Politikai divatok – 2018

Négy éve április hatodikán volt az országgyűlési választás és hetedikén már meg is írtam, hogy mit gondolok az egész helyzetről.

Azzal foglalkoztak, hogy matekban meglegyen a választás, de azt nem tették rendbe, ami miatt elküldték őket. Piszok nagy hiba volt, mert tegnap kiderült, hogy az emberek még adósnak tartják őket a múltjukkal való szembenézéssel.

Országgyűlési választás 2014 – Egy nappal a választás után.

Országgyűlési választás 2014


Holnap megint szavazunk és az az igazság, hogy az egyetlen esélyt a pártok már megint csak a matekozásban látják. Annyiban biztatóbb a helyzet, hogy most az emberek hajlandóak elfelejteni jó részüknek a korábbiakat és úgy tűnik a taktikai szavazással jobb eredményt fognak elérni, mint négy éve.

Szerintem egy nagyon gyenge, hipotetikus elképzelés ez, a négy évvel korábbi matekozás tökélyre fejlesztése. Az alapját a januári hódmezővásárhelyi koordinált indulás meglepetésszerű győzelme adja, ami valóban nagyon lelkesítő volt. Azt azonban nem árt észben tartani, hogy ott független jelölt volt és nem országgyűlési, hanem önkormányzati választás. Alma meg körte.

A mostani politikai divatok szerint nekem holnap a DK jelöltjére kell szavaznom, aki Gy. Német Erzsébet. Listán meg arra akire tetszik. Nekem a Kétfarkú Kutya tetszik, ezt már nem egyszer elmondtam és leírtam. Viszont éppen a fent idézett cikkben azt is leírtam, idézem:

[…]a körzetünkben egy szocialista képviselőre kellett szavaznom és ehhez nagyon nem volt kedvem. Végül fogcsikorgatva, de behúztam az X-et a szocialista jelölt neve mellé, életemben először, egyben utoljára. Már akkor megbántam. Megremegett a kezem, hogy érvénytelenné teszem alapot, de végül megembereltem magam, legyen. Bánom. Szembeköptem magam a semmiért. Baromság volt.

Országgyűlési választások 2014 – https://www.creativslave.hu/2014/04/07/orszaggyulesi-valasztas-2014/

Hát most igazából ugyanezt kéne tennem. Már a divatok szerint. Két hete ezen rágódok. Mert az a remek állapot van, hogy egyéni jelöltre is szavazhatnék szimpatikusra, a Kétfarkúaknak az én választókörzetemben állva maradt az embere.

Szóval, ha arra a szlogenre hallgatok, hogy listára szívvel egyénire ésszel, vagy mi, akkor az én eszem szerint ez mindkét esetben ugyanannak a szervezetnek jelentené az ikszet.

Én már megint csak a magam érzéseiből és gondolataiból tudok kiindulni, úgy vélem, hogy az a rengeteg bizonytalan, pártkötődés nélküli szavazó hozzám hasonló gyötrődéseken megy keresztül.

A holnap nagyon izgalmas lesz. Egy biztos: szavazni el kell menni, de én szembe mennék a politikai divatokkal és arra biztatnék mindenkit, amire négy, nyolc, tizenkét éve is: arra szavazz akire rábíznád a képviseletedet. A választás ugyanis alapvetően nem a matekról, hanem erről szól.

Csak ezt szeretjük elfelejteni, majd ha eszünkbe jut akkor lesz itt új világ, Kánaán és nem mellesleg demokrácia.

A Facebook meg a Mérce

Hülye egy helyzet, hogy egy Facebookot védő blogbejegyzést készülök írni. Pont én, aki már nagyon-nagyon régóta igyekeztem a blogjaimon felhívni a figyelmet arra, hogy mennyire veszélyes gyakorlat, ahogy a vállalkozások, kiadók a Facebookra építenek üzleti modelt.

Pár éve igyekeztem bemutatni a blogomon a Sans Facebook projektemet, ami arról szólt, hogy mennyire egyszerű elszakadni a Facebooktól és, hogy egyetlen előnye van, a behozhattatlan: szinte mindenki megtalálható rajta.

De a Sans Facebookkal pont azt akartam elmondani, hogyha az emberek megismernék a többi platformot, mert számtalan alternatíva létezik, akkor megtörhetne az egyeduralom. Ami mindenkinek jó lenne, egyszerű felhasználónak és vállalkozásoknak is. Az utóbbiaknak meg főleg.

Kiadó vagy nem kiadó?

Vannak blogok a sikeres Facebook marketingről és kommunikációról, vannak Közösségi Guruk, akik a biztos ezer lájkot ígérik, de hol vannak ezek az emberek a Facebookon túl? Sehol. Hol van a többi lábuk? Ha a Facebook kiesik, mert egyszer ki fog, akkor hova nyúlnak?

Éppen az elmúlt hónapokban látszik, hogy az internetes melók milyen kiszolgáltatottak és törékenyek. A Google pingvinjei és pandája úgy söpört el egy komplett szakmát hónapok alatt, hogy maguk se értik mi történt. A SEO halott, legalábbis úgy, ahogy eddig ismertük. Fejemet fogva dobálom a spam tárolóba a prémium PR cikkeket és linkeket áruló bombabiztos megoldást hirdető leveleket. Ezeknek a népeknek nincs második lábuk, harmadik meg főleg. Én ebbe a hibába nem akarok beleesni.

Egy lábon álló piac (2013) – creativslave.hu

A múlt évben aztán ahogy kezdett elfogyni a levegő a Facebook körül, egyre többször jutott eszembe, hogy az történik, amit pár éve megjósoltam. Amellett, hogy ez persze olyan volt, mintha hájjal kenegetnének elővettem a blogokat és átolvastam, hogy mennyit tévedtem. Nem keveset, főleg az időtartamokat becsültem jócskán alá illetve a Facebook alkalmazkodóképességét és a tőkeerejét. A riválisok egy jó részét azóta megvette és már ők is neki dolgoznak.

A Facebook nem jótékonysági intézmény

De azzal kezdtem, hogy elég hülye érzés, hogy egy felmentő írást akarok lepötyögni. Pár hete kezdtem el vázlatolni ezzel kapcsolatban, amikor Zuckerberg bejelentette, hogy visszavágják a Facebook oldalak természetes elérését, amitől azok a cégek, újságok, akik a Facebookra építették az egész üzleti modelljüket teljesen bevadultak. Az a második-harmadik láb hiánya bukkant elő, amiről 4-5 éve írtam.

Az egyik leghangosabb ebben a témában a Mérce nevű friss sajtótermék főszerkesztője, Jámbor András. Több megnyilvánulása, cikke volt a témában, kvintesszenciáját adta a teljesen érthetetlenül háborgó felhasználónak.

Jámbor azt nehezményezte, több hozzá hasonló vállalkozó társához hasonlóan, hogy a Facebook egyik pillanatról a másikra változtatott a felhasználási lehetőségein. Amit addig lehetett azt másnaptól nem lehet.

A Facebook azonban soha nem volt jótékonysági intézmény, hanem egy nagyon szépen felépített üzlet. Bár az emberek szeretik elfelejteni, de mindannyian fizetünk a Facebook használatáért, lehet, hogy nem dollárban, de a statisztikai adatainkkal, amiket a Facebook az egyik legjobb hirdetési rendszer alapjává tett. Ha valaha próbáltál már Facebookon hirdetni, akkor pontosan tudod, hogy milyen könnyű, olcsó és eredményes rendszert raktak össze.

Persze már az elmúlt években is fokozatosan letolták az oldalak elérését, de ez egy olyan piaci verseny volt, ahol a legjobbak túl tudtak élni. Most nem ezt kínálja a Facebook, hanem a fokozatos eltüntetését ezeknek az oldalaknak a hírfolyamból.Az egészet olyan cukormázas tartalommal öntötte le Zuckerberg, mint hogy több helyet akar a vitának, kevesebb figyelemvadász tartalmat és kevesebb álhírt akar.De valójában nem szól ez másról, mint a pénzről, arról, hogy azt akarják elérni,  hogy az a szervezet, amely látszódni akar a Facebookon, az hirdessen,  fizessen. Fordítva, az maradjon fenn, akinek van pénze. És a Facebook monopolpozíciójának és erőfölényének hála ezt minden akadály nélkül meg is tehetik.

