Az a kibaszott posta

A sztori ott kezdődik, hogy szeptember 15.-én rendeltünk Anyunak egy új tabletet Kínából. Aliexpress. Újból átélhettem azt az agyzsibbasztó érzést, hogy egy hatalmas, működő globális rendszerben él az ember, már ha nem magyarnak születik.

A csomagot nyomon lehetett követni, hogy merre jár, egészen egy hónappal ezelőttig, amikor megérkezett Ferihegyre. Onnantól homály. Aztán napokkal később jött egy levél, hogy vámügyintézés alá került a csomag, küldjek meg mindenféle adatokat. A levélhez mellékeltek egy e-mail címet és egy útmutatást, hogy mit csináljak pontosan. Ennek a végén megint volt egy e-mail cím, egy másik.

Ezen én már nem csodálkoztam, minden iratot mindkettőre elküldtem. Az egyik el is kezdte feldolgozni, van egy jópofa pluginom, a Mailtrack, amivel elég pontosan látom mi történik az e-maillel. Szóval megkapták, aztán napokig rá sem néztek, aztán rengetegszer megnyitották majd csend. Tegnapig, amikor jött egy értesítés, hogy csomag vár a Postán, vigyek közel 10 000 forintot is.

Így aztán reggel elcaplattam a Postára, és az utamat a fenti bélyegzőn látható 18-as ablakhoz vettem. Volt előttem 8 boldogtalan, akikből kettőt át is irányítottak, hogy ők aztán tuti rossz helyen vannak. Egyikük igyekezett szelíden elmondani, hogy ő tényleg nemzetközi küldeményt vesz át, szóval itt a helye. Elutasító válasz után rezignáltan csak annyit mondott, hogy hamarosan találkozunk. (Igaza lett, egyébként, olyan 30 perccel később, tanú vagyok rá.)

Így aztán érthető, hogy kissé aggódva lobogtattam az értesítőt, nem alaptalanul. Ahogy ránézett a postai alkalmazott, helyből jelezte, hogy rossz helyen járok, hiszen – mutatott rá – ez egy vámolt, tehát fizetős csomag, legyek szíves fáradjak a másik teremben az utcám betűjelének megfelelő ablakhoz. Én felhívtam az Ő kedves figyelmét, hogy a cetlimen az Ő ablaka van feltüntetve, illetve belépéskor egy fél ember magas tábla tájékoztatott arról, hogy nemzetközi küldeményemmel mindenképp balra tartsak (összhangban a cetlivel), de semmiképpen ne jobbra. Oda belföldi levélküldemények ügyében fáradjak, mint T. Ügyfél. Elmondtam azt is, hogy szerintem ez galád megvezetése a T. Ügyfeleknek, de ő csak annyit mondott, hogy sajnálja és kéri a következőt.

Így átfáradtam a másik terembe és ott húztam egy sorszámot (lakcímem utcájának kezdőbetűjével megegyező gomb), majd sorban álltam. Tíz különböző kedélyállapotú ember várt előttem, köztük az a srác is, aki hasonlóképpen járt, mint én. Vártunk, várogattunk. Közben a postások igyekeztek úrrá lenni a káoszon, legalábbis úgy tűnt, mert ha kaptak egy cetlit, akkor fejvesztett futkosásába fogtak, hogy a hozzá tartozó leveleket megtalálják. Elismeréssel figyeltem őket, mert ennyi gyaloglással ez már-már sportnak volt tekinthető.

Végül sorra kerültem, közben kiolvastam a fél Index.hu címoldalt, szóval hasznosan töltöttem a reggelmet. Átadtam az értesítő cetlimet a néninek és amíg olvasgatta gondoltam, hogy ellátom pár kéretlen jótanáccsal a megtevésztés és a feliratok témakörében. Úgy tűnt süket szegény.

Aztán eltűnt és 5-8 percig fájón nélkülöznöm kellett biztató társaságát. Mikor megjelent megértettem miért csaptak le a vámon a csomagra. Egy tablet, főleg amit extra vékonyként reklámoztak meglepően hatalmas csomagolást kapott:

A néni kérte a személyimet, felhívtam a figyelmét, hogy bár a cetlin Őry András szerepel, ám sajnos engem jobbágy őseim után csak a szimpla i betűs Őri illet meg, de ne aggódjon azért ugyanaz vagyok. (Hozzátehettem volna, hogy belsőm igazi nemesi lelket takar, de úgy láttam nem érdekli a genealógiám.) Annyit válaszolt, hogy 9840 forintot kér.

Akkor láttam meg először, hogy ő is ember és nem egy süket android, amikor meglátta a 20000 forintos bankjegyet. Közölte, hogy ugye viccelek és nem fizetnék-e kártyával. Eddigre a kapcsolatunk olyan mélységekbe süllyedt, hogy elhatároztam most én leszek a szopott fasz jobbik oldalán és közöltem, hogy nem.

