hétfő (vége a vénasszonyok nyarának)

Az elmúlt hetekben sikerült átállni az új napi ritmusra, az iskolakezdés alaposan felforgatta az életünket. Korán kelés, korán fekvés, rohangálás a városban, hogy mindenki időben bejusson ahová kell és aztán hazaérjen.

Az iskola kezdés persze nem csak az időnket forgatta fel, hanem a pénztárcára is súlyos ütéseket mért. Miközben nap, mint nap azt olvassuk, hogy az oktatásban minden rendben van és az iskolák zökkenőmentesen indították a tanévet a valóság kissé mást mutat. Azért megvagyunk, szerencsére és úgy tűnik, hogy nem csak a leánynak sikerült zökkenőmentesen belesimulni az új közösségbe, de nekünk, szülőknek, is. Bár Zsófi most nem vállalt SZMK tisztséget, de azért vettünk magunkra egy rakás feladatot, például tablót fogok készíteni, meg ilyesmik.

Az idő meg gyönyörű volt, inkább nyár, mint ősz, persze mikor kezdett elromlani? Amikor lementünk egy jó kis kirándulós hétvégére a Balatonra. Azt terveztük, hogy elsétálunk a sztupához Zalaszántón, de mire odaértünk és leparkoltuk az autókat elkezdett csöpögni az eső. Ez Dávidot, Zsófit és Anyut elkedvetlenítette, ők visszafordultak Bélatelepre, de mi hárman: Cili, Apu meg én felsétáltunk a hegyre. Néha csöpögött, de nem volt vészes. Szedtünk diót meg gombákat, beszélgettünk, kellemes volt.

Amikor új volt a sztupa Apuékkal hamar meglátogattuk, ott állt vakító hófehéren a hegyen, csillogott-villogott és egy-egy szerzetes járt mellette néha. Többször sétáltunk arra, egy nagyon nyugodt, csendes hely volt. Meglepetésként ért, hogy most több ház állt mellette, ebből kettő szuvenír bolt. Hogy úgy mondjam a békés, nyugodt jellegét teljesen elvesztette. És míg a boltok és az imaház makulátlanul nézett ki én szomorúan konstatáltam, hogy maga a sztupa bizony málladozik, a fehér ragyogása megtört, az arany szobor egy karcos plexi mögött elmosódva látszik csak. Számomra kifejezetten nagy csalódás volt az egész.

Cili élvezte, vettünk műanyag szélforgókat, ittunk forró, sós-vajas tibeti teát, ami mindannyiunknak nagyon ízlett. Átfagyva sétáltunk le a hegyről és nagyon jól esett Bélatelepen a felmelegített rántott hús.

Vasárnap meg sétáltunk egy nagyot a strandokon, a gyerekek köveket dobáltak, kagylót gyűjtöttek és igyekeztem megtanítani őket kacsázni, nem sok sikerrel. Hideg volt, hideg van, egy nap alatt elfújta az ősz a nyarat. Hosszú ruhák, zárt cipő, pulóverek és nátha mindenkinél. Az utóbbi ki fog tartani jövő júniusig, ahogy ismerem. Szép hosszú vénasszonyok nyara van mögöttünk, kellemes volt.

Szombat

Szóval arról akartam írni, hogy a lányom megoldotta, hogy szép keretes történet legyen az óvodás éveiből.

Az az igazság, hogy az első két évben baromi nagy pechünk volt az óvónőkkel. Két nyugdíj előtt álló munkatárs, akiket nagy érzékkel egy csoporthoz osztottak be, úgy, hogy tudták nem fogja végigvinni egyik sem a csoportot. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az egyikük magasról beleszart az egészbe, a másik meg nem volt túl rugalmas (a fene tudja, hogy valaha fel tudott-e engedni), nem ragozom, nem ütöttük meg a főnyereményt velük.

A lányom se egyszerű eset, aláírom, de az első két évben minden reggel sírva, vagy sírás közeli állapotban mentünk az intézménybe, az ajtóban úgy kellett lefejteni magamról. Sosem fogom elfelejteni a mantrát, amit minden reggel ébredéstől az elválásig nyomott:

– Integetsz, Apa? Mondd meg Anyunak, hogy nagyon hamar, uzsonna után jöjjön értem. Megmondod, Apa?

