Mindenhol fényképek

Az elmúlt időszak tüntetésein mindig fényképezőgéppel voltam jelen. Engem elsősorban az emberek, a tömeg érdekel, mint fotótéma. Érdekes látni, hogy mennyien igyekeznek megörökíteni ezeket az eseményeket. Okostelefonok kameráival, kompakt gépekkel, amit épp meg tudnak szerezni, de az emberek folyamatosan fotóznak. A jövő fortepanja nem fog képhiánytól szenvedni az biztos.

De van egy másik érdekessége is a dolognak, biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan mások is szépen rendszerezik, archiválják a fotóikat. Én elmentem két felhőszolgáltatóhoz, meg két merevlemezre utána az anyagot. Ha majd egyszer egy kései unokám valamilyen adathordozón átnézi a képeket biztos meg fog lepődni, hogy mi értelme van ezeknek, ugyanúgy, ahogy én is csodálkozva nézem a déd-, és ükszülők lovas-huszáros fotóit. És így lesz majd egy másik ember is, a képen szereplő férfi leszármazottja is.

Mennyi kép, adat születik egy ilyen alkalommal. Ha mindannyian egy helyre tennénk fel a fotókat és rállítanánk egy okos robotot szerintem könnyedén rekonstruálni tudna, akár három dimenzióban is az eseményt.

Csodálatos ez. Alig több, mint száz éve még milyen kiváltságos dolog volt a fénykép, most meg…

 

Nem izgatott fel – MostMi demonstráció

Ezek a tüntetések olyanok, mint a szex. Hol jobban sikerül, hol gyengébben, de azért mindig jó. Ez a mai szerintem egy erős közepes volt.

A mellettünk álló férfi, aki sok óra autózást vállalt vidékről, úgy summázta, hogy többet várt tőle, mozgalmasabbat, de meglátjuk mi lesz. Hát igen, ezzel asszem mind így vagyunk.

Ne menjünk el a tény mellett, hogy újra nagyon jó beszédeket hallhatott, aki dacolva a hideggel és az ónos esővel eljött. Nagyon jó beszédeket, őszintéket mindenkivel szemben, olyan felvetésekkel, amik tökéletesek a Vágó Gábor által felvázolt kerekasztal beszélgetésekhez. Olyan volt hallgatni őket, mintha egy szociológus és politológus hallgatókkal túlterhelt házibuli konyhájában lennék.

MostMi tüntetés 2015 január 2. - fotó: Őri András
MostMi tüntetés 2015 január 2. – fotó: Őri András

Én jól szórakoztam, pedig nem is teljesen azt hallottam, amit gondolok. Nagyon érdekes, hogy a MostMi bíztató kicsengésű név ellenére egy órányi szocdem programot hallgattunk. Vajon miért hiszik azt a véleményformálók, hogy ez az ország ennyi baloldali beállítottságú szavazóval bír. Szerintem ez tévedés. A magyar, ahogy elnézem egyáltalán nem szolidáris nemzet. Befelé forduló, provinciális nép. A tévedés valószínűleg abban gyökeredzik, hogy az MSZP éveken át sikeres volt a szoclib politikával. Pedig ott a gyakorlati politika nem volt meghatározó, nem az elvek miatt szavaztak rájuk, hanem megszokásból. Az az MSZP az utódpárt volt, a szavazótábor nagy része a régi reflexek és a fiatalságuk védelmére tették be az ikszet.

Hányszor hallottam a nagyszüleim generációjától, hogy bántja őket a világháború utáni kommunista éra teljes semmibe vétele. A lesajnálásával az ország egy generáció fiatalságát, a háború utáni optimizmust tiporta a sárba. Hiba volt.

De elkanyarodtam. Azt akartam mondani, hogy énnekem például bántó volt a kapitalizmus bírálata, még ha meg is értem, hogy a szónok a személyes életútja és tapasztalatai miatt nem is támogatja. Én az ő sorsa ellenére a kapitalizmusban hiszek, jó dolognak tartom. És bár kedvtelve hallgattam, hogy tanítani akarjuk toleranciára, szabadság-egyenlőség-testvériségre az ezerfejűt, de könyörgöm, ha most nem tudják, ha nem érzik, ettől nem lesz változás.

Én elhatároztam, hogy bármi van, igyekszem optimista lenni. Hiába éreztem azt, hogy újra egy Milla tüntetésen vagyok, talán nem lépik meg újra ugyanazokat a hibákat. Az akarat megvan a változásra, lassan a támogatás is biztosnak látszik, intézményesülni kell. Ha tetszik, ha nem pártot kell építeni.

Illetve szerintem: pártokat, mert négy párt jó, két párt rossz.

Nincs hova hátrálnunk!

A tegnap esti egy nagyon jól sikerült tüntetés volt, sok ember és értelmes program, többé-kevésbé jó szónokok. Meglepő módon még valami homályos vízió felvázolása is megtörtént.