Nem örült, eltűnt egy kis időre és felváltotta a pénzt, de már nem szeretett engem többé. A neheztelése súlyos ködként ülte meg a posta termeit. Ha csak az eredményt nézzük, akkor természetesen egy szavam sem lehet: a csomagot átvettem. Na de tudjuk, nem a megérkezés, az út a lényeg.

Szerda – elmélkedés az új telefonról

Másfél hete sikeresen pofára ejtettem a telefonomat. A gyerekek nagy aztaaa ordítása közben felemeltem és nem láttam rajta semmi különöset. Még meg is jegyeztem magamban, hogy mennyit kibír és megnyugodva tettem le az asztalra. Alig fél órával később elkezdtem meggyanúsítani a lányomat, hogy összefestékezte, mert fura, vízfestékszerű lila csík jelent meg a kijelzőn. Ő tagadott és hamar felmentettem, mert látványosan nőtt. A tokból kiráncigálva láttam, hogy rengeteg hajszálrepedés van a kijelzőn.

Hát így adta meg magát a készülék majdnem két év után. Szerintem még legalább egy év simán benne volt, ha el nem ejtem, de így jártam. Egy hétre újra belaktam a korábbi Samsung telefonomat, amit nagyon szerettem a mérete miatt. Ez volt az utolsó olyan teló, ami nem egy péklapátra hajazott. Sajnos ezzel aztán vége is volt az összes pozitívumnak vele kapcsolatban, nagyon öregecske már.

Az az egy hét, amíg új telefont szereztem magamnak nagyon tanulságos volt. Egyrészt az első két napban idegbeteg lettem attól, hogy mennyire lassú és kényelmetlen az egész. Nekem a telefonomon van minden authenticator, egy csomó app, ami a napi rutinomat segíti (és monitorozza). Ezek láthatatlanul könnyítik meg az életemet és most lassúak voltak, nyögvenyelősek.

Ott van például az olvasás. Mostanában inkább e-bookot olvasok, a telefonon. Mindig ott van a zsebemben, ha épp időm engedi folytatom ahol korábban abbahagytam. (Ez extrán igaz mióta letöröltem a Facebookot és nem baszok el vele egy csomó időt.) Ezen a kis telefonon nagyon vacak volt olvasni, így aztán a könyvespolc előtt találtam magam és újra papír könyvet kezdtem olvasni.

Aztán végül a Glamour napokon lecsaptam egy olyan telefonra, amit már régóta figyelek, mert nincs rajta gyártói felület módosítás, csak az alap Android. Én meg már nagyon untam a Sony meg a Samsung üzletpolitikáját, akik teleszemetelték a telefon – amúgy is véges – memóriáját egy csomó olyan alkalmazással, amikre soha a büdös életbe nem volt szükségem, viszont ne lehetett letörölni őket. Így aztán most egy Xiaomi Mi A2 telefont vettem, amin Android One fut és amikor bekapcsoltam alig volt rajta valami.

Szépen feltelepítettem annyi cuccot rá, amennyi valóban szükséges nekem és még mindig bőven van helyem mindenre. Egy ideje már igyekszem úgy intézni a dolgaimat (ez talán valahogy sejthető a fentiekből is), hogy a jelenlegi telefonos túlpörgés csak a szükséges mértékben befolyásolja az életemet. Egy rakás alkalmazásnál letiltottam az értesítéseket, úgy használom őket, mint régen az e-mailt, ha eszembe jut megnézem mi a helyzet. Ez nagyon jó arra, hogy a telefon nem ráncigál el egy csomó szituációból, például munka közben is csak az igazán fontos dolgok zavarnak meg.

Az elmúlt héten aztán megtanultam, hogy hiába küzdök én se tudom magam normálisan függetleníteni a telefontól. Ahogy megjött az új kütyü örültem neki, mint gyerekkoromban a karácsonyi ajándéknak és azóta is próbálgatom az új funkcióit, például a lassított felvételes videózást, amiben nagyon egymásra találtunk a gyerekekkel. Buzgón ugrálnak mindenhonnét, aztán közösen örülünk a látványos felvételeknek.

Szóval a telefon menthetetlenül eluralkodott a világ nagy részén, de azért meg lehet próbálni, hogy kicsit visszavegyük a kontrollt felette. Aztán már a részsikereknek is lehet örülni.

Helló, jól vagyok.