Jámbor András @ https://merce.hu/2018/01/12/a-mai-az-a-nap-amikor-zuckerberg-elkezdte-kivereztetni-a-civileket-es-a-fuggetlen-sajtot/

Ők ebből élnek. És teljesen érthető, hogy a saját érdeküket helyezik előtérbe. Az tavaly kiderült, hogy az ahogy eddig engedték a tartalommegosztást a továbbiakban nem mehet tovább. Kellett valamit kezdeni a dologgal és érthető, hogy úgy alakították a dolgot, hogy nekik anyagilag is jövedelmezőbb legyen. Ha azt szeretnéd, hogy ezekután is lássák a cikkeidet, termékeidet a Facebookon, akkor fizess érte, azaz hirdess.

De igazából ez az egész sokkal kevésbé lenne húsbavágó, ha az újságok, a blogok, a webáruházak nem csak a Facebookot használták volna. A hangsúly a nem csak kitételen van.

Úgy tűnik nem érte meg ellustálkodni az elmúlt éveket

Ha nekem feltűnt 2013-ban már, hogy ez az egész egyszer gondot jelenthet, akkor azok a szereplők, akik ebből élnek hogy nem vették észre a dolgot? 2013 régen volt, 5 év alatt a Jámborhoz hasonló újságírók, de a kiskereskedők és a többi tartalomgyártó is megtehette volna, hogy edukálja a felhasználóit. Nem lett volna nagy dolog átvezetni a felhasználókat másik felületekre (is). Egy online újság esetében például lehetnének twitter exkluzív tartalmak, ahogy a webshopok is csinálhatnának Pinterest akciókat, meg twitter kuponokat.

És ez nem plusz munka lenne, illetve lett volna. Ez csak a céges életbiztosítás alapja: hogyha a mézesmázos Zuck egyszercsak elkezdi tartani a markát, akkor legyen egy olyan menekülési útvonal, amit helyből aktiválni tudok. A Zuck meg sírjon magában.

Az egyik céges ügyfelünk, akit szintén elég durván érintett a januári változás (webáruháza meg online újságja is van) azt mondta nekem a telefonban, hogy ő nem nagyon gondolkodik a Twitterben például, mert azt úgysem használja senki Magyarországon. Hasonlóan vélekedett a Pinterestről is meg a többi hasonló felületről. Nem tudom, én használom egy jó részüket és úgy látom, hogy egyáltalán nem vagyok egyedüli magyar.

Az való igaz, hogy sokkal több az informatika közeli, meg a marketinges, de azért egyre többen vannak mások is. És a Twitter például egy kifejezetten érdekes felületté nőtte ki magát. Rengeteg érdekes ember van rajta, akik nap, mint nap olyan tartalmakat írnak, amiket nem csak unottan átgörgetek, hanem élvezettel végigolvasom.

Hát ezért nem gondolom, hogy a Facebook lenne a hibás ebben a helyzetben. Elsődlegesen az emberek a hibásak, akik csak ezt az egy felületet használják, de ugyanolyan hibásak, a fent vázoltak miatt, a tartalomgyártók is. Kényelmes volt elhinniük, hogy ez egy ingyen kiadó, aki csak szívjóságból segíti őket.

Viszont talán érdemes lenne levonni a következtetéseket és végre elkezdeni növeszteni azokat a plusz lábakat. Bármikor bármi történhet. És ezt most komolyan nekem kell elmondanom olyanoknak, mint Jámbor András egy ilyen országban, mint a mienk?

Ez egy vicc.

A Bright egy érdekes Shadowrun parafrázis

Miután megnéztem a filmet elhatároztam, hogy erről írok majd pár sort. Az első benyomásom alapján a véleményem sokkal rosszabb volt a Brightról, mint most, két nappal később. Szóval elsőre egy sokkal vitriolosabb kritikát kezdtem el fejben megszövegezni, mint amit aztán most meg fogok írni.

A Bright kifogott a magyar filmkritikusokon

De mielőtt a filmre térnék szeretném elmondani, hogy milyen mélységesen csalódtam a hazai filmkritikusokban. A Galaktika kritikáját leszámítva nem volt olyan filmes oldal a Google első 10 találatából, ami megemlítette volna, hogy ez egy Shadowrun film. 

Én persze szeretem a cyberpunkot, a Shadowrun kifejezetten a szívem csücske, olyannyira, hogy még a rémes regényeket is képes vagyok végigolvasni, szóval, hogy nekem egyértelmű volt a dolog nem meglepő. De ha valaki abból él, hogy filmkritikákat ír, akkor nem árt, ha utánanéz a zsánereknek, ha már nem ismeri őket alapból.

Ilyeneket voltak képesek leírni:

Érződik, hogy David Ayer (a rendező) és Landis idegen vizekre evezett a fantasy köntössel, amely műfajnak még nem ismerik a miértjeit, hogyanjait. 

Puliwood – https://www.puliwood.hu/kritikak/bright-kritika-242175.html

Az IGN egyszerre hasonlítja a Gyűrűk Urához és a D&D-hez a kritikájában. Sajnos ebben az esetben még Sixx is csak addig jut el, hogy "a tündék és az emberek együtt élnek egy kiherélten továbbgondolt Gyűrűk ura-világban".

Szerintem meg a Bright egy telitalálat

Elmondom, hogy szerintem miért végletes mozi a Bright. Ha onnan nézzük, hogy valaki nem ismeri a cyberpunk-shadowrun világot, de valami fura oknál fogva mégsem magyar filmkritikus, akkor egy zsáner zsaru sztorit kap. Jó zsaru meg kisebbségi zsaru, csak itt nem egy fekete vagy latinó a kisebbség, hanem egy ork. Na bumm. Ha szereti a zsarus akciófilmeket, akkor ezt is szeretni fogja.

Ha nem szereti, akkor valószínűleg ezt a filmet sem fogja a jó élményei közé sorolni.

De ha valaki már képben van Shadowrun ügyben, akkor felülemelkedhet Will Smith teljes színészi tragédiájának újabb állomásán és belemerülhet egy igazi Shadowrun sztoriba.

Mert az igazi Shadowrun sztorik, talán az LX-IR kivételével, nem jobbak ennél a filmnél. Egy hangyányit sem. Pont ugyanolyan bugyuta és sablonos krimik vagy akció történetek rendőrökkel, bandákkal, nemes szívű csirkefogókkal. No meg mágiával és eszement kalandokkal a mátrix virtuális terében.

A Bright faszán bemutatta a nagyképű enklávés tündéket, az ork bandákat, a mindenki által utált zsarukat. Hiányzott kicsit nekem a japán multi vállaltok fenyegetése, de ez az egyetlen, ami kimaradt.

Nem láttam a Warcraft filmet, de azt gondolom az lehetett ilyen: a rajongókon kívül a legtöbben csak fanyalogtak.

A Netflixet a legtöbb kritikus nem értette, hogy miért egy ilyen sztoriba, világba ölt sok millió dollárt. Pedig a Bright logikus folytatása a Stranger Thingsnek valahol. A Stranger Things is a nyolcvanas – kilencvenes évek gyerekeinek szólt. Az ő nosztalgiájukra épített, és már látszik: briliáns ötlet volt.

A Bright ugyanez pepitában, igaz szűkebb csoportra lő, de szerintem jól, a papír RPG generációt célozta meg. A Shadowrun pedig azért volt jó választás, mert igazán még senki nem nyúlt hozzá. Egy elfekvőben levő, kiaknázatlan univerzum. Eddig. Mert a Netflix nem törődve a kritikákkal berendelte a folytatást.

Én pedig meg fogom nézni.

Újabb négy évet kérnek tőlünk, de garanciát nem kapunk

A magyar politika jó ideje kiábrándító volt, provinciális, rövidlátó és önző. Ennek ellenére engem mindig érdekelt, önmagáért is meg azért is, mert úgy gondolom, hogy ez minden állampolgár alapvető joga és kötelessége. Érdekelni még most is érdekel, de nem az, amit nálunk politikának csúfolnak.

Magyarországon, 2017 év végén nincsen olyan párt, egy sem, akire jó szívvel rábíznám a képviseletemet. Pár hónap múlva választások jönnek és ez engem komoly aggodalommal tölt el.

Már megint nincs kampány, ez sértő!

