Boldog szülinapot, VMC!

Az elmúlt években ezen a napon igyekeztem a VMC szülinapjára összedobni valami visszatekintést, hogy mit és miért csináltunk az elmúlt évben. Úgy látom idén ezt senki nem tette meg miután én elmentem. Viszont nekem a naptáramban ott villogott az értesítés, hogy el ne felejtsem.

Boldog szülinapot, VMC!

36

Harminchat évesnek lenni jó és fárasztó dolog.

Na, úgy tűnik újra lepörgött egy év, de milyen év! Az elmúlt években arról írtam a blogomban minden születésnapomon, hogy alapvetően nyugodt, rendezett és kiszámítható életet élek és ez milyen jó. Amikor 34 voltam akkor nagyon elégedett voltam magammal, úgy éreztem pont jól vagyok. Tavaly már kicsit éreztem az öregedést és ez idén se fordult vissza. Kezdek attól tartani, hogy ez már csak romlani fog, de ez maradjon köztünk.

Nem tudom, hogy mikor voltam annyira fáradt, mint ahogy most érzem magamat. Tavaly tavasztól kezdve nagyon ideges, nagyon átmeneti volt az életünk. Költözés, lakásfelújítás, költözés és éppen mire azt gondolhattam volna, hogy akkor most lehet kicsit lenyugodni és kipihenni mindent, na pont addigra vált égetően szükségessé, hogy új munkát találjak. Hidd el nekem, ha nem tudnád, az se egy leányálom.

De a fentiek mindegyike egy közös origóból ered, hogy az elmúlt években méltatlanul rosszul kerestem a munkahelyemen. Ezt egy ideig kárpótolta, hogy tanulhattam mellette, aztán az, hogy élveztem a munkámat és rengeteg szabadságom volt benne. De az elmúlt pár évben, mióta gyerekeink vannak a pénz bizony kezdett egyre fontosabbá válni. Az külön kellemetlen volt, hogy a munkahely is megváltozott körülöttem, előbb a mozgásterem veszett el, aztán a szeretetem a cég iránt, majd szép lassan már csak munka lett abból, ami éveken át szórakozás volt. Ez persze nem akkora baj, ha megfizetik, de erről természetesen szó sem volt.
Szóval ebből következik, hogy a lakásfelújítás, a költözés, a gyereknevelés alapvető problémái mind oda vezethetőek vissza, hogy 35 évesen még mindig nem voltam, vagyok teljes értékű családfenntartó.

Pedig az életem többi része tényleg rendben van, nem kellene idegeskednem. A házasságunk úgy tűnik kiállta a hetedik év próbáját is, Zsófival jó párost alkotunk. (Azért remélem ő is így gondolja.) Ennyi idő után, 2000 karácsonya előtt pár héttel jöttünk össze, már azért kiismertük egymást. Hibáink, ópárdon: hibáim, a mindennapok apró-cseprő bosszúságai, amik elszállnak, mint a szavak, amiket kiváltottak.
Ott van a két gyerek. Hát rájuk sem lehet egy szavam sem. Azért szokott persze, de az csak a zord Apa álarca miatt van, alapvetően bármire rá tud venni a két csibész. Mindig váltakozó, hogy éppen apásak vagy anyásak, de időről időre rájövök, hogy mindkettőnek mennyire fontos vagyok és ez egy nagyon jó érzés.

Elég sokat idegeskedtem azon, hogy mennyire tudok majd megfelelő apaképként funkcionálni, de mostanra rájöttem, hogy ez úgyse eltervezhető előre. Igyekszem velük az ésszerű keretek közt maradva inkább egyenrangúként bánni, mint főnökként. Amikor ez nem megy, akkor persze nehéz pillanataink vannak. :)

Az elmúlt év erősen megtépázta a családot egyébként, elmentek az utolsó nagyszüleim, egymás után ketten, gyorsan. Bár kevés kapcsolatom volt velük, de sokkal jobban megrázott a haláluk, mint korábban bármelyik családtag elvesztése. Úgy tűnik az évek előrehaladtával ezt is jobban átérzi az ember.