Az elmúlt időszakban a munkatársaim minden reggel megkérdezik, hogy mit szedek, amitől jó kedvem van. Őszintén megmondom, hogy fogalmam nincs, de sosem érzem, hogy igazán kicsattanó hangulatban lennék, csak mosolygok rájuk, amikor köszönünk egymásnak és ha új meló jön, akkor nem állok neki nyafogni, hogy mennyire unom az egészet. Én sem értem mindig, hogy mit miért csinálunk, de úgy vagyok vele, hogy nem az én dolgom a miért (még ha esetleg van is véleményem), viszont az én dolgom a kivitelezés. Az elmúlt években eljutottam odáig, hogy a munkámban már csak a színtiszta öröm maradt, a nyűglődés részén már túllendít a tapasztalatom. Ez elég fellengzősen hangozhat, de megélni tök jó, lehet, hogy ettől vagyok kisimultabb. Jelen pillanatban nagykanállal kiélvezem, aztán ha új kihívások érdekelnek majd jöhet a nyűglődéses korszak.

Az elmúlt 2-3 évben nyűglődtem eleget. Fel is rántottam vagy 8 kiló pluszt a sok stressz miatt és még a szakállam is őszülni kezdett. Egy elég gáz helyzetből sikerült egy olyanba lavírozni magamat, magunkat, ami szerintem tök jó. (Mondjuk a családi költségvetés havi tervezésénél hallok hangokat, hogy jobb lenne egy kicsit még több pénz, de elengedem a fülem mellett.) Meghányva-vetve magamban a dolgokat arra jutottam, hogy azért vagyok kiegyensúlyozott, vagy legalábbis azért sugárzom ezt magamról, mert jól érzem magam. Kezdtem elfelejteni, hogy milyen is ez, a harmincas éveim elején voltam úgy, mint most.

Persze semmi nem lehet teljesen felhőtlen, úgyhogy készülődik egy blogbejegyzés arról, hogy mekkora baromság két héten belül kétszer törni fel ugyanazt a járdát, csőcsere miatt. De most maradjunk pozitív hangulatban.

kettősmérce

Azt írja az újság:

A fideszes hisztériakeltés mögött az van, hogy a néppártban igen sok képviselő nem akar az Orbán-kormány megmentésére szavazni, mert maguk is úgy vélik, hogy a magyar jogállamiság súlyosan sérült. Amikor tavaly májusban az EP először szavazott a témában, hogy megrendeljék a Sargentini-jelentés elkészítését, akkor a 216 néppárti képviselőből 67-en támogatták a magyar kormány elleni fellépést, és 40-en tartózkodtak. Az összes néppárti majdnem a fele, illetve ha a fideszeseket leszedjük, akkor több mint a fele nem állt ki az Orbán-kormány mellett. Az erőviszonyok érdemben azóta sem változtak.

Nahát!

Ha emlékeim nem csalnak a jobb helyeken (értsd.: leánynevén illiberális, mostanság keresztény demokráciákban) négy évente április környékén akár a 49%-os eredmény is elég a 2/3-os végeredmény eléréséhez.

Ha már úgyis benne vagyok a napi lapszemlében:

Szerintem Magyarország egyértelműen az előnyére változott. Én ma Magyarországot élhetőbb helynek tartom, mint a nyugat-európai világot. Nem vagyok egy ijedős fiú, de bevallom, hogy szerintem rossz érzés olyan helyeken mozogni, ahol bármelyik pillanatban joggal lehet aggódni amiatt, hogy azt találja ki valamelyik liberális idióta, hogy ő márpedig felrobbantja magát vagy elkezd lövöldözni. Ráadásul most már másolják is egymást. Aggódva várom, hogy mikor jön majd az újabb repülőgépes toronyháztámadás, mert az autós tömegbe hajtás már megvolt jó néhányszor, a felrobbantós is megvolt, de a jól bevált repülőgépes figurának az ismétlése még várat magára.

Hát így.

kedd (ez most hosszú lesz)

Augusztusban kezdték játszani a Meg című filmet a mozik, amit én kb. egy éve már kinéztem magamnak. Óriáscápa meg minden, pont az a fajta gagyi, amin jól szoktam szórakozni. Még tavasz táján viccből bedobtam Zsófinak, hogy ezt majd menjünk el megnézni, viccből mert tudom, hogy ő nem nagyon szereti az ilyeneket. Legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy jó, menjünk. Volt egy kis sakkozás, hogy ki és mikor tud vigyázni a gyerekekre, és Zsófi vett is jegyet. 4DX moziterembe, amiről halvány lila fogalmunk sem volt, hogy micsoda.

Végül szombaton délután beültünk a filmre, másoknak valószínűleg nem újdonság ez a 4DX mozi élmény, én őskövület vagyok és megragadtam a szimpla, szemüveges 3D mozinál. Ha esetleg Te is hasonló fazon vagy, mint én, akkor tőmondatokban annyit kell tudni a cuccról, hogy nem csak egy 3D filmet látsz, hanme van hozzá szélgép, mozgó székek, vízfröccskölés, meg jeleztek még szagot és habot is, az utóbbi kettő szerencsénkre a Meg-ből kimaradt.

