#Vélemény hashtag


Nem vagyok meglepve a fejleményeken, de azért el vagyok kicsit keseredve. Történt, hogy az oviban, ahova a gyerekeim járnak ellátogatott a kerületi képviselő és a polgármester, hogy mikulás csokikat osztogassanak a gyerekeknek.

Ez idáig semmi bajom nincs a sztorival, mert támogatom, hogy a gyerekek ilyen alkalmakkor extra mennyiségű ajándékot kapjanak, de úgy tűnik, hogy a jófejségen az eset azért túlmutat. Mégegyszer: nem vagyok naiv, egy politikus mai napság úgy tűnik csak önmagáért és a hatalomért csinál bármit.

Az év elején minden szülővel aláíratnak egy papírt az oviban, hogy szabad fotót készíteni a gyerkőcökről, amit boldogan alá is írtunk, mert a kirándulásokon készült fotókat egy belső levlistán meg szokták osztani a szülőkkel és erről nem szívesen maradsz le, érthető okokból. Viszont ugyanezen a papíron sehol nem adtuk a belegyezésünket arra, hogy bárki felhasználhassa a gyerekeinket háttérként, biodíszletként, bárhogy.

Az, hogy a gyerek arca hol és milyen környezetben jelenik meg a szülők döntése és senki másé.

Szóval Simicskó és Hoffman elmentek az oviba, szétosztottak egy rakás csokit, aztán a gyerkőcök karéjában készítettek róluk egy fénykép sorozatot, amit gyorsan meg is osztottak a Facebook oldalukon. Ez meg nekem nem tetszik. Szóval első lépésként ellátogattam az ominózus bejegyzéshez és egy rövid, határozott, de szerintem barátságos üzenetet küldtem az oldal üzemeltetőjének. Idézem, mert természetesen azóta törölték:

A képeken látható gyerekek közül kettőnek is az apukája vagyok és egyáltalán nem örülök, hogy a Képviselő úr megosztotta a gyerekeimről készült képeket.

Bár az év elején az ovi aláíratott egy papírt, hogy beleegyezünk a gyerekek fotózásába, de nem abba, hogy a fotók nyilvánosságra kerülnek, főleg nem hogy közszereplők fogják felhasználni azt személyes és/vagy kampány célokra. (Itt most a pártállás teljesen mindegy, az elv a lényeg.)

Szeretném én magam megválogatni és meghatározni, hogy a gyerekeimről ki láthat fotókat és melyik fotókat láthatja, milyen környezetben. Úgy érzem, hogy azzal, hogy felhatalmazást adtam az óvodának arra hogy az intézményben fényképek készülhessenek a gyerekemről még nem adtam jogot arra, hogy közszereplők is felhasználhassák biodíszletnek a gyerekeimet.

A fentiekre hivatkozva kérem az oldal üzemeltetőjét, hogy távolítsa el a képeket. Köszönöm.

Facebook (https://www.facebook.com/pg/istvan.simicsko/photos/?tab=album&album_id=1744088582328925)

Szerintem a normális eljárás egy ilyen esetben az lett volna, ha törlik a fotókat, megkérdezik, hogy melyik képekkel van bajom és azokat eltávolítják, miközben annyit kiírnak, hogy oké, vettük és elnézést.

Törlés persze volt. Kitörölték a hozzászólásomat. Ahogy írtam nem vagyok naiv, számítottam erre, ezért is mentettem el magamnak az eredti hozzászólásomat. Jobbat nem tudok tenni: itt tiltakozom, megosztom a Facebookon olyan helyen, ahol nem férnek hozzá és ennyi.

Nagyon-nagyon szomorú, hogy ez egy olyan ország, ahol egy szülő nem tudja érvényesíteni a jogait egy közszereplővel szemben, ha a gyerekéről van szó.


Sokszor éri az a vád a fotómegosztó oldalakat, mint az Instagram vagy a közösségi média egyéb felületeit, hogy hamis képet közvetítenek. A "mosolyalbumba" nem töltjük fel azokat a pillanatokat, amikor tele van a tökünk a munkával, a szeretteinkkel, az életünkkel, úgy általában mindennel.

Ez bizonyos fokig igaz. De azért lássuk be, hogy az internet és a közösségi média feltalálása előtt sem volt ez másként. A családi fotóalbumban sehol nem voltak negatív pillanatok, csak azt örökítettük meg (illetve a szüleink), amire szívesen emlékeztünk. Persze a mai fotóalbumainkat akár olyanok is láthatják, akik egy régi családi albumunkhoz soha nem jutottak volna hozzá, de ez a lényegen nem változtat.

Itt szeretném hozzátenni, hogy egyre heroikusabb vállalkozás blogot írni a laptopomon, mivel a klaviatúra bal fele hajlamos nem reagálni. Ez azért is fájdalmas, mert itt találhatóak a magyar nyelv leggyakoribb hangjai. Ideje lesz egy új laptopot venni.

A kis kitérő után visszakanyarodnék oda, hogy a mosolyalbum mellett mint mindannyiunknak nekem is vannak vacak napjaim. A mai például egy tipikusan felesleges nap volt, miközben a legtöbb része alapján arra volt predesztinálva, hogy egy világ jó nap legyen.

Szabadnap, juhéj?

Kezdjük azzal, hogy az oviban nem volt ma gyerekfelügyelet, így Zsófi és én is szabadságot vettünk ki. Egy szabad csütörtök, el is határoztuk, hogy elmegyünk fenyőfát vásárolni és elintézünk egy csomó dolgot, ami vár ránk. Zsófi elugrik a dokihoz is, én elmegyek Attila kollégámmal a közös társasjátékunk elkészült prototípusáért, Cili Mikulás-kupára megy az uszodába.
Látszólag mindez egy csomó jó és életreszóló élmény.

A valóságban meg az volt, hogy hajnalban erős rikoltozásra ébredtem: Cili hívogatott. Kómásan támolyogtam be a sötét gyerekszobába, ingerülten mondtam a lányomnak, hogy felképelem, ha felébreszti az öccsét

kíváncsi lennék miért hat rá az, ha felképeléssel fenyegetem, az életben nem pofoztam még meg, szerintem

mire ő közölte, félhangosra váltva, hogy bepisilt. Szívem szerint olyanokat mondtam volna, hogy kurva jó, vagy az Isten bassza meg, de nem mondtam, mert egy apuka a sziszegős rohadt élet és a bús francba magasságán túl nem merészkedik. Pedig ez az elfojtás vezet a korai gutaütéshez.