Tavaly arról is panaszkodtam, hogy hiába buzog bennem egy rakás kreatív energia egyszerűen nem tudom kiélni őket, mert nincs rá időm, módom. Ez nem változott, az energiák itt vannak bennem és amit tavaly januárban elterveztem első lépésnek azt gyakorlatilag mostanra sikerül befejeznem. Két-három hónapot szántam rá és másfél év lett. A saját keretrendszerem megléte persze gyorsít a dolgaimon, de az idő hiányával nem tud mit kezdeni. Szeretnék eljárni fotózni éjszaka, szeretnék elkészíteni két mini-siteot, folytatni a naplóim könyvbe tördelését. Nem sok esélyem van rá. :) Ha idén végzek a blogommal és a grid dokumentálásával már nagyon elégedett lehetek.

De mindezek igazából eltörpülnek amellett, hogy az elmúlt évben rádöbbentem egy mindennél sokkal nagyobb változásra magamban: ráébredtem, hogy már nem vagyok fiatal. Erre sokban rásegített az álláskeresés is, amikor elmentem interjúkra, beültem egy csomó irodába majd mindenhol öreg voltam. Az én bizniszemben a fiatalok nagyon durván letolták a teljes pályát, huszonéves cégvezetők, pattanásos arcú, a kamaszkorból épp kinövő programozók. Basszus ezek az emberek az irodát az éjszakai szórakozás miatt délelőtt nyitják és este zárják. Mikor azon töprengtem, hogy mit csinálnak a gyerekeikkel, akkor rájöttem, hogy milyen messze vannak ők még ettől.
De ez csak az egyik része volt a sztorinak. A másik, hogy egész életemben ha az utcán járkáltam, akkor néztem a plakátokat. Milyen koncert, kinek van új albuma, milyen mozi, satöbbi. És egy ideje egy csomó ismeretlen szó van a neon betűkkel kiírva. Azt se tudom kit játszik a rádió. Hogy ki ma a menő. Megsúgom, a jelenlegi könnyűzenei életről gyakorlatilag halvány lila fogalmam nincsen. Nekem, érted? A könnyűzenéről! Na amikor erre rájöttem, akkor úgy éreztem, hogy lassan kezdhetik előszedni a lapátjukat a sírásók.

Kemény pillanat volt.

A tavalyi év egyik nagyon jó élménye a fogyókúra sikere volt. Sikerült 95 kg-ra lemenni, ami kicsit szomorúbb, hogy tartani nem sikerült, de most megint nagyon szépen csinálom. Éhes is vagyok, mint a fene folyamatosan. A leadott kilóktól nem csak testileg érzem jobban magam, gyorsabb is lettem, hanem lelkileg nagyon sokat számított. Kaptam egy adag olyan önbizalmat, amiről nem is tudtam, hogy megvan bennem. Sokat segítet amikor rá kellett készülnöm az állásinterjúkra, egyébként.

Az elmúlt évben volt még egy kényes téma, amin sokat bosszankodtam, de ami közvetve új távlatokat nyitott meg előttem. Vagy talán inkább csak ráébresztett egy méltatlanul elhanyagolt régire. Na, szóval a bélatelepi házról van szó, ami éveken keresztül nekem szívem csücske volt. Életem nem kevés óráját töltötte el azzal, hogy elképzelt lottónyereményeket költöttem a felújítására. Aztán tavaly tavasszal úgy tűnt, hogy a családban lezajló mozgások révén Apu megveszi a felét a nagynénéméktől és a régi álmok szép lassan elkezdhetnek valóra válni. A dolog, számomra máig érthetetlen módon esett kútba, különösen pikáns, hogy még az előtt, hogy kifejlődhetett volna.

Viszont ez az eset döbbentett rá arra, hogy ebben a kérdésben csak víziók vannak, realitásokból pont semmi. Viszont közben Apu megörökölte a nagyszüleim dunaföldvári nyaralóját. Egyszer elkezdtünk erről beszélgetni és abban állapodtunk meg, hogy megpróbáljuk azt kipofozni annyira, hogy használhassuk. Nem a Balaton, viszont a Duna és itt aztán a magunk urai vagyunk.
Jól hangzik, de rengeteg munka lesz vele, kellene egy jó adag idő rá. Azt hiszem amikor lejár a próbaidőm pár napot ki fogok venni a rossz időjárás beköszönte előtt, hogy kiganézzam a házat. Ha tudnék kicsit haladni vele a következő szezonra gyerek kompatibilissé lehetne tenni.