Azt kell mondanom, hogy érdemes volt egyszer kipróbálni a technológiát, mert így legalább bizton állíthatom, hogy nem éri meg foglalkozni vele. Többet árt a mozi élménynek, mint használ. Azt hittem, hogy lenyelem a szívószálamat, amikor pofán spricceltek egy nagy adag vízzel, mert a főhős épp belevetette magát a tengerbe. Én már ugrottam bele a tengerbe és tényleg nem ugyanaz az érzés. Itt tenném hozzá, örülök, hogy nem egy hordó vizet öntöttek rám, nem azt hiányolom. A 3D-nek már eleve megvan az a hátránya, hogy a grafikusok imádnak nagytotálban gondolkozni. Teszem azt repül egy helikopter, hatalmas tájkép mögötte, a helikopter az effektnek köszönhetően mintha az arcod előtt suhanna. Igen ám, de a 3D moziban az a helikopter olyannak tűnik, mint egy makett.

Töprengtem a film alatt, hogy miért és arra jöttem rá, hogy a túl sok fény és a szemüveg teszi. Egy rendes, tisztességes és gondolom felettébb idejétmúlt moziban tök sötét van, csak a filmet látod egy nagy-széles vásznon. Nem látsz mást, a tekinteted és a képzeleted be van vonzva. A 3D moziban a szemüveg miatt mindent látsz, a függönyt, a széksorokat, mindent. Hiába hatalmas a vászon mégis összezsugorodik. És ebben repked az a pici helikopter, hosszan. Túl hosszan. Régen egy helikopter repült, a kamera meg valószínűleg félkört tett körülötte majd jött a snitt és már a leszállóhelyet láttuk, ahol rohannak lehajolt emberek a lassuló rotorok alatt. Most megmutatják a gépet minden oldalról, ha már le van rendereleve akkor miért ne, és közben a tájat a háttérben szintén 360°-ban lehetőleg. Az egész egy dioráma szintjére süllyed le.
A 4D moziban ehhez még jár az is, hogy a széked dülöngél, hogy a kólád majd kiborul, és közben a két füled mellett felváltva pumpálnak levegőt, mintha a rotor szelét éreznéd. Teljesen felesleges az egész.

Aztán még van az is, hogy galád módon a szék lerúgdosta a veséimet. A hátadnál van két izé, ami néha, szerintem gyáva sunyisággal, hátba vert. Nem értettem miért jó ez. Fájjon a vásznon a főhős háta én nem kérek belőle. Na mindegy, disznó elé szórták a gyöngyöt.

Más. Tegnap volt az iskolakezdés, a lányom elsős, ez volt az első tanítási napja. Persze csináltunk róla egy csomó fotót, iskolatáskával meg az első óra előtt a padban. Délután, amikor vittük hazafelé kérdeztük, hogy tetszett neki az iskola. Azt mondta tetszett, de aztán megunta, mert csak ilyen iskolás dolgokról beszéltek egész nap. Hát igen, nem lomboztam le, hogy ez lesz még 16 évig.

Mindenesetre elképesztő érzés, hogy ez  a fruska most iskolás. Este segítettünk neki bepakolni a könyveit, bekötöttük a füzeteit (erről majd még írok, mert a világ ilyen téren sem a jó irányba halad véleményem szerint), reggel meg korán kelés, rohanás, és évek óta először hallom, hogy el fogunk késni az iskolából.

Nem tudom mondtam-e már mostanság, de attól tartok, hogy öregszem. (A bíztató és tagadólagos hozzászólásokat nagy tömegben várom itt lentebb.)

20 éves a Holdfényexpressz

Reggel amikor kerestem valami zenét a mai munka mellé eszembe jutott, hogy milyen régen hallgattam meg úgy igazán, odafigyelve a Holdfényexpresszt, pedig éveken keresztül a kedvenc albumom volt. Így aztán előkerestem a Play Musicon a zenetárból és elhűlve vettem észre, hogy basszus ez az album idén 20 éves.

Érdekes, hogy senkinek nem jutott eszébe erről írni idén, pedig ez a lemez nem csak a Kispál életműnek, hanem a magyar rock történetének is az egyik kiemelkedő pontja. A Kispálnak ez a legjobb albuma, valószínűleg. (Szerintem.) A Bálnák ki a partra a Csinibabával együtt meghozta a teljes, országos ismertséget a zenekarnak és a Holdfényexpressz épp a legjobb formájában találta a zenekart. Ugyanez a lendület a Velőrózsákra kezdett megtörni, ami a Holdfényexpresszhez képest már nagyon túlgondolt album lett.

