Jordán Tamás: Hátrametszés (Az életem, tétre, helyre, befutóra)

A könyvet a szüleimtől kaptam kölcsön és nagy érdeklődéssel kezdtem bele. Három leülésre ki is olvastam, a viszonylagos vastagságát inkább az ügyes tördelésnek, a szellős tipográfiának köszönheti.  Jordán Tamás: Hátrametszés (Az életem, tétre, helyre, befutóra) részletei…

Schiller: Haramiák – Pesti színház

Túl keveset járok színházba ahhoz, hogy rendes kritikát tudjak írni egy darabról, sajnos.  Éppen ezért most egy nem rendes vélemény posztot olvashattok a Haramiákról.

A jegyet Zsófi szüleitől kaptuk, ők nem tudtak elmenni ma este színházba. Piszok nagy mázlink van a jeggyel, mert ezt az előadást kár lett volna kihagyni.

A darabot (Schiller – Haramiák) becsülettel bevallom: nem ismertem. Ez talán jót is tett a mai élménynek, mert így nem csak a meglepő rendezés, a sok ismeretlen, de tehetséges fiatal színész, hanem maga a cselekmény is izgalmas volt. Egy mondatban gyakorlatilag elmondtam mindent, amit kellett. Nem baj, igyekszem kicsit jobban kifejteni.

Állati érdekes rendezés volt. A díszlet, a nagy beton vagy kőfalakkal, amiket ide-oda gurítottak, könnyedén rendezte át újra és újra a teret. Bár fény igazából kevés volt, de íg is át lehetett látni sokszor a színpad mögé, a nyitva ahgyott ajtókon, a teret nem teljesen betöltő díszletek mellett. Erre a színház kitárulkozásra extrán rájátszottak a színésze, akik többször kiszóltak a közönségnek, több vagy kevesebb fényt kértek a technikustól. A zene is nagyon szervesen illeszkedett a darabba. Mindig vad volt, erős indusztriális hatásokkal, néhol diszkó, néhol keményebb rockra hajazó lüktetés. Ügyes volt az egész, na.




Borzasztó fiatal volt a társulat. Nem rég végezhettek, számomra egy rakás ismeretlen arc játszott ma este. És milyen jól! Elmenőben azt mondtam Zsófinak, hogy ha ők az új színész generációnk, akkor nem kell aggódni. Asszem ennél jobban most sem tudom megfogalmazni.

Hogy ne csak jót mondjak néhol hosszú volt. Lassú az egész, de az nem lenne baj, sajna néhány helyen hiába a friss előadásmód, óhatatlanul annyira elnyúlt, hogy én egyszer egy pillanatra még el is bóbiskoltam. (nem igen aludtunk múlt éjjel.)

Még ezzel együtt is egy igazán remek darab volt, nagy élmény, ajánlom mindenkinek.

Pletykafészkek – Centrál Színház

Beugrósok voltunk hétfő este a Centrál Színházban, Zsófi unokatestvérétől kaptuk a jegyet.

(Köszi innen is a remek élményt!)

Az elmúlt hetekben kezdett kicsit begépiesedni az élet, költözés, pakolás, ingatlan eladás, de ami mindezeken átível: állandó idegesség. Minderre tegnap este jöttem rá, a felvonás közti szünetben, amíg sorban álltunk valami frissítőért. Mert tegnap este kicsit ketten voltunk Zsófival, beszélgettünk, jókat nevettünk a poénokon. Igazán jól kikapcsolódtam. Pletykafészkek – Centrál Színház részletei…

The Strain (A kór) – első évad

Sikerült megint összefutnom egy olyan sorozattal, amit, ha megnyúznak se tudom, hogy

  1. miért néztem végig, de ha már végignéztem
  2. miért fogom folytatni?

Keresem a válaszokat. Egyébként már hetekkel ezelőtt befejeztük az első évadot, csak nem volt időm egy vázlaton kívül többet írni róla. A vázlat négy odavetett sorból állt, úgy döntöttem, hogy ezeket  címsorokká nemesítem és közéjük írom a gondolataimat az epizódokról.

sehol az apokalipszis

Anélkül, hogy különösebben spoilereznék, a Strain alapvetően vámpíros film, igaz, hogy az élőhalottság – ügyes csavarral – egyfajta betegség és fertőzés. Az első epizódban még lebegtették, hogy ez most járvánnyal harcoló dokik vagy eszement hentelők története lesz. A készítők megpróbálták a kettő közé belőni a sorozatot, ami egy skizofrén állapothoz vezetett. A legeszementebb része az egész mozinak, hogy a külvilág és a szereplők mikrokozmosza köszönőviszonyban nincsen egymással. Egyszerűen elmaradt az apokalipszis. Napokkal a járvány kitörése után még mindig autóznak az emberek, és meglepődnek ha szembe jön velük egy vámpír az utcán. Káoszt, rettenetet, szétzilált várost kéne mutatniuk, de nem.

dehát ez gusztustalan

Már voltak problémáim az esti sütőtök evéssel Walking Dead nézés közben is (a bomlás különböző stádiumában levő agyvelő foszlányok gyanúsan olyanok voltak, mint a tányérom tartalma), de a Strain ezt teljesen kimaxolta. Annyira gusztustalanra sikerült több helyen, hogy elment tőle a kedvem, pedig ez nagy szó. Ezt a vonalat erősíti a főcím is, de legalább megvan az az előnye, hogy rövid.

ez a nevetséges gumipofa a Gonosz?

