Március 25. – aktív kényszerszabadság

Az elmúlt másfél hét elég mozgalmasan sikerült. A kényszerszabadságom alaposan megnyúlt, a hat munkanap kerek tíz nappá alakult. Március 14.-én kezdődött és holnap reggel, 26.-án kezdek az új melóhelyen.

A múlt hét vége a március 15. jegyében telt. Voltunk felvonulni a randa esős idő ellenére a Kétfarkú kutyapárt békemenetén. Az időjárás miatt a hosszú hétvégén alaposan beszorultunk a lakásba. Pénteken és szombaton zuhogott az eső, a végén a gyerekek már annyira bezombultak, hogy készítettem nekik egy saját játszóházat a kisszobában. Volt mászóka rész, alagút, párnákból készített süppedős út. Ez végül levezette kicsit a feszültségeket.

Vasárnap aztán megjött a hidegfront is és reggelre nagy, vastag hótakaróra ébredtünk. Elmentünk sétálni egyet, az olvadozó és nagyon vizes hóban. A Gárdonyi téren összefutottunk Ivánékkal is. Én folytattam a time laps videóimat. Apuék is becsatlakoztak, velük sétáltunk egyet a Gellért hegyen.

Nagyon vastag hó volt és jótékonyan eltakarta a Gellért hegyen felgyűlt mocskot. Megmaradt az utcákon is, szép kilátás volt a kereszttől, rengeteget fotóztam is.

A hét eleje főpróbázás volt az új reggeli rutinra. Később lehet kelni, nyugisabban lehet oviba vinni a gyerkőcöket. Minden reggel én vittem őket, utána hazasétáltam Zsófihoz, reggeliztünk, ő nekilátott dolgozni én maszekoltam, játszottam valamit, eltöltöttük az időt. Azt reméltük, hogy lesz egy kis időnk közösen is, de úgy alakult, hogy Zsófinak olyan rengeteg munkája volt, hogy alig maradt bármire is.

Bár gondolom ez végképp érdektelen lesz pár év múlva, de az egyik legjobb élményem az volt, hogy maradt időm kreatívan főzni. Vettem egy nagy adag afrikai harcsát, leveles tésztában egy kis medvehagymás-spenótos krémmel betöltöttem és jól megsütöttem. Egész héten ettük, általában salátával. Nagyon finom volt. Állatira szeretek főzni, sütni, de egyre kevesebb időm van rá, amit állatira sajnálok.

Séta a budai hegyekben

Az idő elég ocsmány volt, esős, hideg, de szerdára elkezdett kisütni a nap és csütörtökre hat fokos kánikulát ígértek, napsütéssel, szóval felkerekedtem és az oviból nem haza indultam, hanem elbumliztam a Fenyőgyöngyéig és onnét felsétáltam a Hármashatár hegyre. Nagy meglepetés volt, hogy amikor leszálltam a hegy derekán a buszról, akkor havas volt az erdő. Már felfelé láttam, hogy a hó mellett sár is akad bőséggel. Az eredeti tervem az volt, hogy leereszkedek a hegyről a reptér felé és Hűvösvölgy érintésével felmászok a gyerekvasút pályája mellett a János hegyre. Onnét meg lebuszozok hazáig.

Ahogy a hegy tetejéről körbenéztem, hogy az öregapámat idézzem, fejben megmódosítottam a terveket. A racionális döntés az lett volna, hogy visszafordulok és a betonúton visszaereszkedem a városba. Dehát ez a nap nem a racionalitásról szólt, hanem arról, hogy egymagam ki akartam ereszteni a gőzt magamból miután minimum három hónap igazán megpróbáltató időszak vár rám. Szóval úgy döntöttem, hogy az új cél a hűvösvölgyi villamos lesz, a továbbiak annak függvényében valósulnak meg, hogy milyenek az utak.

Nem sokan voltak fent a hegyen, átsétáltam a kilátóig és újra felvettem a kabátomat, mert bár felfelé nem akartam beleizzadni a hegytetőn a nap önmagában, úgy hogy csak ácsorogtam kevés volt. Rajtam kívül a katasztrófavédelem, a vízügyesek és két rendőr napozott. Kihasználták a munkájukban rejlő kiskaput és feljöttek nézni ahogy a tavasz bekúszik a városba. Csendesen diskuráltak, cigiztek és sztorizgattak, fél szemmel engem néztek ahogy az objektívekkel bénáztam. Miután kifényképeztem magam elővettem a zsákomból a colámat, amit a Kolosy téren szereztem be és megettem a reggel otthon megkent zsömlémet. A cola felét meghagytam a séta további részére aztán elindultam a hegyről lefelé.

Az az igazság, hogy az elmúlt években a legtöbb lejárót már bejártam nagyjában-egészében, de a sárga jelzés kimaradt. Így aztán hamar jobbra fordultam és a bokrok közt átbújva egy tiszta téli erdő fogadott. Az ösvény meredek volt és sok helyen meg-megcsúsztam a jégen vagy a vékony hó alatti olvadozó sárrétegen, de pár perc után az olvadástól a hó inkább tapadni kezdett és biztonságosan tudtam járni. Ekkor vettem észre, hogy csak madárszót hallok, semmi mást. Ide a város zajai már nem jutottak el, csak az erdő neszei. Nagyon szép volt. Sehol senki rajtam kívül.

