Terry Pratchett: Mort, a Halál kisinasa

– Ó, IGEN. MORT. NOS, FIÚ, ŐSZINTÉN, MEG AKAROD TANULNI A TÉR ÉS IDŐ VÉGSŐ TITKAIT?
– Igen, uram. Azt hiszem, uram.
– NAGYSZERŰ. AZ ISTÁLLÓT HÁTUL TALÁLOD. A LAPÁT AZ AJTÓ MELLETT LÓG. Lenézett. Fölnézett. Mort nem moccant. – NETALÁNTÁN LEHETSÉGES, HOGY NEKED NEM SIKERÜLT FÖLFOGNOD A KÖZLENDŐM?
– Nem teljesen, uram – hagyta helyben Mort.
– GANÉJ, FIÚ. GANÉJ. ALBERTNEK VAN EGY TRÁGYADOMBJA A KERTBEN. ÚGY KÉPZELEM, AKAD EGY TALICSKA IS VALAHOL A HELYSZÍNEN. BOLDOGULJ VELE!
Mort gyászosan bólintott.
– Igen, uram. Értem, uram. Uram?
– IGEN?
– Uram, nem értem mi köze van ennek a tér és idő titkaihoz.
A Halál föl se pislantott a könyvéből.
– EZ AZ – válaszolta -, AMIÉRT TANULNI VAGY ITT.
[…]MI EZ A SZAG?
– Én – felelte egyszerűen Mort.
– Á! AZ ISTÁLLÓ. – A Halál elhallgatott, keze a könyv gerincén. – ÉS MIT GONDOLSZ, MIÉRT KÜLDTELEK AZ ISTÁLLÓBA? JÓL FONTOLD MEG A VÁLASZT!

Mort tétovázott. Korábban, már a talicskák számolgatása közben alaposan elgondolkozott ezen. Azon töprengett, vajon a kéz és szem összehangolása, vagy az engedelmesség szokásának megtanulása, vagy az emberi léptékkel mérve kis feladatok fontosságának fölfogása, vagy annak megértetése, hogy még a nagy embereknek is alul kell kezdeni, volt esetleg a cél. Ezen magyarázatok egyike sem tűnt teljességgel helyesnek.

– Azt hiszem… – kezdte.
– IGEN?
– Nos, azt hiszem, az igazat megvallva, azért keltett megcsináljam, mert maga már térdig járt a lószarban. A Halál hosszasan nézett rá. Mort feszengve állt egyik lábáról a másikra.
– ABSZOLÚT KORREKT – rivallt a Halál. – VILÁGOS GONDOLATMENET. REALISZTIKUS MEGKÖZELÍTÉS. ROPPANT FONTOS EGY OLYAN SZAKMÁBAN, MINT A MIÉNK.

Terry Pratchett – Mort (27-31. oldalak)

A Mort volt talán a második #Korongvilág regény, amit olvastam. A Mágia színe után nem sokkal vettem meg ezt a könyvet és természetesen beleszerettem. Most, hogy újraolvasom a Korongvilág sorozatot (a Moly.hu kihívást igyekszem teljesíteni) ez a negyedik kötet eddig a legjobb. Széltoló (Rincewind) persze nagy kedvenc, de ebben benne van az is, hogy vele indult a Korongvilág sztori, az első találkozás sokat számít – legalábbis nálam – a megítélésben.

Az a jó az ilyen könyv sorozatokban, ahogy a szereplők átjárnak a regények között. Az ilyet mindig piszokmód élvezem. Például a fent nevezett Széltoló feltűnik a Mortban is egy epizód szerepre és a #Halál, aki nélkül szinte nincs is Korongvilág regény teljesen az előtérbe kerül. Megismerjük jobban a Halál házát is, ahol már egy rövid időre járhattunk Kétvirággal. (Ekkor találkozunk Yzabellel, a Halál lányával is,  akiből most az egyik főszereplő kerekedik.)

A Mortot nagyon élveztem tiniként és legalább annyira most is. Jó pár éve nem olvastam már, szinte el is felejtettem, hogy Pratchett kihasznált minden lehetőséget, hogy viccet csináljon a legtöbb halálról, életről és időről szóló filozófiából, amit az emberiség kitalált az eddigi történelme során. Alig pár száz oldal a könyv, szóval ez nem is olyan kis fegyvertény.