Négy évvel ezelőtt is nagyon hiányoltam a választás előtti kampányt. Amit a pártok felmutattak nekünk, a választóiknak az egy vicc volt. A kampány nagyon fontos: ez lenne az az időszak, amikor megismerjük a jelölteket, a jövőről alkotott elképzeléseiket. A kampány lenne arra is hivatott, hogy elénk tárják mit végeztek el mióta a hatalom közelébe kerültek

Magyarországon évtizedek óta nincsen kampány, ami nagyon kényelmes a pártoknak: nem ígérnek semmit, de ezzel legalább nem is kell elszámolniuk. Az egy másik kérdés, hogy ezt mi, választók birkaként hagyjuk nekik. Mit mond ez el rólunk? Komolyan ennyire kevésre tartjuk magunkat, hogy a semmire, a puszira adunk felhatalmazást? Szánalmas az egész.

Az ellenzék nem akar nyerni

Az, ami 2014-ben összefogás címén ment az ellenzéki oldalon egy előre kódolt bukta volt, de legalább meg kellett próbálni. Viszont ez a forgatókönyv már ismert, elszomorító, hogy nem tudnak jobbal előrukkolni.

A jövő évi választást az ellenzék, talán a Jobbik kivételével, feladta már 2014 nyarára. Nem volt olyan párt, aki felismerte volna, hogy ez így nem megy tovább, hogy az embereknek ez már kevés lesz, még egyszer nem eladható. Elég lett volna egy szervezet, aki a másik fúrása helyett új irány, új arcok és a valós problémák felé fordul, de nem volt ilyen. Egy sem.

Pedig igény az volt, rengeteg ügy mozgatott meg időről-időre rengeteg embert. A civil társadalom igazán megtette a magáét, esőben, hidegben, bármilyen körülmények között, de kiállt egy csomó gazság ellen. De hiába dobták fel a témákat, nem volt egy életképes szervezet, aki lecsapta volna őket. Egy sem.

Máshol ilyen mozgalmakra pártot, programot építenek. Nálunk okos politológusok építettek egzisztenciát arra, hogy ezeken siránkozzanak a tévében. Mi meghallgatjuk őket és fel vagyunk háborodva, hogy de igazuk van! És ezzel vége.

Az ellenzéki pártok mindezek után azt várják tőlünk, hogy okosan szavazzunk rájuk. Ők majd kitalálják (helyettünk), hogy hol melyik pártkatonára adjuk le a voksunkat, aztán majd ők elcsencselnek a helyeken. A listáikat elnézve mindenhol van egy kövér terület, amit előre feladtak, mint nyerhetetlent.

Komolyan? Szavazzak erre? Tessék odamenni mindenhova és kiérdemelni azt a szavazatot. Mindegyiket. Dolgozzák ki érte a belüket legalább most, ha már az elmúlt években nem csináltak semmit.

Amióta a Fidesz 2010-ben túlnyerte magát és elkezdte ezt az országot a maga képére formálni politikai erő nem próbálta érdemben megakadályozni a tetteit. Amit sikerült visszaverni, nem sokat, azt vagy újságírók, vagy tüntetők vagy civilek érték el. A Momentum olimpiai akciója kilóg kissé a sorból, de amikor belevágtak még ők sem voltak párt, mondhatnám. De való igaz, hogy ők legalább elértek valamit és építettek rá. (Ugyanez nem igaz például az általam korábban támogatott Liberális pártra, akik nagyon becsületesen beleálltak a kvóta népszavazásba, aztán azóta mintha maguk is inkább elhallgatnák az ügyet. Kár érte.)

Az alternatíva hiánya: megbízhatatlan ellenzék

A jelenlegi palettán nincsen olyan párt, aki képes lenne képviselni az én értékrendemet és komolyan le akarná váltani a jelenlegi kormányt. Az MSZP-ben sosem bíztam igazán és úgy tűnik, hogy mostanra minden józan eszüket végképp elvesztették. Nagyon nehéz elhinni róluk, hogy nem adták el magukat Fidesznek.

A Gyurcsány vezette DK szerintem sokkal életképesebb és hozzám sokkal közelebb áll az amit mondanak, de azt látom, hogy a szép szavak csak máz, a valódi céljuk nem a jövő tavaszi kormányváltás, hanem a többi ellenzéki párt leszalámizása. Értem, hogy ez jó a DK politikusainak, de nem látom, hogy számomra ez hol lesz üdvözítő.

Az Együtt és Párbeszéd méltatlan utódai a Bajnai-féle Haza és Haladás alapítványnak (kíváncsi lennék hol tartanánk ma, ha az LMP és az MSZP nem döfi hátba őket csecsemő korukban). Teljesen zavaros és koncepciótlan pártok lettek.

Az LMP a nagy túlélő. Mindig bejutott a maga jogán az országgyűlésbe, de nekem már az első alkalommal is nagyon gyanúsak voltak. Azóta se bízom jobban bennük. Igazi se hús, se hal banda. Az biztos, hogy most nagyon összeszedték magukat, de nehéz elfelejteni nekik, hogy fél éve dolgoznak nagyjából, ez se sok idő.

A Jobbik nagyon ügyes és ahogy már írtam: ők az egyetlenek, akikről őszintén elhiszem, hogy szeretnének kormányra kerülni. Nagyon nagy meneten vannak túl, a szélsőjobbról pár év leforgása alatt középre kerültek. Ha ugyanezt 2010-ben kezdik szerintem ma sokkal előnyösebb helyzetben lennének. Én nem tudok bízni a Jobbikban, azt gondolom, hogy a középre zárás nem valódi értékrend váltás, hanem jól kitalált politikai stratégia. A Jobbik belül ugyanaz a neo-náci banda, ami volt, még ha egy adag ballasztott el is hagyott út közben.

A Liberálisokról azért beszélek külön és nem tettem őket az egy százalékos blokkba, mert erős kötődésem volt az irányukba. Érthető, hiszen én liberális vagyok, szerettem volna egy szervezetet amivel tudok azonosulni. Teljesen sosem értettem egyet minden ponton velük, de nagyon sok kapcsolódás volt, jó kompromisszumnak tűnt. Az első és legnagyobb gyomros egy beszélgetésen ért a Momentum aláírásgyűjtése után, úgy éreztem politikai aprópénzre cseréltek egy jó ügyet. Aztán jött Botka és a Liberálisok első szóra beálltak az MSZP mellé. Én meg nem szeretem az MSZP-t, Botka sem volt szimpatikus. Egy alkalommal miattuk szavaztam az ellenzéki összefogásra, de nagyon megbántam. Én mégegyszer olyan pártra nem szavazok, aki az MSZP-vel borul össze. Aztán nekiláttak a drogliberalizációnak, ami szerintem helyes dolog alapvetően, de komolyan most, Magyarországon ezt kell nyomni? Előre láthatóan esélytelen, értelmetlen és sokkal fontosabb dolgok is lennének. Volt is nekik esélyegyenlőségi kampányuk, de az valahogy nem kapott akkora hátszelet, mint a fű. Kár, ha azon a vonalon maradnak sokkal többre tartanám őket.

És akkor eljutottam a Momentumig, akik nekem nagyon szimpatikusan indultak. Engem a kezdeti siker utáni döccenők se kedvetlenítettek el, de előre elhatároztam, hogy ezt most nem sietem el. Legszívesebben helyből csatlakoztam volna aktivistának, de azon kívül, hogy szimpatikusak nem tudtam semmit róluk. És ez még most is így van.

A programjuk nem program csak egy jövőkép, egy rózsaszín jövőkép, ami mellé nem nagyon látom, hogy akarják elérni. Ez is azt sugallja, hogy nem akarnak ők sokat, bent akarnak lenni a parlamentben ha lehet és kérnek még négy évet, legalább, hogy nőhessenek. Ez jogos kérés, kicsit félek hogy négy év alatt mi lesz még itt. Jogos kérés, de hatalmas mennyiségű megelőlegezett bizalmat feltételez. Bennem – még – nincs meg ez a mennyiségű bizalom a Momentum iránt.

Nem nyolc, tizenhat. Vagy még több.

Az elmúlt nyolc évből elmúlt tizenhat év lett. Én 37 éves vagyok, ez a felnőtt korom eddigi szakasza. Tizenhat év alatt ugyanazok a politikusok tönkretették az életem lehetőségeit és egyre inkább úgy néz ki, hogy a gyerekeimét is tönkretették. De azt a tizenhatot kitolhatjuk még minimum négy évvel, mert az utolsó (és első) józan és előremutató gazdasági program itt a Bokros csomag volt.

