#Pécs hashtag


 

A hétvégén Pécsett jártunk a szüleimmel ünnepeltük Apu névnapját (kissé előrehozva). Szombaton a nagy névnapi lakoma után ránk fért egy kiadós séta, így felmásztunk a ház feletti Havihegyre. Útközben készítettem ezt a fotót. Az aljáról és a jobb széléről jelentős darabot lenyestem, mert a lámpaoszlopok csúnyán belerondítottak a képbe. Egyébként sajnálom, mert a foltos aszfalt hangulatos mintákat adott ki és ezek a vágással elvesztek.




Ez – szerintem – egy elég jól sikerült fénykép, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy Anyu az esetek 90 százalékában grimaszol ha fotózzák. Azért is szeretem, mert a háttérben egy Tettye környéki utca látszik elmosódva, ami a szüleim szűkebb élettere az elmúlt években.






Anyai ágról elég furcsán alakult az életem nagyszülők vonatkozásában. A nagypapám 3 éves koromban halt meg, pont abban az évben, hogy megismertem a nagymamámat. Hát igen, hosszú sora van ennek, Ő kivándorolt még ’56-ban és legközelebb ’83-ban jött csak Magyarországra.

Persze három éves koromból még nincs róla emlékem, csak pár fotó. Ha jól emlékszem, akkor hat éves voltam amikortól elkezdett rendszeresen, minden nyáron, hazalátogatni. Most, hogy leírtam a szót jöttem rá, hogy milyen naivak voltunk mi ezzel kapcsolatban családilag. Mindig azt mondtuk egymásnak és neki is, hogy hazalátogat, pedig ez csak nekünk volt haza, Ő valószínűleg inkább minket látogatott.

Életem folyamán állandóan visszatérő kérdés volt, hogy a mi családunk hogyan bocsáthatott meg neki. Ezt mindig baromságnak éreztem, már csak azért is, mert nekem nem volt miért haragudnom rá. Anyunak és Évának lett volna erre jogalapja, de ők inkább rendezték az életüket vele és szerintem ez sokkal értelmesebb döntés volt, mintha évek hosszú során át inkább haragban éltek volna. Így, ha nem is sok időt, de közösen tölthettünk. Megismerhettük őt is, az új családját, az Új-világban nevelkedett nagynénénket. Sok élménnyel és ismerőssel lennénk kevesebbek.

Fura viszonyom volt a Nagymamámmal, jószerivel semmi. Illetve ez nem igaz, inkább úgy pontos, ha azt mondom: semmi bensőséges. Nehéz is lett volna annyira szoros kapcsolatot teremteni egy óceán távolságról, de ő nem is volt rá képes. Minden bántás nélkül írom, de nem tudott mit kezdeni a gyerekekkel. Kaptunk tőle csodálatos ajándékokat, remélem nem sértek meg senkit, de gyerekkorom legszebb ajándékai mindig tőle érkeztek. Lego kastélyok, távirányítós autók, sport sárkány, Märklin kisvasút. Komolyan mondom, hogy a környezetemben senkinek nem voltak olyan különleges játékai, mint nekem. A Technik legomnak a csodájára járt az összes barátom és emlékszem arra a karácsonyra, amikor megkaptam és Apuci, a nagybátyám meg apám a konyhában ülve építettek belőle valami darut. Vagy a matt fekete Porsche távirányítósom, amit szintén Apu és Attila addig hajtottak a karácsonyfa körül, míg lemerült az eleme, aztán vadászhattunk bele újat az ünnepek között.

