Dragomán György: Máglya

Máglya. Mágia. Milyen hasonlóan csengő szavak! Ebben a regényben talán nem is meglepő, hogy ilyen varázslatos hasonlóság van a szavak között.

Nekem ez a második Dragomán György könyvem és nyugodtan állíthatom, hogy új embert avathatok a kedvenc íróim (népes) táborában. Ha nagyon meg kéne magyaráznom a vonzalmamat, akkor a legsúlyosabb érvem mellette, hogy képes volt továbblépni a közelmúlt nyomorúságos ábrázolásán. Illetve ez sem igaz, a nyomorúság, az elrontott momentumok, a K und K kilátástalanság itt is megvan, de mégis: nála van feloldás. Nincs beletörődés. Ez nagyon kellett, nagyon hiányzott már. Legalábbis nekem.

Az Oroszlánkórus legjobb részei a fülesfotel sztorik voltak, ahol a nagypapa és unoka viszonya, saját képzeletviláguk jelent meg. Dragomán Györgynek nagyon megy a gyerekek szemszögébe illeszkedés, a Máglya főszereplője, Emma is egy tizenéves lány. Kamaszodik, érik, megismeri önmagát, a világot, a testét, miközben igyekszik beilleszkedni egy új környezetbe, egy új világban.

Hol ég a máglya?

Nincs leírva sehol, de azért elég egyértelmű az első pár oldal után, hogy a romániai forradalom után vagyunk, ahol valami szörnyű átmenetet él át éppen a társadalom, a diktatúrából az új, jobb világnak remélt demokráciába. Az egyik történetszál, ami szépen bujkál és szövi át alattomosan a többi, sokkal személyesebb történetet pont ezt az (elcsalt?) átmenetet mutatja be. A társadalom frusztrációját és félelmét az újtól.

De ha nem lett volna egyébként is egyértelmű, akkor a bevásárló központos rész végleg leleplezte volna a helyszínt.

Lekvárokról beszél, vécépapírról, halkonzervekről, csokoládékrémről, minden van, és minden lesz, most már mindig lesz minden, úgy mondja, mint egy imádságot, mintha nem hinné el, és saját magát is meg akarná győzni arról, hogy mégis igaz, rekedt hangon, károgva énekel a Kék Duna-keringő, dallamára a dobozos tejről és a vákuum csomagolt kávéról, amikről eddig el se tudta képzelni, hogy léteznek, a kakaóporról, amiben már benne van a tej is és a cukor is, épp csak víz kell hozzá és már kész is, azt kántálja, hogy mind csak arra gondol, hogy ez a sok minden nemcsak most lett, hanem mindig is volt, akkor is, amikor itt nekünk semmi se jutott belőlük, akkor is, amikor itt az üzletek mind egészen üresek voltak, amikor semmit se lehetett kapni, és az egyetlenegyféle szilvakompótért és a paradicsomos halkonzervért is ölték egymást az emberek, nem akar erre gondolni, de nem tud másra gondolni, ezért akarta, hogy eljöjjünk, hogy lássuk, mert ő már majdnem két hete itt van ezek között a polcok között, a saját kezével rakta tele őket, de mégse tudja felfogni ezt az egészet. Lehet, hogy már túl öreg hozzá, lehet, hogy túl késő neki, mert mind csak arra gondol, hogy milyen volt, amikor semmi nem volt, amikor lopni és csalni és hazudni kellett még a puliszkalisztért is, és ahogy ezt mondja, egyszerre zokogni kezd, hangosan, hüppögve sír, mint egy gyerek, a könnyektől gurgulázva mondja, hogy miattunk csinálta az egészet, csak miattunk csinálta, azért, hogy minekünk jusson, hogy minekünk legyen.

Aki volt valaha a rendszerváltás előtti Romániában és járt egy boltban, az pontosan tudja mit éltek át a regény hősei, amikor életükben első alkalommal beléptek a bevásárló központba.

