Hol az orosz határ?

Így vagy úgy persze, Putyin veszélyes. Ez kétségtelen. De Európát nem Donyeckben kell megvédeni, hanem a Baltikumban. Ha kell, telepítsenek állandó amerikai bázisokat Lengyelországba és a balti államokba. Abból az üzenetből érteni fog. Meg kell húzni egy vonalat, de ott, ahol valóban számít, és ott, ahol ennek értelme van, nem egy olyan országban, amit a NATO úgysem tud megvédeni. Ukrajna egyszerűen túl közel van Moszkvához. (via 444)

Fura egy írás ez.

Azon töprengtem utána, hogy ha minket támadna meg Moszkva vajon Ausztriából is úgy tűnne, hogy túl közel vagyunk Oroszországhoz és inkább a Szlovákoknál kéne megállítani a ruszkikat?

Mert, ha nem akkor szörnyen cinikus az egész.

Robert Low – Varjúcsont

A tavalyi év egyik új felfedezettje nekem a viking témájú Felesküdöttek-saga volt. A Creative Slave könyvkritikái közt olvashatjátok az első négy kötetről írt blogomat. Az az igazság, hogy a Felesküdöttek sorozat egy gyenge négyes. A könyvek nagy része a teljes szerkezeti szétesés határán egyensúlyoz végig. A sorozat nem is képes egységes színvonalra, a legjobban sikerült kötet a Fehér holló volt.

A Varjúcsont frissítést kívánt hozni a sorozatba, de az alap koncepció, a főhős csere helyből az elején elkedvetlenített. Az egykori mellékszereplő Varjúcsont átveszi Medveölő Orm helyét, de engem nem ő, hanem Orm érdekelne.

Robert Low kínkeservesen felépített egy szereplőgárdát, akiket végre ő is megismert, majd eldobta őket. Sajnos ahhoz nem elég jó író, hogy az új szereplőket helyből kezelni tudja.

A  Varjúcsont számomra követhetetlen volt. Megértettem a történetet, de a sűrűn cserélődő mellékszereplők, az epizódikus ellenfelek darabossá tették a regényt. Sokszor fogtam a fejem, igyekeztem rájönni hogy most kiről olvasok éppen.

A kalandregény lényege az izgalomban és a cselekményben rejlik. A Varjúcsont a fent tárgyaltak miatt nem tudott izgalmas lenni és még a története is lapos volt. Robert Low ezt most nagyon benézte, a kötetet csak egy okból ajánlom olvasásra, ha folytatni akarod a sagát, biztos szükség lesz az itteni infókra a következő történeteknél. Én nem biztos, hogy nem hagyom itt abba.

The Strain (A kór) – első évad

Sikerült megint összefutnom egy olyan sorozattal, amit, ha megnyúznak se tudom, hogy

  1. miért néztem végig, de ha már végignéztem
  2. miért fogom folytatni?

Keresem a válaszokat. Egyébként már hetekkel ezelőtt befejeztük az első évadot, csak nem volt időm egy vázlaton kívül többet írni róla. A vázlat négy odavetett sorból állt, úgy döntöttem, hogy ezeket  címsorokká nemesítem és közéjük írom a gondolataimat az epizódokról.

sehol az apokalipszis

Anélkül, hogy különösebben spoilereznék, a Strain alapvetően vámpíros film, igaz, hogy az élőhalottság – ügyes csavarral – egyfajta betegség és fertőzés. Az első epizódban még lebegtették, hogy ez most járvánnyal harcoló dokik vagy eszement hentelők története lesz. A készítők megpróbálták a kettő közé belőni a sorozatot, ami egy skizofrén állapothoz vezetett. A legeszementebb része az egész mozinak, hogy a külvilág és a szereplők mikrokozmosza köszönőviszonyban nincsen egymással. Egyszerűen elmaradt az apokalipszis. Napokkal a járvány kitörése után még mindig autóznak az emberek, és meglepődnek ha szembe jön velük egy vámpír az utcán. Káoszt, rettenetet, szétzilált várost kéne mutatniuk, de nem.

dehát ez gusztustalan

Már voltak problémáim az esti sütőtök evéssel Walking Dead nézés közben is (a bomlás különböző stádiumában levő agyvelő foszlányok gyanúsan olyanok voltak, mint a tányérom tartalma), de a Strain ezt teljesen kimaxolta. Annyira gusztustalanra sikerült több helyen, hogy elment tőle a kedvem, pedig ez nagy szó. Ezt a vonalat erősíti a főcím is, de legalább megvan az az előnye, hogy rövid.

ez a nevetséges gumipofa a Gonosz?