Emlékszem azokra a napokra, amikor hazaértünk és várt minket az értesítő, hogy csomagunk jött a postára. Elsétáltunk érte és mindig valami közepes nagyságú kartondoboz várt, egzotikus pecsétekkel és általában újraragasztva, mert a posta, a vámosok már belenéztek, hogy a hanyatló nyugatról mi érkezik hozzánk a Hajdú Gyula utcába. (Olykor ez a belenézés annyira sikerült, hogy ez-az eltűnt a dobozból, például a Märklin vasutam sínpályáiból az összes egyenes.) Aztán otthon mi is bontogathattunk. Farmer, Reebok cipő, játékok kerültek elő. Emlékszem életem egyik legnagyobb csalódására, ami egy ilyen bontogatás után ért. A dobozból egy magas szárú Rebook kosárcsuka és egy márványosra koptatott szürke farmer került elő. Állatira vidám voltam az új cuccaimmal és már másnap abban mentem az iskolába. Mikor a szünetben az egyik osztálytársam kérdezte, hogy honnan van az új szerelésem és én büszkén elmeséltem, akkor nem hitték el és kiröhögtek. Amikor tartottam magam az igazsághoz otthagytak.

De a szép ajándékokon túl sok közös programunk is volt. Amikor a Nagymama hazalátogatott akkor eljártunk kirándulni. A felvidékre, de legtöbbször belföldön. Az átlagos kirándulásokhoz képest ezek meglepően újszerűnek bizonyultak, mert Apu (és Karesz) nem akartak spórolni a szálláson, ahogy egyébként szokták és étteremben ettünk meg szobában aludtunk a sátrazások helyett. Mi gyerekként ezt imádtuk. :)

Minden látogatásakor egy napot mi, unokák kaptunk. Elmentünk a Vidámparkba és azt csináltunk, amit akartunk. Mi gyakorlatilag mindent akartunk. Addig dodgemeztünk, míg már untuk. Beültünk a rakétába, a mese csónakba, a mittomén… mindenhova. Aztán a végén a bejáratnál kaptunk héliumos lufit, meg vattacukrot és taxival elmentünk hasét enni a Ruszwurmba.

Amikor nagyobb lettem és nálunk is megváltozott a világ, volt, hogy évente többször is találkoztunk. Meghívott minket egy hajó kirándulásra az Égei-tengeren, de volt olyan is, hogy csak én mentem Vele és Valival Angliába. Na ez a kirándulás elég vegyesen sikerült, ami csak az én hibám. Elég későn érő, anyám szoknyáján ülő kölyök voltam és nehezen viseltem, hogy nem a szüleimmel töltöttem a karácsonyt.

Addig és utána nagyon élveztem. Egyedül repülni remek volt. Londonba érkezve nekem csak egy órányi időeltolódásom volt, amit meg sem éreztem, de ők komoly jetlaggel küzdöttek. Este elmentünk vacsorázni egy olasz étterembe és Curttel ketten tanították meg, hogy kell normálisan enni a spagettit. Ezért örökre hálás leszek, mindig szent borzadállyal nézem mit művelnek mások az éttermekben. Szóval vacsora után visszamentünk a hotelbe és mielőtt lefeküdtek a lelkemre kötötték, hogy ne menjek messzebb, mint a földszinti bár. Unatkoztam kissé, lementem a bárba, de az sem volt izgalmas. Kilenc tájra járhatott és sétálni volt kedvem, hát meglógtam.

Borzasztó izgalmas volt az egész. Mikor rájöttem, hogy van a zsebemben egy 10 napos, mindenhova jó londoni bérlet elkezdtem metrózni. Elmentem a belvárosig, sétáltam egyet aztán elégedetten tértem vissza a hotelbe. Mai eszemmel tudom milyen baromság volt, de egyben egy szép élmény is.

Azt hiszem ez az utazás tette be a kapcsolatunknak a kaput végleg. Egyik este ketten maradtunk Nagymamával és addig kérdezgettem, míg elmesélte az életét. Borzasztó érdekes volt, kalandos és a felére mégse emlékszem. Szóval kezdtünk jóban lenni, mikor jött a karácsony és én nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Welsben voltunk, egy fogadóban és semmi karácsonyi hangulatot nem éreztem. Hiányoztak a szüleim, a dunaújvárosi esti szertartások. Hamar megléptem a vacsoráról és a kertben sajnáltam magam. Elég kis hülye voltam. Pár nap múlva hazautaztam, de a korábbi hangulat már nem állt helyre.

