#Televízió hashtag


A The Strain befejező évada nem volt jobb, de rosszabb sem,  mint a második vagy a harmadik évad. Sosem volt egy élvonalbeli sorozat, rengeteg hibával indult, amiknek egy részét sikerült levetkőznie, de maradt épp elég ahhoz, hogy búsongjak az elszalasztott ziccer miatt.

Egy kis The Strain visszatekintő

A sorozat nagyon érdekes tulajdonsága volt, hogy minden kezdeti gagyisága ellenére az embert izgalomban tartotta. Na jó, pontosítsunk: engem izgalomban tartott. Én speciel szeretem a kicsit esetlen, de kalandos és szerethető filmeket és könyveket. A Strain meg valahogy pont ebbe talált bele: számomra pont ilyen volt.

Az első évad persze mentehetetlenül elbaltázott, de már ott kiemelkedett az a három alap karakter, akik végig felszínen tartották a szériát: a náci vámpír: Eichorst, a zsidó vámpírvadász: Satrakian és a latino seftes: Gus. A második évadtól szépen felépült a trió mellé még az orosz patkányvadász (Fet) és bizonytalan szexuális orientációjú hacker  lány (Dutch). Viszont volt két olyan karakter, akiket nem bírtam megkedvelni, a járványügyis orvos, Ephraim Goodweather és a fia, Zach. (Az utóbbin az se javított, hogy menet közben lecserélték s színészt.)

Fet és Dutch a kilencedik (utolsó előtti) epizódban.
Fet és Dutch a kilencedik (utolsó előtti) epizódban.

A főgonosz ebben az esetben nem nagyon értékelhető, mert az első évadban egy teljesen elcseszett maszk mögé dugták, a másodiktól meg elkezdett a korábbi szereplők testében létezni. Mindig elmaszkírozták kissé, de sajnos nem maradt sok mimikája, amivel játszhatott volna.

Az ultimate hero, a fél-vámpír vámpírvadász Quinlan esetében egy jó állandó szereplő jött a sorozatba, de sajnos évadokon keresztül nem tudták kibontani a karaktert, végül a negyedik évadban pótolták a hiányt, ezzel a helyére került ez a szereplő is.

Quinlan, a fél-vámpír vámpírvadász
Quinlan, a fél-vámpír vámpírvadász


Azon vettem észre magam, hogy idén még nem volt sorozat, amit úgy vártam volna hétről-hétre, mint a Trónok harcát. Végre mozgalmas és előre mozdulnak benne dolgok. Nagyon-nagyon sokat morogtam amiatt, hogy milyen lassú volt sorozat, de a hetedik évadra teljesen felpörgött.

A Trónok harcából kiveszett az intrika

A Trónok harca nem csak a gyorsaságán változtatott, hanem a zsánerén is. Ez utóbbit azért már ambivalensebben élem meg. Az elején, az első évadokban, teljesen real timenak tűnt és a fő történetek nem annyira csatatereken, mint inkább tárgyalótermekben és tanácskozásokon dőltek el. Ahogy az első három évados kritikámban írtam, élvezetes a konspiráció, a bizánci stílusú diplomáciai játszma. Az intrika szép lassan halt ki a sorozatból (a lengő cicikkel és a szexjelenetekkel együtt) és ez kihatott az első évadok nagy manipulátor karaktereire is.

Spoiler!

Az, hogy Kisujj a hetedik évad végén meghal már nem jelentett semmit. Súlytalan karakterré vált, aki már nem tudta megvillantani azt az ördögi ravaszságot és manipulációs zsenit ami a sztori elején jellemezte. (Egyféle olvasatban az egészet az ő ármánykodása indította el. Ez mondjuk erős állításnak hangzik.) Egy súlytalan karakter halála pedig már nem olyan sokkoló, mint a korábbi halálok.

És hol van már Varys?! Ebben az évadban statisztált végig, semmit nem csinált. Tyrion a legkitartóbb karakter, de ő se hozza már az igazi formáját jó két éve. A sorozat egyik legnagyobb kihagyott ziccere pont az volt, hogy nem mutatta meg a fináléban Tyrion és Cersei tanácskozását, csak a végeredményt láttuk. Korábban erre egy epizódot húztak volna fel. Ezzel nem azt mondom, hogy hiányzott volna erre 40 perc, de inkább azt figyeltem volna, ahogy kölcsönösen átvágják egymást, mint a bevezető kakaskodást, hogy megölik-e Tyriont vagy nem (mindenki tudta, hogy nem).