Én, a fotó troll

Már írtam róla, hogy több fotós Facebook közösségbe is jelentkeztem. Kezdetben inkább hüledeztem, hogy mennyi művész él köztünk, aztán egy idő után megszoktam a tömegtermelést. Remek unaloműző átpörgetni naponta egyszer ezeket a csoportokat és elolvasgatni a képekre írt kritikákat és tanácsokat.

Sokszor van köztük egyébként kifejezetten jól hasznosítható tanács, tanulhat belőle a hozzám hasonló dedikált amatőr. Azért ezek a csoportok elsősorban technikai zsonglőrködéseket mutatnak be és csak nagyon ritkán látható más szempontból is értékelhető fotó. Nem baj, mert mint írtam ebből rengeteget lehet tanulni.

Viszont az elmúlt napokban rájöttem ezeknek a csoportoknak egy alternatív felhasználási módjára is. Kikeresel egy középszar képet és elkezdesz direkt idiótaságokat kommentelni. A Lánchíd például igazán kedvelt témája minden DSLR kamerával rendelkező hobbi fotósnak, naponta ezerkétszáz kép születik kb. róla és ezek jó része egy alapos Adobe Lightroom kezelés után landol ezekben a csoportokban. Szóval tegnap például elapadhatatlan humorforrásnak bizonyult számomra, hogy egy teljesen elcseszett kompozícióval elkészített Lánchíd fotó alá csak annyit írtam:

De szép, ez hol készült?

A továbbiakat innentől a fantáziádra bízom, remélve, hogy nem túl szegényes.

#coke #zsirmagnes #belradir #idiotavilag

Vannak a világban érthetetlen dolgok. Számomra a zsírmágnes és a bélradír helyből toplistás, de ettől még nem fotóztam volna le ezt a táblát a Bartók Béla úton tegnap. Ami igazán megkapott, hogy a biobolt egy Coca-Cola hirdetőtáblára írta fel az aktuális ajánlatait.
 
Nem vagyok igazán képben a bio-életmódban, de a Cola ott nem bűn?

via Instagram

Ding! 4. szint a Helyi idegenvezetők programban

Már jó ideje, hogy regisztráltam a Google Térkép Helyi Idegenvezetők programjába. Igazából nem nagy kunszt az egész, időről időre ránézel a Térképre és véleményezed a helyeket ahol jártál. A megszokott 5 csillagos skála mellé rövid szöveges összefoglalót kell írni, ha tudsz feltölthetsz fotókat. 

Ding! 4. szint a Helyi idegenvezetők programban részletei…

Wallander – a 4. évad

Majd egy év csúszással érkezett meg a Wallander negyedik, befejező évada. 2015 karácsonyán adták le a három epizódot és idén nyáron hozzánk is elért végre.

Az első három évadot szinkronosan néztük Zsófival, de a negyediket még nem adták le Magyarországon, most feliratosan követtük a megöregedett(?) Kurt Wallander utolsó kalandjait. Az első három évadnál nagyon zavart, hogy szörnyen ingadozott a hangerő az epizódokban, azt hittem ez a szinkron hibája, de úgy tűnik nem: a sorozat védjegye. Elég zavaró volt, hogy állandóan a távirányítón kellett matatni.

Az utolsó évad a megszokott három epizóddal jelentkezett, egyenként közel másfél órásak voltak. Az első rész volt a legjobb. Az afrikai sztori kilépett az eddig megszokott fakó-északi közegből, nagyon sok ponton különbözött az előtte leadott kilenc epizódtól. (A legtöbb rokonságot talán a rigai részekkel mutatta, úgy tűnik most jól állt a sorozatnak, hogy külföldre mentek.)

A lassúsága és a kiszámíthatósága ellenére valamiért jó ez a sorozat. Talán csak jó nézni a tépelődő főszereplőt, a svéd vidék kopárságát, azt a különös miliőt, ami annyira hideg, annyira puritán hogy én biztos nem bírnám jól érezni magam benne. A készítők mégis nagyon otthonosan lakják be ezt a közeget, hogy mennyire nem is működik az egész máshol, az a Rigában játszódó epizódból tűnik ki, ami egyértelműen a sorozat mélypontja.