Utána már nem kaptam meghívást egymagam és beszélgetni is csak felszínesen tudtunk. A nagyanyám egy kedves, de távoli ismerős maradt nekem. Őszintén érdekelték a dédunokái, de sosem nálam kopogott infók után, hanem Anyunál.

Ősszel láttam utoljára, hétközben jöttek, Pécs és Budajenő voltak porondon, kétszer pár órát futottunk össze munka után. A második alkalom után sétáltam haza a Margit szigetről és azon töprengtem, hogy következő évben lesz-e még ereje egy ekkora útra. Azt hiszem talált volna, de már nem volt rá ideje.


A Quimby számomra éveken át egy név volt a plakátokról és a fesztivál műsor füzetekből. Bár mérsékelten érdekelt, hogy milyen lehet, soha nem jutottam el a koncertjükre, és valahogy albumot se találtam tőlük. Így visszatekintve egyébként nagyon meglepő, mert abból a zenei körből válogattam magamnak a hallgatni valót, amiben ők is mozogtak. A HS7 például egyáltalán nem volt ismeretlen előttem, de már akkor is sláger zenekarnak tartottam őket, ahogy most is.

A Quimby szinte percre pontosan a széles sávú interneteléréssel együtt tört be az életembe.

(Ezen a héten sokat írok az Internethez kötődő élményeimről, eljövendő életrajz íróim érdekes adalékokat tudhatnak meg.)

Emlékszem arra a júniusi délutánra Pécsen. Nem sokkal korábban költöztünk be az új házunkba a Tettyén és a Matáv meghozta az ADSL modemet. Közel fél óra tökölés után beizzítottam a netet és az első utam kacsalla Kispál és a Borz honlapjára vezetett, ahonnét kb 20 perc alatt szedtem le azt a sok zenét, amiket addig jól átgondolva, számonként töltögettem csak le. 60 perccel korábban a 3-5 mb méretű, Ha ez a vég kb. 2 órányi várakozást jelentett és rengeteg pénzt. Most rákattintottam és meglepetésemre lent volt mire rácsodálkozhattam volna a gyorsan növő indikátor csíkra. Ez volt az a pillanat, amikor egy új világ nyílt meg előttem.

Pár perc múlva a teljes Kispál bootleg boldog tulajdonosa voltam és kerestem az újabb előadókat, dalokat. Így jutottam el a bahia.hu (azóta megszűnt) letöltési részlegébe. Volt ott pár zene, de három Quimby szám úgy elragadott, hogy meg is álltam a letöltögetéssel. A Halleluja, az Androidő és a Pedofíling volt elérhető. Perceken belül a második katarzist éltem át. Mondom: jó nap volt.

Quimby: lejtmenet

Nem akarok abba a hibába esni, amibe elég sok együttes rajongói szoktak: mikor a kezdeti nehézségek után a banda populárissá válik elkezdik lesajnálni. Én mindig örültem, amikor a kedvenc zenekaraim sikeresek lettek. Szerintem az alternatív és underground kategóriák szimplán az ismeretlenséget és a küzdelmet jelölik. A Quimby például ma is ugyanazt a zenét játssza, mint 15 éve és nekem pont ez a bajom vele. Mert hiába tetszett meg annyira 2001-ben a Quimby, 2009 májusában már elég kemény blogbejegyzést írtam róluk. És ahogy ott is kiderült már nem új keletű aggodalmaimat pötyögtem be egy adatbázisba.

Az a jókora baráti társaság akikkel tegnap voltunk koncerten erős Quimby fanatikus lányokból állt, így gondoltam jobb ha meghúzom magam és nem kritizálok, de ők kezdtek neki, és megnyugodtam, hogy nem csak arról van szó, hogy szokás szerint csak morgok. Az új számok senkinek nem jöttek be, a legtöbb ami elismerést kaptak, hogy jó hallgatni. De volt aki azt mondta, hogy akár Zorán vagy Republic is lehetne. Én ezt nem osztom. Szerintem az a bajuk, hogy Quimby számok.

