Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló

Tartogattam ezt a könyvet, tartogattam, húztam és halasztottam, mert inkább nem is akartam tudni róla, nem akartam elolvasni. Na nem a könyvet, a tartalmát nem kívántam.

Nem vagyok az a fajta ember, aki nagyon a lelkére veszi az ismert emberek halálát, EP volt az egyik nagy kivétel. Magamat is megleptem azzal, hogy mennyire tudtam Őt gyászolni, napokig. Attól féltem, hogy a Hasnyálmirigynapló elolvasásával ez is felszakad kissé, újra. Hát nem mondom, hogy nem, de nem úgy ahogy féltem. Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló részletei…

Esterházy Péter

Lehetne azt mondani, hogy Esterházy Péter halálhíre egyáltalán nem volt váratlan és még csak nem is lenne hazugság. Mikor a múlt évben olyan félszóval megemlítette, hogy küzd a rákkal már nagyjából sejthető volt a helyzet.

Pedig mégis váratlan volt, nekem legalábbis, egészen elképzelhetetlen egy olyan ország, egy olyan Magyarország, ahol többet nem lesz új olvasnivalóm Esterházytól. Szeretem a regényeit és mégsem elsősorban az a sok könyv fog hiányozni, amik most sírba szálltak vele együtt, hanem az a rengeteg megíratlan újságcikk. Imádtam a terjengős cikkeit. Emlékszem, hogy gimnazista koromban az ÉS-ben a vezércikket, az Életet és az aktuális Esterházyt olvastam el. A többi nem igazán érdekelt.

A 2000-es évek elején adták ki a Szabadság nehéz mámora című válogatást az újságcikkeiből és imádtam. Újra és újra elolvastam őket. Újra és újra nevetve bosszankodtam. Pár éve ismét a kezembe vettem a szürke kötetet és ugyanannyira élveztem most is. Igaz bennem volt közben, hogy ott és akkor csúszott el, fordult minden abba a kilátástalan zsákutcába, amibe most haladunk.

A Szabadság nehéz mámora számomra az eljátszott demokratikus lehetőség legszebb és legjobb leírása.

Péter, ez a hely nélküled szörnyen kietlen lesz.

Amerikai Nagymama

Anyai ágról elég furcsán alakult az életem nagyszülők vonatkozásában. A nagypapám 3 éves koromban halt meg, pont abban az évben, hogy megismertem a nagymamámat. Hát igen, hosszú sora van ennek, Ő kivándorolt még ’56-ban és legközelebb ’83-ban jött csak Magyarországra.

Persze három éves koromból még nincs róla emlékem, csak pár fotó. Ha jól emlékszem, akkor hat éves voltam amikortól elkezdett rendszeresen, minden nyáron, hazalátogatni. Most, hogy leírtam a szót jöttem rá, hogy milyen naivak voltunk mi ezzel kapcsolatban családilag. Mindig azt mondtuk egymásnak és neki is, hogy hazalátogat, pedig ez csak nekünk volt haza, Ő valószínűleg inkább minket látogatott.

Életem folyamán állandóan visszatérő kérdés volt, hogy a mi családunk hogyan bocsáthatott meg neki. Ezt mindig baromságnak éreztem, már csak azért is, mert nekem nem volt miért haragudnom rá. Anyunak és Évának lett volna erre jogalapja, de ők inkább rendezték az életüket vele és szerintem ez sokkal értelmesebb döntés volt, mintha évek hosszú során át inkább haragban éltek volna. Így, ha nem is sok időt, de közösen tölthettünk. Megismerhettük őt is, az új családját, az Új-világban nevelkedett nagynénénket. Sok élménnyel és ismerőssel lennénk kevesebbek.

Fura viszonyom volt a Nagymamámmal, jószerivel semmi. Illetve ez nem igaz, inkább úgy pontos, ha azt mondom: semmi bensőséges. Nehéz is lett volna annyira szoros kapcsolatot teremteni egy óceán távolságról, de ő nem is volt rá képes. Minden bántás nélkül írom, de nem tudott mit kezdeni a gyerekekkel. Kaptunk tőle csodálatos ajándékokat, remélem nem sértek meg senkit, de gyerekkorom legszebb ajándékai mindig tőle érkeztek. Lego kastélyok, távirányítós autók, sport sárkány, Märklin kisvasút. Komolyan mondom, hogy a környezetemben senkinek nem voltak olyan különleges játékai, mint nekem. A Technik legomnak a csodájára járt az összes barátom és emlékszem arra a karácsonyra, amikor megkaptam és Apuci, a nagybátyám meg apám a konyhában ülve építettek belőle valami darut. Vagy a matt fekete Porsche távirányítósom, amit szintén Apu és Attila addig hajtottak a karácsonyfa körül, míg lemerült az eleme, aztán vadászhattunk bele újat az ünnepek között.