Hamar leértem a reptér feletti részre és az út elágazott. Kimentem a lejtő szélére és lenéztem a következő útszakaszra, hogy mi vár rám. ezen a szinten az olvadás erősebb volt már, de a rétet beborította a hó, viszont az utak jó része sártól barnálott. Van valami Árpád-kori templom jellegű épület, amit szerettem volna már többször megnézni, gondoltam kerülök arra egyet. A sárga út is arra kanyarodott és ahogy végignéztem a tájon az tűnt a legjobb állapotúnak. Hogy nem volt igazam az csak később derült ki.

Ne tudom más hogy van vele, de én rühellek visszafordulni, a sárga jelzéshez meg kb 100 métert kellett volna a már megtett irányban menni. Gondoltam inkább keresztülvágok a mezőn.

Ahol álltam éppen valami bicikli-pálya nyomai törtek át a havon, a vékony kerekek kis csapást csináltak a réten keresztül. Jó pár percig követtem vígan, amikor egy mélyedéshez értem. Nem tűnt magasnak, maximum 50 centis hupli, de hirtelen öregnek éreztem magam a leereszkedéshez. Közeledek a negyvenhez morfondíroztam a szédítő mélység felett, kínos lenne itt egy bokaficam vagy annál is rosszabb. Így aztán megfutamodtam és a megtett úton mégis visszamentem a sárga jelzésig.

A sárga jelzés az első pár méteren nem volt rosszabb, mint az eddigi út, de egy éles kanyarnál nagy tócsa állta el az utamat. Szerencsére a tócsát egy kis kaptatóval meg lehetett kerülni, úgy tűnt erre rendszeresen és sokan járnak lóval, azok taposták ki a kerülőt. A lovak azonban nem csak ezt a kis kerülőt taposták ki, hanem a teljes ösvényt a továbbiakban. Pár lépés után a talpamra tapadt sártól már úgy éreztem, mintha gólyalábon járnék. Kihúzódtam az ösvény szélére, de nem volt sokkal jobb a helyzet. A mezőtől, bal felé szúrós bokrok választottak el, néhol volt egy talpnyomnyi átjáró. Jó negyed kilométer után végre két nagyobb nyílást találtam. Kicsúszkáltam hozzájuk és egy megfagyott fűcsomóra állva átnéztem a helyzetet.

A lovak által feldagasztott sárga ösvény még jó hosszan tekergett előttem és mögöttem is. Egy valamit tudtam én ezen nem akarok egyik irányban sem haladni. Egy utam maradt, a hóval borított, árkokkal és szúrós cserjékkel tarkított mező. Végülis, gondoltam, alapvetően arra akartam indulni eredetileg is és ennél az útnál semmi nem lehet vacakabb.

A hó keményre fagyott és be-beszakadt a lábam alatt, aminek nagyon örültem, mert pár méter után teljesen letakarította a bakancsomat. Vidáman haladtam a havas réten, de úgy voltam, mint a Frodó és társai az Öregerdőben, tudták, hogy a nem kívánt irányba haladnak, de másfelé nem volt lehetőség menni. Így jutottam el egy fájóan ismerős pontra, annak a rézsűnek az aljára, ahol a bicikli út miatt visszafordultam korábban. Lentről sokkal kevésbé tűnt vészesnek az egész és egy nagy lépéssel a tetején is voltam. Visszanéztem, követtem a nyomaimat a hóban, ahogy csináltam egy közel kilométeres nagy kört. Teljesen feleslegesen. Vállat vontam és a negyed órával korábban hátrahagyott saját nyomaimban lépkedve visszatértem az erdei ösvényre. Folytattam az utamat tovább, a reptér felé, amerre nem akartam menni.

Ekkor kezdtem el egyre több emberrel találkozni. Kutyát sétáltató párok, idősebb nordic walkingosok. Egyre közelebb kerültem a város széléhez és enmsokára a régi hangártól már a házakat is láttam. Alattam az a rét terült el, ahol tavaly nyáron Bandival és Anival feküdtünk, néztük a felettünk elhúzó felhőket. Most sehol nem volt az elefánt fű, csak zsombékos talaj, lovasokkal, kutyákkal. Mögöttem a hegyek, a lanka alján meg a város.

Szép komótosan sétáltam le és a házak közé érve elővettem a telefonomat, hogy ugyan merre is vagyok pontosan. Fél kilométerre lyukadtam ki a hűvösvölgyi villamos végállomástól. Leballagtam az üres utcákon és elkaptam egy 56-os villamost. Leültem az ablak mellé és a Móriczig kiolvastam a Tutanhamon sír feltárásáról szóló ebook egy jelentős részét.

Meló búcsúztató buli (helyett)

Pénteken az eredeti elképzelések szerint délután az MC kollégákkal buliztunk volna. Búcsú buli Attilának és nekem. Úgy beszéltük meg, hogy fél hatkor találkozunk a Morrisons 2-ben (mamám!), onnan megyünk 8-ra a Gödörbe az Európa Kiadó koncertre.