És ezt megállás nélkül.
Igyekeztem különféle trükkökkel, rituálékkal, ordítással, fenyegetéssel, kedvességgel, nem sorolom, mindent végigpróbáltam, -tunk, hogy javítsunk a helyzeten. A probléma ott volt, hogy ezt csak mi próbáltuk, a két óvónő ezt csak a mi gyengeségünknek, nevelési inkompetenciánknak és/vagy a lányunk szörnyű természetének tudták be. Az fel sem merült, hogy esetleg ők is segítsenek megoldani a dolgot.

Szóval tavaly ilyentájt a két unalomban kiérdemesült óvónő elment nyugdíjba és a gyerekek érdemtelenül megsiratták őket, viszont kaptak végre egy olyan óvónénit, aki foglalkozott velük, sőt igyekezett, hogy jól érezzék magukat. Cili egész évben vidáman ment az oviba, egy kezemen meg tudnám számolni hányszor volt valami hiszti-jellegű performansz. Idill volt az élet, na.

Aztán most erre az utolsó hétre visszakaptuk a korábbi reggeleinket. Történt, ugyanis, hogy a nyári szünet miatt összevonások voltak, a lányom csoportjánál meg valami érthetetlen okból megcserélték az óvónőket másik csoporttal, szóval nagy kavarások voltak, az új tanerő hasonlóan állt a dolgokhoz, mint a korábbiak, így aztán egyik reggel azt vettem észre, hogy újra a sírás és a fent leírt mantra megy. És ment ez végig, az utolsó napig.

Hát így lett keretes a sztori.

Szürreális gyerekpletykák az oviban

Reggel én vittem a gyerekeket az oviba, idén úgy alakult, hogy minden kedden és pénteken megyünk együtt. Ilyenkor korábban kell kelni és ők is nyűgösebbek. Én is nyűgös vagyok, mert sietni kéne a melóba és 100%, hogy ezeken a reggeleken késni fogok. Az ősz jelentős részében a keddi és pénteki reggelek az idegbeteg hangulat szinonimái voltak. Ezért most úgy döntöttem, hogy ennek véget vetek, ha kések, hát kések, ezzel nem tudok mit kezdeni, hiszen amikor idegbeteg módon hajtom a kölyköket, akkor is ez lesz a vége.

Így aztán hiába múlt el már hét óra, és még mindig kétszer öt perc volt a karácsonyt ellopó Grincs sztorijából én mégis blazírtan ültem a kanapén és igyekeztem Dávidot öltöztetni.

Végül jóval fél nyolc után értünk be az oviba, szokás szerint Cilit vittem előbb öltöztetni, mert ő sokkal macerásabb és lassabb, mint Dávid. A reggeleinket nehezíti az is, hogy kedden és pénteken reggel torna van, így teljesen át kell öltöztetni a lányt. Szóval beértünk az öltözőbe (miután a kiscsoportnál Dávid megbeszélte az óvónénikkel, hogy miként áll a favonat kiegészítők helyzete napjainkban) és ott egy komplett kis traccspartiba csöppentünk.

Cili barátnői öltözködtek nagy egyetértésben, miközben az egyikük szüleit vesézték ki, nevezzük ezt a kislányt I-nek, míg a másikat P-nek. Az öltözőben tartózkodott még egy kisfiú is az apjával, de ők rövid, kurta szavakkal kommunikáltak egymással és hamar eltávoztak, szóval hagyjuk ki őket a sztoriból.

Mikor beértünk P éppen azt fejtette ki, hogy I anyukája "kegyetlenül szigorú", ha így bánik a lányával. Mire I vehemensen védelmezni kezdte az anyukáját, hogy ő nem is szigorú, csak kissé fáradt és ideges, mert az apukáját elküldték a házból. Közben már Cili is öltözködni kezdett (mert presszionáltam rá, egyébként csak boldogan álldogált volna) és Dávid, szokása szerint keresztbe tett lábakkal üldögélt a padon, a lányokat hallgatva. P szerint olyan nem lehet, hogy valakit elküldenek a házból. Ehhez a véleményhez Cili is csatlakozott, szerinte mindenkinek laknia kell valahol.

Nehéz helyzetben voltam, egyrészt őszintén érdekelt, hogy mi kerekedik ebből a pletykából, I faterja az anyja alapján legendás fickó lehet, másrészt sietni is kellett volna és két kislány felett átnyúlva igyekeztem öltöztetni a saját, meglehetősen mozgékony lányomat.

