#Tavasz hashtag


Ez a kép eredetileg az Instagramon jelent meg.

Régi hagyomány nálam a tavaszköszöntő virágfotó. Minden évben eddig egy kedves cseresznyefát fotóztam a Daróczi utcában, de idén egy fotó kedvéért nem megyek vissza oda. Így ezt a szép sárga bokrot fényképeztem idén. #tavasz #hellótavasz #budapest #flowerphotography #leafandpetal #mik #spring #canon #canonhun


A kép vágott verziója az Instagramon jelent meg.

#hangglider #budapest #spring #cloud #bluesky #canonhun #canon #dslr #photoofday #latergram #nofilter #mik

   Őri András - - hozzászólás





Majd egy év csúszással érkezett meg a Wallander negyedik, befejező évada. 2015 karácsonyán adták le a három epizódot és idén nyáron hozzánk is elért végre.

Az első három évadot szinkronosan néztük Zsófival, de a negyediket még nem adták le Magyarországon, most feliratosan követtük a megöregedett(?) Kurt Wallander utolsó kalandjait. Az első három évadnál nagyon zavart, hogy szörnyen ingadozott a hangerő az epizódokban, azt hittem ez a szinkron hibája, de úgy tűnik nem: a sorozat védjegye. Elég zavaró volt, hogy állandóan a távirányítón kellett matatni.

Az utolsó évad a megszokott három epizóddal jelentkezett, egyenként közel másfél órásak voltak. Az első rész volt a legjobb. Az afrikai sztori kilépett az eddig megszokott fakó-északi közegből, nagyon sok ponton különbözött az előtte leadott kilenc epizódtól. (A legtöbb rokonságot talán a rigai részekkel mutatta, úgy tűnik most jól állt a sorozatnak, hogy külföldre mentek.)

A lassúsága és a kiszámíthatósága ellenére valamiért jó ez a sorozat. Talán csak jó nézni a tépelődő főszereplőt, a svéd vidék kopárságát, azt a különös miliőt, ami annyira hideg, annyira puritán hogy én biztos nem bírnám jól érezni magam benne. A készítők mégis nagyon otthonosan lakják be ezt a közeget, hogy mennyire nem is működik az egész máshol, az a Rigában játszódó epizódból tűnik ki, ami egyértelműen a sorozat mélypontja.

We Are Creative Slaves, 2014 március

Wallander 4. évad

Már itt az első epizódban feltűnt, hogy Wallander élete is alaposan megváltozott. Eredetileg hozta a sablonos rendőr figurát az ivással és a vacak családi háttérrel. Hát mindkettőt sikerült levetkőznie végre. Egyrészt cukorbeteg lett, így nem iszik, másrészt normális kapcsolatot alakított ki a lányával és az unokájával.

A második epizód gyakorlatilag összefüggő történetet alkotott a fináléval, bár volt nyomozás, két megoldott bűnügy, de a hangsúly már nem a nyomozáson volt, hanem a karakter és a sztori lezárásán.

Spoileres tartalom

Az utolsó epizódban ugyan még megoldja a problémát, de ez már főleg a karakter állapota miatt nagy fegyvertény, maga a bűnügy nem túl izgalmas, nem is annyira bonyolult. Ez az évad gyengesége, egy krimi sorozat, ami már nem a bűnügyet helyezi előtérbe nem túl érdekes.

A Wallander negyedik évada ettől függetlenül élvezhető volt, szívesen néztem, de ez főleg a karakternek, Branagh remek színészi játékának volt köszönhető. És persze annak, hogy tudtam: itt most lezárják az egészet és érdekelt a vége.

Úgy fogalmazható meg a legjobban, hogy Wallander fanoknak kötelező, egyébként be kell látni, hogy egy közepes évad lett. Szomorú és méltánytalan befejezéssel.

Reklám (x)

már megint a forradalom

Időjárás: piszok meleg, igazi nyár, aztán háromtól esős, zivataros

Reggel Zsófi elment az érsebészhez, azzal, hogy most foglalt időpontja van (mint eddig is mindig) és most ő az első, szóval maximum két óra és itthon lesz. Jó, mondtam én, úgy legyen, de beszéljük meg mit adok a gyerekeknek ebédre.