Én a helyszínen voltam a megadott időben, egyedül. Jó tíz perc után érkezett Norbi ex-kolléga és Gábor nevű haverjuk, aki még régebbi alkalmazott volt. Mivel mindenkire várni kellett Gábor meg akart enni valamit, hogy megágyazzon az italoknak és bekísértük a Szerájba. Így esett meg, hogy mi értünk utolsónak be a buliba.

Sajnos a társaság jó része az irodában már nekilátott a bulinak, boroztak egyet, így a tetthelyre érve már nem sok hiányzott nekik. Az eredmény az lett, hogy két és fél óra múlva egyedül találtam magam a Gödörben. Egy korsó sör és egy sonkás szendvics társaságában olvasgattam a Tutanhamon ebookot amíg a koncertre vártam.

Erős késés volt az este, így jó másfél órát ücsörögtem a Gödörben, míg végre Frenk felkerült a színpadra és belekezdett az egyszemélyes előzenekar hálátlan feladatába. Jól játszott és előzenekarhoz képest meglepően hosszan, a közönség is szerette, aminek nagyon örültem, mert igazán tehetséges, de kissé elfeledett zenész.

Az Európa Kiadó a megszokott remek formát mutatta. Az új felállás nagyon erős lett és a négy új szám, aminek a kislemez bemutatója volt egyértelműen jobbak, mint az előző két lemez termése. A közönség kissé vegyesebb volt, mint szokott. Egy benga srác mindenképpen pogózni akart, ami kevés lelkesedésre talált a többiek körében. Nekem legalább három számot tett tönkre azzal, hogy a zene helyett arra figyeltem, hogy ne tiporjon el vagy lökjön le a padlóra.

Kornél 40

Szombaton volt Kornél szülinapja, amire csak ketten mentünk Zsófival, a gyerkőcöket letettük Éváéknál egy éjszakára. A Kazimír nevű intézményben volt bérelt terem és én remekül éreztem magam. Sokat dumáltunk Kornéllal, Tamással és Andiékkal, cigiztünk és söröztünk. Hazafelé meg a lakásig sétáltunk az éjszakai hidegben.

Alaposan kihasználtam ezt a kényszerszabadságot, jöhet az új munkahely. Nagyon izgalmas.

Március 14. – szabadnapolás

Nem rossz dolog ha az embernek nem kell ébresztőórára kelnie.

Reggel teljes nyugiban magunktól ébredtünk, a gyerekeket is hagytuk nyugiban készülődni. Én vittem el őket az oviba, már nyolc után és így kimaradt a reggeli idegeskedés, rohanás és veszekedés is. Miközben integettem nekik elmenőben arra jöttem rá, hogy az új melóhellyel ez így is lesz minden nap. Ráérek nyolc után behozni őket és utána még lesz időm egy rövid sétára, esetleg egy gyors reggelire valahol. Tök jó.

A sétám innen a Villányi út felé vezetett, átvágtam az önkormányzat felé és élveztem a tavaszi kék eget és az egyre jobban erőlködő napsütést. Még csak langyosított, de már benne van az ígéret, hogy lesz ez jobb is.

A nagy nyugi annak köszönhető, hogy otthagytam az M.C. Directet és új melót találtam a Vamosi Milano nevű bútorgyártónál. Itt Laravel fejlesztéssel meg a webáruházak üzemeltetésével kell majd foglalkoznom. Tegnap este amikor a TB könyvemet lapozgattam azon töprengtem, hogy nekem csak ilyen furcsa nevű munkahelyeim vannak: Lamarking, Vasútmodell Centrum, M.C. Direct, Vamosi Milano. A legjobb még a Szonda Ipsos volt.

Szerettem a melómat az MC-nél és bár én léptem, de nehéz döntés volt. Nyár vége óta morfondíroztam és a karácsonyi hangulat, a szarul zárt év, az egyre erősebb lejtmenet, az elmaradt jutalom természetesen, szóval ezek együtt feltették az i-re a pontot, elkezdtem nézelődni. Számomra meglepően könnyen találtam új munkahelyet és most itt állok hat szabadnap választ már csak el a kezdéstől.

El is határoztam, hogy kihasználom a szabadságot. Egyrészt készülök kicsit az új helyre másrészt szeretnék magamnak is adni ebből a pár napból egy jelentősebb részt. Szeretnék nagyokat sétálni, talán kirándulni egyet a hegyekben. Kikapcsolni, mert látom előre, hogy kemény hónapok várnak rám.

Volt 11 tájt egy találkozóm a Blahán, a McDonaldsban ültünk le megbeszélni egy honlapot a megrendelőmmel.

Épp jókor jött meló ez, nem akarok már maszekolni ez az utolsó honlap, amit így csinálok. Az új fizetés mellett erre már nem lesz szükség. A maszek életemből megmarad az a pár honlap, amit felügyelek, pesztrálok és ezek remélem majd szép lassan kikopnak.

Visszafelé sétáltam, keresztül a belvároson, ahogy közel két éve minden nap. Rákóczi út, Astoria, Múzeumkert, Kálvin tér, Fővám tér, a Szabadság híd és végig a Bartók felé a Gellért téren keresztül. Nagyon szeretem ezt a sétát és nagyon fog hiányozni is, sikerült lezárni egy újabb, váratlanul rövid szakaszt az életemben.