Szóval átöltöztettem a gyereket, az ágyát kibontottam és átzavartam, hogy bújjon az anyja mellé, mindjárt megyek utána. A kisebb szerencsére nem ébredt fel, így nyugodt szívvel osontam vissza, útközben felkerestem a wc-t is, mert nem akartam úgy járni, mint a lányom. (Ez az öregedés egyik stádiuma, éjjel ki kell menni pisilni, lassan olyan leszek, mint a nagyapám volt.)

Visszaaludtam, jól és mélyen, amikor megszólalt a fejem mellett a mobilon az ébresztőóra: elfelejtettem kikapcsolni. Egy mozdulat lehalkítani és mázlimra újra el tudtam szenderedni, de rövid fél óra múlva valamiért felébredtünk. Cili is, én is, Zsófi is. Egy ideig igyekeztem küzdeni, de végül feladtam és kikászálódtam az ágyból.

Már ekkor ideges voltam, pedig még igazából semmi nem történt. Zsófi is nyugtalan volt, ebben a lelkiállapotomban azt különösen ellenszenvesnek éreztem, hogy ő ott tud feküdni az ágyban, miközben én meg itt állok és azt se tudom mit csináljak. Végül elmentem öltözködni és közben úgy éreztem, hogy egy flakon ivójoghurt meg egy péksüti lenne az, ami rendbe tenné a hangulatomat. Így aztán felöltözve megkérdeztem az ágy környékén lézengő családtól, hogy ugyan mit hozzak nekik. A gyerekek gyorsan megegyeztek a mini kakaós csigában, de Zsófival félreértettük egymást. Szerintem azt mondta, hogy neki semmit ne hozzak, szerinte meg valami egész mást.

Mire leültünk az asztalhoz már mindketten kiabáltunk egy-egy sort a két kölyökkel, mert csesztek szót fogadni, de gyorsan mondtunk egymásra is ezt-azt, ha már volt közös témánk bevásárlás ügyileg. Mire idáig jutottunk már elég késő volt, ahhoz képest, hogy mennyi programot terveztünk és bennem erős ellenszenvet keltett, hogy ezek hárman pizsamában vannak, lopják a napot és láthatóan nem fókuszálnak a fontos dolgokra. Közben úgy tűnt, hogy a másik háromnak meg velem és egymással is vannak bajai, de szerintem ha megkínoznak se tudtuk volna megmondani, hogy igazából mi.

Az elkövetkező másfél óra úgy hussant el, mint egy vidám hét a kínzókamrában. Én elértem, hogy Cili felöltözzön, de valahogy Dávidra már nem terjedt ki a figyelmem. Ő vegzált engem, hogy Cili mesekönyve után neki is olvassam fel az autós könyvét, de volt egy csomó más dolgom, amik utánra ígértem be a felolvasást, amit igazából a hátam közepére nem kívántam. Inkább megjavítottam a Windowsomat, ami nem akart elindítani egy kártyajátékot (hogy miként oldottam meg azt még ma sem tudom, de örültem, hogy elindult). Közben Dávid letett rólam, kicsit rágta Zsófi fülét is, de ott sem ért el nagy eredményeket, aztán Cilivel elvonultak szétcsapni a lakást és egymás idegein táncolni.

Fél tíz előtt sikerült mindenkinek felöltöznie, hogy akkor indulunk karácsonyfát venni. Én ideges voltam, mert szerintem már rég túl kellett volna lenni az egészen, Zsófi ideges volt, mert attól félt, hogy a fontos orvosi dolgokra nem marad ideje, a gyerekek meg idegesek voltak, hogyha megvesszük a fát, akkor miért nem díszítjük fel. Másrészről meg az, hogy vegyünk karácsonyfát oké, de az, hogy aztán bemenjünk a szupermarketbe kaját venni, na az rohadtul nem tetszett nekik.

Nagyon ön- és Zsófi-kritikus vagyok, de az az igazság, hogy a két kölyökbe a kisördög bújt bele. Szófogadatlanok és dacosak voltak, amin az se segített, hogy  mi idegállapotunkban nem voltunk képesek tolerálni a dolgaikat.

Lényeg az, hogy mivel az időtényező szorított megállapodtunk abban, hogy kínait fogunk enni ebédre. Ez némileg kisimította a gyerekek kedélyét, bár a bevásárlás szükségességéről továbbra sem voltak meggyőződve.

Szupermarket adventkor

Az Auchan parkolója tömve volt, de a karácsonyfa vásárlást kb. 5 perc alatt elintéztük. Beszuszakoltam a kocsi hátuljába a fát és bevetettük magunkat a szupermarketbe. Azt feltételeztük, hogy egy csütörtök délelőtti időpontban nem lesz sok ember. Tévedtünk. Rengetegen voltak. Jó előre megmondtuk a gyerekeknek, hogy két bevásárlókocsi lesz, mindenki ücsöröghet majd kedvére. Sajnos Cili kinőtte a bevásárló kocsit, de a lehajtható tartón remekül elfért. Az így kialakult törékeny béke a bejáratig tartott, ahol megláttak egy autó alakú bevásárlókocsit. Ebbe Dávid belefért, de Cili már nem. Ő kapott egy gyerek bevásárlókocsit, de mit mondjak: el volt rontva a napja.

Az én fő bajom az volt, hogy Zsófi írt egy listát és én egy tételt sem ismertem róla. Úgy tűnt céltalanul csapongunk az áruházban, egyre több cucc halmozódott a háromra nőtt bevásárlókocsi számban (igen három: a kisautós, a Cilié és Zsófié). Utálom, ha nem tudom mi miért van.

Zsófi legfőbb baja az volt, hogy idegesítette mindenki. A többi vásárló, meg a mi nyígásunk is. Gondolom így volt, mert pontosan nem tudhatom, de engem az ő helyében ezek biztos zavartak volna.

Az hab volt a tortán, hogy a különleges gyerek-bevásárlókocsiktól bejelzett a riasztó, kiderült, hogy ezeket nem lehet a pénztáron kivinni. Innen üzenném az Auchan illetékesinek, hogy hozzájuk képest a molylepke egy Albert Einstein. Veszel egy ilyen elcseszett bevásárlókocsit, kímélendő az idegeidet, ami aztán egy órán keresztül csak zajong, mert az egyik kereke törött és ennek következtében iránytani se egyszerű. Telepakolod minden vacakkal, aztán nem tolhatod ki a pénztáron. Miért? És akkor hova teszed belőle a cuccot? Úgy áltuljában, hol marad a természetes szelekció mainapság?

Annyit mondok, hogy kijutottunk és mindent beömlesztettünk a csomagtartóba, a fenyőfa mellé és a rolleremre amit lassan két hete lusta vagyok kiszedni a kocsiból. Ez sem könnyítette meg a helyzetet.

