Stranger Things, 1. évad

A Stranger Things számomra az év sorozata, bármilyen banálisan is hat ez így leírva. Főleg, hogy július közepe óta valószínűleg én vagyok a kis milliomodik ember aki ezt mondja vagy írja.

Minek futtatni az aranyat? Nem fogok itt kiveséző kritikát írni, megtették már előttem – és helyettem – számosan, valószínűleg sokkal jobban is, mint ahogy én tenném. Viszont szeretnék pár szót bekopácsolni a digitális éterbe a saját érzéseimről, amit ez a sorozat kiváltott. Stranger Things, 1. évad részletei…

Egy remek családi fotó: Dávid és én

Ha ezt a képet feltölteném az egyik fotós közösségbe, bármelyikbe, amelyiknek tagja vagyok, akkor nem sok dicséretet kapna. Valószínűleg Dávid miatt egy pár like jönne, de egyébként csak az ugatás:

  • túl magas az ISO (valóban: 6400)
  • túl élesek a csúcsfények, sok helyen kiégett
  • a gyerek fejét félbevágja a háttér
  • zavaró a plusz fószer a háttérben

És ezek mind igazak. Miközben ez egy remek fotó, dicsérhetem bátran, hiszen nem én készítettem, hanem a feleségem. Én egy kicsit belenyúltam a RAW fájlba, hogy a pár fokkal kiigazítsam egyenesre a képet és eltologattam Photoshopban a színeket, hogy a legdurvább vöröseket elfakítsam. Az eredetileg inkább hideg tónusú fotót átkonvertáltam melegbe. És ennyi. Igazából már ezek nélkül is teljesen jó kép volt, így talán egy kicsit érdekesebb, de ezeket a fotós ott és akkor egyáltalán nem tudta volna korrigálni.

(Talán a dőlést, de elkapott pillanat, szóval az sem biztos.)

Lehet, hogy nem egy művész fotó, de remek családi fénykép. Nekem, aki ott volt, teljesen felidézi annak a meleg estének a hangulatát, amikor az egész napos fürdéstől teljesen fáradtan sétáltunk haza a nyár végi forgatagban. Dávid elfáradt már és a nyakamba ült, onnan kommentálta a nyüzsgést, a lépcsőket, a macskákat. Zsófi ekkor kattintotta el ezt a képet. Állvány nélkül, gyorsan, hiszen így is lehet.

Nagyon szeretem.

Tengerkék

Tizenévesen még arra készültem, hogy rajz művész leszek. Mindenhova pasztel krétákkal mentem és amit lehetett meg is örökítettem.

Ma sokkal jobban tetszenek a rajzaim, mint akkor, de visszatekintve is úgy látom, hogy életem legbölcsebb döntéseinek egyike volt amikor elengedtem a rajzolást. Nem voltam jó benne.

Viszont nem is olyan régen Apu beállított egy csomó mappával, amiben rajzok és novellák voltak. Köztük egy soha be nem fejezett kép, amit Trau kikötőjében kezdtem felvázolni. A hegyeket kezdtem el kidolgozni éppen és beletört a  bicskám, mert a szürkés-fehér sziklák annyi árnyalatban pompáztak, lilában, kékben, narancsban, hogy megakadtam.

Ma este amikor a nyaraláson készített fotókat rendezgettem ez a befejezetlen képem jutott az eszembe a fenti fényképről. Ezek a hegyek azok, többek között, amiket anno, jó 20 éve megpróbáltam felskiccelni. Csak most a másik oldalukról néztem őket.

Richard Dawkins: Az önző gén

Furcsa módon az emberek mintha szívesebben feláldoznák az életüket háború idején, mint életszínvonaluk növekedését békeidőben.

Richard Dawkins: Az önző gén – 16. oldal

Pár hete olvastam ki Dawkins 1976-ban megjelent művét, ami egy akkor úttörő szempontból vizsgálta meg a darwini evolúciós elméletet. Lehet, hogy akkoriban ezek forradalmi teóriák voltak, de az elmúlt 40 évben a jó részük mindennapos, evidens tudássá transzformálódott. Richard Dawkins: Az önző gén részletei…

A mi kutyánk plakátja!

Tegnap elkezdték az önkormányzatok a közmunkásokkal leszedetni a Kétfarkú Kutya plakátjait. Egy az egyben persze nem ismerték el, de gyakorlatilag ez történik.

Ez egy szemétség és ennek megfelelően az emberek fel vannak háborodva. Tök jogosan, mert a plakátok leszedése, megrongálása szimplán kisstílű reakció.

Emellett szeretném emlékeztetni a nagyérdeműt, hogy a ma hőbörgők egy jelentős hányada tavaly májusban mell döngetve járta az utcákat és tépkedte, festékkel öntött le, stb. a kormány plakátjait. Akkor az alábbiakat írtam:

Plakátforradalom

 

Tapolca nyár végi esőben

Augusztus 20. után tudtunk idén nyaralni menni. Az egy hét plusz egy hétvége első felét a Balaton felvidéken töltöttük, de nem volt jó időnk.

Egyik nap Tapolcáig mentünk, annyira nem tudtunk az esős időjárásban mindenre alkalmatlan Balaton parton mit kezdeni magunkkal. Esni ott is esett, több szórakozás se volt, de legalább kirándultunk.