20 éves a Holdfényexpressz

Reggel amikor kerestem valami zenét a mai munka mellé eszembe jutott, hogy milyen régen hallgattam meg úgy igazán, odafigyelve a Holdfényexpresszt, pedig éveken keresztül a kedvenc albumom volt. Így aztán előkerestem a Play Musicon a zenetárból és elhűlve vettem észre, hogy basszus ez az album idén 20 éves.

Érdekes, hogy senkinek nem jutott eszébe erről írni idén, pedig ez a lemez nem csak a Kispál életműnek, hanem a magyar rock történetének is az egyik kiemelkedő pontja. A Kispálnak ez a legjobb albuma, valószínűleg. (Szerintem.) A Bálnák ki a partra a Csinibabával együtt meghozta a teljes, országos ismertséget a zenekarnak és a Holdfényexpressz épp a legjobb formájában találta a zenekart. Ugyanez a lendület a Velőrózsákra kezdett megtörni, ami a Holdfényexpresszhez képest már nagyon túlgondolt album lett.

Emlékszem, hogy hazavittem a boltból a CD-t és egyedül voltam otthon, leültem a foszladozó szövetű barna csíkos kanapéra és csendben végighallgattam az egészet. Elsőre egyáltalán nem voltam tőle elájulva, a szövegeket nagyon nehezen lehetett kisilabizálni a szövegkönyvből és valahogy a Bálnák után lassú volt az egész. Aztán később, este lefekvéskor betettem a Discmanbe (helló, kilencvenes évek!) és akkor jöttem rá, hogy mennyire nagyszerű lett az összes szám. Akkor 18 éves voltam, de ahogy ültem ma délelőtt a kódsorokat írva és közben szólt a Kólagép ugyanaz a borzongás futott rajtam végig, mint tiniként. Ez az album máig tökéletes és mert időtlenül a szerelemről szól valószínűleg az is marad majd.

Péntek

Esős, undorítóan ragacsos idő, amikor mozdulatlanul is leizzadsz.

A korábbi naplóimat mindig időjárás jelentéssel kezdtem, valószínűleg tudat alatt a nagyapámat majmoltam, aki Dunaföldváron egy kockás füzetben vezetett naplót. Nem volt túl informatív és elég sokat elmond az öregúr világnézeti és érzelmi prioritásairól a cucc, mert az időjárással kezdte (eső, napos, hány celsius), aztán a Duna magassága következett, majd hogy ki tartózkodik aznap a házban (a kutyával kezdve), ha volt valami világrengető dolog, akkor egy-két sorban arról is írt. Jobban belegondolva nem igazi naplót írt, hanem egy log fájlt vezetett.

A múlt hétvégén egyébként voltunk lent Bandiékkal a nyaralóban, lekotortam a mohát a lépcső tetejéről és igyekeztem kiszabadítani azt a beton csíkot, amit a nagymamám öntetett fel. Belekarcolta egy százas szöggel a dátumot, mert sorsfordítónak érezte (nem alaptalanul), 1989. 06. 16, Nagy Imre újratemetése. Alatta három gyerekkéz, az unokák belenyomhatták a betonba a mancsukat, alatta a szöggel a neveink. Az Andris, ahogy a mellékelt képen is látszik még egész jól kivehető, Bori is nagyjából, Lacust már nagyon kell nézni, meg tudni, hogy hol volt ahhoz, hogy kiszúrd. Aranyos emlék ez, sajnálom, hogy el fog kopni. (Itt lehetne szép párhuzamokat vonni az életünkkel meg a demokráciánkkal is, eltűnünk mind szépen.)

Ez az időjárás jól elterelt az eredeti témától amiről írni akartam: Cili utolsó hetéről az oviban, de akkor ezt eltesszük másik időpontra.

Harminc évenként kutya hideg van!

1987 január elején, harminc éve, basszus, hatalmas hideg és hó volt. Erre nem emlékeznék csak úgy magamtól, de a Facebookon felhívták rá a figyelmemet. Viszont erről helyből beugrott, hogy nekem milyen különleges volt az a pár nap, amikor megbénult az ország a hótól és a hidegtől. Ugyanis pár nappal korábban Anyu elcsúszott a jégen és eltörte a lábát. Apu meg Budapesten volt a kollégájával valami céges ügyben és egyszer csak nem tudtak hazajönni. A váltók befagytak, a hó elzárta a síneket, egy a lényeg napokig a fővárosban ragadtak. Anyu meg fekvőbeteg volt így én sem mentem iskolába. Egy nagy kaland volt az egész. (Mondjuk arra nem emlékszem, hogy tudtuk meg, hogy Apuékkal mi történt, hiszen ez még nem szimplán mobiltelefon előtt volt, de nekünk akkor otthon se volt telefonunk. Tudja fene. Valahogy azért megtudtuk.)