Ezen az őszön már a sokadik volt a tüntetések sorában a tegnapi, de az első, amire sikerült időben odaérnem. Fél ötkor lezártam az irodában a számítógépet és céltudatos, hosszú léptekkel hazasiettem. Ott már várt rám Anyu és Bea nagynéném, akikkel együtt indultunk útnak. Rövid villamosozás után addig morogtam, míg nem vártunk a többi rokonra és Anyu barátnőire, hanem a helyszínre siettünk. Még háromnegyed sem volt, mikor rákanyarodtunk a  József nádor térre és nagyon az elsők közt értünk a finisbe. A perec, forralt bor, zászló, kereplő és duda árusok közt átvágtunk a tér közepén a szoborhoz és felmásztunk a talapzatra, hogy jó pozícióból tudjak fényképezni. Otthon, előre látó módon, bekészítettem a belső zsebembe egy kis lapost, ágyas szilvóriummal töltve. Mivel a vacsorát a sietség miatt kihagytam ezzel vidítottam magam, ugyanis a márvány annyira hideg volt, hogy átsütött a cipőtalpamon, keservesen hiányoltam a dupla zoknit. Belátom, nem vagyok egy Che Guevara.

Nincs hova hátrálnunk! részletei…

The Fall (Hajsza) – I. évad

Érdekes dolog, hogy mennyire más sorozatokat gyártanak a tengeren innen. A Hajsza egy hollywoodi producer kezében minimum három család drámája lehetne, míg az angol-ír koprodukcióban két vadász párharcát élvezhetjük végig. Csak a célpontok mások.

Ide kattintva spoileres leszek...

Az öt rész története nem túl bonyolult, adott egy teljesen mindennapi életet élő családapa, aki egyre sűrűbb időközökben barna, független lányokat gyilkolászik. A holttesteket aztán szépen beállítgatja, kikészíti és erotikus fotósorozatokat készít belőlük későbbi, személyes használatra. Ha az Észak-Ír rendőrségen múlna úgy tűnik, hogy korlátlan ideig folytathatná kétlaki életét. Pechére Londonból kiküldenek egy rendőrnőt, aki felülvizsgálja az egyik halálesetet és hamar meglátja az összefüggéseket.

Innentől a sorozat gyakorlatilag csak az üldözőkről és üldözöttekről szól. A rendőrnő üldözi a gyilkost, aki közben a következő áldozatot cserkészi be. Az öt rész nem hagy túl bonyolult és bravúros nyomozati munkára lehetőséget, de még egy befejezésre sem. A sorozat lezáratlansága, a bűntény áthúzódása a következő évadra kísértetiesen emlékeztet a Killing első két évadára.

 Nemek háborúja

A sorozat a gyilkos és rendőr közti ellentéten kívül az erős nők és jelentéktelen férfiak történetéről beszél. Egy olyan világban, amit hagyományosan férfi központúnak tartunk ebben a sorozatban az épkézláb, cselekvő szereplők: nők (leszámítva a pszichopata gyilkost, de őt azért nem pozitívumként említeném). Igaz, a képet árnyalhatja, hogy a két rendőrnő közül az egyik, a Gillian Anderson játszotta Stella Gibson erősen maszkulin személyiség, míg a Niamh McGrady alakította Farrington rendőr leszbikus.

Stella Gibson (Gillian Anderson) - fotó: BBC Bravo
Stella Gibson (Gillian Anderson) – fotó: BBC Bravo

Érdekes Gillian Anderson alakítása, pont ez a férfiasság volt nehezen egyeztethető bennem azzal, hogy ő ott a Scully. Igazán nem rajta múlik, mert tényleg jól játszott, de nekem az ő arca, hiába változott sokat az elmúlt évtizedekben, mindig is az X-Akták nyomozónője lesz. Talán emiatt is érzem úgy, hogy a McGrady rendőrnője sokkal izgalmasabbra sikerült. Nem egy tévedhetetlen robot, de hasonlóan jó nyomozó, mint Gibson.


 



Az egyértelmű fölényük persze rosszallást vált ki, még ha a kollégák igyekeznek is polkorrekteknek tűnni. Mégis a nyilvánvaló hibák közül a legnagyobb méltatlankodást Gibson ruházati balesete váltja ki a sajtótájékoztatón.

