Alan Alexander Milne – Holnemvolt

Vannak pillanatok, amikor az élet nagyon mélyre bírja vinni az embert. És vannak pillanatok, amikor a könyvek teszik ugyanezt, én így jártam a nyár közepén a Pesti barokkal. Kellett valami, ami kihúz a mélyből. Ilyenkor általában Wodehouse vagy Durrell könyveket kapok le a polcról és a világ visszadöccen a rendes kerékvágásba. Most viszont úgy alakult, hogy a nyár elején elkezdtem felolvasni a lányomnak a Holnemvolt-ot és ott maradt az éjjeli szekrényen. Így aztán a horvát utazásból hazaérve, még félig betegen az ágyon fetrengve ezt kaptam elő és olvastam ki két nekifutásra. Újra.

A híres levélírók közös bánata, hogy nem lehetnek jelen írásműveik elolvasásánál.

Vazul király kardot ránt

A Holnemvolt nem is mese. Meseregény, vagy szatíra, tudja a fene. Emlékszem, hogy Balatonon találtam meg a nyári szünetek egyikében a polcon és olvastam el. Általános iskolás lehettem és nagyon élveztem. Aztán nemigen telt el úgy nyár, hogy le ne vegyem újra a polcról és végig ne nevessem valeriána és Bikarbóna uralkodóinak mulatságos háborúját. Azt hiszem nem igazán értettem a nagyját.

Eltelt közben két évtized, hogy újra a kezembe került. Mikor Cilinek olvastam fel belőle (félbemaradt a projekt) már feltűnt, hogy milyen különös és remek humorú könyv ez. De az ágyon feküdve, félig lázasan jöttem rá, hogy ez sokkal inkább a felnőtteknek íródott, mint gyerekeknek. Vagy mindkettőnek, hiszen minden korosztály jól érezheti magát a soraitól.

– Annak, aki elhozza nekem Vazul király fejét, odaadom a lányomat.
A trónteremben mélységes csönd támadt…
– Melyik lányát, Felség – szólalt meg végre egy óvatos hang.
– A legidősebbet! – jelentette ki Bódog király.
Ezúttal még tovább tartott a mélységes csönd…

Bikarbóna kancellárja a rövidebbet húzza

Finom humora van, rengeteg csipkelődéssel az író/költő kollégák és a kiadók irányába. Sokszor felnevettem rajta. Jó szöveg és Würtz Ádám remek grafikái csak tovább javítják az élményt. Ha még nem olvastad, akkor ne tartson vissza a mesekönyv volta, több ez annál.

Terry Pratchett: Egyenjogú rítusok (Korongvilág 3.)

Nehéz dolog lehet lazán összefüggő könyvsorozatot írni. Az Egyenjogú rítusok főszereplője ugyanaz a boszorkány, aki később több másik regényben is visszatér még, de itt, ebben a korai regényben elég más karakter. Persze az sem könnyíti meg a műélvezetet, hogy szinte regényről regényre változtak a fordítások és ugyanazokat a szereplőket, helyszíneket más-más néven emlegetik.

Érdekes átmenet, ha a teljes Korongvilág sorozatot tekintjük, ez a könyv, egyrészt az első olyan kötet, ami elszakad (még ha csak időlegesen is) Széltolótól és ezzel együtt befejezi azt az átmenetet, ami A Mágia fényében indult: megváltozik a narratíva.

Egyenjogú rítusok

A kocsmáros, akit Szakynak hívtak, azon kapta magát, hogy egyenesen lebámul egy kisgyerekre, aki szemlátomást kancsal.
– Tessék? – mondta.
– Tejet – magyarázta a gyerek, még mindig bőszen összpontosítva. – A kecskéből származik. Ismeri?
Szaky csak sört árult, amiről vendégei azt állították, hogy macskából származik. […] – Nem tartunk ilyesmit – szögezte le

Egyenjogú rítusok 69.-70. oldal

Miközben olvastam rájöttem, hogy ezt már évekkel ezelőtt kölcsönkaptam az unokahúgomtól, de jórészt már elfelejtettem a sztorit, szinte új volt. Jó volt. Vicces parafrázisa a hímsovinizmusnak, illetve az aktív feminizmusnak egy fantasy világban, megtűzdelve a megszokott remek szóviccekkel és kifacsart humorral.

