#Óvoda hashtag


Reggel én vittem a gyerekeket az oviba, idén úgy alakult, hogy minden kedden és pénteken megyünk együtt. Ilyenkor korábban kell kelni és ők is nyűgösebbek. Én is nyűgös vagyok, mert sietni kéne a melóba és 100%, hogy ezeken a reggeleken késni fogok. Az ősz jelentős részében a keddi és pénteki reggelek az idegbeteg hangulat szinonimái voltak. Ezért most úgy döntöttem, hogy ennek véget vetek, ha kések, hát kések, ezzel nem tudok mit kezdeni, hiszen amikor idegbeteg módon hajtom a kölyköket, akkor is ez lesz a vége.

Így aztán hiába múlt el már hét óra, és még mindig kétszer öt perc volt a karácsonyt ellopó Grincs sztorijából én mégis blazírtan ültem a kanapén és igyekeztem Dávidot öltöztetni.

Végül jóval fél nyolc után értünk be az oviba, szokás szerint Cilit vittem előbb öltöztetni, mert ő sokkal macerásabb és lassabb, mint Dávid. A reggeleinket nehezíti az is, hogy kedden és pénteken reggel torna van, így teljesen át kell öltöztetni a lányt. Szóval beértünk az öltözőbe (miután a kiscsoportnál Dávid megbeszélte az óvónénikkel, hogy miként áll a favonat kiegészítők helyzete napjainkban) és ott egy komplett kis traccspartiba csöppentünk.

Cili barátnői öltözködtek nagy egyetértésben, miközben az egyikük szüleit vesézték ki, nevezzük ezt a kislányt I-nek, míg a másikat P-nek. Az öltözőben tartózkodott még egy kisfiú is az apjával, de ők rövid, kurta szavakkal kommunikáltak egymással és hamar eltávoztak, szóval hagyjuk ki őket a sztoriból.

Mikor beértünk P éppen azt fejtette ki, hogy I anyukája "kegyetlenül szigorú", ha így bánik a lányával. Mire I vehemensen védelmezni kezdte az anyukáját, hogy ő nem is szigorú, csak kissé fáradt és ideges, mert az apukáját elküldték a házból. Közben már Cili is öltözködni kezdett (mert presszionáltam rá, egyébként csak boldogan álldogált volna) és Dávid, szokása szerint keresztbe tett lábakkal üldögélt a padon, a lányokat hallgatva. P szerint olyan nem lehet, hogy valakit elküldenek a házból. Ehhez a véleményhez Cili is csatlakozott, szerinte mindenkinek laknia kell valahol.

Nehéz helyzetben voltam, egyrészt őszintén érdekelt, hogy mi kerekedik ebből a pletykából, I faterja az anyja alapján legendás fickó lehet, másrészt sietni is kellett volna és két kislány felett átnyúlva igyekeztem öltöztetni a saját, meglehetősen mozgékony lányomat.

I kissé sértődötten válaszolta, hogy dehogynem ki lehet valakit tiltani a házból, az ő apukáját már nem egyszer kitiltották, most azért mert sörözött. Sokat. A két másik lányon látszott, hogy ez kissé ingoványos talaj, de Dávid jelezte, hogy én is szoktam sörözni. Megnyugtattam, hogy én jól viselkedek és még nem tiltottak ki emiatt a házból.

I erre mondta, hogy igen, de az ő apukája amikor sörözik, akkor azt szokta mondani az anyukájának, hogy elvágja a nyakát. Itt P közbeszúrta, hogy akkor tényleg szigorú szülő (ezzel egyetértettem) és azzal folytatta, hogy szigorúbb, mint az övéi, akik pedig most váltak el. (Ez volt egyben az a pont is, amikor azon töprengtem tisztában vannak-e a szigorú szó jelentésével.) Cili azt firtatta, hogy mivel vágná el az I apukája az I anyukájának a nyakát, mire I azt felelte, hogy az mindegy, de ha egyszer tényleg elvágná, akkor annyira, hogy az I anyukájának a feje pattogna a földön.