Emlékszem, hogy hazavittem a boltból a CD-t és egyedül voltam otthon, leültem a foszladozó szövetű barna csíkos kanapéra és csendben végighallgattam az egészet. Elsőre egyáltalán nem voltam tőle elájulva, a szövegeket nagyon nehezen lehetett kisilabizálni a szövegkönyvből és valahogy a Bálnák után lassú volt az egész. Aztán később, este lefekvéskor betettem a Discmanbe (helló, kilencvenes évek!) és akkor jöttem rá, hogy mennyire nagyszerű lett az összes szám. Akkor 18 éves voltam, de ahogy ültem ma délelőtt a kódsorokat írva és közben szólt a Kólagép ugyanaz a borzongás futott rajtam végig, mint tiniként. Ez az album máig tökéletes és mert időtlenül a szerelemről szól valószínűleg az is marad majd.

Hétfő (mobiltelefónia 60 felett és 40 alatt)

Úgy tűnik, hogy a hatvan feletti férfiakat kényszeres közlési vágy fogja el, ha utaznak. Maximum a médium változik egyénenként. Apám, ha visz magával megfelelő eszközt, akkor rendszeresen napi összefoglaló leveleket küld haza. Az apósom meg vadul smsezik. Elmentek közel két hétre nyaralni és napi 2-4 sms-t kapunk tőle, a család minden mobillal rendelkező tagja, hogy éppen hol vannak, mit csinálnak, mit esznek és, hogy itthon jól van-e mindenki.

Én 2-3 üzenetenként szoktam Neki válaszolni, hogy éppen mi a helyzet, az utazáshoz képest a dolgos mindennapok kevésbé tartalmasak, ugye. Persze lehetne mondani, hogy nem látom a fától az erdőt, lassan 20 éve, hogy írom ezt a blogot, de a különbség talán annyi, hogy ezt én mindig csináltam ők meg mostanában, a fent említett évforduló után kezdtek neki.

Egyébként ez egy tök jó dolog, egyrészt az ember tudja, hogy merre járnak, minden okés velük – mégiscsak végigzúznak Európán oda és vissza az autópályákon. Más részről pedig amikor gyerek voltam, ja a régi szép időkben: én is öregszem, szóval a mobil előtt ez az egész nem volt elképzelhető és úgy tűnik, hogy senkit nem is nagyon izgatott. Ha valaki elutazott, akkor elmondta, hogy mikor hol lesz nagyjából, mikor ér haza. Ha nem ért haza, akkor kezdtek aggódni. Ha elég hosszú volt az utazás, akkor küldött képeslapot, ami nagy eséllyel jóval őutána érkezett meg, de a gesztus volt a lényeg.

Szóval, hogy valójában szükséges-e az a mértékű kapcsolattartás, amire az internet és a mobiltelefonok szoktattak minket számomra nagyon is kétséges. Viszont van egy új stresszfaktorunk: ha valaki 5 percet késik már halottnak hisszük és közben idegesek vagyunk rá, hogy mi a faszért nem veszi fel azt a kurva telefont.

Részben ide kapcsolódik, hogy valami idióta rohamomban feltelepítettem az Outlook appot a telefonomra, hogy ha gond van a cégnél helyből tudjak róla hétvégén is. Na most szombaton éppen a két gyerekkel csavarogtam a Budai-hegységben és amikor térerőt kaptam helyből nyolc e-mail fogadott, hogy mi működik szarul az aktuális hétvégi kampányban. Ott, az ősbükkös közepén semmi eszközöm nem volt amivel segíthettem az ügyet, leszámítva azt, hogy legalább én is idegeskedtem egy csomót.

Le kéne törölni.

Kedd – Osiris-Rex

Még két éve, a kilövése előtt olvastam az Osirix-Rex űrszondáról és beállítottam a naptáramban egy éves figyelmeztetőt, hogy utánanézzek merre jár a galaktikus porszívó. Tavaly nem volt túl sok érdekesség, de idén pár héten belül megérkezik az aszteroidához, amit alaposan át akarnak vizsgálni. Két év alatt beérte az aszteroidát nemsokára megközelíti és ott jön majd az igazán érdekes része az egésznek. 2023 körül fog hazaérkezni a jó öreg földre, ha minden rendben megy.

Az ilyesmik baromi érdekesek szerintem.

Ha érdekel mi ez az egész itt van pár link:


Gondoltam nem nyomom be reggel helyből az irodában a légkondit, hanem kinyitottam a két ablakot. Ez f11-ig remekül működött, akkor elmentem egy megbeszélésre

A megbeszélések elég viccesek tudnak lenni, az elején nagyon célratörően elmagyarázzuk az adott problémáról ki mit gondol, majd magunkévá tesszük, hogy miként is legyen ténylegesen, de pillanatonként kerülnek elő olyan szálak, amik komoly offtopic beszélgetéssé bomolhatnak ki. Az idő előrehaladtával az egyik szükségszerűen át is veszi az uralmat és onnantól vége a világnak. Ez a megfigyeléseim alapjána az eltöltött időt 20-80%-ban metszi. 