A Lidlben rajtam kívül jóformán csak nyugdíjasok tolták a kocsikat. Elég idegesek voltak, tolakodtak, örültem, amikor kijutottam közülük. Hazacipeltem a szatyrokat és bekapcsoltam a Big Bang Theoryt az ebédhez. Elnyúltam a kanapén, hasamon a tányér és csak heverésztem. Jó volt.

Újra itt a tavasz!

Ez a kép eredetileg az Instagramon jelent meg.

Régi hagyomány nálam a tavaszköszöntő virágfotó. Minden évben eddig egy kedves cseresznyefát fotóztam a Daróczi utcában, de idén egy fotó kedvéért nem megyek vissza oda. Így ezt a szép sárga bokrot fényképeztem idén. #tavasz #hellótavasz #budapest #flowerphotography #leafandpetal #mik #spring #canon #canonhun

Itt maradt az idő – Lezárult egy újabb Európa Kiadó korszak

Több, mint öt éve már, hogy felhagytam a rendszeres koncertlátogatásokkal, moziba járással. Jött Cili, aztán Dávid a pénzünket és az időnket máshogy kellett csoportosítani. De főleg a pénzzel áll(t)unk csehül. Egy kivétel volt, elhatároztam, hogy amikor csak tehetem elmegyek az Európa Kiadó koncertjeire. Itt maradt az idő – Lezárult egy újabb Európa Kiadó korszak részletei…

Miért?! – Fakivágások a bélatelepi strandon.

Tudom, hogy mostanában Magyarországon ősztársadalmilag neuralgikus pont a favágásról írni, de most én is beszállok. Szokás szerint messziről kezdem, de ez a teljes kép megértéséhez most fontos. Arra kérlek, hogy ezt olvasd el és add tovább az ismerőseidnek a sztorit. Miért?! – Fakivágások a bélatelepi strandon. részletei…

Wallander – a 4. évad

Majd egy év csúszással érkezett meg a Wallander negyedik, befejező évada. 2015 karácsonyán adták le a három epizódot és idén nyáron hozzánk is elért végre.

Az első három évadot szinkronosan néztük Zsófival, de a negyediket még nem adták le Magyarországon, most feliratosan követtük a megöregedett(?) Kurt Wallander utolsó kalandjait. Az első három évadnál nagyon zavart, hogy szörnyen ingadozott a hangerő az epizódokban, azt hittem ez a szinkron hibája, de úgy tűnik nem: a sorozat védjegye. Elég zavaró volt, hogy állandóan a távirányítón kellett matatni.

Az utolsó évad a megszokott három epizóddal jelentkezett, egyenként közel másfél órásak voltak. Az első rész volt a legjobb. Az afrikai sztori kilépett az eddig megszokott fakó-északi közegből, nagyon sok ponton különbözött az előtte leadott kilenc epizódtól. (A legtöbb rokonságot talán a rigai részekkel mutatta, úgy tűnik most jól állt a sorozatnak, hogy külföldre mentek.)

A lassúsága és a kiszámíthatósága ellenére valamiért jó ez a sorozat. Talán csak jó nézni a tépelődő főszereplőt, a svéd vidék kopárságát, azt a különös miliőt, ami annyira hideg, annyira puritán hogy én biztos nem bírnám jól érezni magam benne. A készítők mégis nagyon otthonosan lakják be ezt a közeget, hogy mennyire nem is működik az egész máshol, az a Rigában játszódó epizódból tűnik ki, ami egyértelműen a sorozat mélypontja.

We Are Creative Slaves, 2014 március

Wallander 4. évad

Már itt az első epizódban feltűnt, hogy Wallander élete is alaposan megváltozott. Eredetileg hozta a sablonos rendőr figurát az ivással és a vacak családi háttérrel. Hát mindkettőt sikerült levetkőznie végre. Egyrészt cukorbeteg lett, így nem iszik, másrészt normális kapcsolatot alakított ki a lányával és az unokájával.

A második epizód gyakorlatilag összefüggő történetet alkotott a fináléval, bár volt nyomozás, két megoldott bűnügy, de a hangsúly már nem a nyomozáson volt, hanem a karakter és a sztori lezárásán.

Spoileres tartalom

Wallander nem hal meg, legalábbis a képernyőn ezt nem látjuk, hanem követi az apját az alzheimer kór poklába. Az orvos elmondja neki, hogy gyors lesz a leépülés, látványos, mert alapvetően fiatal és semmi baja nincsen, de még lehet 5-6 éve hátra.

55 évesen ez nem egy jó hír.

Az utolsó epizódban ugyan még megoldja a problémát, de ez már főleg a karakter állapota miatt nagy fegyvertény, maga a bűnügy nem túl izgalmas, nem is annyira bonyolult. Ez az évad gyengesége, egy krimi sorozat, ami már nem a bűnügyet helyezi előtérbe nem túl érdekes.

A Wallander negyedik évada ettől függetlenül élvezhető volt, szívesen néztem, de ez főleg a karakternek, Branagh remek színészi játékának volt köszönhető. És persze annak, hogy tudtam: itt most lezárják az egészet és érdekelt a vége.