Stranger Things, 1. évad

A Stranger Things számomra az év sorozata, bármilyen banálisan is hat ez így leírva. Főleg, hogy július közepe óta valószínűleg én vagyok a kis milliomodik ember aki ezt mondja vagy írja.

Minek futtatni az aranyat? Nem fogok itt kiveséző kritikát írni, megtették már előttem – és helyettem – számosan, valószínűleg sokkal jobban is, mint ahogy én tenném. Viszont szeretnék pár szót bekopácsolni a digitális éterbe a saját érzéseimről, amit ez a sorozat kiváltott. Stranger Things, 1. évad részletei…

Tengerkék

Tizenévesen még arra készültem, hogy rajz művész leszek. Mindenhova pasztel krétákkal mentem és amit lehetett meg is örökítettem.

Ma sokkal jobban tetszenek a rajzaim, mint akkor, de visszatekintve is úgy látom, hogy életem legbölcsebb döntéseinek egyike volt amikor elengedtem a rajzolást. Nem voltam jó benne.

Viszont nem is olyan régen Apu beállított egy csomó mappával, amiben rajzok és novellák voltak. Köztük egy soha be nem fejezett kép, amit Trau kikötőjében kezdtem felvázolni. A hegyeket kezdtem el kidolgozni éppen és beletört a  bicskám, mert a szürkés-fehér sziklák annyi árnyalatban pompáztak, lilában, kékben, narancsban, hogy megakadtam.

Ma este amikor a nyaraláson készített fotókat rendezgettem ez a befejezetlen képem jutott az eszembe a fenti fényképről. Ezek a hegyek azok, többek között, amiket anno, jó 20 éve megpróbáltam felskiccelni. Csak most a másik oldalukról néztem őket.

RNR 2016

Az elmúlt pár évben minden nyáron akadt alkalom arra, hogy a Balaton vagy Pécs irányában vonatozzak. Egyedül. Volt olyan is, hogy Cilivel, de az más élmény, bár szintén nagyon jó,  de amikor magam utazok, akkor kicsit újraélem a szabad huszonéves koromat. Meg a tizenévest.

Mert én rengeteget vonatoztam fiatal(abb) koromban. Hátizsák, cigi, a fülemben valami rock’n’roll. Király dolog volt. RNR 2016 részletei…

Nem eszik a gyerek

Mindig azt hittem, hogy a mindennapi dolgok maguktól működnek. Amikor elképzeltem magam apaként a képben ott volt, hogy milyen szép családom van és mindenki boldogan ül le az asztalhoz és vidáman csacsognak a gyerekek, amíg együtt eszünk és jól érezzük magunkat.
Ja, a kezem meg belelóg a bilibe.

Nem eszik a gyerek részletei…

Biciklizni a biciklizés öröméért

Annyi minden változik meg napról napra a világban, hogy néha fel se tűnik maga a változás, az egyik legérdekesebb ilyen folyamat a biciklizés Magyarországon.

Gyerekkoromban háromféle ember biciklizett:

  • a bicikli versenyzők,
  • a falusiak és a
  • gyerekek.

Biztos akadtak már akkoriban is kivételek, de általában nem találkoztál velük.

Én persze bicikliztem. Az első biciklim, amire emlékszem, igazából tricikli volt, kicsi és zöld, fehér műanyag küllőkkel. Aztán egy karácsonyra kaptam normális gyerek biciklit. Tömör gumi, fehér visszapillantó tükör, pótkerék. Gyönyörű volt. Egy ideig még pótkerékkel mentem, aztán nyáron Anyu a Balatonnál egy seprűnyelet erősített bele és rövid kínlódás után megtanultam az egyensúlyozást.

Biciklizés, vadul

Miután kinőttem ezt a szép piros cangát jött egy Csepel, női vázas. Használt bicikli volt, jó állapotban, amin én hamar változtattam. Évekig ez volt a biciklim, ezen tanultam meg láncot cserélni, lukas gumit vulkanizálni, és az alapvető javításokat elvégezni egy biciklin. Nagyon szerettem ezt a biciklit, Samuval bekerekeztük az egész környéket Fonyódtól Máriáig. A ’87-es esős nyáron még a zivatarok sem nagyon akadályoztak meg abban, hogy a kátyús-földes utcákon döngessünk végig.

(A kukoricásra emlékszel, Samu?)

A kék Csepel jól bírta a strapát, lefelé zúzni a fonyódi hegyről 50 km/h közeli sebességgel, ugratni a parkban, rendőrkanyarok. Teleragasztgattuk hologramos és fényvisszaverős matricákkal, Kawasaki feliratokkal. Szörnyen nézhetett ki, de nekem tetszett.