A politikusok, akik ezt végigvitték azt szeretnék, ha puszira megint adnék nekik négy évet. Ezt szeretnék Tőled is. Nem tudom Te hogy vagy vele, én ezeknek nem adok semmit, már így is túl sokat kaptak.

Simicskó István és a gyerekfotók esete

Nem vagyok meglepve a fejleményeken, de azért el vagyok kicsit keseredve. Történt, hogy az oviban, ahova a gyerekeim járnak ellátogatott a kerületi képviselő és a polgármester, hogy mikulás csokikat osztogassanak a gyerekeknek.

Ez idáig semmi bajom nincs a sztorival, mert támogatom, hogy a gyerekek ilyen alkalmakkor extra mennyiségű ajándékot kapjanak, de úgy tűnik, hogy a jófejségen az eset azért túlmutat. Mégegyszer: nem vagyok naiv, egy politikus mai napság úgy tűnik csak önmagáért és a hatalomért csinál bármit.

Az év elején minden szülővel aláíratnak egy papírt az oviban, hogy szabad fotót készíteni a gyerkőcökről, amit boldogan alá is írtunk, mert a kirándulásokon készült fotókat egy belső levlistán meg szokták osztani a szülőkkel és erről nem szívesen maradsz le, érthető okokból. Viszont ugyanezen a papíron sehol nem adtuk a belegyezésünket arra, hogy bárki felhasználhassa a gyerekeinket háttérként, biodíszletként, bárhogy.

Az, hogy a gyerek arca hol és milyen környezetben jelenik meg a szülők döntése és senki másé.

Szóval Simicskó és Hoffman elmentek az oviba, szétosztottak egy rakás csokit, aztán a gyerkőcök karéjában készítettek róluk egy fénykép sorozatot, amit gyorsan meg is osztottak a Facebook oldalukon. Ez meg nekem nem tetszik. Szóval első lépésként ellátogattam az ominózus bejegyzéshez és egy rövid, határozott, de szerintem barátságos üzenetet küldtem az oldal üzemeltetőjének. Idézem, mert természetesen azóta törölték:

A képeken látható gyerekek közül kettőnek is az apukája vagyok és egyáltalán nem örülök, hogy a Képviselő úr megosztotta a gyerekeimről készült képeket.

Bár az év elején az ovi aláíratott egy papírt, hogy beleegyezünk a gyerekek fotózásába, de nem abba, hogy a fotók nyilvánosságra kerülnek, főleg nem hogy közszereplők fogják felhasználni azt személyes és/vagy kampány célokra. (Itt most a pártállás teljesen mindegy, az elv a lényeg.)

Szeretném én magam megválogatni és meghatározni, hogy a gyerekeimről ki láthat fotókat és melyik fotókat láthatja, milyen környezetben. Úgy érzem, hogy azzal, hogy felhatalmazást adtam az óvodának arra hogy az intézményben fényképek készülhessenek a gyerekemről még nem adtam jogot arra, hogy közszereplők is felhasználhassák biodíszletnek a gyerekeimet.

A fentiekre hivatkozva kérem az oldal üzemeltetőjét, hogy távolítsa el a képeket. Köszönöm.

Facebook (https://www.facebook.com/pg/istvan.simicsko/photos/?tab=album&album_id=1744088582328925)

Szerintem a normális eljárás egy ilyen esetben az lett volna, ha törlik a fotókat, megkérdezik, hogy melyik képekkel van bajom és azokat eltávolítják, miközben annyit kiírnak, hogy oké, vettük és elnézést.

Törlés persze volt. Kitörölték a hozzászólásomat. Ahogy írtam nem vagyok naiv, számítottam erre, ezért is mentettem el magamnak az eredti hozzászólásomat. Jobbat nem tudok tenni: itt tiltakozom, megosztom a Facebookon olyan helyen, ahol nem férnek hozzá és ennyi.

Nagyon-nagyon szomorú, hogy ez egy olyan ország, ahol egy szülő nem tudja érvényesíteni a jogait egy közszereplővel szemben, ha a gyerekéről van szó.

Bal lábbal keltünk

Sokszor éri az a vád a fotómegosztó oldalakat, mint az Instagram vagy a közösségi média egyéb felületeit, hogy hamis képet közvetítenek. A "mosolyalbumba" nem töltjük fel azokat a pillanatokat, amikor tele van a tökünk a munkával, a szeretteinkkel, az életünkkel, úgy általában mindennel.

Ez bizonyos fokig igaz. De azért lássuk be, hogy az internet és a közösségi média feltalálása előtt sem volt ez másként. A családi fotóalbumban sehol nem voltak negatív pillanatok, csak azt örökítettük meg (illetve a szüleink), amire szívesen emlékeztünk. Persze a mai fotóalbumainkat akár olyanok is láthatják, akik egy régi családi albumunkhoz soha nem jutottak volna hozzá, de ez a lényegen nem változtat.

Itt szeretném hozzátenni, hogy egyre heroikusabb vállalkozás blogot írni a laptopomon, mivel a klaviatúra bal fele hajlamos nem reagálni. Ez azért is fájdalmas, mert itt találhatóak a magyar nyelv leggyakoribb hangjai. Ideje lesz egy új laptopot venni.

A kis kitérő után visszakanyarodnék oda, hogy a mosolyalbum mellett mint mindannyiunknak nekem is vannak vacak napjaim. A mai például egy tipikusan felesleges nap volt, miközben a legtöbb része alapján arra volt predesztinálva, hogy egy világ jó nap legyen.

Szabadnap, juhéj?

Kezdjük azzal, hogy az oviban nem volt ma gyerekfelügyelet, így Zsófi és én is szabadságot vettünk ki. Egy szabad csütörtök, el is határoztuk, hogy elmegyünk fenyőfát vásárolni és elintézünk egy csomó dolgot, ami vár ránk. Zsófi elugrik a dokihoz is, én elmegyek Attila kollégámmal a közös társasjátékunk elkészült prototípusáért, Cili Mikulás-kupára megy az uszodába.
Látszólag mindez egy csomó jó és életreszóló élmény.

A valóságban meg az volt, hogy hajnalban erős rikoltozásra ébredtem: Cili hívogatott. Kómásan támolyogtam be a sötét gyerekszobába, ingerülten mondtam a lányomnak, hogy felképelem, ha felébreszti az öccsét

kíváncsi lennék miért hat rá az, ha felképeléssel fenyegetem, az életben nem pofoztam még meg, szerintem

mire ő közölte, félhangosra váltva, hogy bepisilt. Szívem szerint olyanokat mondtam volna, hogy kurva jó, vagy az Isten bassza meg, de nem mondtam, mert egy apuka a sziszegős rohadt élet és a bús francba magasságán túl nem merészkedik. Pedig ez az elfojtás vezet a korai gutaütéshez.

Szóval átöltöztettem a gyereket, az ágyát kibontottam és átzavartam, hogy bújjon az anyja mellé, mindjárt megyek utána. A kisebb szerencsére nem ébredt fel, így nyugodt szívvel osontam vissza, útközben felkerestem a wc-t is, mert nem akartam úgy járni, mint a lányom. (Ez az öregedés egyik stádiuma, éjjel ki kell menni pisilni, lassan olyan leszek, mint a nagyapám volt.)

Visszaaludtam, jól és mélyen, amikor megszólalt a fejem mellett a mobilon az ébresztőóra: elfelejtettem kikapcsolni. Egy mozdulat lehalkítani és mázlimra újra el tudtam szenderedni, de rövid fél óra múlva valamiért felébredtünk. Cili is, én is, Zsófi is. Egy ideig igyekeztem küzdeni, de végül feladtam és kikászálódtam az ágyból.

Már ekkor ideges voltam, pedig még igazából semmi nem történt. Zsófi is nyugtalan volt, ebben a lelkiállapotomban azt különösen ellenszenvesnek éreztem, hogy ő ott tud feküdni az ágyban, miközben én meg itt állok és azt se tudom mit csináljak. Végül elmentem öltözködni és közben úgy éreztem, hogy egy flakon ivójoghurt meg egy péksüti lenne az, ami rendbe tenné a hangulatomat. Így aztán felöltözve megkérdeztem az ágy környékén lézengő családtól, hogy ugyan mit hozzak nekik. A gyerekek gyorsan megegyeztek a mini kakaós csigában, de Zsófival félreértettük egymást. Szerintem azt mondta, hogy neki semmit ne hozzak, szerinte meg valami egész mást.