Miután elment rendet raktam a konyhában és megfürödtem. Cili kérésére letöltöttem a Némó nyomában című Disney opuszt, így nyugiban tudtam hajat mosni. Miután elkészültem rövid negyven perc alatt felöltöztettem, átpelenkáztam mindenkit, aztán összekaptam a tízóraira szánt kiflit, megtöltöttem itallal a kulacsaikat. Ez után újra elkezdtem felkeresni a gyerekeket a lakás különböző zugaiban és igyekeztem egy helyre terelni őket, hogy felöltözzünk. Küzdelmes 30 perc után ez is sikerült.

Az a tíz perc már elröpült, mire minden gyereket, biciklit, motort, elemózsiát magammal cipelve bezártam az ajtót, a rácsot a hevederzárat, lecipeltem mindent és mindenkit a lépcsőn, ki az utcára. Éppen felpakoltam a gyerkőcöket a biciklire és motorra, megigazítottam a hátizsákot, amikor rájöttem, hogy két dolgot hagytam otthon:  a kiflijüket és az én italomat. Úgy döntöttem egyszerűbb lesz vennem két kiflit út közben, mint újrakezdeni az egész hajcihőt.

A két gyerekkel sétálni menni, ha bicikliznek izgalmas feladat. Hiába nevelem őket folyton, amint nyeregbe pattannak megszűnik számukra a gyalogosok társadalma és úgy érzik, hogy egyedül vannak a járdán. Dávid ezt azzal tetézi, hogy nem igen érdekli mi van előtte, sokkal jobban szeret kifacsarodott fejjel oldalra vagy hátranézni miközben vadul hajtja magát, én meg kiabálok neki, hogy lassíts, állj, előre nézz, meg hasonló, számára teljesen badar dolgokat.

Csak annyit mondanék, hogy eddig a csodával határos módon mindig sikerült a járókelőknek nemtől és életkortól függetlenül időben elugraniuk.

Az első állomásunk a Copy General volt, ahol kinyomtattam, aztán kitöltöttem, aztán bescaneltettem az Origo számára azt a formanyomtatványt, amire majd kiadják a Sprintes pénz nyereményemet. Jó hely ez a Copy General, segítőkészek és az se nagyon zavarja őket, ha két szeleburdi gyerek a megállítótáblaként funkcionáló figurát tologatja fel-alá az üzletben. (Pedig igyekeztem kordában tartani őket, de mondták hogy hagyjam csak, aranyosak.)

A következő megálló a Móricz alatti aluljáró volt. Ugyanis két gyerekkel és a járműveikkel egyszerre átkelni a zebrákon nem egyszerű feladat, nagyon megörültem, hogy egy rakás lámpát, villamost és autóst egyszerűen megúszok két lépcsőzéssel. Amivel nem számoltam, hogy a néptelen szombat délelőttön az aluljáróban nincs senki, csak egy álmos BKV ellenőr; és így a két gyerek remek bicikliző pályának találja majd a kihalt területet. Volt egy kis nézeteltérésem a két ivadékkal, hogy most már ideje lesz leszállni a drótszamarakról és feljönni a lépcsőn szépen.

És ahogy felértünk helyből jött a következő feladat, be a körtéri Sparba, megértetni Dáviddal, hogy odabent nem lehet motorozni. Megvettük a két zsömlét, amit kinéztek

(5 perc válogatás, részemről azt szajkózva, hogy nem szabad hozzányúlni, csak mutass rá)

aztán amíg sorban álltunk megvágtak még két Kinder tojásra is. Éktelen visítás közepette mentünk ki az üzletből, mert Dávid azonnal szerette volna a tojást és a kenyeret egyszerre. Odakint megegyeztünk, hogy a kenyeret kapja most meg, a tojás majd ebéd után. Kezükbe nyomtam a két zsömlét és ekkor már tudtam, hogy én egy barom vagyok. Tele kézzel nem tudnak biciklizni. A Feneketlen tóig a menetünk a következőképpen nézett ki:

Cili elől, ugrándozva és tele szájjal angol mondókákat énekelve fonetikusan, hogy még a Deák Bill is megirigyelhette volna.

Utána Dávid, figyelmét a zsemle és a Villányi út végén sorakozó buszok közt osztva meg. Elégedetlenül magyarázva, hogy nem, nem, kész, Apaaa, kéész. Ez azt jelenti, hogy állnak a buszok, nem mennek tovább és, hogy nézzem meg ez felháborító.