A kór alkotói nem végeztek rossz munkát az effektek terén, leszámítva a főgonoszt. A szimplán csak Mesterként emlegetett izé olyan, mintha egy hatvanas évekbeli viaszbábot tuningoltak volna fel.

Rettenetesen gagyi.

Olvastam, hogy ez valami könyv adaptáció, lehet, hogy ott meg vannak okolva a különböző variációi a vámpíroknak, de a filmből egyszerűen nem derült ki, hogy mitől lesz az egyik egy vitalitástól duzzadó gyilkológép, míg a másik egy agyhalott zombi. Ugyanitt értelmezhetetlen nekem a Mester testmagassága is, ha csak nem vették át a Blizzard módszerét. A Warcraftban egy ellenfél minél erősebb és félelmetesebb volt, annál nagyobbra növelték meg a modelljét. Volt olyan antihős, aki kilógott a képernyőről.

Ez a gumipofi a Mester, tegye fel a kezét aki szerint nem gagyi!
Ez a gumipofi a Mester, tegye fel a kezét aki szerint nem gagyi!

Valószínűleg a történet is egyértelműbb a könyvekben, de magyarázza már meg nekem valaki, hogy mibe telt volna azt a szegény zsidót, a két orvost meg a patkányirtót lecsapni a legelején, aztán tartani az ütemtervet a világrombadöntésben? (Már ha ez a terv, mert erről se derült ki semmi. Miért jöttek elő, miért NY, miért most? Miért nézem én ezt?)

távirányítómat egy épkézláb színészért

Én nem tudom, hogy mi alapján válogatták ki a szereplőket ehhez a sorozathoz, de megemlíthető színészi alakítást három karakter nyújtott, Eichorst szerepében Richard Sammel, az öreg vámpírvadász Setrakian szerepében David Bradley és Gus, azaz Miguel Gomez. Ez a három legalább vitt valami pluszt a szerepébe, igaz, az első kettőnek sokat segítettek az írók, hisz ők kaptak egyedül visszatekintő jelenteket, nekik megvan a történetük.

Persze egy színésztől az ember elvárná, hogy ha üres szerepet kap, akkor megpróbálja kitölteni, igaz, hogy az színház volt, de tavaly az Örkényben a Hülyéje című darabot ez vitte el. Oké, ez egy tévé sorozat, de attól már egyértelmű, hogy huszadrangú pancsereknek kell játszani benne? Nézzétek meg a Fargo-t, például! Történet, karakterek és színészek a topon, aztán mégis ugyanaz az álomgyár gyártotta, mint a Strain-t, nem a nemzetiségen múlik (vö. gagyi amerikai).

A Strain, ahogy az általa ábrázolt vér és belsőségek is, egyszerűen szétfolyt. Hogy a második évadban tudnak-e kezdeni valamit vele, az nyitott kérdés, én jövő ilyenkorra egy kaszát vizionálok neki.

Závada Pál – Természetes fény (félbehagyva)

A Természetes fény mérsékelten érdekes volt miközben olvastam, de nagy elszánás kellett hozzá, hogy újra felvegyem, mikor letettem. Félbehagytam, pedig kitartóan próbálkoztam vele. Asszem a harmadik próbálkozásom Závada könyveivel, de most már végképp levonom a tanulságot: nekem nem jönnek be, nem az én íróm.

Rock is dead?

El vagyok keseredve.

A délelőtti munkához nem találtam kedvemre való albumot, szóval rányomtam a Play Music “Rock” rádióállomására.

El vagyok keseredve.

Kik ezek a kappanhangú nyikhajok? Kik ezek a nyivákoló csajok? Hova tűnt a torzító? A becsületes riffelés?

Mi ez a szar?

Ki az a  Foo Fighters? Queens of Stones Age? Audioslave… könyörgöm! Hát ezek még böcsületes popnak is gyengék. Életemben először kezdtem negatív jelzéseket küldeni a Play Musicon.

El vagyok keseredve!

Mélységesen.

