek óta ajánlgatják nekem így aztán – lassan egy hónapja – a nyaralásra ezt a könyvet választottam. Gondoltam, hogy milyen kellemes lesz kifeküdni a partra és elmerülni a sztoriban, amíg lepörköl a nap és a gyerekek homokvárat építenek. A könyv első harmadában be is jött amit vártam tőle: szórakoztató és érdekes volt. Aztán sajnos egy elég szerencsétlen egybeesés miatt elment a kedvem tőle rövid időre. Éppen az öngyilkosság rész környékén jártam, amikor a vakáció leggyötrelmesebb napját éltük meg, bezárva a csak alvásra jó apartmanba egy beteg gyerekkel. Mit mondjak, deprimált rendesen.

Volt ott még egy neurotikus öleb is, aki folyton telerondította a lakást. Ez a kutya egy négylábúhoz képest elég különös kórban szenvedett: a tág terek halálra rémisztették, a szellős pagonyokban pedig mélységes depresszió jött rá. Agorafóbiája azzal a sajátos tünettel is járt, hogy szabadtéren szorulása lett, és kizárólag csak a lakásban jött meg a széklete.

Pesti barokk – 40. oldal

Pesti barokk

Ez egy jó könyv. Bár elsőre nagyon fura volt a töredékes stílus, sőt a csapongás a különböző stílusok között, de a harmadik váltásnál már rutinosan vettem fel a fonalat. Jópofa ötlet.

Ez nem egy nekem szóló könyv. A szüleim odavoltak érte. Anyu mondta, hogy milyen érdekes volt felfedezni benne a nem megnevezett személyeket. Hát nekem ez kimaradt. Bár szeretem a 80-as évek magyar underground zenéjét, a filozófiája nagyon távol áll tőlem (mondhatnám: egyre távolabb). Az elmaszkolt szereplőket esélyem se volt felismerni ez az élvezeti faktor kimaradt.
Nekem inkább az alapsztori volt érdekes, a fura stílus és az időről időre fel-felbukkanó ismerős helyek. Az mindenesetre lejött, hogy aki ebben élt, ismerte azt a világot, esetleg még a szereplőket is, annak ez komoly nosztalgia faktoros élmény lehet.

Amikor az öreg Rodint mint a szépség legavatottabb értőjét megkérdezték, melyik az ideális női kor, azt felelte – nyilván hümmögve, a szakállát vakargatva –, hogy 13 és 14 között van két hét…

Pesti barokk – 517. oldal

Hogy nőként milyen lehet olvasni a könyvet, az egy másik kérdés. (És most nem a fenti idézet jellegű viccre gondolok.) Tudom, hogy változnak az idők, ami ma szexizmus az pár éve még teljesen mindennapos dolog volt, de azért néha megütöttek a sorok, a történetek.

A legdurvább élmény inkább az volt a könyv kapcsán, hogy a 80-as évekről milyen rózsaszín mázas nosztalgia lett a társadalomban. Az előző munkahelyemen is tapasztalt gulyás-kommunizmus romantika elfedi a borzalmas bezártságot, a kijelölt keretek közti életpályát és azt a nyomort, ami a keretek közül kilépőket várta.

Most, hogy már túl vagyok a könyvön egyáltalán nem strandra való irodalomnak érzem. Nem ajánlom senkinek, hogy könnyed nyári napjait akarja feldobni vele. Viszont mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el. A játékossága, a humora a hangulata feledhetetlen.

The Handmaid’s Tale (A szolgálólány meséje) – 1.évad

A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) már hónapok óta folyamatosan hirdetett, alaposan beharangozott bemutató volt. Hallottam róla podcastben (fura, hogy rádiót nem hallgatok, de podcastet egyre többet), olvastam róla blogokon, szembejött online reklámokban (mondjuk az előzőket tekintve ez nem meglepő), minden arra sarkalt, hogy ezt látnom kell.

Szóval nagyon elő volt készítve a terep és ennek megfelelő várakozással ültem le a sorozat elé. Hétről hétre követtük végig a feleségemmel a totális diktatúrába fordult Egyesült Államok történetét és természetesen a főszereplő, Offred sanyarú sorsát.

Utópia!

Én szeretem az ilyen elborult, jövőről fantáziáló és sötét képet festő sztorikat. Ilyen szempontból a Handmaid’s Tale telitalálat volt, nagyon jól kitalált háttér volt felrajzolva. Tetszettek a visszatekintő részek, ahol bemutatták, hogy épült ki apró és alig érezhető lépésenként a demokratikus rendszerből egy teljes diktatúra. Persze a sorozat nem hagyta ki a ziccert, sok helyen lehetett érezni az aktuális politikai eseményekre reflektálást, de szerencsére olyan finoman sikerült, hogy 10 év múlva ezek fel sem tűnnek majd. (Már ha a rendszer nem nyírja ki addig az emberiséget, ugye.)

Én a magam részéről szívesen venném, ha a továbbiakban még többet mutatnának a kormányzó elitről, a többi országról. Úgy általában a társadalom egészéről, hiszen ebben az évadban csak az elit és a szexuális rabszolgasorba kényszerített szolgálólányok életébe láttunk bele. Nagyon kis jelenetekben ismerhettünk meg más osztályokat (a cselédek, akiket Mártáknak hívtak, a besúgó/sofőr illetve néhány prostituáltnak kényszerített nő), de a mindennapi emberekről semmit nem tudtunk meg. És ez nagyon hiányzott a történetből.

Mindennapi emberek nélkül egy ilyen rendszer nem marad meg.