Ez most hülyén hangzik, mi? De van ám benne logika. Rakjál fel egy bármelyik korábbi Quimby lemezt, mindegyik más, egyéni ízzel, igaz egy erőteljes bélyeggel, amit a hangzásvilág ad nekik. No, hát a mostani számok olyanok, hogy a hangzásvilág ott van, de az egyéni íz hiányzik. Mindegyik szám olyan “lemaradt az előző albumokról” hangulatú. Semmi új. Szerintem érezték, hogy kéne újat csinálni, de valódi ötletük nem volt rá, viszont profik és megcsináltak pár számot, mert az könnyű, csak az akarás hiányzott, az isteni szikra ami eddig mindig megvolt.

De ez még túlélhető, ha időben rájönnek. Csak akarni kell, ugye… – KiLáTó blog: Quimby: Akarva az újat (2009 május)

Nem jöttek rá. A Quimby mára az egyik legsikeresebb hazai zenekarrá nőtte ki magát, és a tíz-húsz évvel ezelőtti énjük ezt teljesen megérdemli, sajnos a mai egyáltalán nem. Hosszú és kínos agóniák közepette kijött azóta még két stúdió album, az Ajjajjaj és a Kicsi ország amikről inkább nem is beszélek, mert minősíthetetlenül szarok. Tavaly húztak egy jobbat a Kaktuszligettel, amin vannak jó számok, de azokat hallgatva folyamatosan úgy érzed, hogy ezt már megírták legalább egyszer. Elkészítették a saját tribute lemezüket, ami nem kis teljesítmény, ha úgy vesszük. Mindezzel együtt a Kaktuszliget őszintébb, mint két elődje, már meg se próbál újat mutatni, erőlködés nélkül fut a bejáratott sínen.


Pécsi Ferenc új cikke a LinkedIn Pulse-on.

A kedvenc bekezdésem:

Túl gyorsan jutottunk ezekhez az eszközökhöz, nem volt időnk beilleszteni őket már létező kultúránkba. (Sokakkal meg az a baj, hogy nincs semmiféle kultúrájuk, amibe bármit is beilleszthetnének.) Az effajta tanulás lassan megy. Emailt 20 éve használunk, de rengetegen ma sem tudják, mi a „tárgy” mező, mi a BCC és mikor kell a „Válasz mindenkinek” módot használni.


Március elején voltunk utoljára Pécsen, a szüleimnél. Akkor még hármasban jöttünk Apu szülinapjára, tudtuk, hogy egy ideig Dávid miatt, ekkora utat nem vállalunk be. Most a hosszú hétvégére nekiindultunk, a téllel együtt érkeztünk meg.

Különleges út volt, Dáviddal ekkora távra még sosem indultunk el. Másrészről ez egyfajta próba út is, hiszen kölcsönkaptuk Zsófi szüleitől azt a Zafirát, amit valamikor az év végétől már magunkénak tudhatunk. A két gyerekkel a Leon már kezdett nagyon szűk lenni. Mégis, ahogy elhajtottunk mellette valami gombóc szorította a torkomat, 11 éve minden nagyobb élményünkben hű társunk az az autó, megható ez na.

Aggódtunk kicsit, hogy a kölkök mennyire akadnak majd ki az úton, de Dávid nemes egyszerűséggel végigszunyálta, Cili meg az utolsó 20 kilométeren ébredt és nézelődött a székéből. Egyébként se akkora kaland már a Budapest Pécs táv, két és fél óra alatt legyűrtük. Most Szekszárdnál átváltottunk a régi hatosra, helyből megrohantak a gyerekkori emlékek. Mennyit autóztunk mi erre!

Van valahol Bonyhád előtt egy tábla: Sötétvölgyi gyerektábor. Röhögtünk Zsófival eleget rajta, ki az a megátalkodott szülő, aki egy ilyen helyű táborba íratja be nyaralni a gyereket?