Egyre többször van olyan érzésem Pratchettet olvasva, hogy ő a századvégi Wodehouse. A szereplői ugyanúgy járkálnak át a sztorikon, a helyszínek jórészt változatlanok és a történetek is elég egy kaptafára készülnek. Hogy mitől jó mégis mindkettő, mitől ugorják át az unalmassá válás lécét? A humor és az örök optimizmus lehet a válasz. Ezeket a könyveket egyszerűen jó olvasni.

Meg kell érteni, hogy jóllehet a Zúnok többsége képtelen a hazugságra, a nép nagyon tiszteli az olyan Zúnokat, akik tudnak olyat mondani, hogy a világ másmilyen, mint amilyen valójában, és a Hazug jelentékeny méltósággal járó tisztséget tölt be. Ő képviseli törzsét minden kapcsolatban a külvilággal, ami megértésének kísérletét az átlag Zún már réges-rég föladta. A Zún törzsek roppant büszkék a Hazugjaikra. Más népek ettől az egésztől rendkívül bosszúsak lesznek. Úgy érzik, hogy a Zúnok igazán választhattak volna valami elfogadhatóbb megnevezést, mint mondjuk „diplomata” vagy „PR menedzser”. Úgy érzik, hogy a Zúnok gúnyt űznek a dologból.

Egyenjogú rítusok 83. oldal

De Pratchett mégis különbözik Wodehousetól, mert a szimpla szórakoztatáson kívül a Korongvilág könyvek szinte mindegyike (legalábbis amiket olvastam) valamilyen értelmes témát jár körbe, olyan témát ami nem egy ál-fantasy univerzum ügye, hanem a mienk. Oké, ne menjünk messze, olyan fejlett világ-beli probléma. (Wodehousenál két probléma létezik csak: a félreértett szerelmesek kibékülése és pénz szerzés az esküvőhöz.) Az Egyenjogú rítusokban a feminizmus és a nők elfogadása a fő mondanivaló. Egy teljesen férfi szakmába belecsöppen egy nő: varázsló lesz, miközben a nők boszorkányok lehetnek csak. Legalábbis eddig mindenki így gondolta.

Hogy aztán Eszkarina, az ifjú varázslólány és Néne, a kortalannak tűnő boszorkány, hogy játssza ki a komplett tanári kart az egyetemen, menti meg szokás szerint a világot (ami természetesen még mindig korong alakú, négy elefánt hátán, akik egy óriás teknőcön állnak) szinte mindegy is. Nincs olyan pillanat, amikor ne lenne kétségtelen, hogy a Tömlőc Létsíkok Sokcsápú Lényei esélytelenek. A könyv nem ettől izgalmas, nem is túl izgalmas, hogy őszinte legyek, csak szimplán jó. Egy közepesen korrekt befejezéssel, ami valódi lezárást nyomokban sem tartalmaz.

Terry Pratchett: A mágia színe (Korongvilág I.)

Festői. Ezt a szót Széltoló, a varázsló (a Varázstudományok Mestere, Láthatatlan Egyetem [kibukott]) csak nemrég ismerte meg. Egyike volt a számtalan új szónak, amelyeket azóta tanult, hogy elhagyták Ankh-Morpork füstölgő romjait. Hasonlóképp újszerű melléknév volt az idilli is. Miután gondosan megfigyelte, milyen tájak látványa indítja Kétvirágot a szó használatára, Széltoló úgy döntött, hogy a festői rettenetesen meredeket jelent. Az idilli jelzővel Kétvirág azokat a falvakat illette, amelyeken néha áthaladtak. A jelek szerint ez a szó a lázsújtotta és a düledező megfelelője lehetett. Kétvirág turista volt, a Korongvilág legelső turistája. Széltoló némi megfontolás után úgy döntött, hogy a turista szellemileg visszamaradott egyént jelent.

A mágia színe: A nyolcas szám szörnye 62. oldal

Én tini koromban olvastam első alkalommal A mágia színét. Egy horvát nyaralásra vittem magammal a kölcsönkapott könyvet és egymás után kétszer kiolvastam a tengerparton. Minden benne volt amit imádtam, a fantasy univerzum, az angol humor és az igazán olvasmányos stílus. A rákövetkező években valamiért nem jelentek meg a folytatások, de nem telhetett el úgy év, hogy ezt a könyvet egyszer el ne olvastam volna. (Nagy újraolvasós voltam mindig is.)

