Miért utálom a várakozást a háziorvosnál?

Kemény téma ez az én és az egészségügy és nem csak amiatt, hogy súlyos politikai áthallásai vannak mostanában. Az emberek egyik része nem szeret orvoshoz járni csak, ha már nagyon fáj vagy a halálán van. A másik felük meg már-már fanatikusa a betegségeknek, nincs az a kis probléma, ami ne lenne elég súlyos, hogy elüldögéljen akár fél napokat is a várókban.

Aztán ott vannak a hipochonderek persze, akik mindkét csoport tagjaiból kikerülhetnek. De ők teljesen más állatfaj.

Nekem általában szerencsém van az egészségüggyel, volt már rengeteg pozitív és negatív tapasztalatom is kórházakkal és orvosokkal, de ebben a bejegyzésben most nem erről fogok írni, elteszem őket egy következő(k)re.

Az előbb említettem a várókat, én személy szerint utálom őket. Gyerekkoromban elég rendszeresen voltam beteg és ilyenkor az egy hét igazolt iskolai hiányzáshoz szükség volt elmenni a dokinénihez, hogy kiírjon. Nagyon kedves háziorvosunk volt, megértő és nagyszájú nő, aki enyhén dorgáló hangnemben figyelmeztetett a betegségek lehetséges veszélyeire akkor is, amikor semmi bajom nem volt csak lógni akartam. Egy torokgyulladást mindig tudtam produkálni.

Egy torokgyulladás az legalább öt nap iskolai hiányzást jelentett, és abban a kellemetlen esetben ha tényleg volt bajom, akkor is nettó 3 hétköznap szabadság. Nem sok olyan betegség támadott meg, amiből két nap alatt nem gyógyultam fel.
Jó volt otthon lenni, minden reggel megágyaztak nekem a kanapén, kaptam teát és kekszet az első napokban, aztán meg valami könnyű, de finom ételt, amit szerettem. Heverésztem, olvastam, írtam, rajzoltam, játszottam. Betegnek lenni remek állapot volt.

De elkalandoztam! Ott tartottam, hogy miért utálom a várókat. Miután felnőttem és még nem kellett a munka miatt igazolások után járkálnom gyakorlatilag évekig nem voltam orvosnál. Nem volt miért. Aztán ahogy én is beálltam – kissé megkésve – a rendes dolgozók közé az első alkalommal már bajban is voltam, mert a háziorvosom Pécsen volt én meg már régen Budapesten laktam. Keserves telefonálgatások után sikerült elrendeznem a táppénzes papíromat, majd a következő alkalommal már mentem is az új körzetes háziorvoshoz.

A rendelő folyosója (forrás: ujbuda.hu)
A rendelő folyosója (forrás: http://ujbuda.hu/ajanlas/ujbuda/ujabb-fejlesztesek-a-szent-kristof-szakrendeloben-0)

A jelenlegi orvosom az Újbudai komplexumban rendel, kedvelem, mert hiába járok hozzá negyed évente rendszeresen valami apró-cseprő náthával vagy hasonlóval, mindig új arcként fogad. De akiről írni szeretnék (ennyi hosszas bevezetés után) az az asszisztense és a beteghívó rendszerük.

Itt szeretném előrebocsátani, hogy a beteghívó rendszer tökéletes, sajnos ugyanez az asszisztensről nem mondható el.

A váróban két rendelőnként egy kártyaolvasó és egy monitor található. Minden doktornak van egy adag betegkártyája, ezeket az ajtónál találod, olyan sorszámok, amiken van két vonalkód, az egyik az asszisztenshez jelent be, a másik meg a dokihoz. A kártyákon vannak sorszámok, de igazából ezek lényegtelenek, mert elvileg érkezés szerint hívogatna be a rendszer (a tájékoztató szerint), ha jól kezelnék. A sorszámok kettőtől négy helyi értékig tartalmaznak számokat, teljesen változatosan. Amikor lehúzod a kártyaolvasón a monitoron helyből látod, hogy hányan várnak az adott embernél és visszajelez, hogy téged is felvett.

Első alkalommal ez nagyon megnyugtató volt. Láttam, hogy hárman vannak előttem, az nem sok, alig egy óra, dőltem hátra a szocreál narancssárga műanyag széken és kinyitottam a könyvemet. Nagy meglepetés volt, amikor negyediknek egy teljesen más számot hívott be a rendszer. Hogy a vérbe lehet ez, morfondíroztam, de legnagyobb meglepetésemre újabb három embert kellett kivárnom mire végre sorra kerültem. Köztük olyanokat is, akik korábban jöttek.