Mire leültünk az asztalhoz már mindketten kiabáltunk egy-egy sort a két kölyökkel, mert csesztek szót fogadni, de gyorsan mondtunk egymásra is ezt-azt, ha már volt közös témánk bevásárlás ügyileg. Mire idáig jutottunk már elég késő volt, ahhoz képest, hogy mennyi programot terveztünk és bennem erős ellenszenvet keltett, hogy ezek hárman pizsamában vannak, lopják a napot és láthatóan nem fókuszálnak a fontos dolgokra. Közben úgy tűnt, hogy a másik háromnak meg velem és egymással is vannak bajai, de szerintem ha megkínoznak se tudtuk volna megmondani, hogy igazából mi.

Az elkövetkező másfél óra úgy hussant el, mint egy vidám hét a kínzókamrában. Én elértem, hogy Cili felöltözzön, de valahogy Dávidra már nem terjedt ki a figyelmem. Ő vegzált engem, hogy Cili mesekönyve után neki is olvassam fel az autós könyvét, de volt egy csomó más dolgom, amik utánra ígértem be a felolvasást, amit igazából a hátam közepére nem kívántam. Inkább megjavítottam a Windowsomat, ami nem akart elindítani egy kártyajátékot (hogy miként oldottam meg azt még ma sem tudom, de örültem, hogy elindult). Közben Dávid letett rólam, kicsit rágta Zsófi fülét is, de ott sem ért el nagy eredményeket, aztán Cilivel elvonultak szétcsapni a lakást és egymás idegein táncolni.

Fél tíz előtt sikerült mindenkinek felöltöznie, hogy akkor indulunk karácsonyfát venni. Én ideges voltam, mert szerintem már rég túl kellett volna lenni az egészen, Zsófi ideges volt, mert attól félt, hogy a fontos orvosi dolgokra nem marad ideje, a gyerekek meg idegesek voltak, hogyha megvesszük a fát, akkor miért nem díszítjük fel. Másrészről meg az, hogy vegyünk karácsonyfát oké, de az, hogy aztán bemenjünk a szupermarketbe kaját venni, na az rohadtul nem tetszett nekik.

Nagyon ön- és Zsófi-kritikus vagyok, de az az igazság, hogy a két kölyökbe a kisördög bújt bele. Szófogadatlanok és dacosak voltak, amin az se segített, hogy  mi idegállapotunkban nem voltunk képesek tolerálni a dolgaikat.

Lényeg az, hogy mivel az időtényező szorított megállapodtunk abban, hogy kínait fogunk enni ebédre. Ez némileg kisimította a gyerekek kedélyét, bár a bevásárlás szükségességéről továbbra sem voltak meggyőződve.

Szupermarket adventkor

Az Auchan parkolója tömve volt, de a karácsonyfa vásárlást kb. 5 perc alatt elintéztük. Beszuszakoltam a kocsi hátuljába a fát és bevetettük magunkat a szupermarketbe. Azt feltételeztük, hogy egy csütörtök délelőtti időpontban nem lesz sok ember. Tévedtünk. Rengetegen voltak. Jó előre megmondtuk a gyerekeknek, hogy két bevásárlókocsi lesz, mindenki ücsöröghet majd kedvére. Sajnos Cili kinőtte a bevásárló kocsit, de a lehajtható tartón remekül elfért. Az így kialakult törékeny béke a bejáratig tartott, ahol megláttak egy autó alakú bevásárlókocsit. Ebbe Dávid belefért, de Cili már nem. Ő kapott egy gyerek bevásárlókocsit, de mit mondjak: el volt rontva a napja.

Az én fő bajom az volt, hogy Zsófi írt egy listát és én egy tételt sem ismertem róla. Úgy tűnt céltalanul csapongunk az áruházban, egyre több cucc halmozódott a háromra nőtt bevásárlókocsi számban (igen három: a kisautós, a Cilié és Zsófié). Utálom, ha nem tudom mi miért van.

Zsófi legfőbb baja az volt, hogy idegesítette mindenki. A többi vásárló, meg a mi nyígásunk is. Gondolom így volt, mert pontosan nem tudhatom, de engem az ő helyében ezek biztos zavartak volna.

Az hab volt a tortán, hogy a különleges gyerek-bevásárlókocsiktól bejelzett a riasztó, kiderült, hogy ezeket nem lehet a pénztáron kivinni. Innen üzenném az Auchan illetékesinek, hogy hozzájuk képest a molylepke egy Albert Einstein. Veszel egy ilyen elcseszett bevásárlókocsit, kímélendő az idegeidet, ami aztán egy órán keresztül csak zajong, mert az egyik kereke törött és ennek következtében iránytani se egyszerű. Telepakolod minden vacakkal, aztán nem tolhatod ki a pénztáron. Miért? És akkor hova teszed belőle a cuccot? Úgy áltuljában, hol marad a természetes szelekció mainapság?

Annyit mondok, hogy kijutottunk és mindent beömlesztettünk a csomagtartóba, a fenyőfa mellé és a rolleremre amit lassan két hete lusta vagyok kiszedni a kocsiból. Ez sem könnyítette meg a helyzetet.

Elegánsan átugrom azt, hogy dugó volt, hogy ébren kellett volna tartani a gyerekeket (nem ment, így inkább betudtuk délutáni alvásnak a dolgot). Arról is csak címszavakban, hogy annyi időbe telt parkolót találni, hogy közben én a pirosnál kiszálltam az autóból, elmentem a kínaiba, majd otthagytam a sor miatt és átmentem a másik kínaiba és ott bevásároltam az ebédet és még mindig én értem előbb haza. Aztán volt egy dupla köröm az összes bevásárolt cuccal a kocsi és a lakás közt.

Délután Zsófi elintézte minden orvosi ügyét, amíg én a gyerekekkel voltam, majd ő elvitte Cilit a Mikulás kupára az uszodába, míg én összerántottam Dávidot, hogy induljunk a mesterhez a társasjáték prototípusért. Én felöltöztem, Dávidot felöltöztettem, amikor jelezte, hogy jaj jön a kaki, ami helyből becsusszant. Átöltöztettem, lemosdattam, újra felöltöztettem és elővigyázatosan pelenkát adtam rá, mert a szobatisztasággal még meccsek vannak, amit nem mindig a fiam nyer.

Ő igazából nem akart a hidegbe kimenni, de megegyeztünk, hogy villamosozunk is, amiben megnyugodott. Ez addig tartott, amíg le nem szálltunk a villamosról, akkor látványosan unatkozni kezdett. Megállapodtunk egy kései uzsonnában, betértünk a régi hentesemhez, akik épp zártak, de a kedvemért összedobtak egy sonkás-kovászos uborkás szendvicset a fiamnak. Mindezt 100 forintért. Elégedetten ette a nyakamba ülve a zsömlét, közben módszeresen morzsázta tele a hajamat.

Én még induláskor jeleztem a kollégámnak, hogy lehet, hogy késünk 10 percet. Mondta, hogy oké, ott fog várni a kapuban. Végül 5 perccel korábban érkeztünk meg és vártunk rá még 25-öt, mert komolyan vette, hogy késünk. Annyit mondok, hogy elég hideg volt.

A társasjátékkal az volt, hogy átvettük, de valószínűleg mindenki jobban el akart volna mélyedni az ügyben, csak engem Zsófi hívott, hogy végeztek az usziban és értünk jönnek. Nem tudtam lebeszélni, így aztán a legszükségesebbekre szorítkoztunk és elbúcsúztunk, miután kifizettük és átvettük a prototípusokat. Jó lett volna Attilával is átbeszélni a terméket, leülni, de ez kimaradt.

Korcsolyázás

Siettünk, mert Cilinek ígértem egy korizást még akkor, amikor azt hittem ez egy normális nap lesz. Közben már elég este volt és megint nem volt parkolóhely sem. Ezen a ponton már tényleg mindenki nagyon nyűgös volt. Végül elindultunk Cilivel ketten a hideg estében és megtörtént a csoda. Hirtelen egy kellemes téli este volt, Cili feldobva mesélt az uszodai élményeiről, kapott egy érmet is. Mindannyian büszkék voltunk rá, de ő is nagyon elégedett volt.