Monaldi & Sorti: Intrika

intrika

Karácsonyra kaptam két könyvet Zsófitól, mindkettőt ugyanaz a szerzőpáros írta: Rita Monaldi és Francesco Sorti. A vékonyabb kötet címe Intrika, a vaskosabbé Veritas. Nagyon megörültem nekik, olasz történelmi regényt még sosem olvastam, a kötetek kívülről kifejezetten hívogató borítóval, szép kiállítással bírtak. Belelapoztam az egyikbe, hogy megtudjam melyikkel kell kezdenem, látszott, hogy valami sorozatról van szó. Sajnos kiderült, hogy a vastagabb kötet (Veritas) egy sorozat harmadik kötete, míg a vékonyabb, Intrika, második rész, de nem ugyanabból. Fura volt az egész, a neten utánanézve se értem még száz percentesen a dolgot de azt hiszem a vékonyabb kötetek kiegészítő könyvek, amikből más oldalról, nézőpontból mutatják be a történetet.

Arra jutottam, hogy elolvasom az Intrikát, ebből kiderül a stílus, az atmoszféra, aztán meglátom, hogy mennyire tetszik: könyvtár vagy könyvesbolt következik. Nem jól választottam, helyből könyvtárba kellett volna mennem, ugyanis most nem tudom, hogy mit is tartsak pontosan a könyvről.

Ha önmagában nézném, akkor elég egyszerűen elintézném: rossz. Egy ismeretlen sorozat második – kiegészítő – részeként: fogaqlmam nincs. Olvasni nagyon változó volt. Két érdekes, letehetetlen része volt a történelmi visszatekintések. Az egyik a velencei Bragadin története, a másik a Pazzi-összeesküvésé. Ezek amolyan novellák a regényen belül, teljesen olvasmányos, izgalmas és önálló stílussal. A körülötte történő közel 120 oldal viszont szaggatott, rossz stílusban megírt történelmi regény. Amiből csak a két szó nem illik rá: nem történelmi és semmiképpen nem regény.

A Pesti Est szerint, idézem:

Monaldi & Sorti új értelmet ad a történelmi regény műfajának.

Hát mondhatjuk így is. A fülszöveg azzal kezd, hogy Rita Monaldi vallástörténész, Francesco Sorti pedig a 17. századi zenetörténet szakértője. És ezzel minden a helyére kerül: nem írók.

Az ajánlás így hangzik a könyv elején:

Nunquam tentabis, ut non perficias. (Csak akkor kezdj bele bármibe, ha be is akarod fejezni.)

Én is pont ezt ajánlom a könyvvel kapcsolatban.

Ha tetszett a poszt kövess a Facebookon is!

Mester és Margarita a Vígben

Túl ritkán jutunk el színházba, ez minden alkalommal fájón mar belém, mikor mégis leülök a helyemre és nézem a függönyt, várom hogy kezdődjön végre az előadás. Kedden a Vígbe mentünk, Zsófi szülei adták át nekünk a bérletüket, a Mester és Margaritára. Nagyon vártam, az egyik kedvenc könyvem, többször olvastam, gimnáziumban több – visszatekintve már mulatságos – kalandom volt vele.

A díszlet nagyon ügyes és nagyon látványos volt. A hosszúra nyújtott előadást jóformán ez az örökkön változó tükörpalota mentette meg.
A díszlet nagyon ügyes és nagyon látványos volt. A hosszúra nyújtott előadást jóformán ez az örökkön változó tükörpalota mentette meg.

Vannak könyvek, amiket nagyon merész húzás színpadra vagy filmvászonra vinni, mert minden olvasónak egyéni világot épít ki a fejében. Nagyon aprólékosan, plasztikusan megírt művek ezek. Mindenkinek (aki a film előtt olvasta) van a fejében egy Középfölde, egy Frodó vagy egy Aragorn. És mindenkinek van egy Woland, egy Jesua egy Pilátus, de egy TÖMEGÍR is. Egyéni, saját, szép. A film, a színház az ilyen műveknél óhatatlanul ellentétbe kerül a Te belső olvasmányélményeddel és néha sikerül megbarátkozniuk odabenn, nálam ez történt a Gyűrűk Ura filmnél, vagy megbékíthetetlenek és valamelyik, jobb esetben az új élmény elvész. Ilyen most ez a Mester és Margarita is, jobb feledni.

Hosszan akartam írni róla, de a fenti bekezdés után már nem sok értelmét látom, inkább egy felsorolás következzen, hogy mi tetszett, aztán egy másik, hogy mi nem.