Gyakorlatilag minden gyorsabb, mint a Korong fénye, ami lusta és szelíd, ellentétben a közönséges fénnyel. Az egyetlen dolog, ami ismeretesen gyorsabban mozog, mint a közönséges fény, az – Ha Mu Ka, a nagy filozófus tanítása szerint – a monarchia. Ő így érvel: egyszerre egy királynál nem lehet többed, és a hagyomány megköveteli, hogy ne legyen időhézag királyok között, így amikor egy király meghal, a trón ennek folyományaképp azonnal az örökösre kell szálljon. Feltételezhetőleg, mondja Ha Mu Ka, kell legyen valamiféle elemi részecske – rexon vagy esetleg reginon -, ami elvégzi ezt a melót, ám természetesen az utódlás némelykor nem jön össze, ha félúton repülés közben, eme részecske antitestbe avagy republiconba ütközik. A filozófus üzenetek küldésére irányuló nagyralátó tervei eme fölfedezés hasznosítására – amikben szerepelt egy kiskirály megkínzása is, azért hogy modulálni lehessen a kibocsátott jelet – sosem lettek részletesen kifejtve, mert épp ekkor bezárt a kocsma.

Terry Prattchet – Mort (16. oldal)

A Mort abban is üdítően különbözik az első három Korongvilág regénytől, hogy igazából csak lokális problémákkal foglalkozik. Bár a főhős a könyv jelentős részében aggódik azon, hogy kizökkentette a kiszabott irányából az időt, a teret, a történelmet meg ilyen lényegesnek tűnő dolgokat, de közben a Korong, az idő meg a történelem egy nagyvonalú vállrándítással módszeresen elkezdi rendberakni magát. Ha Mort nem küzdene igazából senkinek fel sem tűnne a hiba amit okozott.

Mort azt hitte, hogy a történelem úgy hánykolódik, mint egy ki nem feszített acélkábel, nagy, pusztító lendülésekkel dobálva magát előre-hátra, keresztül-kasul a valóságon.

A történelem nem ilyen. A történelem olyan gyöngéden gombolyítja le magát, mint egy vén szvetter. Számosszor megfoltozták, megstoppolták, újrakötötték, hogy rápasszoljon különböző személyekre, egy dobozban belökték a cenzúra mosogatója alá, hol majdan fölvagdalják a propaganda porrongyaira, mégis a történelem – végső fokon – sikerrel fog visszaugrani régebbi, ismerős formájába. A történelemnek az a szokása, hogy megváltoztatja azokat az embereket, akik azt gondolják, hogy ők majd megváltoztatják őt. A történelemnek mindig akad egy pár trükkje eldugva kirojtosodott ujjában. Hiába, vén róka már.

Terry Pratchett – Mort (104. oldal)

És ez jó volt. Nem kell mindig megmenteni a világot, elég néha csak arról olvasni, hogy milyen nehéz egy gyereknek felnőni, szerelmesnek lenni és megtanulni a felelősség vállalást. Igazából a Mort erről szól, mégpedig olyan módon, amit tökéletesen megért egy 14 és egy 37 éves is. (Már, ha az a személy én vagyok, akkor biztosan.)
A Mort az a kötet, ahol sikerült a humoros fantasyn felülemelkednie Pratchettnek és valamivel többet letenni az asztalra.

Pontozva a Mort 10/10. Egy tökéletes könyv, szórakoztató, néhol elgondolkodtató és nagyon humoros, az a jófajta, fanyar és nem öncélú humor, amit én imádok. Zárásnak ebből egy utolsó gyöngyszem:

Ankh-Morpork korábban számos kormányzati formával kísérletezett, míg végül kikötött a demokrácia azon variánsa mellett, ami “Egy Ember, Egy Szavazat”-ként volt ismeretes. A Patrícius volt az Ember, övé volt a Szavazat.

Terry Pratchett – Mort (129. oldal)

Terry Pratchett: Egyenjogú rítusok (Korongvilág 3.)