A sor végén én megyek, igyekszem nem felbukni Dávidban és közben rávenni Cilit, hogy ne szaladjon el, egyik kezemben egy piros műanyag motor, másikban egy narancssárga és egyre nehezebb bicikli. Ha egy pillanatra abbahagyom a válaszolgatás és a felháborodást a BKK beszállítóinak restségén, akkor végem.

A tópartra érve (két lépcsősor) lebeszéltem Cilit, hogy felmásszon a Magyar Ifjúság kétes tisztaságú emlékművére, inkább megálltunk a tó végében, hogy befejezzék végre a falatozást és körbe biciklizhessék a tavat, ami jövetelünk voltaképpeni célja volt. A környék összes galambja viszont kiszúrta, hogy itt etetés lesz, így aztán a futók legnagyobb örömére a két gyerek a maradék zsömlét jószívűen megosztotta a galambokkal és egy uszkárral. A futókat az zavarta, hogy a galambok ellepték miatta a futópályát és ha közibük szaladtak, akkor két felháborodott gyerek átkai kísérték őket. Én csendben meghúzódtam.

Egy idő után elfogyott a kenyér, amit a gyerekek és a galambok is csalódottan konstatáltak. Én viszont ellenálltam annak az ostromnak, hogy vegyek kacsatápot és majd azzal etetik tovább a szárnyasokat (értelmi szerző Őri Cecília). Úgy éreztem, hogy a Sparos zsömlével megtettem már a magamét a környék madaraiért. Viszont elindulhattunk végre biciklizni. Cili szerette volna közelebbről megnézni a tó másik oldalán levő szökőkutat. Miután ezt a programpontot kipipáltuk rávettek, hogy menjünk át a játszótérre.

Itt letettük a motorokat és Cili elhúzott csúszdázni és mászókázni én meg sorban álltam a kisgyerek hintánál Dáviddal. Kettőnk közül az egyikünk elég ideges volt, mert lassan kerültünk sorra. Egy csomó szláv beszédű ember volt aznap a játszótéren hatalmas bőröndökkel, vaslogikával megfejtettem, hogy a közeli Flamenco hotelból kellett eljönniük 10-kor és a buszuk még biztosan nem indult el haza, így a gyerekeik lefoglalják a hintát. Maradtak volna otthon. :)

Viszont miután sikerült elfoglalni a hintát és mindketten megnyugodtunk, bizonyos hírnévre tettünk szert azzal, hogy az új hinták biztonsági zárját a filigránabb anyukák nem tudták becsatolni és miután egyszer felajánlottam a segítségemet onnantól híre ment, hogy engem kell megkérni erre a feladatra. Volt egy olyan előnye, hogy amikor Cili sírva érkezett, hogy a fiúk nem engedik felmászni a csúszdás mászókára, mert az most gőzmozdony és már nincs az állomáson, akkor az aktuális hinta partner felügyelt Dávidra míg én elsimítottam a masinisztával az ügyet. Piszok kis maffiózó volt, de én nyertem.

Telefonon megtudtam közben, hogy Zsófinak nem úgy alakult az élete, ahogy ő várta, hanem ahogy én sejtettem. Így aztán nem jön utánunk a játszótérre, hanem hazasiet és közben bevásárol, megmelegíti az ebédet. Időben indultunk haza, lévén, hogy a táv nem lett rövidebb és a zebrák és útkereszteződések száma is konstans maradt. Egy játszótérről elindulni nem tűnik nagy feladatnak, de Jaltában könnyebb tárgyalópartnerek ültek egymással szemközt, mint Cili és Dávid, amikor arról vitáztok, hogy hány csúszdázás lehet még indulás előtt.

A hazafelé út, az újra üres aluljárót leszámítva, eseménytelen volt.

Itthon aztán ettek vidáman, szerető anyjuk krumplipürével és halrudacskával várta a csapatot. Cili a krumplit elutasította, de cserébe bőven evett csokoládét, Dávid meg egy idő után álmosnak érezte magát és elvittem aludni. Mikor sikerült letennem az ágyába végre mi is asztalhoz ülhettünk Zsófival. Gyorsan kellett lapátolni, mert kettőre már a Március 15. téren kellett lennem.