Elegánsan átugrom azt, hogy dugó volt, hogy ébren kellett volna tartani a gyerekeket (nem ment, így inkább betudtuk délutáni alvásnak a dolgot). Arról is csak címszavakban, hogy annyi időbe telt parkolót találni, hogy közben én a pirosnál kiszálltam az autóból, elmentem a kínaiba, majd otthagytam a sor miatt és átmentem a másik kínaiba és ott bevásároltam az ebédet és még mindig én értem előbb haza. Aztán volt egy dupla köröm az összes bevásárolt cuccal a kocsi és a lakás közt.

Délután Zsófi elintézte minden orvosi ügyét, amíg én a gyerekekkel voltam, majd ő elvitte Cilit a Mikulás kupára az uszodába, míg én összerántottam Dávidot, hogy induljunk a mesterhez a társasjáték prototípusért. Én felöltöztem, Dávidot felöltöztettem, amikor jelezte, hogy jaj jön a kaki, ami helyből becsusszant. Átöltöztettem, lemosdattam, újra felöltöztettem és elővigyázatosan pelenkát adtam rá, mert a szobatisztasággal még meccsek vannak, amit nem mindig a fiam nyer.

Ő igazából nem akart a hidegbe kimenni, de megegyeztünk, hogy villamosozunk is, amiben megnyugodott. Ez addig tartott, amíg le nem szálltunk a villamosról, akkor látványosan unatkozni kezdett. Megállapodtunk egy kései uzsonnában, betértünk a régi hentesemhez, akik épp zártak, de a kedvemért összedobtak egy sonkás-kovászos uborkás szendvicset a fiamnak. Mindezt 100 forintért. Elégedetten ette a nyakamba ülve a zsömlét, közben módszeresen morzsázta tele a hajamat.

Én még induláskor jeleztem a kollégámnak, hogy lehet, hogy késünk 10 percet. Mondta, hogy oké, ott fog várni a kapuban. Végül 5 perccel korábban érkeztünk meg és vártunk rá még 25-öt, mert komolyan vette, hogy késünk. Annyit mondok, hogy elég hideg volt.

A társasjátékkal az volt, hogy átvettük, de valószínűleg mindenki jobban el akart volna mélyedni az ügyben, csak engem Zsófi hívott, hogy végeztek az usziban és értünk jönnek. Nem tudtam lebeszélni, így aztán a legszükségesebbekre szorítkoztunk és elbúcsúztunk, miután kifizettük és átvettük a prototípusokat. Jó lett volna Attilával is átbeszélni a terméket, leülni, de ez kimaradt.

Korcsolyázás

Siettünk, mert Cilinek ígértem egy korizást még akkor, amikor azt hittem ez egy normális nap lesz. Közben már elég este volt és megint nem volt parkolóhely sem. Ezen a ponton már tényleg mindenki nagyon nyűgös volt. Végül elindultunk Cilivel ketten a hideg estében és megtörtént a csoda. Hirtelen egy kellemes téli este volt, Cili feldobva mesélt az uszodai élményeiről, kapott egy érmet is. Mindannyian büszkék voltunk rá, de ő is nagyon elégedett volt.

Sok időnk nem volt korizni, de közel fél órát keringtünk és közben Cili csak egyszer dobott úgy meg hógolyóval, hogy az pont azt a zsebemet kapta telibe amiben a mobilom és az irataim voltak. Egy pillanat alatt elázott minden, de alig morogtam rá: már elfáradtam benne.

Miután kiszabadítottuk a lábunkat a szoros korcsolyákból két forró csokival erősítettük meg magunkat és tettünk 200 forintot a gitáros srác tokjába is, aki a Mad Worldöt gyilkolta a tér sarkán.

Kezd elveszni a lendületem, elmúlt éjfél, a lényeg az, hogy az este még nem ért véget: vacsora, fürdetés, altatás, satöbbi. Vannak ilyen napok is, de most ezt tényleg érdemes megjegyezni? Azt, hogy lehetett volna kurva jó is az egész, de sikerült közösen elcsesznünk az egészet és pluszban úgy, hogy igazából senki nem tudta végig, hogy mi a baja a másikkal? (Már azon kívül, hogy kéznél volt éppen.)

Bal lábbal keltünk és ezt kimaxoltuk. Legyen ennyi elég. Egy könyvben volt egy jó jelenet, minden este a családfő felhúzta a faliórát és azt mondta: Ez a nap elmúlt, holnap újra kezdjük.

Így lesz.

   Őri András - - hozzászólás

Én szeretem Jókait, de el tudom viselni, ha valakinek nem tetszik. Móricztól például herótom van, sosem tudtam élvezni a műveit és nem egy íróval vagyok így. De az, hogy nem tetszik vagy, hogy éppen mi nem tetszik Vonnegut, Móricz, Nádas (és még sorolhatnám hosszan az írókat) alkotásaiban egy komoly alapon nyugszik: elolvastam pár könyvüket és ez alapján tudtam hozni egy ítéletet. Szubjektívet, persze, de van alapja.

Az Eduline-on megjelent egy cikk a Radnóti gyakorló magyar tanárával, Fenyő D. Györggyel, ahol megint elhangzik, hogy Jókai, de legalábbis a Kőszívű ember fiainak menni kell, ez a sorsa. A pedagógus tett mögé érveket, amiket el tudok fogadni neki, még ha személyesen sajnálnám is, ha igaza lenne. Ugyanez igaz a Bánk bánra is, amit szerinte szintén ki lehet hagyni a kötelező művek közül. Mondjuk itt volt egy olyan bekezdés, amin elégé felháborodtam:

Ami a Radnótiban tanítható, az egyáltalán nem biztos, hogy a többi háromezer iskolában is. Nagyon fontos megéreznie egy tanárnak, hogy milyen az a közeg, amiben mozog, mit értenek a gyerekek és mit nem. Nagyon sok iskolában úgy ahogy van, kihagynám a Bánk bánt. Amit a legjobb harminc középiskolában tanuló gyerek megért, azt azért nem kell rákényszeríteni a másik kétezer iskolára.

Elég elitista gondolat.

Mit adtak nekünk a kötelező olvasmányok?

Azt el tudom fogadni, hogy Jókai könyvét esetleg később kéne elolvasni a gyerekeknek, bár a Kőszívű elméletileg kapcsolódik az aktuális történelem tananyaghoz is. Legalábbis az én gyerekkoromban ez így volt, az irodalom órán kötelezővé tett könyvek egy része segített a történelem és társadalomismeret tanításnál. Márpedig a Kőszívű ember fiai a negyvennyolcas eseményekhez bizony sokat tesznek hozzá.