Meg is érdeklődtem, hogy van ez és az asszisztens idegesen mutogatott a számítógépre, hogy az első pár nap után elromlott az egész és azóta se találják, hogy mi a hibája. Egy pillantást vetve a képernyőre helyből átlátható volt a dolog: sorszám szerinti növekvő rendezésre váltott a képernyőn, az alapértelmezett dátum helyett.

Hát így áll bosszút a számítástechnika ördöge a köhögve várakozó betegeken. Na ezért utálom én a várótermeket.

2016. február 19., péntek

Időjárás: borult, szeles és nagyon hideg

Este későn aludtunk el és reggel nagyon korán kellett kelnem, mert laborra mentem. Fél hat után csörgött a telefon, kikászálódtam és kerestem egy kicsi befőttes üveget, hogy a vizeletmintát el tudjam vinni. A laborban adnak erre a célra egy kémcsövet, de én gyengének érzem magam ahhoz, hogy egy kémcsőbe gond nélkül bele tudjak pisilni.

Fél hét előtt már a helyszínen fagyoskodtam negyed magammal, de megérte: negyedikként húzhattam sorszámot és, mint kiderült a laborban második lettem. Sajna hétig a labor nem nyit ki, így várakoztam. Egyre-másra jöttek a kismamák, ők elsőbbséget kapnak a sorszámokban is. Nincs ezzel bajom, de azért kicsit sajnáltam, hogy hiába futottam hajnalok hajnalán, egy helyett négyen lettek előttem. Szerencsére a kismamákkal külön ablak foglalkozott, így egész flottul indult az ügy. Volt több, mint fél órám amíg Indexet olvastam és figyeltem a terem közepére kitett kék vödröt. Tudniillik a rendelő beázik és ezzel a leleményes módszerrel kezelik a helyzetet.

Végül sorra kerültem és két perc múlva az utcán, az egyre jobban zuhogó esőben találtam magam. A dokim tökéletlen asszisztense, akivel már amúgy is tele van a tököm, nem töltött ki valami naplószámot vagy mit. Szóval vissza a rendelőjükbe és újra az egész. Rohadt mérges voltam és hétfőn egy kerek monológot fogok előadni, amiben már csiszolgatom a legkeserűbb sziporkáimat.

Munka után elmentem a Teleki Blanka gimi elé, hogy részt vegyek a demonstráción. Egész sokan voltunk pedig nagyon hideg szél fújt. Három beszéd volt, kettő egész lelkesítő, kitartásra ösztönző és egy, amit az egyik diák mondott, na az inkább vicces volt, mint jó. Ő nem szánta annak. A végén egy perc néma csend után hazamentünk.

Hazafelé beültünk Apuval egy sörre a Corvin mellett valami krimóba. Jól esett a meleg, a sör meg a beszélgetés, nagyon átfagytam a séta közben. De aztán haza sétáltunk a Duna felett Apuval és újra fáztam, mint a fene.

Itthon jó meleg van, rám fér.

Óh Te, János (kórház)

Szombat este Dávid belapátolta a megszokott adag kajáját, aztán elkezdtem altatni. Nagyon vergődött, aztán elcsitult és azt hittem túl is vagyunk rajta. Ilyenkor még a karomban marad, amíg a nővére is elalszik, csak aztán teszem a kiságyba. Most hirtelen felriadt és egetverő, panaszos sírásba tört ki. Időről időre fájdalmasan sírt, panaszkodott. Látszott rajta, ahogy hullámokba érkezik a fájdalom. Aztán hányt egyet és mi kezdtünk komolyan aggódni. Zsófi feltúrta az internetet, hogy mit mond az ilyen panaszokról, mindkettőnkben a vakbél gyulladás félelem mozgolódott.

Nem tudom jó-e a sok webbeteg oldal, mert az ember hajlamos a legkisebb, legegyszerűbb hascsikarásban is vastagbél rákot látni, de ha a kezedben visít a gyerek, azért megnézed, hogy most mi van.

Végül a becsatlakozó nagymamával hárman úgy döntöttünk, hogy bevisszük a Jánosba az ügyeletre. A gyerkőc elaludt a kezemben, beburkolva a vastag pokrócokba és nem tűnt kimondottan betegnek, mindkettőnkben felmerült, hogy forduljunk meg és menjünk haza vele. De ha már ott voltunk, akkor megmutatjuk egy orvosnak, győzött a józan ész. Óh Te, János (kórház) részletei…