Baška sikátorai

Azt hiszem egy nyaralás mindig nagy élmény, de nekem az idén nyár végi baškai kirándulás extra élményeket hozott. Egyrészt ez volt hat éve az első külföldi utazásunk Zsófival és lassan már csak valami távoli emlék maradt, hogy mennyire jó érzés átlépni az országhatárt és valami nagyon más világba csöppenni. Másrészt ez volt az első külföldi utazásunk a gyerekekkel (ami sok mindent megmagyaráz az első mondatról) és néha szinte a saját szüleimnek láttam magamat, sokkal inkább mint otthon bármikor.

Újra mediterrán utcákon járni, füge és olajfák árnyékában, a házak közül elő-elővillanó tenger kékjével, a sós-párás levegővel nagyon jó volt. Én igazán szerencsés ember vagyok, mert a szüleimmel 5 éves koromtól kezdve minden évben utaztunk, tengerhez jártunk, hegyekbe mentünk, nekem ez az egész nagyon otthonos környezet. Részben ott nőttem fel, még ha ez félig-meddig túlzás is. Az Adria, a Földközi tenger medencéje gyönyörű vidék.
Gyerekkoromban is imádtam a középkorból itt maradt, kőből épült városkákat, ahol a magasra nyúló házak között szűk és megkérdőjelezhető szagú sikátorok kanyarognak. Miután elolvastam pár könyvet Szerb Antaltól ez a sikátor imádat még erősebb lett bennem.

Baška persze még mediterrán mértékkel nézve is egy nagyon kicsi város. Városka. Igazából a régi város egy utca meg a kikötő partja. De az az utca igazán hangulatos kis sikátorokat növesztett minden irányban. Egyik oldalon a tenger felé néztek, a másik oldalon a meredeken emelkedő hegyoldalba épültek a házak. Ezekhez a házakhoz rövid kis utcácskák vezettek, magasba törő lépcsőkkel a végükben. Az egyik ilyen lépcsősornál elhűlve néztem, hogy egy fél ökölnyi repedésből egy komplett fa nőtt ki. Hogy maradt meg, mitől nem dől ki: egy rejtély. Mindenesetre csuda hangulatos volt.

A fotó 2016 augusztusában készült és pár napja már lájkolható az Instagram fiókomban is!

Tengerkék

Tizenévesen még arra készültem, hogy rajz művész leszek. Mindenhova pasztel krétákkal mentem és amit lehetett meg is örökítettem.

Ma sokkal jobban tetszenek a rajzaim, mint akkor, de visszatekintve is úgy látom, hogy életem legbölcsebb döntéseinek egyike volt amikor elengedtem a rajzolást. Nem voltam jó benne.

Viszont nem is olyan régen Apu beállított egy csomó mappával, amiben rajzok és novellák voltak. Köztük egy soha be nem fejezett kép, amit Trau kikötőjében kezdtem felvázolni. A hegyeket kezdtem el kidolgozni éppen és beletört a  bicskám, mert a szürkés-fehér sziklák annyi árnyalatban pompáztak, lilában, kékben, narancsban, hogy megakadtam.

Ma este amikor a nyaraláson készített fotókat rendezgettem ez a befejezetlen képem jutott az eszembe a fenti fényképről. Ezek a hegyek azok, többek között, amiket anno, jó 20 éve megpróbáltam felskiccelni. Csak most a másik oldalukról néztem őket.

Tapolca nyár végi esőben

Augusztus 20. után tudtunk idén nyaralni menni. Az egy hét plusz egy hétvége első felét a Balaton felvidéken töltöttük, de nem volt jó időnk.

Egyik nap Tapolcáig mentünk, annyira nem tudtunk az esős időjárásban mindenre alkalmatlan Balaton parton mit kezdeni magunkkal. Esni ott is esett, több szórakozás se volt, de legalább kirándultunk.