Magamból tudok kiindulni persze, de én miután megtanultam nagyon szerettem olvasni, a mai napig. A társadalomismeret, a töri és az irodalom terén is rengeteget segített az a sok olvasmányélmény, regény, történelmi regény, amit olvastam. Az, hogy végig tudom mondani az Árpád-házi királyokat nem az iskolának köszönhető, hanem Harsányi és Passuth könyveinek. Hogy tisztában vagyok a Bach korszakkal szintén nem az iskola elsődleges érdeme, hanem Jókaié. A principatus rendszerét Gravesnek, a hugenotta üldözés és a vallásháborúk korát Merlenek, a keresztes háborúkat Shelbeynek köszönhetően ismerem úgy mintha ott lettem volna. De a lista folytatható.

Érdemes egy pillantást vetni erre a wikipédia táblázatra: szókincsméretek összehasonlító listája. Jókai Mór a top, nála nagyobb szókincse már csak az enciklopédiáknak van. A kötelező olvasmányok, a Kőszívű is, sokszor régies, esetleg nem könnyen olvasható, de könyörgöm, nem az lenne a lényeg, hogy a gyerekek még fiatalon, amikor a legjobban fog az agyuk a lehető legváltozatosabb tudáshoz jussanak? Attól merte esetleg egy-egy mondatnak kétszer kell nekilátni még semmi bajuk nem lesz. Sőt. Használják az agyukat.

A Kőszívű ember fiait általában az a vád éri, hogy unalmas. Sokan vagyunk, sokfélék, olyik a baszós-kardozós műfaj, olyik a szépirodalom, olyik a klasszikus krimi, a horror, a dráma, a felsorolhatatlan mennyiségű műfaj barátja, a többi untatja. Én például próza barát vagyok, a versek kevésbé kötnek le, bár olykor nagy élvezettel olvasom őket. De nem jut eszembe nap, mint nap verset olvasni, míg elképzelhetetlen hogy ne vegyek könyvet a kezembe.

A Kőszívű ember fiai romantikus kalandregény. Van benne komoly szerelmi szál, van benne megannyi csata és harc, konspirációk, családi drámák. Melyik az a pontja, amelyik nem passzol egy mai fiatal (vagy idős) ember igényeihez? A szerelem? A társadalmi/családi dráma? A háború? A hősiesség? Basszus, ha ugyanezeket máshogy keverjük össze megkapjuk a Pókembert. Vagy a Tróját. A Star Wars-ról nem is beszélve. Mégse mondaná egyikről se senki, hogy nem modern és ne érdekelné a fiatalokat.

Az én sommás véleményem Jókai és a kötelezők ügyében, hogy nem most lett elcseszve a dolog, hanem már elcseszett volt ez az én iskolás éveimben is. Nem Jókaival van baj, hanem az emberekkel és főleg a szülőkkel. A szülők egy kényszernek élték meg, hogy el kellett olvasniuk ezeket az amúgy általában jó és mindenképpen fontos könyveket, mert kötelező volt. Kellett. Ez a baj. Aztán lehetőségük volt tevőlegesen rúgni egyet a rendszeren és az egykori frusztrációjukat enyhíteni azzal, hogy a saját gyerekeiknek elmondhatták: ők nem is értik minek ez az egész. Cinkossá váltak a gyerekeikkel (azok jól felfogott érdekével pont ellentétesen) és hagyták, hogy ne is olvassák el a könyvet. Odaadták videón, megvették nekik a 10 oldalra butított verziót és elégedettek voltak: sikerült megbosszulni magukat.

Fenyő D. Györgynek abban van igaza, hogy frissíteni kéne az olvasmánylistát. Lehetne alternatíva, el kell olvasni a 3 hasonló közül valamelyiket például. Ez megoldás lehet(ne), mindenki elégedett lenne. (Leszámítva a gyerekeket, akiknek ugyanúgy ki kell olvasni egy könyvet, de azért annyit elvárhatunk az oktatástól, hogy valami értéket átadjon.)

Egy biztos, kevés idegesítőbb van, mint azt hallgatni, hogy egy könyv (bármelyik) szar egy olyan embertől, aki arra se vette a fáradtságot, hogy elolvassa. Utána tessék minősíteni. Csak az olvasás után.


Kedvenc évszakom az #ősz. Minden hangulatában gyönyörű (szerintem). #budapest #duna #köd #szabihíd #photoofday… https://t.co/8yrMDjvPFH


A Fidesz meg fogja nyeri a 2018-as választásokat. Pedig az ellenzék is képes lenne megnyerni a jövő évi választásokat.

Én így gondolom most, szűk hat hónappal a választások várható időpontja előtt.

Négy évente összefogás (és más semmi)

Miközben négy éve a nagy összeborulás látványosan megbukott semmi új ötletet nem bírtak kitalálni az ellenzéki pártok arra, hogy megverjék a Fideszt. Amikor az elmúlt hónapokban valamelyik közvéleménykutató cég kihozta, hogy a kis pártokra Új pólus néven szívesen szavaznának annyian, hogy bejuthatn(án)ak a parlamentbe az egyik megszólított, az MKKP egy nagyon értelmes nyilatkozatot adott. Lényegében annyit mondtak, hogy nem értik miért kéne összefogniuk a többiekkel, úgy látják, hogy az elmúlt négy évben ők dolgoztak egyedül az ellenzékinek nevezett erők közül. És Kovács Gergőnek tökéletesen igaza van.

Az elmúlt négy évben a baloldaliak nem a Fidesszel, a rendszerrel meg a valódi problémákkal foglalkoztak, hanem egymással. Ment a kiszorítósdi, a lejáratás, az árulózás. Hogy ki a Fidesz beépített embere. Külső szemlélőként az elején még nehéz volt elhinni ezt a szűklátókörűséget. Aztán elkezdtem azon töprengeni, hogy melyik a jobb, ha

  • tényleg ilyen alkalmatlanok,
  • vagy ha tényleg megvette őket a Fidesz kilóra.

Az ellenzéki erők (haha) legnagyobb baja úgy tűnik, hogy Gyurcsány Ferenc. Egy olyan politikus, aki már több, mint 8 éve csak azért meghatározó személyiség, mert mindenki más elhatárolódik tőle. Napi szinten. Én sem vagyok nagy Gyurcsány rajongó, sok hülyeséget csinált, de az az igazság, hogy egy dologban el kell ismerni a faszit: borzasztó következetes és a dolgok nagy százalékában egyáltalán nem mond hülyeséget. Sőt. Az más kérdés, hogy annyira utálják, nem csak a szövetségesei, de a választásra jogosultak jelentős része is, hogy komoly eredményekre már nem nagyon számíthat.