Emlékszem azokra a napokra, amikor hazaértünk és várt minket az értesítő, hogy csomagunk jött a postára. Elsétáltunk érte és mindig valami közepes nagyságú kartondoboz várt, egzotikus pecsétekkel és általában újraragasztva, mert a posta, a vámosok már belenéztek, hogy a hanyatló nyugatról mi érkezik hozzánk a Hajdú Gyula utcába. (Olykor ez a belenézés annyira sikerült, hogy ez-az eltűnt a dobozból, például a Märklin vasutam sínpályáiból az összes egyenes.) Aztán otthon mi is bontogathattunk. Farmer, Reebok cipő, játékok kerültek elő. Emlékszem életem egyik legnagyobb csalódására, ami egy ilyen bontogatás után ért. A dobozból egy magas szárú Rebook kosárcsuka és egy márványosra koptatott szürke farmer került elő. Állatira vidám voltam az új cuccaimmal és már másnap abban mentem az iskolába. Mikor a szünetben az egyik osztálytársam kérdezte, hogy honnan van az új szerelésem és én büszkén elmeséltem, akkor nem hitték el és kiröhögtek. Amikor tartottam magam az igazsághoz otthagytak.

De a szép ajándékokon túl sok közös programunk is volt. Amikor a Nagymama hazalátogatott akkor eljártunk kirándulni. A felvidékre, de legtöbbször belföldön. Az átlagos kirándulásokhoz képest ezek meglepően újszerűnek bizonyultak, mert Apu (és Karesz) nem akartak spórolni a szálláson, ahogy egyébként szokták és étteremben ettünk meg szobában aludtunk a sátrazások helyett. Mi gyerekként ezt imádtuk. :)

Minden látogatásakor egy napot mi, unokák kaptunk. Elmentünk a Vidámparkba és azt csináltunk, amit akartunk. Mi gyakorlatilag mindent akartunk. Addig dodgemeztünk, míg már untuk. Beültünk a rakétába, a mese csónakba, a mittomén… mindenhova. Aztán a végén a bejáratnál kaptunk héliumos lufit, meg vattacukrot és taxival elmentünk hasét enni a Ruszwurmba.

Amikor nagyobb lettem és nálunk is megváltozott a világ, volt, hogy évente többször is találkoztunk. Meghívott minket egy hajó kirándulásra az Égei-tengeren, de volt olyan is, hogy csak én mentem Vele és Valival Angliába. Na ez a kirándulás elég vegyesen sikerült, ami csak az én hibám. Elég későn érő, anyám szoknyáján ülő kölyök voltam és nehezen viseltem, hogy nem a szüleimmel töltöttem a karácsonyt.

Addig és utána nagyon élveztem. Egyedül repülni remek volt. Londonba érkezve nekem csak egy órányi időeltolódásom volt, amit meg sem éreztem, de ők komoly jetlaggel küzdöttek. Este elmentünk vacsorázni egy olasz étterembe és Curttel ketten tanították meg, hogy kell normálisan enni a spagettit. Ezért örökre hálás leszek, mindig szent borzadállyal nézem mit művelnek mások az éttermekben. Szóval vacsora után visszamentünk a hotelbe és mielőtt lefeküdtek a lelkemre kötötték, hogy ne menjek messzebb, mint a földszinti bár. Unatkoztam kissé, lementem a bárba, de az sem volt izgalmas. Kilenc tájra járhatott és sétálni volt kedvem, hát meglógtam.

Borzasztó izgalmas volt az egész. Mikor rájöttem, hogy van a zsebemben egy 10 napos, mindenhova jó londoni bérlet elkezdtem metrózni. Elmentem a belvárosig, sétáltam egyet aztán elégedetten tértem vissza a hotelbe. Mai eszemmel tudom milyen baromság volt, de egyben egy szép élmény is.