Nehéz dolog lehet lazán összefüggő könyvsorozatot írni. Az Egyenjogú rítusok főszereplője ugyanaz a boszorkány, aki később több másik regényben is visszatér még, de itt, ebben a korai regényben elég más karakter. Persze az sem könnyíti meg a műélvezetet, hogy szinte regényről regényre változtak a fordítások és ugyanazokat a szereplőket, helyszíneket más-más néven emlegetik.

Érdekes átmenet, ha a teljes Korongvilág sorozatot tekintjük, ez a könyv, egyrészt az első olyan kötet, ami elszakad (még ha csak időlegesen is) Széltolótól és ezzel együtt befejezi azt az átmenetet, ami A Mágia fényében indult: megváltozik a narratíva.

Egyenjogú rítusok

A kocsmáros, akit Szakynak hívtak, azon kapta magát, hogy egyenesen lebámul egy kisgyerekre, aki szemlátomást kancsal.
– Tessék? – mondta.
– Tejet – magyarázta a gyerek, még mindig bőszen összpontosítva. – A kecskéből származik. Ismeri?
Szaky csak sört árult, amiről vendégei azt állították, hogy macskából származik. […] – Nem tartunk ilyesmit – szögezte le

Egyenjogú rítusok 69.-70. oldal

Miközben olvastam rájöttem, hogy ezt már évekkel ezelőtt kölcsönkaptam az unokahúgomtól, de jórészt már elfelejtettem a sztorit, szinte új volt. Jó volt. Vicces parafrázisa a hímsovinizmusnak, illetve az aktív feminizmusnak egy fantasy világban, megtűzdelve a megszokott remek szóviccekkel és kifacsart humorral.

Egyre többször van olyan érzésem Pratchettet olvasva, hogy ő a századvégi Wodehouse. A szereplői ugyanúgy járkálnak át a sztorikon, a helyszínek jórészt változatlanok és a történetek is elég egy kaptafára készülnek. Hogy mitől jó mégis mindkettő, mitől ugorják át az unalmassá válás lécét? A humor és az örök optimizmus lehet a válasz. Ezeket a könyveket egyszerűen jó olvasni.

Meg kell érteni, hogy jóllehet a Zúnok többsége képtelen a hazugságra, a nép nagyon tiszteli az olyan Zúnokat, akik tudnak olyat mondani, hogy a világ másmilyen, mint amilyen valójában, és a Hazug jelentékeny méltósággal járó tisztséget tölt be. Ő képviseli törzsét minden kapcsolatban a külvilággal, ami megértésének kísérletét az átlag Zún már réges-rég föladta. A Zún törzsek roppant büszkék a Hazugjaikra. Más népek ettől az egésztől rendkívül bosszúsak lesznek. Úgy érzik, hogy a Zúnok igazán választhattak volna valami elfogadhatóbb megnevezést, mint mondjuk „diplomata” vagy „PR menedzser”. Úgy érzik, hogy a Zúnok gúnyt űznek a dologból.

Egyenjogú rítusok 83. oldal

De Pratchett mégis különbözik Wodehousetól, mert a szimpla szórakoztatáson kívül a Korongvilág könyvek szinte mindegyike (legalábbis amiket olvastam) valamilyen értelmes témát jár körbe, olyan témát ami nem egy ál-fantasy univerzum ügye, hanem a mienk. Oké, ne menjünk messze, olyan fejlett világ-beli probléma. (Wodehousenál két probléma létezik csak: a félreértett szerelmesek kibékülése és pénz szerzés az esküvőhöz.) Az Egyenjogú rítusokban a feminizmus és a nők elfogadása a fő mondanivaló. Egy teljesen férfi szakmába belecsöppen egy nő: varázsló lesz, miközben a nők boszorkányok lehetnek csak. Legalábbis eddig mindenki így gondolta.

Hogy aztán Eszkarina, az ifjú varázslólány és Néne, a kortalannak tűnő boszorkány, hogy játssza ki a komplett tanári kart az egyetemen, menti meg szokás szerint a világot (ami természetesen még mindig korong alakú, négy elefánt hátán, akik egy óriás teknőcön állnak) szinte mindegy is. Nincs olyan pillanat, amikor ne lenne kétségtelen, hogy a Tömlőc Létsíkok Sokcsápú Lényei esélytelenek. A könyv nem ettől izgalmas, nem is túl izgalmas, hogy őszinte legyek, csak szimplán jó. Egy közepesen korrekt befejezéssel, ami valódi lezárást nyomokban sem tartalmaz.