és visszatérve a 30°C várt. Szóval innentől jöhet az arktikus időjárás.

Hétfő

A feleségem kicsit aggódva kérdezte a hétvégén, hogy nem bánt-e, hogy én nyolc órában dolgozom, ő meg részmunkaidőben.

Engem igazán nem zavar. A rövid verzió szerint azért, mert úgy gondolom, hogy ez jó a gyerekeknek és nekem is, de még neki is. A gyerekeknek egyértelmű, hogy miért, nekem egy csomó dolgot nem kell csinálnom azzal a felkiáltással, hogy ez az ő dolga, azért van otthon. De szerintem jó ez neki is, mert valahogy nem találta még meg azt a munkát, amit igazán szeretne, így legalább letudhatja rövidebb idő alatt a kötelezőt.

Aztán meg ha őszintén megnézzük: egyáltalán nem dolgozik Ő kevesebbet, mint én, csak még ki sincs fizetve érte.

Van ugye a munkája, amit délelőtt meg kora délután el kell végeznie. Home office, oké, de annak nem csak előnye van. Viszont, amikor végez akkor nem Isaurát néz a tévében vagy shoppingol a butikban, hanem takarít, főz, mos meg hasonló nőinek vélt princípiumait teljesíti ki. Aztán oviba rohan a gyerekekért, orvost, gyógytornát, külön órákat intéz. Meg közüzemekkel hadakozik. Ami szintén nem egy leányálom.

A home office meg jól hangzik, de én például megőrülnék tőle nap, mint nap. Az irodába járás egy olyan dolog, ami nem csak keretet ad a munkának, de el is határolja a nap többi részétől. Amikor ott vagyok, akkor az van. Másra nem kell figyelni, kódolhatok, beszélgethetek a kávézóban a kollégákkal, puffoghatok a felesleges meetingek miatt. Az egy felnőtt, önálló élet egy csomó másik emberrel, ami nagyon utálatos is lehet, de alapvetően egy jó dolog. Már ha szereted a munkádat, de én szeretem. Már a munkát, amikor csinálhatom.

Persze van egy dolog, amiben cserélnék vele: a reggelek.

Az én reggelem egy percre pontosan kiszámított rohanás.

Amikor csörög az ébresztő nincs idő nyújtózkodni, meg ébredezni. Ki kell bújni az ágyból, csattogni a wc irányába, aztán irány a konyha, hogy a két gyereknek kakaót főzzek. Az elkészített kakaókat szervírozom a nappaliba, ahol a kölykök ébredeznek a reggeli mesecsatorna és a Legók előtt. Amíg Zsófi igyekszik öltözködésre bírni őket én nekilátok a reggelinek. Kávé főzés (ezt utálom), a tejet bekészítem a mikróba, amikor elkezd forrni a lágytojás alatt a víz benyomom a mikrót, ami így kettős célt szolgál: főz és időt mér a tökéletes lágy tojáshoz. Másfél percem van megkenni a pirítósokat vajjal és sonkát dobni rá, mert közben visít a mikró. Az én tojásomnak leütöm a tetejét, hogy ne főjön tovább a héjában, de Dávidnak ki kell kanalazni egy csészébe és sóval elkeverni. Utána Zsófi tejét le kell fölözni (mert utálja) és tejeskávévá alakítani. Mindez terítéssel együtt 10-15 perc. Ez alatt a többiek oda jutnak, hogy a gyerekek még mindig csesznek öltözködni, de Zsófi meg el kezd sminkelni, amitől én ideges leszek mert kihűl a kávé, meg a tojás, a fasznak igyekeztem tökéletesre csinálni, ha nem bírnak jönni…

Szóval érted, van bennem egy feszültség.

A reggeli végén sietek öltözni, mosakodni, fogat mosni. Aztán rájövök, hogy nem csomagoltam el az ebédemet. Vissza a konyhába. Aztán eltenni a laptopot, a töltőt, az egeret, a plüsst, a macit, a legót, az alvós tigrist, a váltó gatyát, meg ami épp akad. Közben Zsófi sorolja, hogy mit mondjak meg és kinek, aminek a felére egy perc múlva már nem is emlékszem. Vicces kavarodások lesznek később belőle. Aztán jön az, hogy bejutok a nappaliba és a kölykök az esetek nagy részében még nem vagy csak félig öltöztek fel. Nem voltak pisilni, nem szedték össze a cuccaikat amiket visznek magukkal. Ilyenkor úgy érzem, óhatatlanul, hogy egész álló reggel csak én dolgoztam bármit is.

Persze biztos nem így van, szívesen meghallgatnám a feleségem verzióját ugyanerről.

GDPR átállás

A GDPR alapvetően a jogászok dolga. Lenne. Pluszban kb. két éve tudja mindenki, hogy jön, nagyjából másfél éve már egyértelmű volt, hogy mi és hogyan lesz, szóval lett volna rá idő, hogy átálljanak a cégek.

