#TheHandmaidsTale hashtag


A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) már hónapok óta folyamatosan hirdetett, alaposan beharangozott bemutató volt. Hallottam róla podcastben (fura, hogy rádiót nem hallgatok, de podcastet egyre többet), olvastam róla blogokon, szembejött online reklámokban (mondjuk az előzőket tekintve ez nem meglepő), minden arra sarkalt, hogy ezt látnom kell.

Szóval nagyon elő volt készítve a terep és ennek megfelelő várakozással ültem le a sorozat elé. Hétről hétre követtük végig a feleségemmel a totális diktatúrába fordult Egyesült Államok történetét és természetesen a főszereplő, Offred sanyarú sorsát.

Utópia!

Én szeretem az ilyen elborult, jövőről fantáziáló és sötét képet festő sztorikat. Ilyen szempontból a Handmaid’s Tale telitalálat volt, nagyon jól kitalált háttér volt felrajzolva. Tetszettek a visszatekintő részek, ahol bemutatták, hogy épült ki apró és alig érezhető lépésenként a demokratikus rendszerből egy teljes diktatúra. Persze a sorozat nem hagyta ki a ziccert, sok helyen lehetett érezni az aktuális politikai eseményekre reflektálást, de szerencsére olyan finoman sikerült, hogy 10 év múlva ezek fel sem tűnnek majd. (Már ha a rendszer nem nyírja ki addig az emberiséget, ugye.)

Én a magam részéről szívesen venném, ha a továbbiakban még többet mutatnának a kormányzó elitről, a többi országról. Úgy általában a társadalom egészéről, hiszen ebben az évadban csak az elit és a szexuális rabszolgasorba kényszerített szolgálólányok életébe láttunk bele. Nagyon kis jelenetekben ismerhettünk meg más osztályokat (a cselédek, akiket Mártáknak hívtak, a besúgó/sofőr illetve néhány prostituáltnak kényszerített nő), de a mindennapi emberekről semmit nem tudtunk meg. És ez nagyon hiányzott a történetből.

Mindennapi emberek nélkül egy ilyen rendszer nem marad meg.

Tenyészállatok

A film főszereplője – ennyit még el lehet mondani különösebb spoiler nélkül – egy olyan nő, aki nem meddő. A sorozat világában ők nagyon kevesen vannak, egyre kevesebben, hogy miért alakult ez így arról nem szól a fáma. Viszont az elöregedő társadalomban a szülni képes nők értéke erősen felértékelődött. Az USA utáni rendszerben például szolgálólányoknak hívják őket, akiket az állam összegyűjt, megfoszt a szabadságjogaiktól és a szűk elit rendelkezésére bocsájt. Szó szerint. Valami vallásos maszlaggal leöntve a dolgot, gyakorlatilag kiutalják őket a családokhoz, ahol a peteérésük legalkalmasabb időszakában rituálisan megerőszakolják őket. Fekszenek a feleség ölében miközben a férj teszi a dolgát.

Beteg, ja.

Ha sikerül a terhesség, akkor újabb megpróbáltatások várnak rájuk, ahogy a sorozat remekül be is mutatja, de nem akarok mindent lelőni előre.

Az első évad

Nekem vegyes érzéseim vannak a sorozattal kapcsolatban. Nem tagadom, hogy jó volt, de talán a beharangozott színvonalhoz nem sikerült felnőnie. Vannak sorozatok, amiket bánok, hogy egy évig nem látok. A Szolgálólány meséje esetében nincs hiányérzetem. A színészekkel nem volt gond, mindenki jól eljátszotta a ráosztott szerepet, a feleséget játszó Yvonne Strahovski volt a legjobb szerintem.

Érdekesen indult, aztán pár rész után úgy éreztem, hogy oké, értem a főszereplő (Elisabeth Moss) nyomorúságát, de haladhatnánk tovább. És akkor tényleg haladtunk tovább, de megint sikerült kicsit leülni a sztorinak, amit az utolsó epizódok végül helyretettek. Váltakozó volt, na. És mélységesen depresszív.

Persze ezt ígérték, nem panaszkodhatunk.