Terry Pratchett: A Mágia fénye (Korongvilág 2.)

Az az igazság, hogy a leíró irodalom nagyon ritkán precíz. II. Olaf Quimby, Ankh Patríciusának uralkodása alatt becikkelyeztek egy törvényt, hogy megszüntessék ezt a gyakorlatot és némi tisztességre kényszerítsék az elbeszéléseket. Így, ha a monda azt állította a nevezetes hősről, hogy „mindenki az ő tetteit zengi”, minden mesemondó, aki valamire is becsülte életét, sürgősen hozzátette, hogy „kivéve néhányan a szülőfalujában, akik hazudósnak tartották, meg még egy csomóan, akik soha a büdös életben nem is hallottak róla”. A költői hasonlatot szigorúan ilyesmikre korlátozták: „hatalmas csataménje olyan sebes volt Hármas Erősségű” és az esetleges pongyola megfogalmazást a szeretett nő arcát illetően, miszerint ezer hajót bocsátottak tengerre érte, bizonyítékokkal kellett alátámasztani, s jaj volt a költőnek, ha vágyának tárgya a legkevésbé sem hasonlított egy üveg pezsgőre. Quimbyt végül egy mogorva költő ölte meg a palotatéren rendezett kísérlet során, aminek az volt a célja, hogy eldöntsék egy vitatott szólás, nevezetesen „A toll erősebb mint a kard” pontosságát, és emlékére a mondást a következőképpen egészítették ki: „de csak akkor, ha a kard nagyon kicsi és a toll nagyon hegyes”.

A Mágia fénye 10.-11. oldal

Bár azzal kezdtem a bevezetőben, hogy inkább második rész, mint második könyv a Mágia fénye, de vannak különbségek azért. Bár a történet ugyanattól a másodperctől folytatódik, ahol a Széltoló (Rincewind) lezuhan a Korongról, de a könyv szerkezete nagyon más.

A Mágia színe önálló kis sztorik, lazán egybe kapcsolódó szövete volt, míg a Mágia fénye egy, határozott történet. Lezárja a korongvilági turista, Kétvirág kalandját és megnyitja Széltolónak a további kötetekhez vezető segéd-könyvtárosi szerepet. Ja és közben persze megmentik a világot, dehát ennél kevesebbel egy Korongvilág sztori sem elégszik meg.

A Mágia fénye más abban is, hogy az elődjétől eltérően eltávolodik a külső szemlélő nézőpontjától. A Mágia színében a hőseinkkel istenek játszottak valami fura szerepjátékot, míg innentől a Korongvilág könyvek sokkal belterjesebbek, a hősök önállóbbak. Kicsit kevesebb, de biztosan kevésbé direkt a fantasy-való világ párhuzam kifacsarása, bár a görbe tükör megmarad a későbbi kötetek alapjaiként.

– Most mit csinálunk? – tanácstalankodott Kétvirág.
– Pánikolunk? – vetette fel Széltoló reményteljesen.
Mindig azt tartotta, a pánik a legjobb módszer a túlélésre. Elmélete úgy szólt, hogy az ősi időkben az emberek, akik szembekerültek egy éhes kardfogú tigrissel, két csoportra oszlottak, azokra, akik pánikba estek, meg azokra, akik ott maradtak ilyesmiket mondva: „Micsoda gyönyörű bestia!” és „Ide gyere, cicuskám!”.

A Mágia fénye 42.-43. oldal

Hogy jó könyv-e a Mágia fénye? Inkább tisztességes, szórakoztató irodalom. Az igazán nagy ötletek ebben  témában már előkerültek a Mágia színében, a második kötet kicsit folytatás ízű lett. Egyáltalán nem rossz könyv, még így harmadik-negyedik olvasására sem, de ha nem veszem a fejembe, hogy végigolvasom a teljes Korongvilág sorozatot, akkor talán kihagyom idén.

Terry Pratchett: A mágia színe (Korongvilág I.)