– Gyere közelebb, Széltoló – hívta a Patrícius. A trónus melletti alacsony ónixasztalon nyugvó csemegéstál felé intett. – Parancsolsz egy kandírozott medúzát? Nem?
– Hm – tétovázott Széltoló. – Inkább nem. 

[…]

– Á, Gorphal – szólt a Patrícius kedvesen. – Gyere be, ülj le! Megkínálhatlak egy kis kandírozott tengeri csillaggal?
– Mindenben állok szolgálatára, méltóságos uram – mondta az öregember higgadtan. – Kivéve talán a tartósított tüskésbőrűek fogyasztását.

Nekem máig az egyik kedvencem. Amikor Londonban jártam egy könyvesboltban megláttam a Korongvilág sorozatot. Végtelen hosszú és tömött polc volt. Később, ahogy elkezdtek megjelenni magyarul a Korongvilág sorozat újabb kötetei igyekeztem megvásárolni őket. Egy idő után fel kellett adnom, mert rengeteg volt – szerencsére – nekem meg nem volt rá pénzem. Most viszont a nagy e-book forradalom idején a java részét sikerült kipótolnom a hiányzó köteteknek és elhatároztam, hogy megadom a módját és végig olvasom szép lassan, egymás után, sorrendben az egészet.

Most így aztán van három könyvsorozatom, amit olvasok (A Shadowrun, a Setét torony és a Korongvilág) ezek közé fogom az egyéb könyveimet beilleszteni (most éppen Grecsót például). Lesz mit olvasnom egy darabig és nem is fogom elunni a sok egyforma sztorit.

A mágia színét én az eredeti fordításban ismertem meg, ahol Rincewind még nem Széltoló, nekem ez nőtt a szívemhez. Az e-book már új, a teljes sorozathoz illeszkedő egységesített fordítás volt, néhány helyen felülbírált szöveggel. Ezeken a helyeken olyan érzésem volt, mint amikor ugrott a tű a bakeliten. Egyébként elismerem, hogy sok pontatlanságot javított az új szöveg, szóval a könyv közepére már megbarátkoztam vele.

Az első olvasás óta eltelt 25 év és a könyv még mindig ugyanolyan magával ragadó, mint akkor. Persze a sztori már nem ad semmi újat, de a humora, a furán kifacsart fantasy világ még mindig ugyanolyan élvezetes. Nekem ugyanaz jött be lassan 37 éves fejjel, mint 12 évesen is, hogy egy olyan világegyetemről olvasok, ahol a közgazdaságtan meg az elektromosság a fantasy. A mágia színe nálam kiállta az idő próbáját, bátran ajánlom mindenkinek, akiben van egy csipetnyi humorérzék és nem telesen idegen neki a fantasy éra. Garantáltan jól fog szórakozni.

P. G. Wodehouse: Kedélyes ​kastély

– Biztosan keserű. De csak kis falat. Ha a tojást nem ütjük fel, nem lehet rántottát sütni. Ez nem Shakespeare – itt felemelte ujját a tiszteletreméltó Galahad –, ez saját gondolataim egyike. Nemrég hallottam valahol.

P. G. Wodehouse: Kedélyes ​kastély 167. oldal

Az az igazság, hogy két Shadowrun könyv között valami másra vágytam és a tableten hirtelen csak egy Wodehouset találtam. Soha rosszabbat! Nem tűnt ismerősnek, így boldogan kezdtem el az ebédem mellett olvasni a Kedélyes kastélyt.

Pár oldal után ismerős kezdett lenni, aztán rájöttem, hogy év elején én ezt már olvastam. Szerencsére nem emlékeztem pontosan a sztorira, így aztán vidáman végeztem ki két-három nekifutásra ezt a jól megszokott wodehouse-minőségű könyvet.
Ezzel semmi rosszat nem akartam írni, imádom a blandingsi könyveket, de csak kevés kiemelkedően egyedi vagy jó van közöttük. A legtöbb egy kaptafa sztori, nagyjából egyforma szereplőkkel és remek humorral.

A Kedélyes kastély szépen beállt ebbe a sorba, a megszokott szerelmi bajok okozói természetesen a nagynénik. Blandings Császárnője, a díjnyertes koca is megkapja a megszokott mellékszerepét, Emsworth grófja őrültebb, mint egy kakadu és Galahad mindent elintéz. A régi arcok közül Freddie Threepwood tűnik még fel, de már közel sem az a kétbalkezes süvölvény, mint a Psmith lapjain.