A baszós, intrikus sztoriból átváltottunk egy sokkal sablonosabb fantasyre. Lovagok, harcosok, mesebeli szörnyek csatája viszi előre a sztorit. Az ármánykodás helyett karddal és tőrökkel intézték el, hogy az 5 évadnyi holtponton mocorgás után beinduljon a sorozat. Mert alapvetően azt még mindig fenntartom, hogy az első öt évad semmi másról nem szólt, mint a kezelhetetlenül nagy létszámú színészi gárda értelmes nagyságúra zsugorításáról.


Gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt a Családom és egyéb állatfajták, majd az azt követő folytatások. Rengetegszer elolvastam a könyveket és már csak felnőtt fejjel, amikor Lawrence Alexandriai négyesét megszereztem fedeztem fel a Wikipédia segítségével, hogy a Gerald által leírt élet nagyrészt fikció. Ez egy nagyfokú csalódás volt számomra, de aztán megbarátkoztam a gondolattal.

A Durrell család tényleg Korfun élt egy jó ideig, de korántsem olyan meghitt közösségben, mint Gerald Durrell könyveiben. Lawrence a feleségével költözött Korfura, ők nagyrészt külön is éltek a többiektől. Dr. Stephanides és Spiro tényleg létező személyek voltak, de rengeteg minden inkább kiszínezett sztori.

Gerald Durrell könyvei után nehezen vettem rá magam, hogy a pár évvel ezelőtti angol tévéfilm verziót megnézzem, de egyáltalán nem bántam meg, mert remekül hozta ugyanazt a hangulatot. Amikor megtudtam, hogy tavaly sorozatot írtak a regények alapján már minden ellenérzés nélkül szereztem be. Nagyon meglepett, hogy mennyire más sorozatot készítettek a könyvekből. Elsőre fura volt, aztán érdekes lett, aztán megszoktam és most az első évad végén kifejezetten örülök, hogy másként is megmutatták nekem ezt az annyira szeretett sztorit.

A sorozatban nem Gerry, a kisfiú a főszereplő, hanem Louisa, az anyjuk. Az ő szemszögéből kísérjük végig a család kalandjait, amik sok vonatkozásban inkább az eredeti eseményekhez ragaszkodnak. Gerald mindig idős nőként mutatta be az anyját, akit a gyerekein és a főzésen kívül nem sok minden érdekelt. Louisa Durrell a sorozatban egy középkorú nő, aki özvegyen maradt, küzd a gyerekeivel, a pénztelenséggel és a magányával. Erre megoldás Korfu, ahol mindezen bajait sikerül tetéznie a teljesen ismeretlen ország és kultúra áldásaival.

SID GENTLE FILMS PRESENTS
THE DURRELLS FOR ITV
EPISODE 1
Pictured: CALLUM WOODHOUSE as Leslie, KEELEY HAWES as Louisa, MILO PARKER as Gerry, DAISY WATERSTONE as Margo and JOSH O’CONNOR as Larry.
(THE DURRELLS).
This image is the copyright of ITV and must only be used in relation to THE DURRELLS.

Visszatérnek szereplők a regényekből, de néha teljesen más alakban. Például Max, aki a regényekben egy kissé elhízott homoszexuális különc, itt egy jóképű férfi, akibe Louisa komolyan belehabarodik. Ilyesmi a Családom és egyéb állatfajtákban nem fordulhatott elő. A könyvben sokkal finomabb jellemek voltak felvonultatva, mint a sorozatban és a sztorik is sokkal földhözragadtabbak, mint a könyv lapjain.

Az első évad nagyon meglepő és egyenletesen emelkedő színvonalú volt. Nekem nagyon tetszett a film hangulata, ahogy fényképezték és a jelenetek közötti vidám animációs átvezetők is rendben voltak. A színészek közül Louisa és Larry (Keeley Hawes és Josh O’Connor) tetszettek a legjobban. Igaz persze, hogy leginkább ők vitték előre a sztorit, a zsúfolt mezőnyben talán ők az igazán főszereplőknek tekinthető figurák.

Az IMDB szerint már leadták a második évadot és lesz harmadik is. Izgatottan várom őket.


Az első évad is tetszett, de szerintem a második etap sokkal jobban sikerült az Orange is the new Black-ből. Két fő történetszálat kaptunk és mellé, kiegészítésként, egy csokor kisebb, de hasonlóan színvonalas sztorit.

Innentől enyhén spoileres leszek, szóval óvatosan!

Gyakorlatilag nincs olyan karakter, akire ne jutott volna elég idő, pedig rengeteg szereplőt mozgatnak. A legdurvább ellentét, így talán az évad mozgatórugója Red és Vee bandaháborúja volt. Érdekes, hogy a sorozat mennyire durva tud lenni, miközben igazán erős verekedés vagy erőszak csak kevés van benne. Bár hajlamos voltam természetesen Rednek szurkolni, de minden elismerésem a Vee-t játszó színésznőnek, igazán könnyű volt megutálni.