Azt hiszem ez az utazás tette be a kapcsolatunknak a kaput végleg. Egyik este ketten maradtunk Nagymamával és addig kérdezgettem, míg elmesélte az életét. Borzasztó érdekes volt, kalandos és a felére mégse emlékszem. Szóval kezdtünk jóban lenni, mikor jött a karácsony és én nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Welsben voltunk, egy fogadóban és semmi karácsonyi hangulatot nem éreztem. Hiányoztak a szüleim, a dunaújvárosi esti szertartások. Hamar megléptem a vacsoráról és a kertben sajnáltam magam. Elég kis hülye voltam. Pár nap múlva hazautaztam, de a korábbi hangulat már nem állt helyre.

Utána már nem kaptam meghívást egymagam és beszélgetni is csak felszínesen tudtunk. A nagyanyám egy kedves, de távoli ismerős maradt nekem. Őszintén érdekelték a dédunokái, de sosem nálam kopogott infók után, hanem Anyunál.

Ősszel láttam utoljára, hétközben jöttek, Pécs és Budajenő voltak porondon, kétszer pár órát futottunk össze munka után. A második alkalom után sétáltam haza a Margit szigetről és azon töprengtem, hogy következő évben lesz-e még ereje egy ekkora útra. Azt hiszem talált volna, de már nem volt rá ideje.

Apuci

Nem volt soha túl komoly vagy mély kapcsolatom a Nagyapámmal. Ha közös élményeket, mármint kettőnkre vonatkozókat kerestem az elmúlt napokban, nagyon kevés emlék közt tudtam kotorászni.

A legkorábbi inkább egy szokás, nem egy konkrét emlék. Dunaújváros, ebéd után elvonul aludni a hálószobába a szörnyű-sárga csergével borított ágyra én meg megyek vele. Felettünk a fa  könyvespolc, rajta a zöld testű hajó makett, lábtól másik könyvespolc, rajta rengeteg kötet. Apuci hátra fekszik, aztán oldalt fordul. Hamar elalszik, én meg szép lassan.

Dunaföldvár, valamelyik nyár. Kitalálja, hogy építsünk ketten madáretetőt. Nem sok mindenbe volt beleszólásom, szívesen fűrészeltem, kalapácsoltam volna én is, de a programban nekem a csendes megfigyelő szerepe jutott, egész a legvégéig, amikor boldogan festhettem be fehérre és pirosra a művet. Nem sokat beszélgettünk közben, de ennek ellenére jól éreztem magam.

Készítjük Földváron a tábortüzet és közben tanítgat, hogy kell megrakni szakszerűen, ahogy a cserkészeknél tanulta. (Azóta is használható tudás.)

Még mindig Földvár. Süti a flekkent a rácson, közben mutogatja hogy hova kell tenni a szalonnát, hogy jó legyen a hús íze. (Valószínűleg a hússütés iránti lelkesedésemet tőle örököltem.)

Dunaújváros, nézzük a tévét. Náluk már van Sky és Super channel. Ül a bordó fotelben, a másikban én kuporgok és valami szörnyű amerikai filmet nézünk a 40-es évekből, angolul, amit egyikünk se ért.

Az utolsó most tavaszi. Időről időre telefonáltam neki, de nem igen tudtunk mit mondani egymásnak. Az elején még mindig elmeséltem mi van velünk, de aztán rájöttem, hogy nem nagyon figyel, sokszor félbe is szakított, hogy Apád már mesélte. Szóval szép lassan leszoktam arról, hogy a rutin kérdéseimen kívül mást is mondjak neki. No, ezen az utolsó telefon beszélgetésünkön legnagyobb meglepetésemre ő kérdezett tőlem. Ilyen nem történt azóta sem, hogy a dédunokái születtek. Az érdekelte, hogy miért adtuk el a lakást, mik a terveink. Úgy meglepődtem a szokatlan érdeklődésen, hogy gyorsan el is meséltem neki mindent.

No, jól van. – mondta, ahogy szokta – Akkor szerbusz, Andriskám.

Nagyon megdöbbentett a halálhíre. Hiába mondta állandóan, nem úgy tűnt, mint aki halni készül. Pár órával a telefon után éppen grill húst sütöttem a tornácon, Cili meg ott ugrándozott körülöttem, hogy kaphat-e egy falatot már végre. Néztem a kis szöszit és azon töprengtem, hogy tessék, itt vannak a gének, májusban még a dédapja sündörgött Balatonon a közelemben mikor sütögettem, hogy húst csenjen a tálról.