Úgy fogalmazható meg a legjobban, hogy Wallander fanoknak kötelező, egyébként be kell látni, hogy egy közepes évad lett. Szomorú és méltánytalan befejezéssel.

Reklám (x)

2016. június 11., szombat

már megint a forradalom

Időjárás: piszok meleg, igazi nyár, aztán háromtól esős, zivataros

Reggel Zsófi elment az érsebészhez, azzal, hogy most foglalt időpontja van (mint eddig is mindig) és most ő az első, szóval maximum két óra és itthon lesz. Jó, mondtam én, úgy legyen, de beszéljük meg mit adok a gyerekeknek ebédre.

Miután elment rendet raktam a konyhában és megfürödtem. Cili kérésére letöltöttem a Némó nyomában című Disney opuszt, így nyugiban tudtam hajat mosni. Miután elkészültem rövid negyven perc alatt felöltöztettem, átpelenkáztam mindenkit, aztán összekaptam a tízóraira szánt kiflit, megtöltöttem itallal a kulacsaikat. Ez után újra elkezdtem felkeresni a gyerekeket a lakás különböző zugaiban és igyekeztem egy helyre terelni őket, hogy felöltözzünk. Küzdelmes 30 perc után ez is sikerült.

Az a tíz perc már elröpült, mire minden gyereket, biciklit, motort, elemózsiát magammal cipelve bezártam az ajtót, a rácsot a hevederzárat, lecipeltem mindent és mindenkit a lépcsőn, ki az utcára. Éppen felpakoltam a gyerkőcöket a biciklire és motorra, megigazítottam a hátizsákot, amikor rájöttem, hogy két dolgot hagytam otthon:  a kiflijüket és az én italomat. Úgy döntöttem egyszerűbb lesz vennem két kiflit út közben, mint újrakezdeni az egész hajcihőt.

A két gyerekkel sétálni menni, ha bicikliznek izgalmas feladat. Hiába nevelem őket folyton, amint nyeregbe pattannak megszűnik számukra a gyalogosok társadalma és úgy érzik, hogy egyedül vannak a járdán. Dávid ezt azzal tetézi, hogy nem igen érdekli mi van előtte, sokkal jobban szeret kifacsarodott fejjel oldalra vagy hátranézni miközben vadul hajtja magát, én meg kiabálok neki, hogy lassíts, állj, előre nézz, meg hasonló, számára teljesen badar dolgokat.

Csak annyit mondanék, hogy eddig a csodával határos módon mindig sikerült a járókelőknek nemtől és életkortól függetlenül időben elugraniuk.

Az első állomásunk a Copy General volt, ahol kinyomtattam, aztán kitöltöttem, aztán bescaneltettem az Origo számára azt a formanyomtatványt, amire majd kiadják a Sprintes pénz nyereményemet. Jó hely ez a Copy General, segítőkészek és az se nagyon zavarja őket, ha két szeleburdi gyerek a megállítótáblaként funkcionáló figurát tologatja fel-alá az üzletben. (Pedig igyekeztem kordában tartani őket, de mondták hogy hagyjam csak, aranyosak.)

A következő megálló a Móricz alatti aluljáró volt. Ugyanis két gyerekkel és a járműveikkel egyszerre átkelni a zebrákon nem egyszerű feladat, nagyon megörültem, hogy egy rakás lámpát, villamost és autóst egyszerűen megúszok két lépcsőzéssel. Amivel nem számoltam, hogy a néptelen szombat délelőttön az aluljáróban nincs senki, csak egy álmos BKV ellenőr; és így a két gyerek remek bicikliző pályának találja majd a kihalt területet. Volt egy kis nézeteltérésem a két ivadékkal, hogy most már ideje lesz leszállni a drótszamarakról és feljönni a lépcsőn szépen.

És ahogy felértünk helyből jött a következő feladat, be a körtéri Sparba, megértetni Dáviddal, hogy odabent nem lehet motorozni. Megvettük a két zsömlét, amit kinéztek

(5 perc válogatás, részemről azt szajkózva, hogy nem szabad hozzányúlni, csak mutass rá)

aztán amíg sorban álltunk megvágtak még két Kinder tojásra is. Éktelen visítás közepette mentünk ki az üzletből, mert Dávid azonnal szerette volna a tojást és a kenyeret egyszerre. Odakint megegyeztünk, hogy a kenyeret kapja most meg, a tojás majd ebéd után. Kezükbe nyomtam a két zsömlét és ekkor már tudtam, hogy én egy barom vagyok. Tele kézzel nem tudnak biciklizni. A Feneketlen tóig a menetünk a következőképpen nézett ki:

Cili elől, ugrándozva és tele szájjal angol mondókákat énekelve fonetikusan, hogy még a Deák Bill is megirigyelhette volna.

Utána Dávid, figyelmét a zsemle és a Villányi út végén sorakozó buszok közt osztva meg. Elégedetlenül magyarázva, hogy nem, nem, kész, Apaaa, kéész. Ez azt jelenti, hogy állnak a buszok, nem mennek tovább és, hogy nézzem meg ez felháborító.