Tenyészállatok

A film főszereplője – ennyit még el lehet mondani különösebb spoiler nélkül – egy olyan nő, aki nem meddő. A sorozat világában ők nagyon kevesen vannak, egyre kevesebben, hogy miért alakult ez így arról nem szól a fáma. Viszont az elöregedő társadalomban a szülni képes nők értéke erősen felértékelődött. Az USA utáni rendszerben például szolgálólányoknak hívják őket, akiket az állam összegyűjt, megfoszt a szabadságjogaiktól és a szűk elit rendelkezésére bocsájt. Szó szerint. Valami vallásos maszlaggal leöntve a dolgot, gyakorlatilag kiutalják őket a családokhoz, ahol a peteérésük legalkalmasabb időszakában rituálisan megerőszakolják őket. Fekszenek a feleség ölében miközben a férj teszi a dolgát.

Beteg, ja.

Ha sikerül a terhesség, akkor újabb megpróbáltatások várnak rájuk, ahogy a sorozat remekül be is mutatja, de nem akarok mindent lelőni előre.

Az első évad

Nekem vegyes érzéseim vannak a sorozattal kapcsolatban. Nem tagadom, hogy jó volt, de talán a beharangozott színvonalhoz nem sikerült felnőnie. Vannak sorozatok, amiket bánok, hogy egy évig nem látok. A Szolgálólány meséje esetében nincs hiányérzetem. A színészekkel nem volt gond, mindenki jól eljátszotta a ráosztott szerepet, a feleséget játszó Yvonne Strahovski volt a legjobb szerintem.

Érdekesen indult, aztán pár rész után úgy éreztem, hogy oké, értem a főszereplő (Elisabeth Moss) nyomorúságát, de haladhatnánk tovább. És akkor tényleg haladtunk tovább, de megint sikerült kicsit leülni a sztorinak, amit az utolsó epizódok végül helyretettek. Váltakozó volt, na. És mélységesen depresszív.

Persze ezt ígérték, nem panaszkodhatunk.

Client first?

A sztori viszonylag nevetséges: van egy átutalási megbízásom a Vodafone mobil appon keresztül, ami a számlámról leemeli a telefon díjat minden hónapban a tárgynapon. Ez remekül működik, hónapok óta rá se kellett nézni csak jött az sms, hogy indítják a tranzakciót.

Client first? részletei…

Focinemzet helyett

Komoly próbát tett az ország, hogy foci nemzet legyen, sok pénzt ölt bele. Sok ember élt ebből ingyen, évek óta láthatóan minden ok nélkül, mert eredmények nem jöttek.

Az a temérdek pénz, amit focira, stadionra, korrupt szövetségekre költött az ország adófizető népe egyre láthatóbban hiányzik más, fontosabb helyekről.

Ideje lenne megpróbálni azt a verziót, amikor elengedjük a magyar focisták kezét, mint egy fiatalét: nöjj fel, állj a saját lábadra. Bizonyítsd be, hogy vagy valaki. Önerőből.

Lenne hiszti, toporzékolás. Hosszú távon persze azok fociznának akik értenek is hozzá, mert egyébként éhen halnak.

A világ nem elég

Olvastam itt este, hogy Trump bejelentette: az USA kilép a klímaegyezményből. Nem ügy, végülis csak arról szól, hogy élnek-e majd emberek pár száz év múlva is a harmadik bolygón vagy nem.

Azon töprengtem, hogy lehet egy ember ilyen korlátolt seggarc, mint Trump. Meg, hogy milyen ország már az, ahol egy ilyet megválasztanak elnöknek. Aztán belegondoltam, nogy mi folyik itt nálunk, elnöki meg miniszterelnöki szinten és megkövettem az amerikaiakat. Mi sem büszkélkedhetünk.

Ilyen kor ez a mienk. Még néhány ilyen troglodita és tényleg lehúzhatjuk a rolót.

Baromarcúak és idióták

Mélységes mély a… nem most nem a múltnak kútja, hanem az ember hülyesége. Van ez az eset, hogy a szülők nem engedték el az osztálykirándulásra a busszal a gyerekeket, mert tükörsimára volt kopva a gumija. Pontosabban a szülők rendőrt hívtak az meg nem engedte sehova a buszt.

https://www.facebook.com/nora.vaszil/posts/1350567201698648

Tök jó, hogy így elrendeződött az ügy, de valami baromi elszomorító a hozzászólások egy jelentős része. Elkezdik felmenteni a buszos céget, azzal, hogy biztos ez volt a legolcsóbb, akkor meg mit várunk. Van aki kvázi azt mondja, hogy meg is érdemlik a szülők, akik biztos nem akartak sokat fizetni.

Hát álljon már meg a menet! Van olyan, hogy árverseny, meg alkudozás, de ha – tegyük fel és hangsúlyozzuk, HA – valóban nem akartak sokat fizetni a buszért, a cégnek akkor is be kell tartania a törvényeket, az abban lefektetett biztonsági előírásokat. Ez nem pénzkérdés. Ha nem éri meg anyagilag egy út, akkor nem vállalják el. Ennyi.

De erről szó sincs itt. Ez szimplán annyi, amennyit látunk: idióta és felelőtlen cégvezetők, akiknek többet ér pár tízezer forint megspórolása, mint egy busznyi utas élete. Állati mázlijuk van és mélységesen hálásak lehetnek azért, hogy ezzel a hírrel kerültek be a napi hírekbe. Ez holnapra eltűnik, de ha a busz balesetet szenved és az emberek megsérülnek, ne adj isten valaki(k) meghalnak, akkor sokkal nagyobb bajuk lett volna.

Aki ezt nem érti meg az vagy végtelenül cinikus vagy sík hülye.  Válassza ki kedvére, hogy melyiket veszi magára.