Írhatnék szép és nagy szavakat róla, de nem tudok, mert egyszerűen nem ismertem elégé. Általában úgy tűnt, hogy nem nagyon figyel a környezetére, de emlékszem, hogy milyen sokszor kaptam fel arra a fejem, hogy elég találó, olykor humoros megjegyzéseket dörmögött. Csak sokszor inkább nem szólalt meg.

Csendesen élte végig az életének azt a részét, amit én is ismertem. Rendszeres ember volt, aki érezhetően nem találta a helyét a digitális világban. Gyerekkoromban még csak fél-viccesen mondogatta az újításokra, hogy ilyen nekem nem is volt, de már nem is lesz! De egy idő után tényleg lehagyta a világ. Hogy elengedte-e maga mellett, vagy nem tudott lépést tartani vele nem tudom, igazából mindegy is.

Hogy milyen életet, Földet szeretett volna szerintem a legjobban a dunaföldvári nyaraló mutatja. Se villany, se gáz, se csatorna. Petróleumlámpák, esővízgyűjtő fémhordók, palackos gáz. Üveges-csatos szikvíz a faluból, marmonkannás ivóvíz 3 kilométer távról. Borzasztóan ragaszkodott a  régi dolgokhoz. Penteléhez, a sömjéni földekhez, épp ezért fura is, hogy mennyire imádta Dunaújvárost, ha valami, akkor pont a város építése barmolta szét az ő gyerekkori világát.

Nekem úgy tűnik, hogy egy konfliktuskerülő, csendes és jó szándékú ember volt egy adag önzéssel nyakon öntve. Sajnálom, hogy elment és főleg Aput sajnálom, aki nagyon szerette. Szép élete volt-e? Szerintem igen: hosszan élt, szép karriert futott be. Nagy családja volt, akik körbevették, fiai, unokái és az én révemen még két dédunokáját is láthatta. Szerette a munkáját, volt pénze rá, hogy utazzon, olvasson, hogy úgy éljen, ahogy kívánt.

Vele együtt elment egy darabja az én életemnek is. Eltűnt egy generáció a családból.

Andrassew Iván bemutatja

papaiandkarika

Az előbb pittyegett a chat, Zsófi írta, hogy képzeld meghalt az Andrassew Iván. Megnéztem a rövidhírt az indexen, de igazából csak akkor kezdett el mindenféle kavarogni bennem, mikor már folytattam a munkámat. Aki blogolt a 2000-es évek elején, de legalább olvasta ezt az akkor meglepő és új műfajt, biztos találkozott az Andrassew Iván bemutatja naplóval. Technikailag gyenge volt, de tartalmában erősen kilógott a hazai blogszcénából. A műfaj új lehetett a szerzőnek, de a tudása mindenkit vert.

Akkoriban, mi bloggerek, sokkal szorosabban kötődtünk egymáshoz, figyeltük a másikat. Hogy miért kezdett el engem is az ajánlójában után közölni ma már nem értem, akkor természetesnek vettem. Mindenesetre leveleztünk a blogolásról, az írásról, reflektáltunk egymás bejegyzéseire. Távoli ismerős lett, akit sosem láttam, aztán az egész abbamaradt. Kedves volt velem, biztatott. Sosem köszöntem meg neki, és ez már így marad.

Sajnálom.

Hosszú hétvége Pécs

Március elején voltunk utoljára Pécsen, a szüleimnél. Akkor még hármasban jöttünk Apu szülinapjára, tudtuk, hogy egy ideig Dávid miatt, ekkora utat nem vállalunk be. Most a hosszú hétvégére nekiindultunk, a téllel együtt érkeztünk meg.

Különleges út volt, Dáviddal ekkora távra még sosem indultunk el. Másrészről ez egyfajta próba út is, hiszen kölcsönkaptuk Zsófi szüleitől azt a Zafirát, amit valamikor az év végétől már magunkénak tudhatunk. A két gyerekkel a Leon már kezdett nagyon szűk lenni. Mégis, ahogy elhajtottunk mellette valami gombóc szorította a torkomat, 11 éve minden nagyobb élményünkben hű társunk az az autó, megható ez na.

Aggódtunk kicsit, hogy a kölkök mennyire akadnak majd ki az úton, de Dávid nemes egyszerűséggel végigszunyálta, Cili meg az utolsó 20 kilométeren ébredt és nézelődött a székéből. Egyébként se akkora kaland már a Budapest Pécs táv, két és fél óra alatt legyűrtük. Most Szekszárdnál átváltottunk a régi hatosra, helyből megrohantak a gyerekkori emlékek. Mennyit autóztunk mi erre!