Hosszan azt gondoltam, hogy azzal tenné a legjobbat, ha visszavonulna a politizálástól, hátralépne egyet, hagyná, hogy a többiek érvényesüljenek. Most azt gondolom, hogy ezeknek hátralépni? Teljesen igaza van, küzdjön csak és döntsenek a választók. De hagyjuk is Gyurcsányt.

A többi politikus jórészt az elmúlt hónapokban ébredt 3 éves csipkerózsika álmából és jelentkezett be az ország jövőbeni vezetésére. Bár mindannyian azt mondják, hogy meg akarják verni a Fideszt és Orbán Viktort ki kell paterolni a hatalomból (a vérmesebbek még elszámoltatást is emlegetnek) semmilyen forgatókönyvet nem tudtak felmutatni (az egy Botkán kívül), hogy ezt miként szeretnék véghezvinni.

Mindenki tudja, de nem mondja el őszintén, hogy ezzel a hozzáállással nem az a tét, hogy leváltsák a Fideszt, hanem hogy megtudják-e akadályozni egyáltalán az újabb kétharmadot vagy négy ötödöt.

Az az igazság, hogy ebben a buliban az “újfiú” Momentum sem jobb a többinél. Bár én az év elején nagyon sokat vártam tőlük, sőt nagyon szimpatikusak voltak, hogy hosszú időn át előkészítették a színre lépésüket és helyből egy szervezetként jelentek meg nem pedig elszánt civilekként, akik mögött semmi nincsen. Ez egy olyan szervezeti és jövőbeni gondolkodást mutatott, ami a többi pártra nem nagyon jellemző. Viszont azóta sem tudnak többet felmutatni. Bár látszólag nagyon eltökélten építik a szervezetüket és igazából fogalma nincs senkinek, hogy a pártjukat vesztett, de még szavazásra hajlandóak közül mennyi embert tudnak majd mozgósítani a kezdeti lendületük megtört.

A megújult LMP-vel kapcsolatban ugyanolyan balsejtelmeim vannak, mint az MSZP-vel kapcsolatban: hiába cserélődik az első sor, a párt tagsága ugyanaz maradt, mint korábban. Az LMP politikájával sosem tudtam tiszta szívvel egyetérteni, nem látom, hogy most változtak volna. A Szocialistákról meg nagyon nehéz már elhinni, hogy nem a Fidesz fizetett ellenzéke. Már sokadjára játsszák el ugyanazt a forgatókönyvet: hátba szúrják a saját jelöltjüket. Nekem Botka politikája nem volt szimpatikus, de az biztos, hogy az a faszi bele akart állni a versenybe, a pártjának lehető legjobb megoldással. Nem volt sok esélye az elképzelésének, mert miközben összefogást sürgetett a szükséges kompromisszumokra egyáltalán nem volt hajlandó, de nem ettől bukott meg, hanem mert a saját pártja csinálta ki.

Nem egyszer írtam már le: ennek az országnak az MSZP eltűnése legalább akkora jótétemény lenne, mint a Fidesz leváltása.

Mindezek ellenére egy dolog biztos: az összefogósdira a legjobb kezdeményezés Botkától jött. A közös indulás rendesen szétosztott pozíciókkal egy valóban gáláns ajánlat volt, aminek lehetett volna eredménye. (Bár a kormányváltáshoz kevésnek tűnt.)

Hogy mi lenne a Fidesz leváltására az egyetlen esély? Nem vagyok politológus, sem politikus, de józan ésszel azt gondolom, hogy a jelenlegi rendszerben a teljes összefogás lenne az egyetlen járható út, igen, a teljes: benne a szarvas-patás Jobbikkal. Egy deklarált koalíció, aminek meghatározott célja van: egy új választási rendszer életbe léptetése és az új választások kiírása. Ha sikerülne a rendes mederbe terelni a voksolást utána már lehetne egyéniben darabolni a tortát, döntsenek a választók.

Persze van egy dolog, amiről mindenki hajlamos megfeledkezni, miközben ócsárolja a pártokat: nem csak a pártok voltak vétkesen passzívak az elmúlt években, főleg a választók a hibásak. Orbánékat nem a pártok tartják hatalomban, hanem az elkötelezett kemény magjuk mellett mindenki más, aki nem hajlandó végiggondoltan dönteni, sőt ott van az a rengeteg ember aki egyáltalán nem is hajlandó a politikával foglalkozni. Legalább négy évente fél óráig.

A jelenlegi pártok gyengék és céltalanok, ha csak azt nem tekintjük célnak, hogy legalább valami leessen nekik a NER asztaláról. De a választóknak igenis meglenne az eszközük, hogy ezt büntessék és a sorsukat alakítsák. Folyamatosan, nem nyolc, nem tizenhat, de inkább 27 éve abba  hibába esünk (a többesszám itt a magyar választópolgárokat jelöli), hogy megelégedünk a kisebb kupac szar választásával. Hogy ez hova vezet azt pontosan látjuk,  egészségügy, oktatás, gazdaság, korrupció, nem akarom sorolni, sőt nem is tudnám. Ezt a pártok cseszték el, de egy eset volt, amikor büntették érte őket a választók: Gyurcsány után.

Szóval ezért gondolom, hogy a Fidesz leváltható lenne, de nem tesszük meg jövőre sem. Kár.


Ma délután elsétáltunk a Kossuth térre hárman, a lányommal és az Apámmal, ugyanis öt órára egy jópofa program volt meghirdetve: hajtogassunk közösen papírrepülőt az aktuális nemzeti konzultációs levelekből.

Szeretem az ilyen flashmob akciókat, eredetileg azt gondoltuk, hogy családilag megyünk, de a fiam belázasodott, így Zsófival otthon maradtak. Kicsit rontott a lelkesedésemen, hogy hozzánk még nem is dobták be a nemzeti konzultációs borítékot, így nem is volt mit hajtogatni, de a szervezők azt írták, hogy vigyünk egy üres lapot és írjunk rá üzenetet a kormánynak. Kerestem 3 lapot, becsomagoltam egy tollat is a hátizsákba és villamosra szálltunk, irány a repülő hajtogatás!

Hamar érkeztünk, fél órával korábban, amikor a téren még a lakáshelyzet miatt tüntetett épp egy másik csoport. Nem voltak sokan, szemre maximum pár százan lehettek, több ismerős táblát láttam az elmúlt évek tüntetéseiről. Amíg ők elsétáltak békésen mi körbejártuk a teret, elborzongtunk a szörnyű szobrokon. Öt előtt pár perccel értünk vissza a gyülekezési pontra, addigra ott már a többedik AC/DC sláger szólt. Emberből nem volt sok és őszintén nem értettem, hogy minek egyáltalán a hangosítás. Repülőt dobálni mentünk.