Lorraine Toussaint, mint Yvonne 'Vee' Parker
Lorraine Toussaint, mint Yvonne ‘Vee’ Parker

Piper Chapman (Taylor Schilling) kicsit magára talált az első évad útkeresése után. Egyrészt önállóbb lett, rájött, hogy ki kell állnia magáért és ez jót tett a karakterének. Másrészt sikerült elkerülni azt a csavart, hogy az ő szála mindenki máséba beleszövődjön, teszem azt semmi kapcsolódása nem volt a fent említett bandaháborúhoz.

Annál több zavaros szerelmi ügy van körülötte. Folytatódik a leszbikus és a heteró énjének a küzdelme. Az évadban úgy tűnt, hogy leteszi a garast Alex mellett, hiába rúg a lány még egyet bele a nyitó epizódban. De azért nem csak innen kapja meg a magáét szegény. Az ex-vőlegénye és a legjobb barátnője egymásba gabalyodnak. (A borítóképet érdemes figyelni!) Bár eddig elég véglegesnek tűnik a döntésük, de ettől a gárdától minden kitelik, nem temetném még nagyon a kapcsolatot.

Az Alex-sztori egyébként rendesen háttérbe szorult, ahogy a Laura Prepon által alakított Alex Vause is. Én örülök, hogy Piper az évad végén visszarángatta a börtönbe, egyrészről ezt a revansot már nagyon megérdemelte, másrészt érdekes lesz a harmadik évad szeret-nem szeret szála, amit az fog megfűszerezni, hogy mindketten börtönbe citálták a másikat.

És a többiek

Kicsit nehéz egyértelműen mellékszereplőkről beszélni ennél a sorozatnál, de maradjunk annyiban, hogy a kevésbé domináns történetszálak szereplői közül az idei két kedvencem a végső stádiumú rákbeteg fegyenc és az új hús sztorija volt.

Barbara Rosenblat - Rosa
Barbara Rosenblat – Rosa

Nagyon jól felépített, visszatekintő részekkel megtámogatott mesét kapott a bankrablóvá váló Rosa (Barbara Rosenblat), aki addig megy fejjel a falnak, míg végül elkapják és már csak az elhízott, öreg és rákbeteg énjét ismerjük meg a sorozatban. Ügyesen keverték össze a történetét több másik szállal, a lezárás meg valami frenetikusra sikeredett.

Bár nagyon, nagyon, nagyon idegesítő karakter Soso, de összességében élvezetes sztorit kaptunk vele. Ügyesen felkavarta az állóvizet.

A másik oldalon, a börtönőrökre gondolok, a második évadban a vezetőség harcai voltak a legjobbak, remélem találkozunk még a most vesztesnek tűnő igazgatónővel a későbbiekben. De a féllábú börtönőr és a terhes fegyenc közti románc inkább untatott már, ez a leggyengébb szál eddig. Ilyennek is kell lennie.

Jó évad volt, és most már tudjuk, hogy hét évad biztos lesz is belőle. Nem tudom kitart-e végig Piper sztorija, de ha szabadulna is, a sorozat megmutatta, hogy könnyen tudna szereplőt váltani és tartani a színvonalat.



A titkos tervem az volt, hogy idén Top5 bejegyzésket készítek, a sorozatokkal is így terveztem. Aztán elkezdtem megnyitogatni az idei sorozatkritikáimat és a rengeteg böngésző fülből bezárogattam a gyengébbeket. Ahogy végeztem pont 10 maradt, ezt égi jelnek vettem.
Így se lesz könnyű rangsorolni. (tovább…)



Szimpatikus, hogy ez egy őszinte sorozat, nem akar többet, mint hetente egy estén keresztül szórakoztatni. Nem csinál úgy, mintha több lenne egy katonai limonádénál. A Westworld például sokkal jobb lehetett volna, de belepakolták a csavarokat, az eltolt idősíkokat és ettől nem lett jobb, csak bosszantóbb. A Last Ship meg se próbálkozik ilyesmivel.