Ehhez képest a cégek most, az utolsó pillanatban esnek neki a feladatnak. A jogászok meg egy az egyben tolják át az egészet a dolgozókra. Az elmúlt két napban két kérdőív-sor felett ültünk a kollégákkal és próbáltuk szétszálazni, hogy mi igaz ránk, a cégre, az osztályunkra. Aztán erős fejfájással és mélységes unalommal eltelve felálltunk, hogy na végre: vége. Innentől majd megkapjuk az utasítást, hogy mit programozzunk át és letudtuk a cuccot.

Mire a tárgyalóból az irodába értünk ott várt egy levél, három csatolmánnyal, hogy töltsük ki.

Már az eredeti kérdéssorok is szabvány kérdéseket tartalmaztak, amik csak nagyjából-egészéből passzoltak a céghez, de az utolsó 3 csatolmány olyan kérdéseket és kijelentéseket tartalmaz, amiknek a jó részéről süt, hogy aki írta, annak fogalma nincsen egy weboldal, applikáció vagy program működéséről.

Viszont szeret hangzatos definíciókat kitalálni.

Biztos vannak korrekt jogászok GDPR ügyben, sajnos én még nem találkoztam velük. Viszont úgy tűnik, hogy szerintük az az átállás és felkészülés módja, hogy ők letöltenek egy sablont, amit kiküldenek a cégeknek, hogy töltsék ki, aztán azt beformázva visszaküldik, hogy nesztek, jöhet a zsé érte és csináljátok meg.

Szóval tőlem akár be is kaphatják.

Miért volt értelmetlen a tegnapi százezres tüntetés?

Én eredetileg nem terveztem kimenni erre a demonstrációra, mert nem igazán értettem egyet azzal a főleg zavaros és iránytalan katyvasszal, amit célkitűzésként leírtak. Aztán elkezdték listázni a civileket a héten a kormánypárti sajtóban és ez megmozdított bennem valamit. Az csak a hab a tortán, hogy a listán több ismerős, barát vagy családtag neve is feltűnt. Így aztán úgy éreztem, hogy az a minimum, hogy értük, meg a civil társadalomért sétálok egyet.

A sétálás után mi hazaindultunk a feleségemmel, de éjjel még ránéztem az összefoglalókra és nagyon-nagyon csalódott lennék, ha lettek volna bármiféle elvárásaim. Így viszont csak egy rövid(?) gondolatmenetet szeretnék, figyelmeztetésképpen.

Itt nem történt választási csalás, tényleg nem

Egy dolgot szeretnék gyorsan leszögezni az elején: szerintem a választások körül alapvetően rendben volt minden, a Fidesz nem csalt, még ha jól is esik erre kenni a brutális pofont. Értem, hogy a zakó utáni gyász feldolgozásának ez az egyik formája, voltak olyanok is ebben az országban akik hasonló lelki állapotukban hidakat zártak le.

Voltak inkompetens szavazatszámlálók és láthatólag gyenge a rendszer, rohadtul ráférne, hogy átszervezzék, de csalás nem történt. Az ország szavazóképes állampolgárainak a 70 százaléka megjelent egy hete az urnáknál és a 49%-uk a Fideszre szavazott. Ez a jelenlegi választási törvényben elég a kétharmados győzelemhez.

Ez lehet, hogy nem tetszik, hogy sokaknak aránytalannak tűnik, de felhívnám a figyelmet, hogy erre a rendszerre bazírozva akartak még ugyanezen emberek Fideszt dönteni mindössze nyolc nappal ezelőtt. A rendszerről lehet vitatkozni, szerintem érdemes is lenne, de jelenleg ez van ezt kell szeretni.

A valószínűtlent összekeverni a lehetetlennel

Azt is értem, hogy tényleg sokan voltak, akik túlzott reményekkel voltak az ellenzék eredményét illetően. Volt egy erőteljes reménykedő hangulat, amire szerintem – ahogy ezt többször le is írtam – semmi alapunk nem volt, de a tömegpszichózis felfokozta ezt.

Most ez üt vissza. Ha mindenki sokkal reálisabb elvárásokkal ment volna neki a választásoknak, akkor kisebbet koppant volna. Én például abban reménykedtem, hogy nem lesz kétharmad, de azt nem reméltem, hogy nagyon nem lesz, csak hogy kicsit épp lemarad róla a Fidesz. Ennek ellenére nagyon szomorúan láttam az eredményeket vasárnap éjjel.

Egész héten mindenhol az értetlenkedés vett körbe. A munkahelymen, a családomban, a sajtóban, bárhova néztem senki nem értette, hogy mi van. Mi történt. Erre jött a hír, hogy csalások, meg újraszámolás és hogy tüntessünk az új választásokért.