Sok időnk nem volt korizni, de közel fél órát keringtünk és közben Cili csak egyszer dobott úgy meg hógolyóval, hogy az pont azt a zsebemet kapta telibe amiben a mobilom és az irataim voltak. Egy pillanat alatt elázott minden, de alig morogtam rá: már elfáradtam benne.

Miután kiszabadítottuk a lábunkat a szoros korcsolyákból két forró csokival erősítettük meg magunkat és tettünk 200 forintot a gitáros srác tokjába is, aki a Mad Worldöt gyilkolta a tér sarkán.

Kezd elveszni a lendületem, elmúlt éjfél, a lényeg az, hogy az este még nem ért véget: vacsora, fürdetés, altatás, satöbbi. Vannak ilyen napok is, de most ezt tényleg érdemes megjegyezni? Azt, hogy lehetett volna kurva jó is az egész, de sikerült közösen elcsesznünk az egészet és pluszban úgy, hogy igazából senki nem tudta végig, hogy mi a baja a másikkal? (Már azon kívül, hogy kéznél volt éppen.)

Bal lábbal keltünk és ezt kimaxoltuk. Legyen ennyi elég. Egy könyvben volt egy jó jelenet, minden este a családfő felhúzta a faliórát és azt mondta: Ez a nap elmúlt, holnap újra kezdjük.

Így lesz.

Tényleg unalmasak a kötelező olvasmányok?

Én szeretem Jókait, de el tudom viselni, ha valakinek nem tetszik. Móricztól például herótom van, sosem tudtam élvezni a műveit és nem egy íróval vagyok így. De az, hogy nem tetszik vagy, hogy éppen mi nem tetszik Vonnegut, Móricz, Nádas (és még sorolhatnám hosszan az írókat) alkotásaiban egy komoly alapon nyugszik: elolvastam pár könyvüket és ez alapján tudtam hozni egy ítéletet. Szubjektívet, persze, de van alapja.

Az Eduline-on megjelent egy cikk a Radnóti gyakorló magyar tanárával, Fenyő D. Györggyel, ahol megint elhangzik, hogy Jókai, de legalábbis a Kőszívű ember fiainak menni kell, ez a sorsa. A pedagógus tett mögé érveket, amiket el tudok fogadni neki, még ha személyesen sajnálnám is, ha igaza lenne. Ugyanez igaz a Bánk bánra is, amit szerinte szintén ki lehet hagyni a kötelező művek közül. Mondjuk itt volt egy olyan bekezdés, amin elégé felháborodtam:

Ami a Radnótiban tanítható, az egyáltalán nem biztos, hogy a többi háromezer iskolában is. Nagyon fontos megéreznie egy tanárnak, hogy milyen az a közeg, amiben mozog, mit értenek a gyerekek és mit nem. Nagyon sok iskolában úgy ahogy van, kihagynám a Bánk bánt. Amit a legjobb harminc középiskolában tanuló gyerek megért, azt azért nem kell rákényszeríteni a másik kétezer iskolára.

Elég elitista gondolat.

Mit adtak nekünk a kötelező olvasmányok?

Azt el tudom fogadni, hogy Jókai könyvét esetleg később kéne elolvasni a gyerekeknek, bár a Kőszívű elméletileg kapcsolódik az aktuális történelem tananyaghoz is. Legalábbis az én gyerekkoromban ez így volt, az irodalom órán kötelezővé tett könyvek egy része segített a történelem és társadalomismeret tanításnál. Márpedig a Kőszívű ember fiai a negyvennyolcas eseményekhez bizony sokat tesznek hozzá.

Magamból tudok kiindulni persze, de én miután megtanultam nagyon szerettem olvasni, a mai napig. A társadalomismeret, a töri és az irodalom terén is rengeteget segített az a sok olvasmányélmény, regény, történelmi regény, amit olvastam. Az, hogy végig tudom mondani az Árpád-házi királyokat nem az iskolának köszönhető, hanem Harsányi és Passuth könyveinek. Hogy tisztában vagyok a Bach korszakkal szintén nem az iskola elsődleges érdeme, hanem Jókaié. A principatus rendszerét Gravesnek, a hugenotta üldözés és a vallásháborúk korát Merlenek, a keresztes háborúkat Shelbeynek köszönhetően ismerem úgy mintha ott lettem volna. De a lista folytatható.

Érdemes egy pillantást vetni erre a wikipédia táblázatra: szókincsméretek összehasonlító listája. Jókai Mór a top, nála nagyobb szókincse már csak az enciklopédiáknak van. A kötelező olvasmányok, a Kőszívű is, sokszor régies, esetleg nem könnyen olvasható, de könyörgöm, nem az lenne a lényeg, hogy a gyerekek még fiatalon, amikor a legjobban fog az agyuk a lehető legváltozatosabb tudáshoz jussanak? Attól merte esetleg egy-egy mondatnak kétszer kell nekilátni még semmi bajuk nem lesz. Sőt. Használják az agyukat.

A Kőszívű ember fiait általában az a vád éri, hogy unalmas. Sokan vagyunk, sokfélék, olyik a baszós-kardozós műfaj, olyik a szépirodalom, olyik a klasszikus krimi, a horror, a dráma, a felsorolhatatlan mennyiségű műfaj barátja, a többi untatja. Én például próza barát vagyok, a versek kevésbé kötnek le, bár olykor nagy élvezettel olvasom őket. De nem jut eszembe nap, mint nap verset olvasni, míg elképzelhetetlen hogy ne vegyek könyvet a kezembe.

A Kőszívű ember fiai romantikus kalandregény. Van benne komoly szerelmi szál, van benne megannyi csata és harc, konspirációk, családi drámák. Melyik az a pontja, amelyik nem passzol egy mai fiatal (vagy idős) ember igényeihez? A szerelem? A társadalmi/családi dráma? A háború? A hősiesség? Basszus, ha ugyanezeket máshogy keverjük össze megkapjuk a Pókembert. Vagy a Tróját. A Star Wars-ról nem is beszélve. Mégse mondaná egyikről se senki, hogy nem modern és ne érdekelné a fiatalokat.

Az én sommás véleményem Jókai és a kötelezők ügyében, hogy nem most lett elcseszve a dolog, hanem már elcseszett volt ez az én iskolás éveimben is. Nem Jókaival van baj, hanem az emberekkel és főleg a szülőkkel. A szülők egy kényszernek élték meg, hogy el kellett olvasniuk ezeket az amúgy általában jó és mindenképpen fontos könyveket, mert kötelező volt. Kellett. Ez a baj. Aztán lehetőségük volt tevőlegesen rúgni egyet a rendszeren és az egykori frusztrációjukat enyhíteni azzal, hogy a saját gyerekeiknek elmondhatták: ők nem is értik minek ez az egész. Cinkossá váltak a gyerekeikkel (azok jól felfogott érdekével pont ellentétesen) és hagyták, hogy ne is olvassák el a könyvet. Odaadták videón, megvették nekik a 10 oldalra butított verziót és elégedettek voltak: sikerült megbosszulni magukat.

Fenyő D. Györgynek abban van igaza, hogy frissíteni kéne az olvasmánylistát. Lehetne alternatíva, el kell olvasni a 3 hasonló közül valamelyiket például. Ez megoldás lehet(ne), mindenki elégedett lenne. (Leszámítva a gyerekeket, akiknek ugyanúgy ki kell olvasni egy könyvet, de azért annyit elvárhatunk az oktatástól, hogy valami értéket átadjon.)

Egy biztos, kevés idegesítőbb van, mint azt hallgatni, hogy egy könyv (bármelyik) szar egy olyan embertől, aki arra se vette a fáradtságot, hogy elolvassa. Utána tessék minősíteni. Csak az olvasás után.

A Fidesz leváltható, de nyerni fog

A Fidesz meg fogja nyeri a 2018-as választásokat, pedig az ellenzék is képes lenne győzni. Én így gondolom most, szűk hat hónappal a választások várható időpontja előtt.