Wodehouse könyvről nagyon nehéz újat írni, nem is próbálkozom vele tovább, ugyanolyan tökéletes választás a Kedélyes kastély a vidám kikapcsolódásra, mint bármelyik másik blandingsi ponyva. A lapozás után pár vicces idézetet találsz, amiket megjelölgettem magamnak olvasás közben.

(Az illusztráció David Hitch munkája, az angol kiadás borítójához készült.)

P. G. Wodehouse – Valami sumákság

Na jó, elhatároztam, hogy egy online Wodehouse szereplő adatbázist fogok létrehozni, mert egyre szövevényesebb az univerzum. Hogy ehhez mindet újra kell olvasni? Na bumm!

Nem, uram. Mr. Twine-t mint anyagi értelemben rokkant személyt tudnám jellemezni. Ez akadályt gördít az ifjú hölggyel való egybekelése útjába. – 35. oldal

Ahogy elkezdtem olvasni a Valami Sumákság-ot a Valami Új bevezető szövege jutott eszembe: Wodehouse arról ír, hogy mindenki azzal vádolja, hogy újra és újra ugyanazokat a karaktereket írja meg. De most jól kibabrál a kritikusokkal és egyszerűen újra előveszi ugyanazokat a karaktereket. Na, a Valami Sumákság szerintem jó eséllyel pályázhat annak a kötetnek a címére, ami a fenti kritikákat kiváltotta.

Ennek ellenére, vagy pont ezért, de az átlag Wodehouse sorozatból kifejezetten kiemelkedik. Van neki egy kis extra alapsztorija, amiből más író, teszem azt Agatha Christie egész véres kis krimit hozott volna ki, míg az öreg P.G. egy megszokott limonádét.

A Valami Sumákságban a humor mutató is pozitív irányban leng ki. Főleg Lord Uffenham benyögései kiválóak, remélem egyszer még viszontlátom ezt a krapekot egy könyvben.

Lord Uffenham egy pillanatig csöndben volt. Mélyen megindultnak látszott.

– Tudta-e – mondta végül -, hogy a heringsirály párzáskor felfújja a nyakát, kinyitja a csőrét, és visszaöklendez egy jókora mennyiségű emésztetlen táplálékot?
– Ne mondja! Ez, ugye, az anglikán egyház esketési szertartásának nem része?
– Nem hinném. Mindazonáltal – mondta Lord Uffenham – érdekes gondolat. Ráébreszti az embert, hogy mily sokféle teremtményből tevődik össze a világ.
– 140. oldal

Volt egy Jeeves könyv, ami a második világháború után játszódott és az kifejezetten szomorú volt. A Valami Sumákság ’55-ben történik, de mégis hozza a vidám és optimista hangulatot, pedig Wodehouse igazi közege a két világháború közti időszak, amikor még érintetlen az arisztokrácia világa.

Bár fura, hogy P.G. Wodehouse néha akár fél oldalnyi szövegtesteket is átmozgat egyik regényéből a másikba, de volt egy olyan ebben a regényben, ami hozzátett a nagy kedvencemhez, a Rengeteg Pénz egyik nyögetéhez, íme:

Ez, természetesen, oly cél, aminőt csak óhajthat a kegyes, mivelhogy – mint már egynéhányszor kifejtettem – nemesbedik általa a lélek, és hát Roscoe az a fajta ember, akinek a lelkére bizony mindén nemesbedés ráfér, amire csak szert tehet – 187. oldal

P.G. Wodehouse – Hódító Willie

Egyszerűen fürdök a Wodehouse e-könyvekben. Wodehouse mindig is remek eszköz volt arra, hogy mesterségesen extra jó hangulatot csempésszen belém, de az évek folyamán egyre kevesebb anyagi lehetőségem volt a ponyvairodalom koronázatlan királyának újabb és újabb könyveit beszerezni. És most, itt van ez a rengeteg e-book, amiknek a könyv változataival évekig szemeztem a boltok polcain. Egy hibájuk van: a kádban veszélyes kaland ezeket olvasni.

Wodehouse Hódító Willie-je extrán tetszett, mert sokkal kevesebb újra felhasznált anyag volt benne, mint a legtöbb könyvében. Helyére került Pilbeam korai időszaka is és ezzel ügyesen kapcsolódott bele a már megszeretett és megszokott wodehousei univerzumba.