Tavaly úgy éreztem kicsit átmeneti életszakaszban vagyok, most úgy érzem, hogy ennek az átmenetnek a vége felé járok. Nem vagyok már fiatal, ezzel megbékéltem, de ha minden igaz most jönnek majd a legszebb aktív éveim a gyerekeimmel, meg a családommal.

És ezek remek kilátások, nem?

Egy éves az oriandras.hu

Egy éve, augusztus 21.-én írtam az első bejegyzést erre a blog felületre. Azt terveztem, hogy ez egy sokkal személyesebb, közvetlenebb, kevésbé magazin jellegű médiafelület lesz. Egy év után visszanézve ez sikerült. Még mindig vannak vadhajtásaim, amikor elmegyek túl ömlengő, fogalmazzunk úgy, hogy hivatalos stílusba (különösen a könyv és sorozat kritikák terén), de érzem magamban az erőt, hogy ezt is meg tudom változtatni.

Úgy érzem, hogy jobb így, komfortosabb nekem és sokkal inkább engem mutat, mint a korábbi blogom. Bár az ősz folyamán még azt gondoltam, hogy megpróbálom népszerűsíteni az oldalt, de erről szépen letettem és mostanra meghagytam a családi, baráti közönségnek az egészet. Meglepően sokan jelezték az elmúlt évben, hogy olvassák a bejegyzéseimet és tetszik nekik a váltás, jól jött a pozitív megerősítés.

  • 309 publikus blogbejegyzés (kép, mikroblog, idézet, link, blogcikk),
  • 25 fél-publikus tartalom és
  • 14 csak számomra látható, személyes napló született az elmúlt évben.

Jóval több tartalom, mint a korábbi felületen, a minőség persze nem arányos a mennyiséggel. Azért ebben az irányban haladok tovább.

 

35

Hát újra itt vagyok, eltelt megint egy év és a már tradicionális szülinapi blogomat írom. Az elmúlt években általában arról jelentettem, hogy boldog vagyok és szerencsés. Ez idén sem változott, az életem alapjai rendben vannak, Zsófi és a két gyerkőc egy biztos hátországot adnak.

Nagyon aranyosan ünnepeltek meg ma, mikor hazaértem egy rántotthusi tortával vártak, rajta 35-ös gyertya. Utána még finom túrótorta is jött, pedig hétvégén a nagy-családi bulin már felköszöntöttek, úgyhogy nem vártam semmit. Cili énekelt és rajzolt nekem, Zsófitól meg tanfolyamot kaptam a Maki food főzőiskolába.

Legjobb szülinapi torta! #specialbirthdaycake #cake #surprise

A photo posted by oriandras.hu (@oriandras) on

Jók meg rosszak

Az elmúlt évben sok változás volt az életemben jók és rosszak egyaránt. Legyünk túl a fekete levesen, ami egyértelműen a munka. Éveken át elégedett voltam a munkahelyemmel, bár a fizetés körül erős kompromisszumokat kellett hozni, de inspiratív, innovatív és barátságos légkör volt a jellemző. Sajnos az elmúlt hónapokban a hangulat is elromlott és érzésem szerint a lendület is megtört. Mindenhol vannak hullámvölgyek, persze, de attól tartok még nem vagyunk az alján. Évről évre nem fejeztünk be semmit, görgettünk magunk előtt fontos feladatokat és bele-belekaptunk mindig valami újba, mielőtt bármit lezárhattunk, végigvihettünk volna. Persze az egész túlnőtt rajtunk, a kijavítatlan hibák, a kommunikációs zavarok állandó problémákat okoznak. Mindenki frusztrált, ideges vagy csak végtelenül passzív. Nem tudom, hogy mikor fordul ez át, de azt hiszem, hogy amíg nem birkózunk meg a félbehagyott munkákkal, addig esélytelen, hogy bármi is javuljon.

Miközben az irodai élet nem annyira rózsás a saját munkáimmal is új utakat keresek. Nagyon jó tapasztalatok értek a múlt évben, rájöttem, hogy túlbonyolítottam a saját életemet egy csomó mindennel. Kitaláltam egy új utat, amihez egyre több eszközt gyűjtök össze, csak a szabadidőm hiánya miatt lassan haladok a megvalósítással.