A kór alkotói nem végeztek rossz munkát az effektek terén, leszámítva a főgonoszt. A szimplán csak Mesterként emlegetett izé olyan, mintha egy hatvanas évekbeli viaszbábot tuningoltak volna fel.

Rettenetesen gagyi.

Olvastam, hogy ez valami könyv adaptáció, lehet, hogy ott meg vannak okolva a különböző variációi a vámpíroknak, de a filmből egyszerűen nem derült ki, hogy mitől lesz az egyik egy vitalitástól duzzadó gyilkológép, míg a másik egy agyhalott zombi. Ugyanitt értelmezhetetlen nekem a Mester testmagassága is, ha csak nem vették át a Blizzard módszerét. A Warcraftban egy ellenfél minél erősebb és félelmetesebb volt, annál nagyobbra növelték meg a modelljét. Volt olyan antihős, aki kilógott a képernyőről.

Ez a gumipofi a Mester, tegye fel a kezét aki szerint nem gagyi!
Ez a gumipofi a Mester, tegye fel a kezét aki szerint nem gagyi!

Valószínűleg a történet is egyértelműbb a könyvekben, de magyarázza már meg nekem valaki, hogy mibe telt volna azt a szegény zsidót, a két orvost meg a patkányirtót lecsapni a legelején, aztán tartani az ütemtervet a világrombadöntésben? (Már ha ez a terv, mert erről se derült ki semmi. Miért jöttek elő, miért NY, miért most? Miért nézem én ezt?)

távirányítómat egy épkézláb színészért

Én nem tudom, hogy mi alapján válogatták ki a szereplőket ehhez a sorozathoz, de megemlíthető színészi alakítást három karakter nyújtott, Eichorst szerepében Richard Sammel, az öreg vámpírvadász Setrakian szerepében David Bradley és Gus, azaz Miguel Gomez. Ez a három legalább vitt valami pluszt a szerepébe, igaz, az első kettőnek sokat segítettek az írók, hisz ők kaptak egyedül visszatekintő jelenteket, nekik megvan a történetük.

Persze egy színésztől az ember elvárná, hogy ha üres szerepet kap, akkor megpróbálja kitölteni, igaz, hogy az színház volt, de tavaly az Örkényben a Hülyéje című darabot ez vitte el. Oké, ez egy tévé sorozat, de attól már egyértelmű, hogy huszadrangú pancsereknek kell játszani benne? Nézzétek meg a Fargo-t, például! Történet, karakterek és színészek a topon, aztán mégis ugyanaz az álomgyár gyártotta, mint a Strain-t, nem a nemzetiségen múlik (vö. gagyi amerikai).

A Strain, ahogy az általa ábrázolt vér és belsőségek is, egyszerűen szétfolyt. Hogy a második évadban tudnak-e kezdeni valamit vele, az nyitott kérdés, én jövő ilyenkorra egy kaszát vizionálok neki.

Mester és Margarita a Vígben

Túl ritkán jutunk el színházba, ez minden alkalommal fájón mar belém, mikor mégis leülök a helyemre és nézem a függönyt, várom hogy kezdődjön végre az előadás. Kedden a Vígbe mentünk, Zsófi szülei adták át nekünk a bérletüket, a Mester és Margaritára. Nagyon vártam, az egyik kedvenc könyvem, többször olvastam, gimnáziumban több – visszatekintve már mulatságos – kalandom volt vele.

A díszlet nagyon ügyes és nagyon látványos volt. A hosszúra nyújtott előadást jóformán ez az örökkön változó tükörpalota mentette meg.
A díszlet nagyon ügyes és nagyon látványos volt. A hosszúra nyújtott előadást jóformán ez az örökkön változó tükörpalota mentette meg.

Vannak könyvek, amiket nagyon merész húzás színpadra vagy filmvászonra vinni, mert minden olvasónak egyéni világot épít ki a fejében. Nagyon aprólékosan, plasztikusan megírt művek ezek. Mindenkinek (aki a film előtt olvasta) van a fejében egy Középfölde, egy Frodó vagy egy Aragorn. És mindenkinek van egy Woland, egy Jesua egy Pilátus, de egy TÖMEGÍR is. Egyéni, saját, szép. A film, a színház az ilyen műveknél óhatatlanul ellentétbe kerül a Te belső olvasmányélményeddel és néha sikerül megbarátkozniuk odabenn, nálam ez történt a Gyűrűk Ura filmnél, vagy megbékíthetetlenek és valamelyik, jobb esetben az új élmény elvész. Ilyen most ez a Mester és Margarita is, jobb feledni.

Hosszan akartam írni róla, de a fenti bekezdés után már nem sok értelmét látom, inkább egy felsorolás következzen, hogy mi tetszett, aztán egy másik, hogy mi nem.

Tetszett:

  • Réti Adrienn Hella alakítása,
  • Molnár Áron, mint Hontalan Iván,
  • és a díszlet.

Nem tetszett:

  • Korovjov teljes hiánya,
  • hogy a Sátán és csapata elvesztették a humorukat és csak és tisztán brutálisak maradtak,
  • a Hitler/Sztálin/Holokauszt áthallás, a könyv nem erről szól,
  • a sok megmondó szöveg, konkrétan Woland első felvonás végi monológja, pfuj!,
  • sőt kifejezetten gyengének tartom Lukács Sándor Wolandját és Varju Kálmán Jézusát.
Ha tetszett a poszt kövess a Facebookon is!