I kissé sértődötten válaszolta, hogy dehogynem ki lehet valakit tiltani a házból, az ő apukáját már nem egyszer kitiltották, most azért mert sörözött. Sokat. A két másik lányon látszott, hogy ez kissé ingoványos talaj, de Dávid jelezte, hogy én is szoktam sörözni. Megnyugtattam, hogy én jól viselkedek és még nem tiltottak ki emiatt a házból.

I erre mondta, hogy igen, de az ő apukája amikor sörözik, akkor azt szokta mondani az anyukájának, hogy elvágja a nyakát. Itt P közbeszúrta, hogy akkor tényleg szigorú szülő (ezzel egyetértettem) és azzal folytatta, hogy szigorúbb, mint az övéi, akik pedig most váltak el. (Ez volt egyben az a pont is, amikor azon töprengtem tisztában vannak-e a szigorú szó jelentésével.) Cili azt firtatta, hogy mivel vágná el az I apukája az I anyukájának a nyakát, mire I azt felelte, hogy az mindegy, de ha egyszer tényleg elvágná, akkor annyira, hogy az I anyukájának a feje pattogna a földön.

Éppen azon töprengtem, hogy miként reagáljak erre a fordulatra, ami felelős és előremutató lenne szülőként meg felnőttként is, de oltári mázlimra a gyerkőcök megoldották a problémát: a fenti képet igen viccesnek gondolták és vidáman nevetgéltek rajta. Annyit a kacaj csillapodtával megkockáztattam, hogy ez azért nagyon durva dolog lenne és senkit nem szabad bántani.

Kár volt beleavatkoznom, mert ezzel kizökkentettem a tárgyalást. P azzal zárta le a témát, hogy I szülei mégis nagyon szigorúak, mire I közölte, hogy jó az apukája az, de az anyukája nagyon kedves. Ebben maradtak mire én megkértem a lányomat, hogyha végzett a cipőhúzással és a pisiléssel, akkor jöjjön utánunk Dávid öltözőjébe. Elbúcsúztam a lányoktól és miközben a fiamat öltöztettem azon töprengtem, hogy lehet, hogy idegeskedek heti kétszer, ha késünk a reggeli rohanásban, de még így is ezerszer normálisabb apja vagyok a gyerekeimnek, mint amilyen I-nek jutott.

Gyerekszáj

Cili: Olyan pechem van, hogy a Tamival meg a Pannával ültettek egy asztalhoz az oviban.

Én: Az miért pech?

C: Hát, mert szeretem őket.

É: A pech azt jelenti, hogy valami szerencsétlenség ért.

C: Ja! Akkor is pechem van, a másik oldalamon az Ivett ül.

É: kérdőn nézek

C: Hát állandóan beszél! – magyarázza

A csoportpénz olyan, mint a hálapénz?

Ez a bejegyzés eredetileg az Ártatlanra festve (politikai szédelgők) blogomon jelent meg 2017. január 16.-án.

Valamennyire minden politika, ugye, de most az eddigieknél egy sokkal személyesebb témáról írok, a csoportpénzről. A csoportpénz olyan, mint a hálapénz? részletei…

Az utolsó igazán szabad délután

Rövid az az időszak a modern ember életében, amikor teljesen kötelezettségektől mentesen és szabadon élhet. Amikor nincs még semmilyen intézményhez láncolva, ahol gyúrják és nevelik, alakítják. Ez a szabadság (amely tankönyvben lakozik) a szerencsésebbeknek az óvoda kezdetéig tart, a kevésbé szerencséseknek a bölcsődéig.

Dávid, szegény kisfiam, az utóbbi csoporthoz tartozik, még nincs is két és fél éves, de már – nővére nyomdokaiba lépve – bölcsődés. Innentől már nincsen az önfeledt, egész napos játék, mert reggel ébredni kell, villamosozni és odaérni az intézménybe. De Cilin látom, és őt hallgatva ébredtek fel bennem a békésen szunnyadó emlékeim, hogy a hétvége is áldozatául esik ennek a konformizált rendnek. Hiába a pihenőnapok, de ahogy nekünk felnőtteknek is a hétfő jár a fejünkben, mint egy nagy ásító szörny, úgy nekik is.