Éppen azon töprengtem, hogy miként reagáljak erre a fordulatra, ami felelős és előremutató lenne szülőként meg felnőttként is, de oltári mázlimra a gyerkőcök megoldották a problémát: a fenti képet igen viccesnek gondolták és vidáman nevetgéltek rajta. Annyit a kacaj csillapodtával megkockáztattam, hogy ez azért nagyon durva dolog lenne és senkit nem szabad bántani.

Kár volt beleavatkoznom, mert ezzel kizökkentettem a tárgyalást. P azzal zárta le a témát, hogy I szülei mégis nagyon szigorúak, mire I közölte, hogy jó az apukája az, de az anyukája nagyon kedves. Ebben maradtak mire én megkértem a lányomat, hogyha végzett a cipőhúzással és a pisiléssel, akkor jöjjön utánunk Dávid öltözőjébe. Elbúcsúztam a lányoktól és miközben a fiamat öltöztettem azon töprengtem, hogy lehet, hogy idegeskedek heti kétszer, ha késünk a reggeli rohanásban, de még így is ezerszer normálisabb apja vagyok a gyerekeimnek, mint amilyen I-nek jutott.


Cili: Olyan pechem van, hogy a Tamival meg a Pannával ültettek egy asztalhoz az oviban.

Én: Az miért pech?

C: Hát, mert szeretem őket.

É: A pech azt jelenti, hogy valami szerencsétlenség ért.

C: Ja! Akkor is pechem van, a másik oldalamon az Ivett ül.

É: kérdőn nézek

C: Hát állandóan beszél! – magyarázza



Rövid az az időszak a modern ember életében, amikor teljesen kötelezettségektől mentesen és szabadon élhet. Amikor nincs még semmilyen intézményhez láncolva, ahol gyúrják és nevelik, alakítják. Ez a szabadság (amely tankönyvben lakozik) a szerencsésebbeknek az óvoda kezdetéig tart, a kevésbé szerencséseknek a bölcsődéig.

Dávid, szegény kisfiam, az utóbbi csoporthoz tartozik, még nincs is két és fél éves, de már – nővére nyomdokaiba lépve – bölcsődés. Innentől már nincsen az önfeledt, egész napos játék, mert reggel ébredni kell, villamosozni és odaérni az intézménybe. De Cilin látom, és őt hallgatva ébredtek fel bennem a békésen szunnyadó emlékeim, hogy a hétvége is áldozatául esik ennek a konformizált rendnek. Hiába a pihenőnapok, de ahogy nekünk felnőtteknek is a hétfő jár a fejünkben, mint egy nagy ásító szörny, úgy nekik is.

Dávidnak is vége lett az arany életnek, gondoltam készítek róla egy fotót, amin az utolsó délutánján ezt az állapotot, ezt a boldog és önfeledt igazi gyerekkort örökítem meg neki. Szóval szépen összeraktuk kettesben a kisautókat egy nagy körbe és megkértem, hogy feküdjön melléjük. Több képet lőttem, de ezen a sikerült a legjobban elkapni a pillanatot és nagyjából az is van rajta, amit eredetileg elképzeltem.


Reggel nagy nyüzsi volt az oviban, öt gyerek és a hozzájuk tartozó szülő(k) igyekeztek elférni az öltözőben. Ez már eleve nem egyszerű feladat, de a kölkök ma reggel extrán felajzott hangulatban voltak. Mikor Cili hódolója megérkezett a szülei kíséretében helyből nagy örömmel üdvözölték egymást a másik kisfiúval. (A csoportban a srácok úgy veszem észre igazi haverok.) Míg a felnőttek igyekeztek lefogni és öltöztetni őket ezek ketten már a napot tervezgették:

– Szerinted ma is kikapunk?

Harsány röhögés lett a dologból, a gyerekek meglepetten pislogtak. Jól indult a nap.


A mai pedagógus tüntetésre nem magamért mentem ki, még csak nem is elsősorban a pedagógusokért, hanem, mert Apa vagyok. Igen, most nagy a-val.