Nagyon jó ötlet volt a szervezőktől, hogy felkérték a résztvevőket kötözzék mindenhová fel a kockás szöveteket, amiket hoztak a megmozdulásra. Az Erzsébet-híd végig lett kötözve, voltak olyan lelkes tüntetők, akik csimpánzokat megszégyenítő módon másztak fel magasabb pontokra, hogy elérhetetlenebb legyen a tiltakozásukat szimbolizáló drapéria.

Jó volt látni, hogy megint mennyi ember eljött. Jóval homogénebb sokadalom volt ez, mint a március 15.-én felsorakozó tömeg. Szerintem főleg tanárok voltak jelen és diákok. Főleg idősebbek és nagyon fiatalok. Hiányoltam a tömegből a generációmat, az aktív harmincasokat és negyveneseket, a potenciális szülőket.
Én újra ugyanazért mentem ki, mint eddig is minden Tanítanék megmozdulásra: a két gyerekem jövőjét féltem, szeretnék mindent megmozgatni azért, hogy ne egy elcseszett iskolában vegyék el a jövőjüket. Szülőként a minimumnak érzem, hogy ott legyek.

Enyhe meglepetéssel fogadtam, hogy a tanításról és iskolákról már elég kevés szó esett, legalábbis amik eljutottak hozzám az esőben, zivatarban és az erre az időjárásra alkalmatlan hangosításban. A Tanítanék mozgalom eljutott oda, ahova 2012-ben már más civil szervezetek is, hogy nem tetszik a rendszer. Nem meglepő módon ebben a helyzetben ugyanazt a választ találták maguknak, amit anno a milla is: Orbánéknak menniük kell.

Ezt egyébként megmondtam volna ingyen és bérmentve előre is. Az első Tanítanék tüntetéseken volt is egy mondat, amire már akkor felkaptam a fejemet. A tömeg elkezdte skandálni az Orbán takarodjot, mire Pukli kiszólt nekik, hogy nem erről van szó, még. Nekem a Várkert Bazár előtt ma nagyon úgy tűnt, hogy már nincs is másról szó. És ez egyszerre félelmetes és jó is.

Jó, mert a Tanítanék mozgalom az eddigi próbálkozók közül a legintellektuálisabb, legátgondoltabb és legtökösebb szerveződés. Viszont minden eddigi erejét és elképesztően széleskörű támogatottságát abból nyerte (jórészt), hogy szakmai célokért küzdött.

Félelmetes, mert újra ott állunk, hogy valaki belekezd a Fidesz rezsim bontásába. Mekpökdöste a tenyerét és azt mondta, hogy utánam. Dehát az elmúlt években ilyenre már akadt sok példa, egytől egyig csúfos kudarccal. Én féltem a Tanítanék mozgalmat ettől a váltástól és féltek kicsit mindenkit, aki most fellelkesült, mert a Tanítanék sem lépett tovább a következő, az elsőnél is lényegibb lépésre, hogy mi lesz azután, ha a rendszer már nincs.
Erőteljes és lelkesítő, ahogy beleállnak a küzdelembe, de mielőtt beleállnak jó lenne tudni, hogy mit akarnak elérni.

Kíváncsian várom.


Vasárnap este életem első olyan Európa Kiadó koncertjén vettem részt, ahol ülni kellett. Nagyon fura élmény volt, de miközben üldögéltem a B32 színház termében az oldalsó pódiumon (rohadt kényelmetlen volt) a zene mellett jutott időm kicsit nosztalgiázni is.

Az elmúlt pár évben, mióta a lányunk megszületett se az időm, se az anyagi helyzetünk megváltozása nem tette lehetővé, hogy olyan élénken kövessem a magyar rockzene mindennapos életét, mint korábban tettem. Pár éve még rengeteget jártunk koncertre. Lovasi aktuális projektjeire, Vad Fruttik, Quimby, Satöbbi, Timur Lenk, Európa Kiadó, Pluto, Biorobot, az időszakosan vissza-visszatérő Hiperkarma. Néha egy-egy Rammstein, ha épp itt jártak. Jó volt, és a hirtelen felsorolásból egy csomó minden kimaradt.

Mostanában arra megyek el, aminél van esély rá, hogy nem sokszor játszik már és ezzel egy életre hagynám ki a lehetőséget. Ha Európa Kiadó van a városban, akkor tuti, hogy én ott vagyok. Azt hiszem szép lassan a kedvenc zenekarom lett.