A sor végén én megyek, igyekszem nem felbukni Dávidban és közben rávenni Cilit, hogy ne szaladjon el, egyik kezemben egy piros műanyag motor, másikban egy narancssárga és egyre nehezebb bicikli. Ha egy pillanatra abbahagyom a válaszolgatás és a felháborodást a BKK beszállítóinak restségén, akkor végem.

A tópartra érve (két lépcsősor) lebeszéltem Cilit, hogy felmásszon a Magyar Ifjúság kétes tisztaságú emlékművére, inkább megálltunk a tó végében, hogy befejezzék végre a falatozást és körbe biciklizhessék a tavat, ami jövetelünk voltaképpeni célja volt. A környék összes galambja viszont kiszúrta, hogy itt etetés lesz, így aztán a futók legnagyobb örömére a két gyerek a maradék zsömlét jószívűen megosztotta a galambokkal és egy uszkárral. A futókat az zavarta, hogy a galambok ellepték miatta a futópályát és ha közibük szaladtak, akkor két felháborodott gyerek átkai kísérték őket. Én csendben meghúzódtam.

Egy idő után elfogyott a kenyér, amit a gyerekek és a galambok is csalódottan konstatáltak. Én viszont ellenálltam annak az ostromnak, hogy vegyek kacsatápot és majd azzal etetik tovább a szárnyasokat (értelmi szerző Őri Cecília). Úgy éreztem, hogy a Sparos zsömlével megtettem már a magamét a környék madaraiért. Viszont elindulhattunk végre biciklizni. Cili szerette volna közelebbről megnézni a tó másik oldalán levő szökőkutat. Miután ezt a programpontot kipipáltuk rávettek, hogy menjünk át a játszótérre.

Itt letettük a motorokat és Cili elhúzott csúszdázni és mászókázni én meg sorban álltam a kisgyerek hintánál Dáviddal. Kettőnk közül az egyikünk elég ideges volt, mert lassan kerültünk sorra. Egy csomó szláv beszédű ember volt aznap a játszótéren hatalmas bőröndökkel, vaslogikával megfejtettem, hogy a közeli Flamenco hotelból kellett eljönniük 10-kor és a buszuk még biztosan nem indult el haza, így a gyerekeik lefoglalják a hintát. Maradtak volna otthon. :)

Viszont miután sikerült elfoglalni a hintát és mindketten megnyugodtunk, bizonyos hírnévre tettünk szert azzal, hogy az új hinták biztonsági zárját a filigránabb anyukák nem tudták becsatolni és miután egyszer felajánlottam a segítségemet onnantól híre ment, hogy engem kell megkérni erre a feladatra. Volt egy olyan előnye, hogy amikor Cili sírva érkezett, hogy a fiúk nem engedik felmászni a csúszdás mászókára, mert az most gőzmozdony és már nincs az állomáson, akkor az aktuális hinta partner felügyelt Dávidra míg én elsimítottam a masinisztával az ügyet. Piszok kis maffiózó volt, de én nyertem.

Telefonon megtudtam közben, hogy Zsófinak nem úgy alakult az élete, ahogy ő várta, hanem ahogy én sejtettem. Így aztán nem jön utánunk a játszótérre, hanem hazasiet és közben bevásárol, megmelegíti az ebédet. Időben indultunk haza, lévén, hogy a táv nem lett rövidebb és a zebrák és útkereszteződések száma is konstans maradt. Egy játszótérről elindulni nem tűnik nagy feladatnak, de Jaltában könnyebb tárgyalópartnerek ültek egymással szemközt, mint Cili és Dávid, amikor arról vitáztok, hogy hány csúszdázás lehet még indulás előtt.

A hazafelé út, az újra üres aluljárót leszámítva, eseménytelen volt.

Itthon aztán ettek vidáman, szerető anyjuk krumplipürével és halrudacskával várta a csapatot. Cili a krumplit elutasította, de cserébe bőven evett csokoládét, Dávid meg egy idő után álmosnak érezte magát és elvittem aludni. Mikor sikerült letennem az ágyába végre mi is asztalhoz ülhettünk Zsófival. Gyorsan kellett lapátolni, mert kettőre már a Március 15. téren kellett lennem.

Tanítanék tüntetés és bizonyítványosztás

Nagyon jó ötlet volt a szervezőktől, hogy felkérték a résztvevőket kötözzék mindenhová fel a kockás szöveteket, amiket hoztak a megmozdulásra. Az Erzsébet-híd végig lett kötözve, voltak olyan lelkes tüntetők, akik csimpánzokat megszégyenítő módon másztak fel magasabb pontokra, hogy elérhetetlenebb legyen a tiltakozásukat szimbolizáló drapéria.

Jó volt látni, hogy megint mennyi ember eljött. Jóval homogénebb sokadalom volt ez, mint a március 15.-én felsorakozó tömeg. Szerintem főleg tanárok voltak jelen és diákok. Főleg idősebbek és nagyon fiatalok. Hiányoltam a tömegből a generációmat, az aktív harmincasokat és negyveneseket, a potenciális szülőket.
Én újra ugyanazért mentem ki, mint eddig is minden Tanítanék megmozdulásra: a két gyerekem jövőjét féltem, szeretnék mindent megmozgatni azért, hogy ne egy elcseszett iskolában vegyék el a jövőjüket. Szülőként a minimumnak érzem, hogy ott legyek.