We Are Creative Slaves, 2014 március

Wallander 4. évad

Már itt az első epizódban feltűnt, hogy Wallander élete is alaposan megváltozott. Eredetileg hozta a sablonos rendőr figurát az ivással és a vacak családi háttérrel. Hát mindkettőt sikerült levetkőznie végre. Egyrészt cukorbeteg lett, így nem iszik, másrészt normális kapcsolatot alakított ki a lányával és az unokájával.

A második epizód gyakorlatilag összefüggő történetet alkotott a fináléval, bár volt nyomozás, két megoldott bűnügy, de a hangsúly már nem a nyomozáson volt, hanem a karakter és a sztori lezárásán.

Spoileres tartalom

Wallander nem hal meg, legalábbis a képernyőn ezt nem látjuk, hanem követi az apját az alzheimer kór poklába. Az orvos elmondja neki, hogy gyors lesz a leépülés, látványos, mert alapvetően fiatal és semmi baja nincsen, de még lehet 5-6 éve hátra.

55 évesen ez nem egy jó hír.

Az utolsó epizódban ugyan még megoldja a problémát, de ez már főleg a karakter állapota miatt nagy fegyvertény, maga a bűnügy nem túl izgalmas, nem is annyira bonyolult. Ez az évad gyengesége, egy krimi sorozat, ami már nem a bűnügyet helyezi előtérbe nem túl érdekes.

A Wallander negyedik évada ettől függetlenül élvezhető volt, szívesen néztem, de ez főleg a karakternek, Branagh remek színészi játékának volt köszönhető. És persze annak, hogy tudtam: itt most lezárják az egészet és érdekelt a vége.

Úgy fogalmazható meg a legjobban, hogy Wallander fanoknak kötelező, egyébként be kell látni, hogy egy közepes évad lett. Szomorú és méltánytalan befejezéssel.

Reklám (x)

Yuval Noah Harari: Sapiens

A moly.hu használata közben egyszer sem találkoztam még olyan hozzászólás áradattal, mint Harari könyvidézetei alatt. Voltak elnéző rajongók és harcos kritikusok, de egyiknek sem tudsz igazat adni, legalábbis én nem tudtam. A Sapiens ugyanis egy olyan könyv, ami felvázolja az eddigi emberi történelmet és társadalmakat egy nagyon szubjektív interpretációban miközben nem akar rábeszélni az igazára.

Sokszor meglepő kijelentéseket tesz, de a legtöbb esetben egészen mindennapi tudást oszt meg újra, úgy ahogy még sosem gondolkoztál róla. És ez a tulajdonsága teszi annyira nagyszerű könyvvé. Előfordulhat, hogy a következtetései nem helytállóak, ennek a megítéléséhez én kevés vagyok, de az biztos, hogy rengeteg alapvető témát helyez olyan új megvilágításba, ahogy eddig nem is gondoltál rá. Ez már önmagában nagy fegyvertény lenne, az emberekben perspektíváját megváltoztatni a legnehezebb feladat lehet. Emellett pedig egy csomó – főleg lexikális – tudást, amit az iskola beléd vert egyszerű és mindennapi példák segítségével érthetővé és főleg értelmezhetővé tesz.

Megérted azt, amit már eddig is tudtál.

Fogalmam nincsen, hogy ez a könyv, a Sapiens, mennyire megalapozott, de tuti, hogy gimis korukban a gyerekeim kezébe fogom nyomni, hogy ezt tessék elolvasni. Az ex-kollégáimtól kaptam még április végén, búcsú ajándékként és nagyon hálás vagyok érte, mert pontosan eltalálták vele az ízlésemet. Ez persze azt is mutatja, hogy milyen jól kiismertek engem.

Nem akarok ennél többet írni, igazából nem is tudnék azt hiszem, de olvasás közben tőlem szokatlan módon elkezdtem szamárfüleket hajtogatni érdekesebb részeknél. Ezekből megosztanék pár gondolatot kedvcsinálóképen.