Szóval, amíg üldögéltem és figyeltem ahogy Menyhárték tüzelik a kezdetben fegyelmezetten üldögélő közönséget, az járt az eszemben, hogy milyen is volt életem első koncertje. Ehhez megint kell egy kis körítés, nézzétek el nekem.

Menyhárt Jenő a színpadon 2016. május 22.-én
Menyhárt Jenő a színpadon 2016. május 22.-én

Pécsen születtem és életem első 24 évét ott is éltem le. A szüleimen kívül a családból csak anyai nagynénémék éltek velünk egy városban, de amikor hét éves lettem ők is elköltöztek Budapestre, így teljesen egyedül maradtunk Anyuékkal hárman. Ha a szüleim moziba akartak menni, akkor az egyikük elment a délutáni előadásra, a másik meg az estire és engem a mozi bejáratánál átadtak egymásnak. Koncertek esetében ez a módszer persze nem működött, de amíg a nagynénémék is a városban éltek ezzel nem volt gond. Utána viszont nem nagyon maradt más választás, mint hogy én is mentem velük.

Hát így jutottam el életem első koncertjére (de legalábbis arra, amire emlékszem). Az ANK mozitermében minden hónapban volt Hobo klub, én egy ilyen előadáson voltam. Korán érkeztünk, a színpad szélénél kapaszkodva figyeltem ahogy a zenészek hangolnak, meg rendezgetik a hangszereket. Nem is nagyon vettem észre, hogy mennyire megtelt a terem, aztán egyszer csak elkezdődött a zene. Anyuék mellett álldogáltam, közel a színpadhoz, körülöttünk meg főleg gimnazisták és egyetemisták csápoltak buzgón. Remekül szórakoztam, elképesztett, hogy mennyire jó, ha a zene hangos.

Mi panellakásban éltünk és a zenék persze nem voltak ismeretlenek, mert Apuék mindig ilyesmiket hallgattak, de otthon ez a hangerő, vagy a nagyobb hangerő elképzelhetetlen volt. És én akkor ott rájöttem, hogy a rock lényege abban van, hogy hangos. Ha letekered a “volumét” megölöd a rockzenét.

Hobo egyébként nagy népnevelő volt a koncerteken és mivel onnantól kezdve én is rendszeresen jártam a szüleimmel, ezért az ő iránymutatásai alapján szocializálódtam koncert ügyileg. Fiatal voltam, így Földesnek egy csomó manírja máig úgy belém égett, hogyha más koncerten meglátom mindig görcsbe rándul a gyomrom. Például évekbe telt megszoknom, hogy más zenészek szerint nem ciki tapsoltatni a közönséget. Hobo anno keményen cikizte a kartársait, jó húsz évvel később éppen ezért volt nagy csalódás, amikor egy IH koncerten nekilátott tapsoltatni. Azóta nem szeretek Hobora menni, talán kétszer voltam még.

De Hobo volt az, aki a hangerőn kívül a szövegekre is felhívta a figyelmemet (és mellékesen ellökdösött a vers olvasás irányába is, amiért örökké hálás lehetek). Számomra azóta is vannak remek rockzenék, meg az igazán kiváló darabok, amiknek nem csak a zenéje, hanem a szövege is megfog.

Az első koncert vége felé aztán Hobo is kiszúrta, hogy a színpad szélébe csimpaszkodva figyelem a koncertjüket és a szám közben odatérdelt mellém és megsimogatott. Emlékszem, hogy Anyám ex-tanítványaiban ez mély irigységet váltott ki én meg csak szimplán zavarba jöttem.

Szóval ilyen mosztalgikus emlékek jártak a fejemben tegnap este, amíg hallgattam, ahogy a Jenő anekdotázik a környékről, az első számok születéséről és természetesen elcitálja, hogy az Európa Kiadó nem az a zenekar, akitől csak úgy számokat lehet kérni.

Az Európa Kiadót is gyerekkoromban hallottam először, Apunak volt egy piros BASF kazettája, aminek az egyik oldalán Méhes Marietta és a Trabant számok voltak, aztán valamelyik közkézen forgó EK lemez. Sokat hallgatta és így aztán én is. Szerettem a dalok lüktetését, de akkortájt még inkább az A oldalon levő Trabant számok, például a Ragaszthatatlan szív jobban tetszettek. Aztán ahogy kezdtem felnőni elkezdtem menőnek érezni a megfogtam egy pincérnő mellét jellegű sorokat és főleg ezek okán hallgattam a Popzene albumot.