Ennek is köszönhető szerintem, hogy gyakorlatilag ledaráltuk a második évadot és jól szórakoztunk rajta. Elég sok karaktert mozgat a sorozat, kicsit furcsa, hogy ezek az arcok jórészt teljesen háttérben vannak, aztán néha előjönnek és egész sokat megtudunk róluk. De nem érdemes arra várni, hogy most majd ők is előtérbe kerülnek, mert 2-3 epizódra újra csak a háttérben tűnnek fel.
Ez elsőre fura volt, ahogy írtam, aztán megszoktam és rájöttem, hogy tök jó. Végül is egy hadihajón vagyunk, ahol mindenki egy rutin szerint cselekszik. Ha nincs más dolga, akkor egyszerűen nem csinál egyebet, mint a háttérben a napi feladatot, aztán megy a kantinba. Cool.

A hajós téma nem nagyon engedi, hogy eltávolodjunk a tengertől, hiába célja ez folyamatosan a legénységnek, igazából nem történik meg soha. Ugyan a második évad jó része a szárazon történik, de leginkább lő távon belül, ahol a csatahajó még fedezni tudja a szereplőket. Innentől spoileres leszek kissé, szóval óvatosan.


Asimov óta a robotok sok újdonságot nem tudnak okozni. Már annak, aki olvasta Asimovot. A Westworldnek sem sikerült kibújnia a Mester köpenyéből. Spoileres leszek, szóval óvatosan.

Úgy tűnik, hogy nagyon gyenge a kreativitásunk, mert a robotos témáknál újra és újra ugyanazok a problémák jönnek elő:

  • vannak-e érzéseik, netán érzelmeik
  • veszélyesek-e
  • képesek-e az önálló döntésre

Minden robotos sztori máshova helyezi a hangsúlyokat, a két lehetséges válasz (igen, nem) közül leteszi valamelyik mellé a garast. A Westworldben az utolsó részig az tetszett, hogy volt bátorsága nem meglépni a döntést. És borzasztóan sajnálom, hogy végül csak elkenték a dolgot.

Lázadnak-e a robotok? Nem. Nemigen.

A Westworld elég hamar letisztázta, hogy a hostoknak nevezett androidoknak nincsenek érzelmeik, nincsenek érzéseik: programjuk van. Viszont az nem volt egyértelmű, hogy Dolores (Evan Rachel Wood) és Maeve (Thandie Newton) saját akaratából cselekszik-e. Ha elég energiát és időt pazaroltál arra, hogy megpróbáld a készítők által összezavart időszálakat helyrerakni, akkor mindkét verzió számos megerősítést kapott.

Hiába minden, a Westworld robotjai programozva vannak
Hiába minden, a Westworld robotjai programozva vannak

A fináléban aztán éppen kezdtem elégedett lenni, hiszen úgy tűnt, hogy Maeve sztorijával választ kapunk, a szökését ugyanúgy beleprogramozták, mint Doloresbe a loopolt önismereti kalandozást. Csakhogy a program szerint Maeve eltávozik a vonattal, nézhetjük úgy is, hogy sikeresen megszökik, de a filmben mást látunk: leszáll a vonatról és elindul megkeresni a lányát.
Na ezért kár volt. Hiszen ugyanott tartunk, mint az első epizód első percében.

Loop, ciklus, útvesztő

Ami tetszett, hogy a robotok tényleg programszerűen viselkedtek. Újraindultak és ugyanazokat a beszabályozott köröket rótták. Természetesen nekem is megvan a nagy kérdésről a saját véleményem, szerintem a robotok nem lesznek soha képesek teljesen önálló döntéshozatalra. És azt is gondolom, hogy finomságokkal soha nem lehet majd átlépni a programozásbeli tiltásokat.

Lehet, hogy nem vagyok egy mátrix dekás, de annyira azért értek a programozáshoz, hogy tudjam, ha egy valamit megtiltasz, és minden mást azon belül csinálsz, akkor az amit megtiltottál soha a büdös életben nem fog megtörténni. Éppen ezért, ha egy robotot úgy programozol, hogy nem ölhet, akkor (és itt a lényeg, az írásban, szóban is megjelenő kitétel, a ha és az akkor) nem fog tudni ölni. Az ilyen kaland-fikciókban persze beemelnek olyan dolgokat, amik ezt felülírják: érzelmek például, de ez logikailag lehetetlen. Csak akinek fogalma nincs egy program kérlelhetetlen logikájáról tudja elképzelni, hogy vannak árnyalatok, finomságok és ebből nyíló kiskapuk.
Az persze egészen más kérdés, hogy mi történik akkor, ha nem tiltod meg az ölést. Csakhogy ezekben a sztorikban ez szokott az alap lenni.

Szóval a Westworld ügyesen nyúlt hozzá a Frankenstein-komplexushoz, a robotjaik sokkal asimovibbak voltak, mint bármelyik, amit mostanság láttam. (Beleértve az Én, a robot című Asimov könyv feldolgozást is. Szégyen!)