Festői. Ezt a szót Széltoló, a varázsló (a Varázstudományok Mestere, Láthatatlan Egyetem [kibukott]) csak nemrég ismerte meg. Egyike volt a számtalan új szónak, amelyeket azóta tanult, hogy elhagyták Ankh-Morpork füstölgő romjait. Hasonlóképp újszerű melléknév volt az idilli is. Miután gondosan megfigyelte, milyen tájak látványa indítja Kétvirágot a szó használatára, Széltoló úgy döntött, hogy a festői rettenetesen meredeket jelent. Az idilli jelzővel Kétvirág azokat a falvakat illette, amelyeken néha áthaladtak. A jelek szerint ez a szó a lázsújtotta és a düledező megfelelője lehetett. Kétvirág turista volt, a Korongvilág legelső turistája. Széltoló némi megfontolás után úgy döntött, hogy a turista szellemileg visszamaradott egyént jelent.

A mágia színe: A nyolcas szám szörnye 62. oldal

Én tini koromban olvastam első alkalommal A mágia színét. Egy horvát nyaralásra vittem magammal a kölcsönkapott könyvet és egymás után kétszer kiolvastam a tengerparton. Minden benne volt amit imádtam, a fantasy univerzum, az angol humor és az igazán olvasmányos stílus. A rákövetkező években valamiért nem jelentek meg a folytatások, de nem telhetett el úgy év, hogy ezt a könyvet egyszer el ne olvastam volna. (Nagy újraolvasós voltam mindig is.)

– Gyere közelebb, Széltoló – hívta a Patrícius. A trónus melletti alacsony ónixasztalon nyugvó csemegéstál felé intett. – Parancsolsz egy kandírozott medúzát? Nem?
– Hm – tétovázott Széltoló. – Inkább nem. 

[…]

– Á, Gorphal – szólt a Patrícius kedvesen. – Gyere be, ülj le! Megkínálhatlak egy kis kandírozott tengeri csillaggal?
– Mindenben állok szolgálatára, méltóságos uram – mondta az öregember higgadtan. – Kivéve talán a tartósított tüskésbőrűek fogyasztását.

Nekem máig az egyik kedvencem. Amikor Londonban jártam egy könyvesboltban megláttam a Korongvilág sorozatot. Végtelen hosszú és tömött polc volt. Később, ahogy elkezdtek megjelenni magyarul a Korongvilág sorozat újabb kötetei igyekeztem megvásárolni őket. Egy idő után fel kellett adnom, mert rengeteg volt – szerencsére – nekem meg nem volt rá pénzem. Most viszont a nagy e-book forradalom idején a java részét sikerült kipótolnom a hiányzó köteteknek és elhatároztam, hogy megadom a módját és végig olvasom szép lassan, egymás után, sorrendben az egészet.

Most így aztán van három könyvsorozatom, amit olvasok (A Shadowrun, a Setét torony és a Korongvilág) ezek közé fogom az egyéb könyveimet beilleszteni (most éppen Grecsót például). Lesz mit olvasnom egy darabig és nem is fogom elunni a sok egyforma sztorit.

A mágia színét én az eredeti fordításban ismertem meg, ahol Rincewind még nem Széltoló, nekem ez nőtt a szívemhez. Az e-book már új, a teljes sorozathoz illeszkedő egységesített fordítás volt, néhány helyen felülbírált szöveggel. Ezeken a helyeken olyan érzésem volt, mint amikor ugrott a tű a bakeliten. Egyébként elismerem, hogy sok pontatlanságot javított az új szöveg, szóval a könyv közepére már megbarátkoztam vele.

Az első olvasás óta eltelt 25 év és a könyv még mindig ugyanolyan magával ragadó, mint akkor. Persze a sztori már nem ad semmi újat, de a humora, a furán kifacsart fantasy világ még mindig ugyanolyan élvezetes. Nekem ugyanaz jött be lassan 37 éves fejjel, mint 12 évesen is, hogy egy olyan világegyetemről olvasok, ahol a közgazdaságtan meg az elektromosság a fantasy. A mágia színe nálam kiállta az idő próbáját, bátran ajánlom mindenkinek, akiben van egy csipetnyi humorérzék és nem telesen idegen neki a fantasy éra. Garantáltan jól fog szórakozni.