Kirschner Péter a B32-ben
Kirschner Péter a B32-ben

Igazából mindegyik akkortájt hallgatott album minősége szar volt. Másolt kazetták, amiken főleg magnóval felvett koncertek szóltak. Vagy olyan “stúdiófelvételek”, mint a Love 82, ami már eredetileg sem volt igazán jó hangzású. Érdekes, hogy a Popzene album is ezer sebből vérzik, de még mindig a leghallgathatóbb minőségű.

Ez lehet az oka annak is, hogy amikor megpróbáltam később másoknak megmutatni az Európa Kiadót, akkor egyáltalán nem érezték át a nagyszerűségét az egésznek, nem hallottak mást csak hogy ez csörömpöl és szarul szól.

Élőben az Európa Kiadót az EU csatlakozási koncerten láttam, pontosabban utána volt egy turnéjuk az országban és játszottak Pécsen is, az Egyetemi Klubban. Egészen meglepő élmény volt, hogy milyen jól szól az egész. A Romolj meg például egy olyan felvételen volt meg nekem, amin ugrott a tű, máig ha hallgatom a dalt várom azt az ugrást. Ott meg tisztán szólt minden. Hatalmas élmény volt.

Azóta rendszeresen járok az EK koncertjeire és igyekeztem a lehető legjobb minőségben megszerezni a dalaikat, de még mindig a legjobb a koncert. Nagyon jó lenne, ha szépen kiadnák valami 2-3 lemezes koncert válogatáson a régi dalaikat is, mert ezek a számok mostanra lettek igazán jók. A zenekar is szépen összeszokott, sokkal profibban játszanak, mint korábban és az áthangszerelések is jót tettek a daloknak. A szövegeknek meg az tett jót, hogy mostanra nem csak az tetszik bennük, hogy megfogják a pincérnő mellét, hanem az érzések, amiket keltenek bennem. Nem versek, remek dalszövegek.

A rock zene akkor jó, amikor állsz a színpad előtt és elsöpör a hangerő, átmos a zene és kilúgoz belőled minden más érzést, csak a lüktetés marad és a többi ember ahogy ritmusra mozdul. Ilyenkor lehunyom a  szemem és nem is látok semmit, teljesen nirvana közeli állapot. Az Európa Kiadó vasárnap este újra elvitt erre az utazásra, igaz nem álltam, csak ültem, de a legtöbben nem tudtak megmaradni a fenekükön a teremben.

Amikor vége lett a ráadásnak és kisétáltam a langyos újbudai éjszakába Pajor Tamás sora jutott az eszembe: a rock and roll az nem egy tánc.


Időjárás: maradt a hideg, de legalább napos

Annyira kellene a pénz, hogy úgy döntöttem megint belevágok ebbe a ReBlog versengésbe. Most megadott szavak/témák köré kell blogbejegyzéseket írni. A mainak örültem, elég könnyű volt és azóta is folyamatosan pörög, kint van Origo címlapon is, szóval sikerült jót csinálni azt hiszem.

De azért nagyon vicces, hogy miként szerkesztik át klikkvadászra a címeket. Én azt adtam neki, hogy az Első választások. A blogketrecben ez lett belőle:

9 évesen az SZDSZnek kampányoltam az első választásokon
A bicskám mentette meg az estét.

Elismerem: ütősebb. Az Origo címlapot viszont már nem is értem: ott egyszerűen köze nincs a címnek az eredetihez

Továrisi konyec?
Hogy a fenébe ne! :DDDDDDDDDDDDD

screencapture-azelsosprint-reblog-hu-1463598380103

Mindenesetre fura, dehát ilyen ez a show business.

A napom legjobb része az volt, hogy hazaértem és mindkét gyerek egymással versengve igyekezett megszeretgetni engem. Alig tudtam Zsófinak köszönni már húztak a nagyágyra, hogy birkózzak velük.  Ez mindent megér.


A Pilvax közből érkeztünk Anyuval a Hősök terére, majd egy órával a tüntetés bejelentett kezdése előtt. Már akkor nagyon hideg volt és a szemerkélő esőben jól átfagytunk, így elsétáltunk pár utcával arrébb és egy étteremben várakoztunk, forró tea és gesztenye püré mellett.