Én nem nagyon hiszem, hogy jól járnánk az új választásokkal. A jelenlegi ellenzéki pártok kínkeserves izzadságszaggal tudtak egyáltalán ennyit elérni hét napja. A felfújt lufijuk hangos durranással eresztett le és ha most neki kéne esniük újra ugyanennek nem szereznének 5 százalékot sem. Nem lenne aki a vesztesre szavazna, pluszban két nap alatt kifakadt az összes egymással szembeni gyűlölet gennye, ami megakadályozna bármi kooperációt. Én azt javasolnám az ellenzéki választóknak, hogy ragaszkodjanak ehhez az eredményhez. Négy évig ez a maximum amit elérhetünk. Ezt vakargatni csak még fájdalmasabb eredménnyel járna.

Elkopik, ha nem sikeres

És akkor a sok kitérő után visszatérnék a tegnapi tüntetéshez. Az elmúlt nyolc évben igazából egy sikeres tüntetéssorozat volt: a netadós. Megoszlanak a vélemények, hogy mitől ért el hirtelen sikert, nekem az a véleményem, hogy meglepő volt és egy pillanatra a Fidesz megijedt. Aztán hamar rájött, hogy felesleges volt és attól kezdve ezt a hibát nem követték el újra. A további tüntetés sorozatok így aztán szép lassan elüresedtek és egyszerű feszültség levezetőként működtek, egy szelepként, ami fél évente szisszen egyet és egyben tartja a túlnyomásos rendszert.

És ez baj.

A demonstrációknak kéne legyen egy reális célkitűzésük, ami elérhető. Ami tényleges sikerként elkönyvelhető. Értem, hogy mindenki azt szeretné, hogy “orbántakaroggy”, de ezt így nem lehet elérni. 

Amikor az ember gyereket nevel hamar megtanulja, hogy csak olyat szabad feltételként adni a gyerkőcnek, amit be tudsz és be akarsz vele tartatni. Ha azt mondod neki, hogyha nem pakolja össze a játékait, akkor kidobod őket a kukába, akkor az csak azt eredményezi, hogy mindenki fejjel rohan a falba. Ha meg nem teszed meg, akkor legközelebb már nem lesz hatása a fenyegetésnek és az egész szép lassan elkopik.

Ez van az eredménytelen tüntetésekkel is. Ha kimész hetente és azt mondod, hogy “monnyonle”, akkor ez hamar unalmassá válik, hiszen nem mond le, sőt, csak röhög rajtad. Ő vidul Te meg egyre vörösebb fejjel üvöltesz, mint egy barom. Viszont a következő alkalommal már kevesebben is mennek el és ordítják, hogy “monnyonle”, mert mindenki érzi, hogy ez felesleges időpocsékolás. Aztán egy idő után már csak egy pár száz fős csoport lesz a sok tízezrekből, akikben egy nagy adag keserűség marad csak.

Ezért tartom ordas baromságnak mindazt ami tegnap elhangzott. A “monnyonletől” a jövő héten újra itt találkozunkig. Minek? És akkor mi lesz, a jövő héten? Új választást fog kiírni a köztársasági elnök? Dehogy. Lemond az Orbán? Ugyan. Összefog az ellenzék? Ez lassan az a mondat, aminek az a párja, hogy egy zsidó egy náci meg egy kommunista bemegy a bárba…

És ha mégegyszer meghallom a szabadság köreinek az emlegetését szervezek egy kibaszott tüntetést, hogy ezt a kifejezést tiltsák be.

Tudom, hogy semmi konstruktívat nem tudtam ajánlani a fentiekkel szemben, pedig írtam pár száz leütést. Csak azt szeretném elmondani, hogy a saját nyomainkban haladunk, körbe és körbe. És ennek az lesz az eredménye, hogy 2022-ben egy áprilisi napon megint nagyon csalódottak leszünk mindannyian.

Szerintem most le kéne nyugodnia mindenkinek egy kicsit és nem dühből meg gyászból cselekedni, hanem hagyni hogy lássuk mi várható és abban megtalálni az új lehetőségeket. Az újakat, amik karakteresen különböznek mindazoktól, amikkel az elmúlt nyolc évben állandóan pofára esünk.

Akkor most jöhetnek az anyázós kommentek.

(Borítókép: index.hu)

Elszaladt a bürokrácia mellett a világ

Egy modern szervezet ezt az egész szavazósdit, főleg az átjelentkezőset online kéne, hogy lezavarja. Van ügyfélkapunk. Van internetünk. Megvan minden lehetőség ahhoz, hogy a papírról áttérjünk a digitális választásra.

Lenne real time statisztika, eredmény és jóval biztonságosabb lehetne, mint a bénázás a térkép nagyságú papírokkal és borítékokkal.

De mi még mindig az 1970-es években élünk. Szégyen.