Már az esemény Facebook falán jelezték a szervezők, hogy az eldobált repülőket össze fogjuk/ják szedni, hogy ne legyen szemetelés. Ezen kicsit meg voltam lepve, mert azt gondoltam ennek úgy van értelme, ha a hajtogatott konzultációs íveket rádobáljuk a parlament lépcsőire, hogy lássa a kormány: nem érdekel a hülyesége. Ez egy kép lehetett volna, amit körbe lehet mutogatni. Tessék: konzultáltunk.
Aztán azt se értettem igazán, hogy minek írjak üzenetet a fehér papírlapra, ha úgyis összeszedem miután elhajtottam. Nem tűnt igazán célravezetőnek.

De mindezeken még felülemelkedtem, el is mentünk, lelkesek voltunk. Aztán a szervező azzal kezdte, hogy senki ne dobáljon a rendőrök meg a kordon felé, mert ha átmegy a repülő a parlamenthez, akkor nem tudjuk összeszedni. Pluszban a rendőrök felé nem szabad semmit dobni.

Kicsit meg voltam lepve. Elmentünk papírrepülőt hajigálni, civil demonstrációként, de kínosan ügyelve arra, hogy senkit ne zavarjunk meg vele. Mi van?!

Aztán elkezdődtek a beszédek, mi meg álltunk ott a papírrepülőinkkel és vártunk. A szervező, Bognár Márton felsorolta a tudnivalókat és a fentiekre is figyelmeztetett mindenkit, majd felkonferálta a következő felszólalót, bizonyos Horgas Pétert. A Facebookon azt írták: tervező, aktivista, de szégyenszemre én nem vagyok képbe vele, hogy ő pontosan kicsoda. Bognár és Horgas is jó dolgokat mondott (már ameddig hallgattuk), de ezek ezerszer lerágott csontok voltak. Minden szavuk igaz volt, ahogy azoknak is, akik ugyanezt immár 7 éve elmondják ezen a téren rendszertelen időközönként.

És semmi újat nem mondtak, ami elhangzott a mikrofonba azt az összegyűltek közül minden ember már tudta, sőt egyet is értett vele. Én is, de nagyon untam. Untam, hogy ugyanazt hallgassam, amit már ezerszer, és pont ugyanúgy hatástalanul. Ez nem érdekelt, nem hiszem, hogy előrébb visz, főleg azzal a maximum száz emberrel, akik megjelentek. Untam és én ma azért mentem oda, mert azt hittem egy jelképes, közös cselekedet lesz, fesztelen és vidám, ahol fityiszt mutatunk a hatalomnak.

Na ez nem volt.

Azt reméltem, hogy közösen összehajtogatjuk a konzultációkat és valami megbeszélt koreográfiára vagy mittudomén mire eldobáljuk.

Szóval álltam egyik lábamról a másikra, aztán rápillantottam Apura és láttam ő is hasonlóan csalódott. Cili már unta korábban is. Papír repülőzni jött, ahogy mi is. Megkérdeztem Aput, hogy elmenjünk-e, ő kapva-kapott az ötleten. A hátizsákba betettük a repcsiket és elindultunk a Deák tér felé. Mögöttünk ment a mantra, egy csoport embernek, akik hallgatták, szépen halkult, gyorsan, ahogy távolodott. Mire a Nagy Imre szoborhoz értünk már sustorgást se lehetett belőle hallani.

Hát ennyit ért.

(Címlap kép: a Facebook esemény borítóképe.)



Jó pár hónap kihagyással folytattam a Shadowrun sorozat végigolvasását. Nem is volt baj a kihagyás, így nagyobb élmény volt a jövő Seattlejébe visszatérni. A sorozat legjobb könyve még mindig az LX-IR, így az író újabb kötetét nagy várakozással vettem a kezembe. Az Árnyjáték sajnos nem ütötte meg az LX-IR szintjét, de Findley sokkal jobb könyveket hoz össze, mint a többi író.

Az Árnyjáték visszatér a multik és az észak-amerikai árnyvadászok világába. Otthonosan simultam bele ebbe a környezetbe, láthatóan az író is így volt ezzel. Olyannyira, hogy ismerős arcok is feltűntek a sztoriban, még Dirk Montgomeryről is van szó pár mondat erejéig, de a Mentőosztag megmaradt tagjai újra előkerülnek. (Most sem járnak jól.)

A könyv legjobb momentuma, hogy a jövő high-tech világának tudását gyengébbnek mutatja, mint az Összeomlás előttiét. A probléma gyökere pont egy olyan technológia megjelenése, ami a jelenlegi status quo előtt készült és felrúg mindent. A főhős, a kalandregények kliséi szerint, véletlenül kerül az egészbe és úgy érzi, hogy túl sok ez neki. Szerencsére a sztori végére kiderül, hogy azért megbirkózik a feladattal. Sőt a Shadowrun világban egyedülálló módon teljes happy endet kapunk.

Nem szégyellem: élveztem.

Az Árnyjáték, ha objektíven nézzük egy elég gyenge könyv, de a Shadowrun sorozatban egy rajongónak olyan, mint a filmek között a Star Wars első része: sosem ismernéd be, hogy igazából egy vacak az egész.

(Borítókép: Deviantart)

   Őri András - - hozzászólás

A The Strain befejező évada nem volt jobb, de rosszabb sem,  mint a második vagy a harmadik évad. Sosem volt egy élvonalbeli sorozat, rengeteg hibával indult, amiknek egy részét sikerült levetkőznie, de maradt épp elég ahhoz, hogy búsongjak az elszalasztott ziccer miatt.

Egy kis The Strain visszatekintő

A sorozat nagyon érdekes tulajdonsága volt, hogy minden kezdeti gagyisága ellenére az embert izgalomban tartotta. Na jó, pontosítsunk: engem izgalomban tartott. Én speciel szeretem a kicsit esetlen, de kalandos és szerethető filmeket és könyveket. A Strain meg valahogy pont ebbe talált bele: számomra pont ilyen volt.

Az első évad persze mentehetetlenül elbaltázott, de már ott kiemelkedett az a három alap karakter, akik végig felszínen tartották a szériát: a náci vámpír: Eichorst, a zsidó vámpírvadász: Satrakian és a latino seftes: Gus. A második évadtól szépen felépült a trió mellé még az orosz patkányvadász (Fet) és bizonytalan szexuális orientációjú hacker  lány (Dutch). Viszont volt két olyan karakter, akiket nem bírtam megkedvelni, a járványügyis orvos, Ephraim Goodweather és a fia, Zach. (Az utóbbin az se javított, hogy menet közben lecserélték s színészt.)

