2016. március 23. 08:49

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

A Kisasszonyok egy nagyon bájos lányregény, kicsit túltöltve puritán értékrenddel és papolással. Megengedő hangú kritikám következik. 🙂

A Kisasszonyokról egészen eddig csak annyi fogalmam volt, hogy Joey szerint be kell tenni a hűtőbe. Aztán a múlt hónapban Pécsett jártunk és elkértem Anyutól. Az elmúlt hetekben beraktam a WC-be és az ottani ücsörgéseim során átrágtam magam ezen a könyvön is. (Ott vár még a Bunkerrajzoló is, már január óta, de ahhoz úgy tűnik még keveset töltök el ebben a helyiségben.)

Nem bántam meg, hogy elolvastam (ritka az olyan, amikor egy könyvvel eltöltött időt feleslegesnek érzek), de nem hinném, hogy felkerülne az újraolvasós kategóriába. Az én ízlésemnek kicsit túlzottan Istenes és szájbarágósan prédikálós. Gondolom az eredeti célja éppen ez volt, hogy jó puritán erényekre nevelje a serdülő leánykákat. Persze az alap eszmeiségével nem is lenne baj, hiszen ezek az erények örök érvényűek is lehetnek, de a stílusa felett eljárt kissé az idő.

Az, hogy mégse tűnt el a feledés homályában valószínűleg az amerikai szentimentalizmusnak köszönhető első sorban. Másrészről meg azért ez alapvetően egy kedves, mindennapi történet négy testvérről, olyan könnyű és kedves olvasmány, aminek mindig lesz piaca. És nem csak a tini lányok (kisasszonyok), hanem az idősebb, de szívükben örökifjú nők meg az olyan fura pasasok közt is, mint én (meg Joey), akik szeretnek lányregényeket olvasni.

Hja, kérem nem a remény, hanem a romantika hal meg utoljára. És ez így van jól.

Kisasszonyok könyvadatalap a Molyon.