Még így is korán mentünk ki, szerettem volna ha jó helyünk van. Éppen akkor állt be a felvezető autó, Nagy Bandó még deklamált a téren, de már akkor is elég sok esernyős-kokárdás ember bámészkodott. Aztán elindult az autóról a zene: többek közt Janis Joplin és a Rolling Stones dalai hozták hangulatba a gyülekezőket.

Aztán hirtelen jött a pillanat és elkezdett özönleni a tömeg. Minden irányból emberek jöttek, folyóként kanyarogtak minden felé. A rendőrök leállították a forgalmat és mi is kimerészkedtünk Anyuval a sugárútra. A lenti kép éppen ekkor készült.

Gyülekeznek a tüntetők a Hősök terén. Fotó: <a href=
Őri András – 2016″ width=”600″ height=”600″ /> Gyülekeznek a tüntetők a Hősök terén. Fotó: Őri András – 2016

Kicsit lassan indult el a tömeg. Nem értettük miért, de nekilódult aztán megállt. És ezt legalább tízszer eljátszottuk, a végén már majdnem a Bajza utcai megállónál voltunk. Akkor még nem jöttem rá, hogy mi történik, de később az Internet megmagyarázta: megtelt a Hősök tere és előre kellett vezetni az embereket.

Végül jó 20 perc késéssel indult el a menet. Kerülgettük a pocsolyákat, igyekeztünk a jobb szélen maradni, mert a barátainkkal azt beszéltük meg, hogy az Oktogonnál csatlakoznak. A találkozáshoz a Burger King előtti sarkot választottuk, ezért kellett a jobbra tarts. Ennek megvolt az a piszok nagy hátránya, hogy mindenki elkezdett beelőzni és a remek front helyünk hamarosan a múlté lett. Egyre hátrább szorultunk, az Oktogonnál aztán kiderült, hogy a barátaink nem vártak meg, hanem majd találkozzunk a Kossuth-téren. Ez elég bosszantó volt.

Pocsolyák és esernyők, fotó: Őri András 2016
Pocsolyák és esernyők, fotó: Őri András 2016

Az Alkotmány utcánál már tudtuk, hogy rengetegen vagyunk (újból az Internet segített ki), az embereket szétterelték a párhuzamos utcákba is, így a tömeg három pontról kezdte feltölteni a Kossuth teret. Mi Anyuval a Néprajzi Múzeum előtt találtunk helyet magunknak. Jó kilátásunk volt, jól hallottunk mindent. Az egyetlen negatívum az volt, hogy égett a többi tüntető miatt az arcom, mert a Múzeum előtti zöld terület bokrait, virágait gondolkodás nélkül taposták le. Szerintem ez nagyon paraszt cselekedet volt, nem pusztítani mentünk oda.

Vonulunk a Parlament felé. Fotó: Őri András - 2016
Vonulunk a Parlament felé. Fotó: Őri András – 2016

A beszédek nagyon jók voltak. Öregszem vagy mi, de a fekete ruhás nővér szavaitól egészen elérzékenyültem. Nem az első ilyen élményem mostanában. Azt kell, hogy mondjam, amióta tüntetni járok ezek a tanár demonstrációk messze kiemelkednek a többi közül. Nem hiába, a pedagógusok értelmes emberek, műveltek és ez látszik az egész szervezésen. Van céljuk, tudják miért viszik ki ezt a rengeteg embert. Értelmes, összefüggő mondatokban világosan fogalmazzák meg a gondolataikat és követeléseiket. Kitartóak és elszántak.

Az általános sztrájk belengetése nem volt meglepetés számomra, kb. ezt vártam. Véleményem szerint ez az egyetlen lehetőség nekik és az országnak is. Ha most nem állunk be mögéjük és ennek folyományaként nem állunk ki magunkért, akkor lőttek a demokráciának. Veszélyes játszma lenne ez, ha nem lenne alternatíva nélküli. Ha a pedagógusok vesztenek, akkor Orbán nyer. És ez annyira megerősíti, hogy onnét már nincs megállás. Mostantól dupla vagy semmit játszunk.

Annyit mondhatok, hogy rajtam nem múlik. Ha rajtad sem, akkor már kezdhetünk reménykedni.

Kossuth-tér március 15. Fotó: Őri András 2016
Kossuth-tér március 15. Fotó: Őri András 2016
Kossuth-tér március 15. Fotó: Őri András 2016
Kossuth-tér március 15. Fotó: Őri András 2016