A modern “fedezd fel és hódítsd meg” mentalitást remekül illusztrálja a világtérképek fejlődése. Már jóval a modern kor előtt is sok kultúra rajzolt térképeket. Persze a világ egészét egyikük sem ismerte. Egyetlen afroázsiai kultúra sem tudott Amerikáról, és viszont. Az ismeretlen területeket egyszerűen kihagyták, vagy megtöltötték képzeletbeli szörnyekkel és csodákkal. Ezzel azt a benyomást keltették, hogy mégis ismerik az egész világot.

A 15. és 16. század során az európaiak elkezdtek olyan világtérképeket rajzolni, melyeken sok üres hely is volt – ami épp úgy jellemzi a tudományos észjárást, mint az európaiak birodalmi törekvéseit. Az üres térkép lélektani és ideológiai áttörést jelentett, világos beismerése volt annak, hogy az európaiak nem ismerik a világ nagy területeit.

Sapiens: Fehér foltos térképek – 260. oldal

20160801_211702

Hasonlóképpen, a tény, hogy egy másik személy hisz a kauricsigában, a dollárban, vagy az elektronikus adatokban, önmagában elegendő ahhoz, hogy megerősítse valakinek a beléjük vetett hitét, még akkor is, ha az illető egyébként gyűlöli, megveti vagy nevetségesnek tartja ezt a másik személyt. A keresztények és a muszlimok, akik vallásos hitükben képtelenek voltak kiegyezni, monetáris hitükben gond nélkül egyetértettek, mert amíg a vallás arra kér, hogy higgyünk valamiben, a pénz arra, hogy higgyünk benne, hogy mások hisznek valamiben.

A filozófusok, gondolkodók és próféták évezredeken keresztül ócsárolták a pénzt, és minden gonosz gyökerének nevezték. Ezzel együtt azonban a pénz az emberi tolerancia csúcsa is. A pénz sokkal befogadóbb, mint a nyelv, a törvény, a kulturális normák, a vallásos hit vagy a társadalmi szokások. A pénz az egyetlen ember alkotta bizalmi rendszer, amely szinte minden kulturális szakadékot képes áthidalni és senkit nem diszkriminál vallása, neme, származása, életkora vagy szexuális irányultsága alapján. A pénznek köszönhetően egymást nem ismerő, és egymásban nem bízó emberek is képesek hatékonyan együttműködni.

Sapiens: Az arany igazsága -171.-172. oldal

Hát lehet egy könyvet nem szeretni, amiben ilyen eszmefuttatások vannak?

Reklám (x)

Gyerekszáj

Ma különösen termékeny napunk van.
Gyerekszobából hallom:

Cili: – Gyeje kicsikém megyünk a bálba! Itt a nyakkendőd!
Dávid: – Nem!!!
C.: – Jóvan, akkoj nem leszel csinos!!! Én vagyok az anyád és te csak bosszantasz!
D.: – Nem!!!
C.: – Na mindegy. (Enyhül) De a bálban majd táncolni kell, nem pedig hisztizni! Majd táncolol ugye?
D.: – Ühüm.
C.: – Jó. De a bálban csak boj lesz. Én ihatok bojt, Te nem ihatsz, mejt még kicsi vagy.
D.: – Ühüm.
C.: – Gyeje illatosítsuk a szánkat! … Nézd Anya! Illatosítjuk a szánkat!
Én: – Kivel készülsz csókolózni?
C.: – (Vállrándítás) Egy békával.

#cilimondta

Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Két hete fejeztem be a Dűne gyermekei ebookot és helyből elkezdtem a Máglyát olvasni így valahogy kimaradt a blog kritika. Igyekszem pótolni, a leülepedett élmények alapján.

Azt hiszem nem véletlen, hogy a Dűne gyermekei után nem folytattam a Dűne ciklus olvasását, kezdett túl tömény lenni. Frank Herbertnek nem sikerült az a bravúr, ami Asimov lazán összefüggő regényeit végül egy komplex történelemmé kovácsolta össze. Frank Herbert: A Dűne gyermekei részletei…