Négy évente összefogás (és más semmi)

Miközben négy éve a nagy összeborulás látványosan megbukott semmi új ötletet nem bírtak kitalálni az ellenzéki pártok arra, hogy megverjék a Fideszt. Amikor az elmúlt hónapokban valamelyik közvéleménykutató cég kihozta, hogy a kis pártokra Új pólus néven szívesen szavaznának annyian, hogy bejuthatn(án)ak a parlamentbe az egyik megszólított, az MKKP egy nagyon értelmes nyilatkozatot adott. Lényegében annyit mondtak, hogy nem értik miért kéne összefogniuk a többiekkel, úgy látják, hogy az elmúlt négy évben ők dolgoztak egyedül az ellenzékinek nevezett erők közül. És Kovács Gergőnek tökéletesen igaza van.

Az elmúlt négy évben a baloldaliak nem a Fidesszel, a rendszerrel meg a valódi problémákkal foglalkoztak, hanem egymással. Ment a kiszorítósdi, a lejáratás, az árulózás. Hogy ki a Fidesz beépített embere. Külső szemlélőként az elején még nehéz volt elhinni ezt a szűklátókörűséget. Aztán elkezdtem azon töprengeni, hogy melyik a jobb, ha

  • tényleg ilyen alkalmatlanok,
  • vagy ha tényleg megvette őket a Fidesz kilóra.

Az ellenzéki erők (haha) legnagyobb baja úgy tűnik, hogy Gyurcsány Ferenc. Egy olyan politikus, aki már több, mint 8 éve csak azért meghatározó személyiség, mert mindenki más elhatárolódik tőle. Napi szinten. Én sem vagyok nagy Gyurcsány rajongó, sok hülyeséget csinált, de az az igazság, hogy egy dologban el kell ismerni a faszit: borzasztó következetes és a dolgok nagy százalékában egyáltalán nem mond hülyeséget. Sőt. Az más kérdés, hogy annyira utálják, nem csak a szövetségesei, de a választásra jogosultak jelentős része is, hogy komoly eredményekre már nem nagyon számíthat.

Hosszan azt gondoltam, hogy azzal tenné a legjobbat, ha visszavonulna a politizálástól, hátralépne egyet, hagyná, hogy a többiek érvényesüljenek. Most azt gondolom, hogy ezeknek hátralépni? Teljesen igaza van, küzdjön csak és döntsenek a választók. De hagyjuk is Gyurcsányt.

A többi politikus jórészt az elmúlt hónapokban ébredt 3 éves csipkerózsika álmából és jelentkezett be az ország jövőbeni vezetésére. Bár mindannyian azt mondják, hogy meg akarják verni a Fideszt és Orbán Viktort ki kell paterolni a hatalomból (a vérmesebbek még elszámoltatást is emlegetnek) semmilyen forgatókönyvet nem tudtak felmutatni (az egy Botkán kívül), hogy ezt miként szeretnék véghezvinni.

Mindenki tudja, de nem mondja el őszintén, hogy ezzel a hozzáállással nem az a tét, hogy leváltsák a Fideszt, hanem hogy megtudják-e akadályozni egyáltalán az újabb kétharmadot vagy négy ötödöt.

Az az igazság, hogy ebben a buliban az “újfiú” Momentum sem jobb a többinél. Bár én az év elején nagyon sokat vártam tőlük, sőt nagyon szimpatikusak voltak, hogy hosszú időn át előkészítették a színre lépésüket és helyből egy szervezetként jelentek meg nem pedig elszánt civilekként, akik mögött semmi nincsen. Ez egy olyan szervezeti és jövőbeni gondolkodást mutatott, ami a többi pártra nem nagyon jellemző. Viszont azóta sem tudnak többet felmutatni. Bár látszólag nagyon eltökélten építik a szervezetüket és igazából fogalma nincs senkinek, hogy a pártjukat vesztett, de még szavazásra hajlandóak közül mennyi embert tudnak majd mozgósítani a kezdeti lendületük megtört.

A megújult LMP-vel kapcsolatban ugyanolyan balsejtelmeim vannak, mint az MSZP-vel kapcsolatban: hiába cserélődik az első sor, a párt tagsága ugyanaz maradt, mint korábban. Az LMP politikájával sosem tudtam tiszta szívvel egyetérteni, nem látom, hogy most változtak volna. A Szocialistákról meg nagyon nehéz már elhinni, hogy nem a Fidesz fizetett ellenzéke. Már sokadjára játsszák el ugyanazt a forgatókönyvet: hátba szúrják a saját jelöltjüket. Nekem Botka politikája nem volt szimpatikus, de az biztos, hogy az a faszi bele akart állni a versenybe, a pártjának lehető legjobb megoldással. Nem volt sok esélye az elképzelésének, mert miközben összefogást sürgetett a szükséges kompromisszumokra egyáltalán nem volt hajlandó, de nem ettől bukott meg, hanem mert a saját pártja csinálta ki.

Nem egyszer írtam már le: ennek az országnak az MSZP eltűnése legalább akkora jótétemény lenne, mint a Fidesz leváltása.

Mindezek ellenére egy dolog biztos: az összefogósdira a legjobb kezdeményezés Botkától jött. A közös indulás rendesen szétosztott pozíciókkal egy valóban gáláns ajánlat volt, aminek lehetett volna eredménye. (Bár a kormányváltáshoz kevésnek tűnt.)

Hogy mi lenne a Fidesz leváltására az egyetlen esély? Nem vagyok politológus, sem politikus, de józan ésszel azt gondolom, hogy a jelenlegi rendszerben a teljes összefogás lenne az egyetlen járható út, igen, a teljes: benne a szarvas-patás Jobbikkal. Egy deklarált koalíció, aminek meghatározott célja van: egy új választási rendszer életbe léptetése és az új választások kiírása. Ha sikerülne a rendes mederbe terelni a voksolást utána már lehetne egyéniben darabolni a tortát, döntsenek a választók.

Persze van egy dolog, amiről mindenki hajlamos megfeledkezni, miközben ócsárolja a pártokat: nem csak a pártok voltak vétkesen passzívak az elmúlt években, főleg a választók a hibásak. Orbánékat nem a pártok tartják hatalomban, hanem az elkötelezett kemény magjuk mellett mindenki más, aki nem hajlandó végiggondoltan dönteni, sőt ott van az a rengeteg ember aki egyáltalán nem is hajlandó a politikával foglalkozni. Legalább négy évente fél óráig.

A jelenlegi pártok gyengék és céltalanok, ha csak azt nem tekintjük célnak, hogy legalább valami leessen nekik a NER asztaláról. De a választóknak igenis meglenne az eszközük, hogy ezt büntessék és a sorsukat alakítsák. Folyamatosan, nem nyolc, nem tizenhat, de inkább 27 éve abba  hibába esünk (a többesszám itt a magyar választópolgárokat jelöli), hogy megelégedünk a kisebb kupac szar választásával. Hogy ez hova vezet azt pontosan látjuk,  egészségügy, oktatás, gazdaság, korrupció, nem akarom sorolni, sőt nem is tudnám. Ezt a pártok cseszték el, de egy eset volt, amikor büntették érte őket a választók: Gyurcsány után.

Szóval ezért gondolom, hogy a Fidesz leváltható lenne, de nem tesszük meg jövőre sem. Kár.

Nem sikerült kicsúfolni az aktuális nemzeti konzultációt

Ma délután elsétáltunk a Kossuth térre hárman, a lányommal és az Apámmal, ugyanis öt órára egy jópofa program volt meghirdetve: hajtogassunk közösen papírrepülőt az aktuális nemzeti konzultációs levelekből.

Szeretem az ilyen flashmob akciókat, eredetileg azt gondoltuk, hogy családilag megyünk, de a fiam belázasodott, így Zsófival otthon maradtak. Kicsit rontott a lelkesedésemen, hogy hozzánk még nem is dobták be a nemzeti konzultációs borítékot, így nem is volt mit hajtogatni, de a szervezők azt írták, hogy vigyünk egy üres lapot és írjunk rá üzenetet a kormánynak. Kerestem 3 lapot, becsomagoltam egy tollat is a hátizsákba és villamosra szálltunk, irány a repülő hajtogatás!