Dávidnak is vége lett az arany életnek, gondoltam készítek róla egy fotót, amin az utolsó délutánján ezt az állapotot, ezt a boldog és önfeledt igazi gyerekkort örökítem meg neki. Szóval szépen összeraktuk kettesben a kisautókat egy nagy körbe és megkértem, hogy feküdjön melléjük. Több képet lőttem, de ezen a sikerült a legjobban elkapni a pillanatot és nagyjából az is van rajta, amit eredetileg elképzeltem.

A fiúk

Reggel nagy nyüzsi volt az oviban, öt gyerek és a hozzájuk tartozó szülő(k) igyekeztek elférni az öltözőben. Ez már eleve nem egyszerű feladat, de a kölkök ma reggel extrán felajzott hangulatban voltak. Mikor Cili hódolója megérkezett a szülei kíséretében helyből nagy örömmel üdvözölték egymást a másik kisfiúval. (A csoportban a srácok úgy veszem észre igazi haverok.) Míg a felnőttek igyekeztek lefogni és öltöztetni őket ezek ketten már a napot tervezgették:

– Szerinted ma is kikapunk?

Harsány röhögés lett a dologból, a gyerekek meglepetten pislogtak. Jól indult a nap.

A szülők kapják össze magukat! (Gondolatok a pedagógus tüntetés margójára)

A mai pedagógus tüntetésre nem magamért mentem ki, még csak nem is elsősorban a pedagógusokért, hanem, mert Apa vagyok. Igen, most nagy a-val.

Lassan ugyanis a körmünkre ég a probléma, az iskoláztatásé. Az ovi után ez a következő lépcső ugye, és ez szinte a legfontosabb, amiben jól kell döntenünk az elején a gyerekeink helyett. Ha mi most jól döntünk, akkor hamar megtanul ő jól dönteni és onnantól ez az egész rajta áll. Persze, hogy megtanuljon dönteni, ahhoz az kell, hogy olyanok tanítsák, akik dönthetnek. Ezért hiába esett, és tudtam, hogy be fog ázni a cipőm, mert nem csak a pedagógusok nincsenek megfizetve ebben az országban ugye, de elindultam nyugdíjas pedagógus Anyám és az ex-pedagógus legjobb cimborám oldalán, hogy én mint civil apuka támogassam az övéiket.

És el vagyok keseredve, szégyellem magam az Apukák nevében. Mert a pedagógusok, a közszféra kiállt ma magáért rendesen. Akkora tömeget vittek az utcára, amekkorát csak bírtak, de mi szülők, botrányosan kevesen voltunk. A színpadon elhangzott mindenkitől, hogy kiállnak egymásért. Hogy itt vannak. Hogy mi a baj. A fekete ruhás nővér elmondta azt is, hogy mi állunk mögöttük. De állunk-e elegen és eleget?

Amit ma láttam a Kossuth-téren az egy nagyszerű volt. Minden tiszteletem a pedagógusoké és az őket támogató szervezeteké, ha csak rajtuk múlik, akkor ezeknek a nagyszerű embereknek bizalommal helyezem a kezébe a gyerekeim nevelését.

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10153961637234559&set=a.10150214075374559.343667.847689558&type=3&theater

De Ti, otthon a gyerekszobában gubbasztó senkiházi gyáva alakok! Ti, kapjátok össze magatokat azonnal és segítsétek ezeket az embereket, mert szükségük van ránk. És nélkülünk, szülők nélkül, ez nem megy.

Vidám délután Cilivel

A nyáron a lányom nem sokat foglalkozott velem, megszűntek a közös rituáléink, a reggeli munkába/bölcsibe járás. Éppen ezért nagyon élvezem, hogy most az ovi beindulásával Cili is felvette az elejtett fonalat.

Reggelente rohanunk a buszhoz, megnézzük a munkába loholó várost. Ül a nyakamban és próbál meggyőzni  hogy nem is akar oviba menni. Sikerült már kétszer megbeszélni, hogy én megyek érte délután. Ma is ez történt.

Szüreti mulatság volt az oviban…

Nem akarok ünneprontó lenni, de ezer forintba és egy-egy kiló szőlőbe fájt ez a szülőknek.

…az udvaron találtam rá egy csapat süvölvény között, az óvónéni után mászkált egy lufibáb egérkével, vadul morgott, hogy az egér meg akarja harapni a pedagógust. Bepakoltuk a cuccait és elindultunk a dolgunk után. A terveim a következők voltak:

  • Megnézni a lakást, hogy áll a csempézés.
  • Elmenni a közös képviselőhöz, hogy visszaadjam a padlás kulcsot és megtudjam végre a közös költség pontos összegét.
  • Mihamarabb hazaérni.