Enyhe meglepetéssel fogadtam, hogy a tanításról és iskolákról már elég kevés szó esett, legalábbis amik eljutottak hozzám az esőben, zivatarban és az erre az időjárásra alkalmatlan hangosításban. A Tanítanék mozgalom eljutott oda, ahova 2012-ben már más civil szervezetek is, hogy nem tetszik a rendszer. Nem meglepő módon ebben a helyzetben ugyanazt a választ találták maguknak, amit anno a milla is: Orbánéknak menniük kell.

Ezt egyébként megmondtam volna ingyen és bérmentve előre is. Az első Tanítanék tüntetéseken volt is egy mondat, amire már akkor felkaptam a fejemet. A tömeg elkezdte skandálni az Orbán takarodjot, mire Pukli kiszólt nekik, hogy nem erről van szó, még. Nekem a Várkert Bazár előtt ma nagyon úgy tűnt, hogy már nincs is másról szó. És ez egyszerre félelmetes és jó is.

Jó, mert a Tanítanék mozgalom az eddigi próbálkozók közül a legintellektuálisabb, legátgondoltabb és legtökösebb szerveződés. Viszont minden eddigi erejét és elképesztően széleskörű támogatottságát abból nyerte (jórészt), hogy szakmai célokért küzdött.

Félelmetes, mert újra ott állunk, hogy valaki belekezd a Fidesz rezsim bontásába. Mekpökdöste a tenyerét és azt mondta, hogy utánam. Dehát az elmúlt években ilyenre már akadt sok példa, egytől egyig csúfos kudarccal. Én féltem a Tanítanék mozgalmat ettől a váltástól és féltek kicsit mindenkit, aki most fellelkesült, mert a Tanítanék sem lépett tovább a következő, az elsőnél is lényegibb lépésre, hogy mi lesz azután, ha a rendszer már nincs.
Erőteljes és lelkesítő, ahogy beleállnak a küzdelembe, de mielőtt beleállnak jó lenne tudni, hogy mit akarnak elérni.

Kíváncsian várom.

Európa Kiadó a B32-ben

Vasárnap este életem első olyan Európa Kiadó koncertjén vettem részt, ahol ülni kellett. Nagyon fura élmény volt, de miközben üldögéltem a B32 színház termében az oldalsó pódiumon (rohadt kényelmetlen volt) a zene mellett jutott időm kicsit nosztalgiázni is.

Az elmúlt pár évben, mióta a lányunk megszületett se az időm, se az anyagi helyzetünk megváltozása nem tette lehetővé, hogy olyan élénken kövessem a magyar rockzene mindennapos életét, mint korábban tettem. Pár éve még rengeteget jártunk koncertre. Lovasi aktuális projektjeire, Vad Fruttik, Quimby, Satöbbi, Timur Lenk, Európa Kiadó, Pluto, Biorobot, az időszakosan vissza-visszatérő Hiperkarma. Néha egy-egy Rammstein, ha épp itt jártak. Jó volt, és a hirtelen felsorolásból egy csomó minden kimaradt.

Mostanában arra megyek el, aminél van esély rá, hogy nem sokszor játszik már és ezzel egy életre hagynám ki a lehetőséget. Ha Európa Kiadó van a városban, akkor tuti, hogy én ott vagyok. Azt hiszem szép lassan a kedvenc zenekarom lett.

Szóval, amíg üldögéltem és figyeltem ahogy Menyhárték tüzelik a kezdetben fegyelmezetten üldögélő közönséget, az járt az eszemben, hogy milyen is volt életem első koncertje. Ehhez megint kell egy kis körítés, nézzétek el nekem.

Menyhárt Jenő a színpadon 2016. május 22.-én
Menyhárt Jenő a színpadon 2016. május 22.-én

Pécsen születtem és életem első 24 évét ott is éltem le. A szüleimen kívül a családból csak anyai nagynénémék éltek velünk egy városban, de amikor hét éves lettem ők is elköltöztek Budapestre, így teljesen egyedül maradtunk Anyuékkal hárman. Ha a szüleim moziba akartak menni, akkor az egyikük elment a délutáni előadásra, a másik meg az estire és engem a mozi bejáratánál átadtak egymásnak. Koncertek esetében ez a módszer persze nem működött, de amíg a nagynénémék is a városban éltek ezzel nem volt gond. Utána viszont nem nagyon maradt más választás, mint hogy én is mentem velük.

Hát így jutottam el életem első koncertjére (de legalábbis arra, amire emlékszem). Az ANK mozitermében minden hónapban volt Hobo klub, én egy ilyen előadáson voltam. Korán érkeztünk, a színpad szélénél kapaszkodva figyeltem ahogy a zenészek hangolnak, meg rendezgetik a hangszereket. Nem is nagyon vettem észre, hogy mennyire megtelt a terem, aztán egyszer csak elkezdődött a zene. Anyuék mellett álldogáltam, közel a színpadhoz, körülöttünk meg főleg gimnazisták és egyetemisták csápoltak buzgón. Remekül szórakoztam, elképesztett, hogy mennyire jó, ha a zene hangos.