Fet és Dutch a kilencedik (utolsó előtti) epizódban.
Fet és Dutch a kilencedik (utolsó előtti) epizódban.

A főgonosz ebben az esetben nem nagyon értékelhető, mert az első évadban egy teljesen elcseszett maszk mögé dugták, a másodiktól meg elkezdett a korábbi szereplők testében létezni. Mindig elmaszkírozták kissé, de sajnos nem maradt sok mimikája, amivel játszhatott volna.

Az ultimate hero, a fél-vámpír vámpírvadász Quinlan esetében egy jó állandó szereplő jött a sorozatba, de sajnos évadokon keresztül nem tudták kibontani a karaktert, végül a negyedik évadban pótolták a hiányt, ezzel a helyére került ez a szereplő is.

Quinlan, a fél-vámpír vámpírvadász
Quinlan, a fél-vámpír vámpírvadász


Az igazság az, hogy miközben imádom a történelmet a XX. századot mindig utáltam. Zavaros, undorító volt amit tanultunk róla, az én időmben a tananyag 1945 szeptemberével ért véget. Szóval a század szarabbik részét ismertem csak így meg. A többit inkább a nagyszülők, a szülők és az ismerősök személyes élményei, tapasztalatai meg történetei alapján raktam össze. Ha csak nem nézem a disszidált Nagymamám sztoriját, akkor a második fele sem volt éppen egy fáklyásmenet.

Már felnőtt fejjel kezdtem el valóban érdeklődni a múlt század eseményei iránt. Egyre jobban távolodtunk az időben az egésztől és így már kezdett kialakulni az a szükséges időmennyiség, amin túl – elvileg – már át lehet látni, hogy történelmileg mi és miként zajlott (de főleg: miért).

Megint egy német egység

A német újra egyesülésről nagyon kevés, szinte azt lehet mondani, hogy semmi fogalmam nem volt. Pár éve olvastam egy cikksorozatot a nyolcvanas évek végéről, a keleti blokk felbomlásáról, de az főleg ránk, magyarokra, fókuszált, a felvezetőben volt egy fél mondat, hogy a szerző szerint az egész azért történt csak meg, hogy a kettészakadt Németországot egyesíthessék. Ez megragadt bennem, de elég hihetetlennek tűnt.

Helmut Kohl könyve alapján viszont ez nem is tűnik olyan nagy hülyeségnek. Kohl folyamatosan azt sulykolja, hogy

  • az egység minden német vágya volt,
  • azért sikerülhetett, mert Gorbacsov számára ez segítséget jelentett és
  • az idősebb Bush támogatta.

Folyamatosan elzárkózik attól, hogy Németország megvásárolta volna a függetlenségét és az egységét. De ha elolvasod a könyvet azt láthatod, hogy se az NSZK, se az NDK nem volt egységes abban, hogy szeretne-e újra egy ország lenni. Az NSZK jól megvolt a keleti részei nélkül, az NDK persze gyakorlatilag csődben volt, az emberek menekültek is el onnét, de a politikusai elég hosszan igyekeztek önállóak maradni.

Bush meg Gorbacsov esetében is elég egyszerűnek tűnik a motiváció: Gorbacsovnak pénz kellett, sürgősen és rengeteg. Bushnak az egyesült Németország, a NATO szövetségeseként hatalmas előny volt a rogyadozó SZU-val szemben. Kohl ezt a szerencsés együttállást érezte meg és buldog módjára küzdött, hogy végigvigye amit ő és a vele együtt gondolkodók akartak. Nem akarom az előző mondatokkal lekicsinyelni a munkáját, mert végigolvasva a könyvet azt el kell ismerni, hogy szinte ember feletti melót végzett az adminisztrációja, meglepően rövid idő alatt.


Mi a probléma?

Ha ezt majd évek múlva olvasod (akkor inkább kattints el, már semmi értelme) talán nem emlékszel vagy nem is tudod mi volt ez az egész. Álljon itt egy pár sorban összefoglalva a lényeg.
A 8. és 9. kerületi önkormányzatok bekeményítettek a bulihelyek nyitva tartásával kapcsolatban, így aztán a 7. kerületre helyeződő nyomás egyre nagyobb lett. Ezzel párhuzamosan a 7. kerületi lakosok is reménykedni kezdtek, hogy az önkormányzati szabályozás átterjed majd az ő városrészükre is.

A lakók szerint a kocsmák hangosak, a zene hangos, a főleg külföldiekből álló vendégkör pedig bárdolatlanul viselkedik és reggelre egy gusztustalan szeméthalom és köztéri wc keverékévé válik a kerület. Ők nem tudnak aludni aztán kialvatlanul kell átugrálniuk a mocskon, és egyébként is rajtuk kívül mindenki tirpák-bunkó paraszt.

Ezzel szemben a vendéglősök szerint a bulinegyed Budapest egyik turisztikai látványossága, a város bevételeihez extrán nagy mértékben járul hozzá és rengeteg munkavállalót foglalkoztat. Egyébként meg akinek nem tetszik a zaj az vagy büdös nyugger vagy menjen lakni a külvárosba (úgyis annyira felértékelődtek a lakás árak, hogy könnyedén válthat).

Úgy tűnik mindkét oldal elvesztette már a mértéket és eljutottunk a belvárosi szeméthegyhez hasonló színvonalig.

Miért van igaza a lakóknak?

Mindig azt gondoltam, hogy egy városban lakni jelentős előnyökkel és hátrányokkal jár. Egyrészt ott van a remek lehetőség, amit a városi kulturális élet, a szórakozóhelyek jelentenek, másrészről meg el kell viselni, hogy rengeteg különféle ember él szorosan egymás mellett. Utáltam, amikor az önkormányzat lekapcsolta a Quimby színpadán az áramot, mert a lakók betelefonáltak, hogy nem tudnak aludni. Utáltam, amikor a XI. kerület a kocsmák nyitva tartását akarta jó tíz évvel ezelőtt szabályozni. A fentiek alapján én nem tűnök a lakók nagy barátjának ebben a sztoriban, pedig együtt érzek velük.

A Lágymányosi utca, ahol lakunk, a BME szomszédságában van, ami persze nem olyan mennyiségű bulizóval jár együtt, mint egy belvárosi utca, de a falkákban vonuló koleszosok is elég idegesítőek tudnak lenni. Nyáron a földszinti lakásban nyitott ablaknál alszunk és az utca hangjai olyanok, mintha a szobában lennének. Hallgattunk már végig cigizés közbeni párkapcsolati válságot, kiadós hányást az ablak alatt és nehéz megérteni, hogy miért kell fejhangon üvöltve vonulni az utcán, dehát ilyen ez az alkohol.
Borzasztó lehet ugyanaz minden éjjel, egész reggelig és felszorozva a százszorosára.