Lassan ugyanis a körmünkre ég a probléma, az iskoláztatásé. Az ovi után ez a következő lépcső ugye, és ez szinte a legfontosabb, amiben jól kell döntenünk az elején a gyerekeink helyett. Ha mi most jól döntünk, akkor hamar megtanul ő jól dönteni és onnantól ez az egész rajta áll. Persze, hogy megtanuljon dönteni, ahhoz az kell, hogy olyanok tanítsák, akik dönthetnek. Ezért hiába esett, és tudtam, hogy be fog ázni a cipőm, mert nem csak a pedagógusok nincsenek megfizetve ebben az országban ugye, de elindultam nyugdíjas pedagógus Anyám és az ex-pedagógus legjobb cimborám oldalán, hogy én mint civil apuka támogassam az övéiket.

És el vagyok keseredve, szégyellem magam az Apukák nevében. Mert a pedagógusok, a közszféra kiállt ma magáért rendesen. Akkora tömeget vittek az utcára, amekkorát csak bírtak, de mi szülők, botrányosan kevesen voltunk. A színpadon elhangzott mindenkitől, hogy kiállnak egymásért. Hogy itt vannak. Hogy mi a baj. A fekete ruhás nővér elmondta azt is, hogy mi állunk mögöttük. De állunk-e elegen és eleget?

Amit ma láttam a Kossuth-téren az egy nagyszerű volt. Minden tiszteletem a pedagógusoké és az őket támogató szervezeteké, ha csak rajtuk múlik, akkor ezeknek a nagyszerű embereknek bizalommal helyezem a kezébe a gyerekeim nevelését.

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10153961637234559&set=a.10150214075374559.343667.847689558&type=3&theater

De Ti, otthon a gyerekszobában gubbasztó senkiházi gyáva alakok! Ti, kapjátok össze magatokat azonnal és segítsétek ezeket az embereket, mert szükségük van ránk. És nélkülünk, szülők nélkül, ez nem megy.





A nyáron a lányom nem sokat foglalkozott velem, megszűntek a közös rituáléink, a reggeli munkába/bölcsibe járás. Éppen ezért nagyon élvezem, hogy most az ovi beindulásával Cili is felvette az elejtett fonalat.

Reggelente rohanunk a buszhoz, megnézzük a munkába loholó várost. Ül a nyakamban és próbál meggyőzni  hogy nem is akar oviba menni. Sikerült már kétszer megbeszélni, hogy én megyek érte délután. Ma is ez történt.

Szüreti mulatság volt az oviban…

Nem akarok ünneprontó lenni, de ezer forintba és egy-egy kiló szőlőbe fájt ez a szülőknek.

…az udvaron találtam rá egy csapat süvölvény között, az óvónéni után mászkált egy lufibáb egérkével, vadul morgott, hogy az egér meg akarja harapni a pedagógust. Bepakoltuk a cuccait és elindultunk a dolgunk után. A terveim a következők voltak:

  • Megnézni a lakást, hogy áll a csempézés.
  • Elmenni a közös képviselőhöz, hogy visszaadjam a padlás kulcsot és megtudjam végre a közös költség pontos összegét.
  • Mihamarabb hazaérni.

Az ovi utáni első utcasarkon a nyakamban üldögélő Cili kijelentette, hogy ő bizony megéhezett és enne egy kis sült krumplit. Mondtam neki, hogy rendben van, itt a KFC a szomszéd utcában kap egy kis krumplit. A körtér felé sietve egyre-másra jöttek a pizzát majszoló emberek szembe és a lányomat elkezdte izgatni a kérdés.

– Inkább pindzát kéjek, Apa!
– Jó, de megeszed? – kérdeztem kicsit gyanakodva, az eddigi pindza evések abból álltak, hogy ő a szélét rágcsálta el, míg én a közepét, ahol a feltét is volt. Most azonban fogadkozott, hogy ő pizzát szeretne és meg is fogja enni. Én kétségek közt vásároltam, aztán kiültünk a Körtéren egy padra (más pizzát burkolók mellé) és a lányom, a legnagyobb elképedésemre felfalt egy egész szeletet.