Tetszett:

  • Réti Adrienn Hella alakítása,
  • Molnár Áron, mint Hontalan Iván,
  • és a díszlet.

Nem tetszett:

  • Korovjov teljes hiánya,
  • hogy a Sátán és csapata elvesztették a humorukat és csak és tisztán brutálisak maradtak,
  • a Hitler/Sztálin/Holokauszt áthallás, a könyv nem erről szól,
  • a sok megmondó szöveg, konkrétan Woland első felvonás végi monológja, pfuj!,
  • sőt kifejezetten gyengének tartom Lukács Sándor Wolandját és Varju Kálmán Jézusát.
Ha tetszett a poszt kövess a Facebookon is!

Ray Donovan – 2. évad

Hiába volt egy csomó idegesítő hiba a Ray Donovan második évadában mégis a múlt év egyik legjobb sorozata volt. Az új epizódokban Ray helyzete egyik pillanatról a másikra rendül meg. Külön meglepetés volt, hogy bár az előző évadot teljesen kerek egésznek éreztem az ottani főkonfliktust sikerült ügyesen tovább gondolni. Ahogy azt pár hete írtam itt a blogon, azért az első évadban voltak elejtett szálak is, amikből most többet újra felvettek és ügyesen beleszőtték őket az új problémákba.

A hajtás után nyomokban spoileres leszek, szóval óvatosan!

Ray Donovan – 2. évad részletei…

Bókay János: Egy rózsaszál szebben beszél

Ezt a könyvet még az ősz végi pécsi látogatáskor nyomta Anya a kezembe, hogy nekem tetszene, mindenképpen olvassam el. Előbb befejeztem az aktuális könyvemet, majd belekezdtem egy kölcsön könyvbe, a Természetes fénybe. Kicsit melankolikus hangulata miatt azonban elment tőle a kedvem, így nekiláttam ennek a vékony piros kötetnek.

Már csak a könyv befejezése után jöttem rá, hogy idén, illetve most már tavaly, a második könyvem volt Bókay Jánostól. A Bohémek és Pillangók is nagyon tetszett, ahogy az Egy rózsaszál szebben beszél is. Mindkettő zenetörténeti regény, már ha van ilyen kategória, de a Rózsaszál egyben visszaemlékezés is, Bókay az ismerőse/barátja volt a János vitéz szerzőtáborának.

Heltai, Kacsóh, Fedák, Beöthy mind ismerős nevek voltak nekem, de nem sokat tudtam róluk, most meg közeli ismerősnek tűnnek. Az olvasás csodája újra lecsapott. A János vitéz daljáték/operett keletkezés története egyben karrierek meséje is, Bókay előadásában emellett még egy kis erkölcsi példamese is belefért. Leginkább kedves, néha szomorkás regény, nagyon jó stílussal megírva: letehetetlen.

Az operett nem az én műfajom, de ahogy a Bohémek után kedvet kaptam Puccinit hallgatni, most keresni fogok egy élvezhető minőségű János vitézt is. Lehet, hogy a regény alapjául szolgáló darab végül még se tetszik majd, de legalább ezt a remek olvasmány élményt neki köszönhetem. Mindenképp nyertem.

Bérgavallér

Pár hetente hétvégén Bandi meglátogat minket. Ebédelünk, punnyadva töltjük a délutánt, beszélgetünk, néha elvisszük a gyerekeket a játszótérre, este altatás után meg szoktunk nézni valami filmet. Becsülöm Bandiban, hogy a barátságunk kedvéért elvan így velünk, nem pörgősen, a gyerekek miatt egy-egy témát ezerszer megszakítva. Az esti film általában valami thriller, vagy krimi szokott lenni, Zsófival mindketten nagy rajongói a műfajnak. Én a thrillerekből mára teljesen kiábrándultam, mindegyik vérszegény és kiszámítható. A krimiknél kicsit már jobb az arány, a skandinávok adtak a műfajnak egy új lökést, de valahogy az esőtől és kék szűrőktől hemzsegő filmek is kezdenek teljesen egyforma hangulatúak lenni.

Most szombaton, ahogy keresgéltünk a T-Home videótárban megláttam John Turturro tavalyi filmjét, a Bérgavallért (Fading Gigolo) és kedvem támadt valami vidámabb hangulatú darabhoz. Viszonylag könnyen beleegyeztek a többiek, hogy ez legyen az esti darab.

Reklám (x)

Bérgavallér részletei…