Kevésbé kell ködösen fogalmaznom egy másik területen, elkezdtem dolgozni egy olyan projekten, ami szülőknek segít a digitális kor kihívásait leküzdeni. Van pár elkészült írásom a témában és úgy tűnik mások is szívesen bekapcsolódnának a dologba. Ha egyszer sikerül összeraknom ez egy igazán jó és közérdekű projekt lesz.

Egyáltalán nem közérdekű, de engem jól szórakoztat az új fotóblogom, a naponta új virágokat felvonultató Leaf&Petals. És ha már blog, tavaly sikerült megszabadulni a creativslave.hu domaintől, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni, ezzel újra definiáltam a blogomat is. Úgy érzem határozottan jót tett neki.

És ha már ilyen szépen átszivárogtam a pozitív változásokhoz, a való életben is nagyon sok újdonság van köröttem. Az például, hogy két gyerek apukája lettem – éppen egy éve – kezdetben sokkoló volt. Nem tudtam, hogy fog ez menni és néha még mindig csodálkozva figyelem magunkat, hogy egyben vagyunk és haladunk előre. Cili nagykislány lett, be nem áll a szája, egész nap énekel és csacsog, nagyon aranyos. Eszméletlenül muzikális, kíváncsi vagyok mi marad meg ebből nagyobb korára. Dávid meg egy meglepetés. Teljesen tankönyvi gyerek, ellentétben a nővérével, mindent időben csinál, mindent megeszik és olyan nagyon fiús, hogy néha aggódok mennyire tudok majd jó Apa lenni neki, én sosem voltam túl férfias. Ez a kölyök már most autó mániás, láthatóan erős, vidám; az előbbiekből rám csak az utolsó áll. Össze kell kapnom magam, attól tartok.

Szeptember óta Zsófival közösen diétázunk, aminek köszönhetően jobb formába kerültem, mint gimi óta bármikor. Bár az elején átmenetinek gondoltam a dolgot, hamar rájöttem, hogyha meg akarom tartani az új alakomat, akkor már sosem lehetek az a gondtalanul zabáló srác, aki voltam. Mivel túl sok energiát tettem már az egészbe ahhoz, hogy csak úgy hagyjam a fenébe ez azt jelenti, hogy új életstílust kell felvennem, már kaja terén legalábbis.
Átolvastam az elmúlt évek szülinapi írásait és valahol azt boncolgattam, hogy érzem a testemen az öregedést. Ez bizony így van most is, de sok mindenben az új életmód segített, hogy újra fiatalabbnak érezzem magam. Például jóformán megszűnt a gyomorégésem, ami tizenéves korom óta kínzott. Könnyebben és gyorsabban mozdulok, futok, és még erősödtem is valamennyit – hála a gyerkőcöknek és a rendszeres sétálásnak.

Mindezek mellett az öregedésnek vannak olyan jelei, amiket nem tudok máshogy kezelni, minthogy foglalkozni kezdek velük. Ez a feleségemnek úgy jött le, hogy piperkőc lettem, pedig csak több munkába kerül összetartani magam, mint korábban. Extra hajtóerő, hogy a gyerekeim a felnőttekkel  ellentétben nem udvariaskodják el a dolgokat és Cili szavai néha egész élesen hasítottak belém. Szeretném ha kedvvel bújna hozzám Ő is, meg a feleségem  és persze Dávid is.

Bár nem érzem magam rosszul a bőrömben, sőt!, de életemben először már nem érzem magam ugyanolyannak sem, mint korábban és ezt nem csak negatív módon kell érteni. Bori kérdezte tőlem ma a telefonban viccesen, hogy milyen 35 évesnek lenni, én meg szokás szerint elütöttem azzal, amit évek óta mondok erre a kérdésre, hogy pont olyan, mint 34-nek, pedig idén nem így érzem.

Van bennem egy csomó kreatív energia, amit időhiány miatt egyszerűen nem tudok kiélni és ez sokszor frusztrál, de közben ha meg odajutok, hogy csinálhatom ennek köszönhetően egészen túlszárnyalom magamat. A sok változás, az időhiány úgy tűnik segít megérlelni a problémák megoldását, ami jótékony hatással van rám.

Szóval alapvetően újra jó évet zártam, de sok minden alakulóban van körülöttem és ezért semmiféle összegzést nem tudok idén tenni. Meglátjuk jövőre mit mesélhetek majd el, hova alakult ez a nagy összevisszaság.