Te a háttérben maradsz, és én fogok beszélni. És semmi heveskedés! – Ha nem fog ugrálni – alkudozott Judson. – De ha fog, lemészároljuk, és kiszedjük a beleit. – Nem fog. Miért ugrálna? Bizonyára örül majd, ha helyreigazíthatja a lapjába csúszott tévedést. – Ajánlom is neki – mondta Judson komoran.

A sztorit elspoilerezni se szeretném, de nincs is rajta nagyon mit. Szerelmesek és félreértések, gazdag nagybácsik és befurakodó gazemberek. No meg az idegesítő katalizátorok, mint a fentebb említett Pilbeam. Az egész habkönnyű és nyomtatva valószínűleg egy vékonyka kötet. Én egy-két este alatt rágtam át rajta magamat, közben remekül mulattam a megszokott humoron. Wodehouse legnagyobb erénye, hogy bármekkora is a baj, a könyveiből életvidámság árad, optimizmus. És ez a Hódító Willie-re is igaz.

Két Wodehouse: Golfőrültek, Galahad mindent elrendez

Jól indult az év kiolvastam a Trónok harca utolsó kötetét s belekezdtem abba a rengeteg Wodehouse e-bookokba, amit még ősszel szereztem. Holnap sajna már kezdem az idei munkát, de a múlt héten két kötetet is kivégeztem.

Golfőrültek

A legfrissebb hírek, amelyeket Vlagyimir Bruszilov Oroszországból kapott, kimondottan szívderítők voltak. Három komoly hitelezője veszett oda a burzsoázia legutóbbi lemészárlásakor, egy férfi pedig akinek 5 éve tartozott egy szamovár meg egy pár sárcipő árával, elmenekült Oroszországból, és senki sem hallott róla azóta. Nem rossz hírek nyomasztották a jó Vlagyimirt. Csupán az bántotta, hogy ez volt a nyolcvankettedik vidéki irodalmi fogadás, amelyen részt kellett vennie azóta, hogy az országba érkezett előadókörútra, és már torkig volt velük.

Fogalmam nincs a golfról, az egyetlen találkozásom ezzel a sporttal még kisiskolás koromban történt. A testnevelés tanárnőnk a kilencvenes évek elején az új pécsi golfpálya tulajdonosával kavart és így egy alkalommal elvittek minket is, hogy lássuk a híres zöld gyepet. A tulaj egy akkor hazaköltözött disszidens volt, egy ritka ellenszenves krapek. Pökhendi volt, túljátszott akcentussal, és hivalkodó gazdagsággal. Próbált tanítani minket, hogy fogjuk az ütőt, de hamar leragadt egy osztálytársnőmnél, aki láthatóan tetszett neki. Minekünk őket kellett utánozni. A dolog undorító és kínos volt, soha többet nem mentünk, de azt hiszem az osztályból ez egyikünket se rendített meg.

A Golfőrültek egy ennél sokkal vidámabb közeget mutat be és a golf igazából csak keretet ad Wodehousnak, hogy a már megszokott szerelmi (és anyagi) bonyodalmait újra felskiccelhesse. De a golf valahogy egész más ízt ad ezeknek a megszokott sztoriknak, főleg, hogy itt a hősök jórészt szabadulni igyekeznek az asszonyi kötelékekből.

A humor, a könnyed derű a megszokott, Wodehousszal nem tévedhetsz.

Rózsabimbó

Talán az Isten Rabjaiban van egy pár bekezdésnyi elmélkedés a rózsáról, a sokféleségéről, hogy egy bokron mennyi különféle rózsa lehet egyszerre. Ha jól emlékszem ott Jancsi barát szorgosan nyesegeti az átlagtól eltérő darabokat, ebben hasonlít egy másik irodalmi (mellék)szereplőre, Angus McAllisterre, aki Lord Emsworth fő ellenfele a Psmith lapjain. Angus szerint az a szép, ha a rózsa tömött és gömbölyű, míg a szórakozott Lord Emsworth inkább a naturális, szétbomlott, kissé laza szirmokra esküszik.

Jómagam úgy vagyok vele, mint Psmith, egy egészséges mértékig szívesen elnézegetem ezeket a gyönyörű virágokat, de nem tudnék állást foglalni a vitában.