Farrington (Niamh Graddy) - moviestillsdb.com fotó
Farrington (Niamh Graddy) – moviestillsdb.com fotó

6+1 kép: vasútmodell kiállítás a Gellértben

Bár rajtam kívül a cégnél senkinek nem jutott eszébe, de éppen hat éve dolgozom a Nagyszőlős utca 9.-ben. Hat év nem semmi idő. Mindig szerettem itt dolgozni, de igazán kiteljesedni azóta tudtam, mióta a légtechnikáról átálltunk a vasútmodellezésre. Ez a téma nekem jobban fekszik, a közösségépítés, a valódi internetes és tartalommarketing tudásomat végre kamatoztathatom. Bár mostanában néha úgy érzem túl sok mindent csinálunk egyszerre, és a kihívások többször fölém kerekedtek, de vidáman megyek dolgozni és jól érzem magam (többnyire) munka közben, azt hiszem ez sokkal több, mint amit a legtöbb dolgozó elmondhat.

6+1 kép: vasútmodell kiállítás a Gellértben részletei…

András-nap

Kiskamasz lehettem, amikor gyerekkorom legjobb névnapi ünneplését kaptam. Emlékszem a Lego-kalózokra, a csokitortára, a meglepetésre. Attól volt különlegesen jó, mert meglepetés volt…

A bejegyzés olvasása tagsághoz kötött!
A hajtás után a bejegyzés tovább folytatódik, de csak a Család, Barátok és V.I.P. csoport tagjai láthatják.

Bejelentkezés vagy Regisztráció 

András-nap részletei…

Digitális gyereknevelés hat pontban

Mostanában egyre jobban kedvelem a LinkedInt. A kapcsolati háló része kevésbé izgat, a Pulse viszont baromi jó. Mindenféle témában gyakorló, ettől kompetensnek tűnő emberek írásai, ömlesztve. Bár érdekesek a “celebek” (itt értsd: nagy cégek vezetői, véleményvezérek, stb) blogjai is, de a legjobb írásokat számomra teljesen ismeretlen emberek követik el. Nos a Pulse a forrása ennek a blognak is, ami a digitális világban ad tippeket a szülőknek. Azért fordítom le, mert több ismerős, akit érdekelne jelezte, hogy nem tud annyira angolul, hogy megértse.

Ne várjatok műfordítást, de a lényeg azért remélem megmarad.

 The 6 Steps To Good Digital Parenting – Stephen Balkam 

Digitális gyereknevelés hat pontban részletei…

A nép, a hősök és a paprikajancsik esete

Tegnap én is elmentem a Nem Némulunk el Facebook csoport szervezte tüntetésre és borzasztóan felháborodtam, ami a Közfelháborodás napján nem lett volna meglepő, csak engem a szervezők húztak fel, pár pillanatra még az Orbán-kormánynál is dühösebb voltam rájuk. Ez olyan eredmény, amire méltán lehetnek büszkék. A tüntetés után már éjfélhez közel Cili felébredt, lázas volt, hányt és én nyakamba szedtem a várost, hogy gyógyszert szerezzek neki, míg talpaltam hazafelé a Déli-patikából a Lágymányosi utcába (35 perces, üdítő séta a késő őszi éjszakában) a telefonom diktafonjára felmondtam egy blogbejegyzést. Néptelen utcák során haladtam keresztül a telefonomba dünnyögve, az a pár járókelő akivel néha összeakadtam biztos hülyének nézett. Mire reggel felébredtem már a Facebook falamon várt Mihancsik Zsófia cikke a Galamus weboldalán, ami kifogta a szelet a vitorlámból: pont azt írta le, amit én is akartam.

Szóval egy sokkal szubjektívebb, képekkel gazdagon megtűzdelt blog következik a tegnap estémről a hajtás után.

A nép, a hősök és a paprikajancsik esete részletei…

Egy fricska

Este hatra értem ki a József nádor térre, hét nap alatt harmadszor. Másodszor izgultam azon, hogy rajtam kívül hányan vették még a fáradtságot és mutatják meg, hogy elegük van.

Nos ma este nem sokan, főleg ha keddhez hasonlítom. Másrészt a mai este inkább volt fricska, mint tüntetés. Olyasminek éreztem, mint egy utolsó bekezdést egy hosszú könyv első fejezetében.

  • A szervezők deklarálták a győzelmet,
  • de jelezték, hogy a harc nem ért véget, árulástól lehet tartani. (Tudtuk, ezért jöttünk.)
  • Megköszönték nekünk, hogy ott voltunk. Nem csak ma.
  • Megtörtént a nyitás más témák irányába is.

Egy fricska részletei…

Temofeszt 2014

Tavaly, még a We Are Creative Slave blogon írtam az V. Temofesztről egy rövid kommentárral ellátott fotóblogot. A Temofesztet hatodik alkalommal is megrendezték és a tavalyi sikerünk után a cégnél úgy döntöttünk, hogy nagyobb fába vágjuk a fejszénket és übereljük önmagunkat. A hajtás után olvashatsz arról, hogy mennyire élveztem az egészet. Persze írtam már a céges blogban az élményekről, de az ott más oldalról mutatja be, itt most a saját véleményem következik (no meg fotók, amiket a céges blogon nem lehet ellőni).

Temofeszt 2014 részletei…