Van valahol Bonyhád előtt egy tábla: Sötétvölgyi gyerektábor. Röhögtünk Zsófival eleget rajta, ki az a megátalkodott szülő, aki egy ilyen helyű táborba íratja be nyaralni a gyereket?

Télies, esős

Nincs szerencsénk az idővel, esik és baromi hideg van. Rossz kombináció ez, tegnap délután elvoltunk Anyuéknál, de ma délelőttre Cilinek már kellett valami program, ahol kimozogja magát. A múltkori játszóházas tapasztalatból okulva nekiláttam ilyesmi után kutatni Pécsen. A Zsolnay negyedet ajánlgatta a Google, de a honlapján semmi infó. Felhívtuk őket, de nem tűntek meggyőzőnek, így a második találatot néztük meg a  Mosolyország játszóházat a Pécs Plázában. Anyu otthon maradt főzni Cilinek, mi meg négyen elautóztunk a kitartó esőben.

A hely elég szűkös volt és rengetegen jutottak arra a következtetésre, mint én, de a célnak 1000%-ban megfelelt. Cili kiugrálta magát, én meg mire kezdtem teljesen elunni már lejárt az időnk, szóval elégedett lehetek. Az 1200 pénzes belépőre rádobtam még 500 forintot és Cili így kevés sírással, de egy héliumos lufival gazdagabban távozott.

Délután látszott, hogy további energia levezetésre van szükség, így a délutáni alvása után, az egyre csendesedő, majd végkép megszűnő esőben elmentünk sétálni egyet a leánnyal és Anyuval hármasban. Cili kapott egy Zöpd béka nevű sütit a Mecsek cukrászdában, megnéztük az óriás lovat a Széchenyi téren, jól szórakoztunk. Hazafelé egy rövid bevásárlás után buszra szálltunk és a már sötét Tettye parkon átvágva jöttünk vissza.

Keri

A családi örömök mellett ért egy hír, ami tegnap teljesen letaglózott: 21.-én meghalt Keri Úr. Ő Apuék főiskolai barátja volt, és aztán mindig feltűntek a családjával az életünkben. Zenélt a Szélkiáltóban és hamar rákattant a netre, így lett Apu barátjából az én ismerősöm is. Keri úrról biztos mindenkinek a Szélkiáltó vagy a jellegzetes pécsisége jut eszébe, de nekem nem. Ezt meghagyom másoknak. Nekem Keresztény Béláról az Internet, a kör e-mailek és a Kispál zenekar pécsi koncertjei jutnak eszembe.

Keri a munkája mellett napi 10-30 viccekben gazdag kör e-mailt küldött az ismerőseinek. Erről ha akartál leiratkozhattál, és bár sokszor idegesítő volt, általában vidámságot csempészett a napodba. Ez még a blogok hőskorában volt, a Le Patito Journal napivicc rovatának jelentős része Keritől származott.

A humor mellett Keri állandó pletykaforrás volt Lovasiékról. Ők jóban voltak és Kerinek mindig volt egy két fotója, amit megosztott és a hozzám hasonló rajongó kamaszoknak ezzel páratlan örömet okozott.

Keri emellett a leghülyébb korszakaimban is felnőttként kezelt és ez borzasztó jól esett mindig. Nagyon szégyellem, hogy egy ilyen hülye korszakomban aztán leiratkoztam a listájáról, csak politikai nézeteltérések miatt. Ma ezt már nem tenném, biztos sokat hagytam így ki az életemből. Mégis Keri a Facebookon keresztül követte mit csinálok, olvasta a blogjaimat és több barátommal ellentétben ő gratulált a gyerekeim születésénél, érdeklődött róluk. Az utolsó nem gyerekekről szóló chatelésünk az Ötös számú vágóhíd blogos kritikám kapcsán indult el. Küldött élménybeszámolót az apukájáról, aki szintén ott volt a bombázáskor és ő is túlélte. Gyakorlatilag róla is szólhatott volna a könyv.

Azzal, hogy ő meghalt ugyanúgy meghalt egy darabja a gyerek és fiatalkoromnak, mint amikor Kersch ment el tavaly karácsonykor. Őszintén gyászolom szegényt, bár évek óta személyesen nem találkoztunk hiányozni fog.

Folyt. köv.