Télies, esős

Nincs szerencsénk az idővel, esik és baromi hideg van. Rossz kombináció ez, tegnap délután elvoltunk Anyuéknál, de ma délelőttre Cilinek már kellett valami program, ahol kimozogja magát. A múltkori játszóházas tapasztalatból okulva nekiláttam ilyesmi után kutatni Pécsen. A Zsolnay negyedet ajánlgatta a Google, de a honlapján semmi infó. Felhívtuk őket, de nem tűntek meggyőzőnek, így a második találatot néztük meg a  Mosolyország játszóházat a Pécs Plázában. Anyu otthon maradt főzni Cilinek, mi meg négyen elautóztunk a kitartó esőben.

A hely elég szűkös volt és rengetegen jutottak arra a következtetésre, mint én, de a célnak 1000%-ban megfelelt. Cili kiugrálta magát, én meg mire kezdtem teljesen elunni már lejárt az időnk, szóval elégedett lehetek. Az 1200 pénzes belépőre rádobtam még 500 forintot és Cili így kevés sírással, de egy héliumos lufival gazdagabban távozott.

Délután látszott, hogy további energia levezetésre van szükség, így a délutáni alvása után, az egyre csendesedő, majd végkép megszűnő esőben elmentünk sétálni egyet a leánnyal és Anyuval hármasban. Cili kapott egy Zöpd béka nevű sütit a Mecsek cukrászdában, megnéztük az óriás lovat a Széchenyi téren, jól szórakoztunk. Hazafelé egy rövid bevásárlás után buszra szálltunk és a már sötét Tettye parkon átvágva jöttünk vissza.

Keri

A családi örömök mellett ért egy hír, ami tegnap teljesen letaglózott: 21.-én meghalt Keri Úr. Ő Apuék főiskolai barátja volt, és aztán mindig feltűntek a családjával az életünkben. Zenélt a Szélkiáltóban és hamar rákattant a netre, így lett Apu barátjából az én ismerősöm is. Keri úrról biztos mindenkinek a Szélkiáltó vagy a jellegzetes pécsisége jut eszébe, de nekem nem. Ezt meghagyom másoknak. Nekem Keresztény Béláról az Internet, a kör e-mailek és a Kispál zenekar pécsi koncertjei jutnak eszembe.

Keri a munkája mellett napi 10-30 viccekben gazdag kör e-mailt küldött az ismerőseinek. Erről ha akartál leiratkozhattál, és bár sokszor idegesítő volt, általában vidámságot csempészett a napodba. Ez még a blogok hőskorában volt, a Le Patito Journal napivicc rovatának jelentős része Keritől származott.

A humor mellett Keri állandó pletykaforrás volt Lovasiékról. Ők jóban voltak és Kerinek mindig volt egy két fotója, amit megosztott és a hozzám hasonló rajongó kamaszoknak ezzel páratlan örömet okozott.

Keri emellett a leghülyébb korszakaimban is felnőttként kezelt és ez borzasztó jól esett mindig. Nagyon szégyellem, hogy egy ilyen hülye korszakomban aztán leiratkoztam a listájáról, csak politikai nézeteltérések miatt. Ma ezt már nem tenném, biztos sokat hagytam így ki az életemből. Mégis Keri a Facebookon keresztül követte mit csinálok, olvasta a blogjaimat és több barátommal ellentétben ő gratulált a gyerekeim születésénél, érdeklődött róluk. Az utolsó nem gyerekekről szóló chatelésünk az Ötös számú vágóhíd blogos kritikám kapcsán indult el. Küldött élménybeszámolót az apukájáról, aki szintén ott volt a bombázáskor és ő is túlélte. Gyakorlatilag róla is szólhatott volna a könyv.

Azzal, hogy ő meghalt ugyanúgy meghalt egy darabja a gyerek és fiatalkoromnak, mint amikor Kersch ment el tavaly karácsonykor. Őszintén gyászolom szegényt, bár évek óta személyesen nem találkoztunk hiányozni fog.

Folyt. köv.