Az ovi utáni első utcasarkon a nyakamban üldögélő Cili kijelentette, hogy ő bizony megéhezett és enne egy kis sült krumplit. Mondtam neki, hogy rendben van, itt a KFC a szomszéd utcában kap egy kis krumplit. A körtér felé sietve egyre-másra jöttek a pizzát majszoló emberek szembe és a lányomat elkezdte izgatni a kérdés.

– Inkább pindzát kéjek, Apa!
– Jó, de megeszed? – kérdeztem kicsit gyanakodva, az eddigi pindza evések abból álltak, hogy ő a szélét rágcsálta el, míg én a közepét, ahol a feltét is volt. Most azonban fogadkozott, hogy ő pizzát szeretne és meg is fogja enni. Én kétségek közt vásároltam, aztán kiültünk a Körtéren egy padra (más pizzát burkolók mellé) és a lányom, a legnagyobb elképedésemre felfalt egy egész szeletet.

Közben csacsogot, vihorászott a galambokon, megtanulta, hogy “Pindza Funghi”-nak hívják, amit eszik és végül közölte, hogy mindennap menjek érte az oviba aztán együnk pindzát. Végül beült a nyakamba és elindultunk a lakás irányába. Vidám, napsütéses idő volt, igazi vénasszonyok nyara és Cilitől megtudtam, hogy a gomba a levesben az fúj, de a pindza gomba az finom.

A lakásban megcsodáltuk a csempéket, már csak az utolsó sor hiányzik a konyhából és a fuga, holnap elkészülnek. Cili kicsit megszólta a kivitelezőket, hogy milyen port hagynak a lakásban, aztán elindultunk a közös képviselőhöz. Alaposan megcsúsztunk, a pizzázás nem volt betervezve.

A Lágymányosi utcán lefelé haladva épp azt magyaráztam a lánynak, hogy szépen rendesen viselkedjen majd, pár percig leszünk csak a közös képviselőnél, de addig üldögéljen az ölemben.

A Bölcső mellett elhaladva Cili indítványozta, hogy üljünk le egy kicsit azokra a kényelmes székekre, mert ő elfáradt és egy pillanatra engem is megkísértett a dolog, az ajtó melletti tábla ugyanis azt hirdette, hogy a csapon éppen Francin van. Elképzeltem, ahogy elnyúlok a párnázott-fonott széken és belekortyolok a hideg sörbe. 

De nem, mentünk tovább.

Elégedett is lehettem a lányommal, nagyon szépen viselkedett, még azt is pléhpofával tűrte, hogy ezeregyedszerre is elmondták neki: nem kéne ilyen nagylánynak már cumiznia.

Nem értem miért nem bízzák ezt a gyerekre és a szülőre. Az emberiség nagy része úgy érzi, hogy joga van beleszólnia a dologba. Engem speciel egyáltalán nem zavar, hogy a lányom cumizik. Majd kinövi. Én például – szintén külvilági nyomásgyakorlás miatt – úgy jártam, hogy a húsvéti nyuszi elvitte a cumit, erre elkezdtem rágni a körmömet. Azóta nem tudok leszokni róla, pedig többször próbáltam. Verjen meg a fene, ha elveszem a lányom cumiját, de már nekem is nyílik a bicska a zsebemben mikor bárki elkezdi piszkálni szegényt, hogy köpje ki a cumit. Pedig piszkálják, utcán, buszon, családi ünnepségeken. Mindenhol.

Baromság.

Megállapodtak, hogy amikor Cili beköltözik az új lakásba majd abbahagyja. Ebben úgy tűnik a közös képviselő is megnyugodott és elintézhettük a hivatalos ügyeket. Indultunkban javasolta Cilinek, hogy tegyék a cumit a hátizsákba, de a lányom mondta, hogy most nem, és azzal a mozdulattal a helyére cuppantotta a megvetett eszközt. Én megsimogattam és elköszöntünk. Nagyon büszke voltam rá.

Hazafelé szívtunk a dugóval, így inkább villamossal indultunk el, aztán átszálltunk a buszra mikor már kijutottunk a forgalomból. Alaposan elfáradva értünk haza, volt mit mesélni mindenkinek.