Közben csacsogot, vihorászott a galambokon, megtanulta, hogy “Pindza Funghi”-nak hívják, amit eszik és végül közölte, hogy mindennap menjek érte az oviba aztán együnk pindzát. Végül beült a nyakamba és elindultunk a lakás irányába. Vidám, napsütéses idő volt, igazi vénasszonyok nyara és Cilitől megtudtam, hogy a gomba a levesben az fúj, de a pindza gomba az finom.

A lakásban megcsodáltuk a csempéket, már csak az utolsó sor hiányzik a konyhából és a fuga, holnap elkészülnek. Cili kicsit megszólta a kivitelezőket, hogy milyen port hagynak a lakásban, aztán elindultunk a közös képviselőhöz. Alaposan megcsúsztunk, a pizzázás nem volt betervezve.

A Lágymányosi utcán lefelé haladva épp azt magyaráztam a lánynak, hogy szépen rendesen viselkedjen majd, pár percig leszünk csak a közös képviselőnél, de addig üldögéljen az ölemben.

A Bölcső mellett elhaladva Cili indítványozta, hogy üljünk le egy kicsit azokra a kényelmes székekre, mert ő elfáradt és egy pillanatra engem is megkísértett a dolog, az ajtó melletti tábla ugyanis azt hirdette, hogy a csapon éppen Francin van. Elképzeltem, ahogy elnyúlok a párnázott-fonott széken és belekortyolok a hideg sörbe. 

De nem, mentünk tovább.

Elégedett is lehettem a lányommal, nagyon szépen viselkedett, még azt is pléhpofával tűrte, hogy ezeregyedszerre is elmondták neki: nem kéne ilyen nagylánynak már cumiznia.

Nem értem miért nem bízzák ezt a gyerekre és a szülőre. Az emberiség nagy része úgy érzi, hogy joga van beleszólnia a dologba. Engem speciel egyáltalán nem zavar, hogy a lányom cumizik. Majd kinövi. Én például – szintén külvilági nyomásgyakorlás miatt – úgy jártam, hogy a húsvéti nyuszi elvitte a cumit, erre elkezdtem rágni a körmömet. Azóta nem tudok leszokni róla, pedig többször próbáltam. Verjen meg a fene, ha elveszem a lányom cumiját, de már nekem is nyílik a bicska a zsebemben mikor bárki elkezdi piszkálni szegényt, hogy köpje ki a cumit. Pedig piszkálják, utcán, buszon, családi ünnepségeken. Mindenhol.

Baromság.

Megállapodtak, hogy amikor Cili beköltözik az új lakásba majd abbahagyja. Ebben úgy tűnik a közös képviselő is megnyugodott és elintézhettük a hivatalos ügyeket. Indultunkban javasolta Cilinek, hogy tegyék a cumit a hátizsákba, de a lányom mondta, hogy most nem, és azzal a mozdulattal a helyére cuppantotta a megvetett eszközt. Én megsimogattam és elköszöntünk. Nagyon büszke voltam rá.

Hazafelé szívtunk a dugóval, így inkább villamossal indultunk el, aztán átszálltunk a buszra mikor már kijutottunk a forgalomból. Alaposan elfáradva értünk haza, volt mit mesélni mindenkinek.


Beszélgetés Cilivel, miközben öltöztettem a bölcsiben:
– Na, és énekeltetek a Mikulás bácsinak?
– Hát igen, de én pont nem énekejtem.
– Miért nem?
– Pont nem figyejtem oda.
– Na de miért nem figyeltél oda?
– Hát… mejt a játékokat nézegettem.
– De miért nem a Mikulásra figyeltél? (innentől láttam, hogy improvizál.)
– Mejt nem vojtam bojdog…
– Miért nem?
– … Kicsit bántam…
– Mit bántál?
– Hogy ejjött…