János vs. András

Ahogy öregszem egyre többször jövök rá, hogy az egyik legnagyobb hibám a hülye béketűrésem. Mint ez a János-eset is. Nekem igazából már december óta vannak bajaim a taggal, de a jó viszony fenntartása miatt magamban vagy Zsófinak fortyogtam. És nem első alkalommal járok úgy, hogy amikor megelégelem a szívatást és felcsattanok, vagy csak mondok valamit, akkor a másik fél sértődik meg, hogy most mire fel pattogok.

Lehet előbb kéne elkezdenem szívózni és akkor megszoknák.

Mondjuk lehetne az is, erre az adott esetre fókuszálva, hogy a másik fél, esetünkben János, időre elkészíti a vállalt munkát. Ja, és nem sunnyog, meg felveszi a telefont.

Csak, hogy elszakadjak az általánosságoktól ott hagytam el a fonalat tegnap, hogy János újra ígérte magát, de nem jelent meg és a telefont se vette fel. Írtam neki egy smst, de semmi reakció nem jött. Reggel, bár már mélyen utáltam az egész szitut, újra felhívtam és voilá: kiderült, hogy jönnek, befejezik.

Később Zsófi szólt, hogy tényleg megjöttek és, hogy neki gyanús, hogy a könyvespolc sehol nincsen. Jó volt a szimata, azt elfelejtették. Éppen Cilibe próbáltam valami emberi táplálékot diktálni este, mikor jött Jánostól egy sms, hogy reméli megérte a várakozás a polcokra. Amikor ezt megláttam…

…na akkor borult el az agyam.

Ha azt írja, hogy reméli elégedettek vagyunk és elnézést az elfelejtett polcért, de mihamarabb pótolja, akkor semmi gond, mindent elfelejtettem volna neki. De az smsről az ugrott be elsőre, hogy akkor én most dicsérjem meg és lássam be mekkora spíler Ő.

Hogy kvázi mi a szarért kellett nekem annyit ugrálnom a héten.

Mi legyen veled, János?

Az asztalosunkról már írtam korábban, a nyilvános naplóban azóta is említettem már egyszer-kétszer. A kezdetben jól induló kapcsolatunk mostanra odajutott, hogy ha csak a nevét meghallom már felmegy a vérnyomásom.

János szépen megcsinálta a konyhát, csak nem fejezte be. Lehet használni, csak a könyvespolccal és fűszertartókkal lóg még. Hogy pontosak legyünk ezt december közepe óta nem bírja befejezni. Történt már vele minden, lábujj törés, szörnyű szövődményes megfázás, durva élete van, na.

Jó ideje, hogy ha csak rajtam múlik, akkor már nem igen állnánk szóba egymással. Zsófi azonban simulékonyabb és türelmesebb, mint én és az asztalost ő találta, nem szóltam bele a kapcsolatba. Ezen a héten azonban az én dolgom lett, hogy tartsam a kapcsolatot Jánossal. Szombaton megígérte, hogy keddig mindenképpen. Kedden elmondta,

miután órákon át hívogattam

hogy elkészült ám minden, ez remek, de lassan szárad, nagyon lassan. Mikor érdeklődtem, hogy azért szerdára ugye a falunkon lesz megnyugtató választ kaptam. Hát persze,

kvázi: mit gondolok én, szórakozik ő velem?

(ja, pont azt gondolom egyébként)

reggel hívja Zsófit, hogy mikor jöhet. Mondtam, hogy nem kell túltolni, itthon van egész nap. Azzal tettük le, hogy akkor holnap, azaz mostmár: ma.

11 körül hívtam a feleségemet, hogy Jánossal mi van. Mondta, hogy semmi hír róla. Ezekután elkezdtem hívogatni, de estig nem vette fel. Ezzel a húzásával nálam végképp elvágta magát. Jobbat nem tudtam: írtam neki egy sms-t, hogy mennyire csalódott vagyok. Gondolom éppen leszarja.

De, hogy én ennek az embernek mégegyszer megrendelést nem adok az is biztos.

Elmehet a sunyiba.