Mi panellakásban éltünk és a zenék persze nem voltak ismeretlenek, mert Apuék mindig ilyesmiket hallgattak, de otthon ez a hangerő, vagy a nagyobb hangerő elképzelhetetlen volt. És én akkor ott rájöttem, hogy a rock lényege abban van, hogy hangos. Ha letekered a “volumét” megölöd a rockzenét.

Hobo egyébként nagy népnevelő volt a koncerteken és mivel onnantól kezdve én is rendszeresen jártam a szüleimmel, ezért az ő iránymutatásai alapján szocializálódtam koncert ügyileg. Fiatal voltam, így Földesnek egy csomó manírja máig úgy belém égett, hogyha más koncerten meglátom mindig görcsbe rándul a gyomrom. Például évekbe telt megszoknom, hogy más zenészek szerint nem ciki tapsoltatni a közönséget. Hobo anno keményen cikizte a kartársait, jó húsz évvel később éppen ezért volt nagy csalódás, amikor egy IH koncerten nekilátott tapsoltatni. Azóta nem szeretek Hobora menni, talán kétszer voltam még.

De Hobo volt az, aki a hangerőn kívül a szövegekre is felhívta a figyelmemet (és mellékesen ellökdösött a vers olvasás irányába is, amiért örökké hálás lehetek). Számomra azóta is vannak remek rockzenék, meg az igazán kiváló darabok, amiknek nem csak a zenéje, hanem a szövege is megfog.

Az első koncert vége felé aztán Hobo is kiszúrta, hogy a színpad szélébe csimpaszkodva figyelem a koncertjüket és a szám közben odatérdelt mellém és megsimogatott. Emlékszem, hogy Anyám ex-tanítványaiban ez mély irigységet váltott ki én meg csak szimplán zavarba jöttem.

Szóval ilyen mosztalgikus emlékek jártak a fejemben tegnap este, amíg hallgattam, ahogy a Jenő anekdotázik a környékről, az első számok születéséről és természetesen elcitálja, hogy az Európa Kiadó nem az a zenekar, akitől csak úgy számokat lehet kérni.

Az Európa Kiadót is gyerekkoromban hallottam először, Apunak volt egy piros BASF kazettája, aminek az egyik oldalán Méhes Marietta és a Trabant számok voltak, aztán valamelyik közkézen forgó EK lemez. Sokat hallgatta és így aztán én is. Szerettem a dalok lüktetését, de akkortájt még inkább az A oldalon levő Trabant számok, például a Ragaszthatatlan szív jobban tetszettek. Aztán ahogy kezdtem felnőni elkezdtem menőnek érezni a megfogtam egy pincérnő mellét jellegű sorokat és főleg ezek okán hallgattam a Popzene albumot.

Kirschner Péter a B32-ben
Kirschner Péter a B32-ben

Igazából mindegyik akkortájt hallgatott album minősége szar volt. Másolt kazetták, amiken főleg magnóval felvett koncertek szóltak. Vagy olyan “stúdiófelvételek”, mint a Love 82, ami már eredetileg sem volt igazán jó hangzású. Érdekes, hogy a Popzene album is ezer sebből vérzik, de még mindig a leghallgathatóbb minőségű.

Ez lehet az oka annak is, hogy amikor megpróbáltam később másoknak megmutatni az Európa Kiadót, akkor egyáltalán nem érezték át a nagyszerűségét az egésznek, nem hallottak mást csak hogy ez csörömpöl és szarul szól.

Élőben az Európa Kiadót az EU csatlakozási koncerten láttam, pontosabban utána volt egy turnéjuk az országban és játszottak Pécsen is, az Egyetemi Klubban. Egészen meglepő élmény volt, hogy milyen jól szól az egész. A Romolj meg például egy olyan felvételen volt meg nekem, amin ugrott a tű, máig ha hallgatom a dalt várom azt az ugrást. Ott meg tisztán szólt minden. Hatalmas élmény volt.

Azóta rendszeresen járok az EK koncertjeire és igyekeztem a lehető legjobb minőségben megszerezni a dalaikat, de még mindig a legjobb a koncert. Nagyon jó lenne, ha szépen kiadnák valami 2-3 lemezes koncert válogatáson a régi dalaikat is, mert ezek a számok mostanra lettek igazán jók. A zenekar is szépen összeszokott, sokkal profibban játszanak, mint korábban és az áthangszerelések is jót tettek a daloknak. A szövegeknek meg az tett jót, hogy mostanra nem csak az tetszik bennük, hogy megfogják a pincérnő mellét, hanem az érzések, amiket keltenek bennem. Nem versek, remek dalszövegek.

A rock zene akkor jó, amikor állsz a színpad előtt és elsöpör a hangerő, átmos a zene és kilúgoz belőled minden más érzést, csak a lüktetés marad és a többi ember ahogy ritmusra mozdul. Ilyenkor lehunyom a  szemem és nem is látok semmit, teljesen nirvana közeli állapot. Az Európa Kiadó vasárnap este újra elvitt erre az utazásra, igaz nem álltam, csak ültem, de a legtöbben nem tudtak megmaradni a fenekükön a teremben.

Amikor vége lett a ráadásnak és kisétáltam a langyos újbudai éjszakába Pajor Tamás sora jutott az eszembe: a rock and roll az nem egy tánc.