Illusztráció (forrás: pexels.com)
Illusztráció (forrás: pexels.com)

Igazuk van abban, hogy hiába bulinegyed a helyi erőkre is tekintettel kell lenni. Van aki nem szeretne elköltözni, mert imád ott lakni. Közel van a munkahely, az iskola, az élete odaköti. (Olvastam olyan hozzászólásokat a neten, hogy mindenki az életkorának megfelelő helyen lakjon. Hát a lófaszt! Az elmúlt 13 évben költöztem négyszer és öregedtem tőle 20 évet, ez egy baromság. Mindenki éljen ott, ahol szeretne.) Az se normális, hogy a népek mindent összehugyoznak és szemetelnek, behánynak a kapualjakba. Aki szerint ez így rendjén van az egy hülye.

Miért van igaza a vendéglátósoknak?

A romkocsmák és pezsgő éjszakai élet az egyik legjobb dolog, ami a várossal történt az elmúlt években. Bár én kimaradtam a gyerekek miatt az éjszakai városi életből, de azon ritka alkalmakkor, amikor valami program miatt kimenőm van újra és újra meglep az a forgatag, a rengeteg idegen szó és a zsúfolt kocsmák hangulata. Tök jó!

Az is elég megszokott dolog, hogy a nagyvárosokban van egy olyan rész, ahol bulizni lehet, miért éppen Budapest maradjon ki ebből? Ez a pár utcányi szórakozóhely áradat nagyban hozzájárult, hogy Budapest felkerült a turisztikai térképre.

Ez főleg szabályozásbeli probléma

Igazából az a legnagyobb baj, hogy ezt az egészet a lakók és a kocsmatulajdonosok harcolják le. Egy normálisan működő városban ez tipikusan önkormányzati szabályozású dolog kéne, hogy legyen. Ha a mélyére nézünk nem a kocsmákkal van a gond, hanem a zajjal és a szeméttel, amit okoznak, pontosabban, amit a totál részeg vendégeik okoznak.

Egyrészről kéne valamit kezdeni azzal, hogy hatalmi szóval kiszorították a dohányosokat az utcára a kocsmákból. Ez véleményem szerint legalább megduplázza egy esti társaság zajkeltését. Régen mi volt? Bement a csapat a kocsmába, leült és pár órán át bent mulatott, ivott, zajongott. Most 10-20 percenként a társaság dohányzó része felkerekedik és kivonul az intézmény elé minimum 5-8 percre, de inkább többre. Minden kocsma előtt folyamatosan beszélgető, nevetgélő és zajongó emberek vannak. Lehet, hogy bent jobb a levegő, megvédtük a passzív dohányosokat, de új problémát generáltunk. Úgy tűnik nem is kicsit.

Viszont az önkormányzatok megtehetnék, hogy a kocsmákat és a hangoskodókat is szankcionálják. Ebben én nem látnék semmi rosszat. Érdekelté kéne tenni a kocsmárosokat, hogy figyelmeztessék a hangoskodókat. És, ha valaki nem hallgat rájuk, akkor jöhetne a bírság este 10-11 után. Nincs az a részeg angol legénybúcsú tag, aki ne józanodna ki, ha a pénztárcájába kell mélyen nyúlnia.

És szerintem hasonló módszerekkel megoldható lenne a szemét, a hányás, a kapuba vizelés is. (Bár az utóbbi esetben az is sokat segítene, ha lennének utcai WC-k.) Lehet, hogy naív vagyok, de szerintem senki nem szeret bírságot fizetni, így aztán ez megoldaná a dolgot.

Nem a szórakozóhelyeket kell bezárni, hanem a valódi problémát, az embereket kell kezelni. Kéne.


Azon vettem észre magam, hogy idén még nem volt sorozat, amit úgy vártam volna hétről-hétre, mint a Trónok harcát. Végre mozgalmas és előre mozdulnak benne dolgok. Nagyon-nagyon sokat morogtam amiatt, hogy milyen lassú volt sorozat, de a hetedik évadra teljesen felpörgött.

A Trónok harcából kiveszett az intrika

A Trónok harca nem csak a gyorsaságán változtatott, hanem a zsánerén is. Ez utóbbit azért már ambivalensebben élem meg. Az elején, az első évadokban, teljesen real timenak tűnt és a fő történetek nem annyira csatatereken, mint inkább tárgyalótermekben és tanácskozásokon dőltek el. Ahogy az első három évados kritikámban írtam, élvezetes a konspiráció, a bizánci stílusú diplomáciai játszma. Az intrika szép lassan halt ki a sorozatból (a lengő cicikkel és a szexjelenetekkel együtt) és ez kihatott az első évadok nagy manipulátor karaktereire is.

Spoiler!

Az, hogy Kisujj a hetedik évad végén meghal már nem jelentett semmit. Súlytalan karakterré vált, aki már nem tudta megvillantani azt az ördögi ravaszságot és manipulációs zsenit ami a sztori elején jellemezte. (Egyféle olvasatban az egészet az ő ármánykodása indította el. Ez mondjuk erős állításnak hangzik.) Egy súlytalan karakter halála pedig már nem olyan sokkoló, mint a korábbi halálok.

És hol van már Varys?! Ebben az évadban statisztált végig, semmit nem csinált. Tyrion a legkitartóbb karakter, de ő se hozza már az igazi formáját jó két éve. A sorozat egyik legnagyobb kihagyott ziccere pont az volt, hogy nem mutatta meg a fináléban Tyrion és Cersei tanácskozását, csak a végeredményt láttuk. Korábban erre egy epizódot húztak volna fel. Ezzel nem azt mondom, hogy hiányzott volna erre 40 perc, de inkább azt figyeltem volna, ahogy kölcsönösen átvágják egymást, mint a bevezető kakaskodást, hogy megölik-e Tyriont vagy nem (mindenki tudta, hogy nem).

A baszós, intrikus sztoriból átváltottunk egy sokkal sablonosabb fantasyre. Lovagok, harcosok, mesebeli szörnyek csatája viszi előre a sztorit. Az ármánykodás helyett karddal és tőrökkel intézték el, hogy az 5 évadnyi holtponton mocorgás után beinduljon a sorozat. Mert alapvetően azt még mindig fenntartom, hogy az első öt évad semmi másról nem szólt, mint a kezelhetetlenül nagy létszámú színészi gárda értelmes nagyságúra zsugorításáról.