Hamar érkeztünk, fél órával korábban, amikor a téren még a lakáshelyzet miatt tüntetett épp egy másik csoport. Nem voltak sokan, szemre maximum pár százan lehettek, több ismerős táblát láttam az elmúlt évek tüntetéseiről. Amíg ők elsétáltak békésen mi körbejártuk a teret, elborzongtunk a szörnyű szobrokon. Öt előtt pár perccel értünk vissza a gyülekezési pontra, addigra ott már a többedik AC/DC sláger szólt. Emberből nem volt sok és őszintén nem értettem, hogy minek egyáltalán a hangosítás. Repülőt dobálni mentünk.

Már az esemény Facebook falán jelezték a szervezők, hogy az eldobált repülőket össze fogjuk/ják szedni, hogy ne legyen szemetelés. Ezen kicsit meg voltam lepve, mert azt gondoltam ennek úgy van értelme, ha a hajtogatott konzultációs íveket rádobáljuk a parlament lépcsőire, hogy lássa a kormány: nem érdekel a hülyesége. Ez egy kép lehetett volna, amit körbe lehet mutogatni. Tessék: konzultáltunk.
Aztán azt se értettem igazán, hogy minek írjak üzenetet a fehér papírlapra, ha úgyis összeszedem miután elhajtottam. Nem tűnt igazán célravezetőnek.

De mindezeken még felülemelkedtem, el is mentünk, lelkesek voltunk. Aztán a szervező azzal kezdte, hogy senki ne dobáljon a rendőrök meg a kordon felé, mert ha átmegy a repülő a parlamenthez, akkor nem tudjuk összeszedni. Pluszban a rendőrök felé nem szabad semmit dobni.

Kicsit meg voltam lepve. Elmentünk papírrepülőt hajigálni, civil demonstrációként, de kínosan ügyelve arra, hogy senkit ne zavarjunk meg vele. Mi van?!

Aztán elkezdődtek a beszédek, mi meg álltunk ott a papírrepülőinkkel és vártunk. A szervező, Bognár Márton felsorolta a tudnivalókat és a fentiekre is figyelmeztetett mindenkit, majd felkonferálta a következő felszólalót, bizonyos Horgas Pétert. A Facebookon azt írták: tervező, aktivista, de szégyenszemre én nem vagyok képbe vele, hogy ő pontosan kicsoda. Bognár és Horgas is jó dolgokat mondott (már ameddig hallgattuk), de ezek ezerszer lerágott csontok voltak. Minden szavuk igaz volt, ahogy azoknak is, akik ugyanezt immár 7 éve elmondják ezen a téren rendszertelen időközönként.

És semmi újat nem mondtak, ami elhangzott a mikrofonba azt az összegyűltek közül minden ember már tudta, sőt egyet is értett vele. Én is, de nagyon untam. Untam, hogy ugyanazt hallgassam, amit már ezerszer, és pont ugyanúgy hatástalanul. Ez nem érdekelt, nem hiszem, hogy előrébb visz, főleg azzal a maximum száz emberrel, akik megjelentek. Untam és én ma azért mentem oda, mert azt hittem egy jelképes, közös cselekedet lesz, fesztelen és vidám, ahol fityiszt mutatunk a hatalomnak.

Na ez nem volt.

Azt reméltem, hogy közösen összehajtogatjuk a konzultációkat és valami megbeszélt koreográfiára vagy mittudomén mire eldobáljuk.

Szóval álltam egyik lábamról a másikra, aztán rápillantottam Apura és láttam ő is hasonlóan csalódott. Cili már unta korábban is. Papír repülőzni jött, ahogy mi is. Megkérdeztem Aput, hogy elmenjünk-e, ő kapva-kapott az ötleten. A hátizsákba betettük a repcsiket és elindultunk a Deák tér felé. Mögöttünk ment a mantra, egy csoport embernek, akik hallgatták, szépen halkult, gyorsan, ahogy távolodott. Mire a Nagy Imre szoborhoz értünk már sustorgást se lehetett belőle hallani.

Hát ennyit ért.

(Címlap kép: a Facebook esemény borítóképe.)

Joseph Heller: Gold a mennybe megy

Sosem tudtam eldönteni, hogy melyik a legjobb Heller könyv, a Gold vagy az Isten tudja, csak abban voltam biztos, hogy a leggyengébb a 22-es csapdája. A napokban kedvet kaptam a Gold a mennybe megy fanyar humorához és emberszólásához, szóval gyorsan újraolvastam. Még mindig tökéletes. Joseph Heller: Gold a mennybe megy részletei…

Nigel D. Findley: Árnyjáték

Jó pár hónap kihagyással folytattam a Shadowrun sorozat végigolvasását. Nem is volt baj a kihagyás, így nagyobb élmény volt a jövő Seattlejébe visszatérni. A sorozat legjobb könyve még mindig az LX-IR, így az író újabb kötetét nagy várakozással vettem a kezembe. Az Árnyjáték sajnos nem ütötte meg az LX-IR szintjét, de Findley sokkal jobb könyveket hoz össze, mint a többi író.

Az Árnyjáték visszatér a multik és az észak-amerikai árnyvadászok világába. Otthonosan simultam bele ebbe a környezetbe, láthatóan az író is így volt ezzel. Olyannyira, hogy ismerős arcok is feltűntek a sztoriban, még Dirk Montgomeryről is van szó pár mondat erejéig, de a Mentőosztag megmaradt tagjai újra előkerülnek. (Most sem járnak jól.)

A könyv legjobb momentuma, hogy a jövő high-tech világának tudását gyengébbnek mutatja, mint az Összeomlás előttiét. A probléma gyökere pont egy olyan technológia megjelenése, ami a jelenlegi status quo előtt készült és felrúg mindent. A főhős, a kalandregények kliséi szerint, véletlenül kerül az egészbe és úgy érzi, hogy túl sok ez neki. Szerencsére a sztori végére kiderül, hogy azért megbirkózik a feladattal. Sőt a Shadowrun világban egyedülálló módon teljes happy endet kapunk.

Nem szégyellem: élveztem.

Az Árnyjáték, ha objektíven nézzük egy elég gyenge könyv, de a Shadowrun sorozatban egy rajongónak olyan, mint a filmek között a Star Wars első része: sosem ismernéd be, hogy igazából egy vacak az egész.

(Borítókép: Deviantart)

The Strain (A kór) – 4. évad

A The Strain befejező évada nem volt jobb, de rosszabb sem,  mint a második vagy a harmadik évad. Sosem volt egy élvonalbeli sorozat, rengeteg hibával indult, amiknek egy részét sikerült levetkőznie, de maradt épp elég ahhoz, hogy búsongjak az elszalasztott ziccer miatt.

Egy kis The Strain visszatekintő

A sorozat nagyon érdekes tulajdonsága volt, hogy minden kezdeti gagyisága ellenére az embert izgalomban tartotta. Na jó, pontosítsunk: engem izgalomban tartott. Én speciel szeretem a kicsit esetlen, de kalandos és szerethető filmeket és könyveket. A Strain meg valahogy pont ebbe talált bele: számomra pont ilyen volt.

Az első évad persze mentehetetlenül elbaltázott, de már ott kiemelkedett az a három alap karakter, akik végig felszínen tartották a szériát: a náci vámpír: Eichorst, a zsidó vámpírvadász: Satrakian és a latino seftes: Gus. A második évadtól szépen felépült a trió mellé még az orosz patkányvadász (Fet) és bizonytalan szexuális orientációjú hacker  lány (Dutch). Viszont volt két olyan karakter, akiket nem bírtam megkedvelni, a járványügyis orvos, Ephraim Goodweather és a fia, Zach. (Az utóbbin az se javított, hogy menet közben lecserélték s színészt.)

Fet és Dutch a kilencedik (utolsó előtti) epizódban.
Fet és Dutch a kilencedik (utolsó előtti) epizódban.

A főgonosz ebben az esetben nem nagyon értékelhető, mert az első évadban egy teljesen elcseszett maszk mögé dugták, a másodiktól meg elkezdett a korábbi szereplők testében létezni. Mindig elmaszkírozták kissé, de sajnos nem maradt sok mimikája, amivel játszhatott volna.

Az ultimate hero, a fél-vámpír vámpírvadász Quinlan esetében egy jó állandó szereplő jött a sorozatba, de sajnos évadokon keresztül nem tudták kibontani a karaktert, végül a negyedik évadban pótolták a hiányt, ezzel a helyére került ez a szereplő is.

Quinlan, a fél-vámpír vámpírvadász
Quinlan, a fél-vámpír vámpírvadász