Szomorú véget ért ez a bicikli, az egyik hegyi túránál, amikor zúztunk le a Berek vendéglő felé valahogy rászaladtam a padkára. Szerencsére már nem a csúcssebességgel mentem, de így is 30 felett voltam, lendületben, hatalmasat estem. Mázlimra átrepültem a magas padka, a kövezett járda felett és a mellette levő árokban landoltam, csak a bokám vertem neki a kőnek. Állatira megütöttem magam, de a bicikli jobban megsínylett, én hazabicegtem, de a biciklit tolni kellet: a pedál elgörbült, az első kerék egész fura formára deformálódott.

Bosstaktika

Bár a blogom mindig is a szívem csücske volt, de ismertségben és látogatottságban a bosstaktika nevű webes projektem volt eddig a csúcstartó. Mivel mostanában lenne a születésnapja, a nyolcadik, gondoltam leírom amire még emlékszem, hogy ez is megmaradjon.

Bosstaktika.hu logó
Bosstaktika.hu logó

A bosstaktika projekt, bosstax néven még a patito.hu egyik aldomainjén indult el. A Szonda ipsosban dolgoztam akkor és egy igen forró nyár volt, a 2008-as, de a havi omnibusz kutatáson kívül nem sok melóm volt. Ültem Szabrina nevű kollégámmal az irodában és leginkább unatkoztam. Akkortájt regisztráltam a Facebookra is, mert unaloműzésként valami zombis játékot toltam rajta.

Esténként viszont keményen toltam a World of Warcraftot, már lassan 3 éve és az akkori guild társaim közül kettővel megbeszéltük, hogy készítünk egy magyar nyelvű raid taktika leírásokat bemutató oldalt, mert akkor ilyen még nem volt. Létezett egy csomó külföldi leírás, angolul és németül főleg, de sok magyar játékos abból nem igazodott el.

Így aztán installáltam egy WordPresst és hármunk között felosztottuk a legnagyobb angol honlap szövegeit és nekiláttunk fordítani. Alig egy hét alatt el is készültünk mindennel és elindítottuk az oldalt, 2008 július 8.-án. Szerettünk volna nagyot dobni vele, így helyből meghirdettük a worldofwarcraft.hu fórumán és én írtam egy bemutatkozó e-mailt a Black Ravens klán blogjára, a Frostshockra is.

A Frostshockos srácok nagyon jó fejek voltak, mert helyből írtak rólunk és így az első estére már több, mint 5000 látogatónk volt, amiből jó 3000 fixen meg is maradt.
Igazából akkor kellett volna reklámokat elhelyezni az oldalon, de valamiért ettől ódzkodtunk. Nagy hülyeség volt.




A bosstaktika.hu (és elődje) egész működése alatt megfigyelhető volt egy ciklikusság. Erre a típusú honlapra akkor volt szüksége a WoW játékosoknak, mikor új raid tartalom került a játékba és még gyakorolták a harcokat. Így aztán a blog forgalma is szépen követte a kiegészítők és patchek változásait. De kicsit előre szaladtam, egyelőre ott tartunk, hogy elindult a honlap, meglepően jól.

A probléma ott volt, hogy pár hét után már kezdett elülni a kezdeti lelkesedés és nagyjából mindenki be is tanulta az aktuális harcok taktikáit így kezdett visszaesni a forgalom. Megpróbáltunk beta meghívót kapni a következő patch teszt szerverére, de ez sajnos nem jött össze. Viszont egyik nap, már a Szondás felmondási időm alatt, jött egy e-mail, hogy van pár vállalkozó kedvű ember, aki szeretne egy komplex WoW portált készíteni és szeretnék beleintegrálni a bosstaxot is. Megbeszéltük a bosstax szerkesztőségében, ami közben háromról két főre csökkent (előrevetítve a jövőbeni problémákat) és úgy éreztük, hogy ez remek lehetőség nekünk.

Az új arcokkal normális szerkesztőségként kezdtünk el működni, voltak határidők és tervek, idővonal, grafikus, programozó, satöbbi. Egy valami nem volt nekik: tartalom. A tartalmat, a kezdetekhez gyakorlatilag a mi taktikáinkból akarták nyerni meg némi lore fordításból. Sok ember vágott bele a portál megvalósításába, legalább nyolcan voltunk, de hétről hétre morzsolódott le mindenki. A végén, az indulás előtt a buffspot.hu szerkesztősége nagyjából négy fő volt, ebből mi ketten a bosstaxtól.

Igazából aznap bukott meg a projekt, ahogy elindult. A megállapodásunk szerint ahogy a buffspot.hu elindult a mi régi bosstax weboldalunk megszűnt és átirányított rájuk. Viszont a nyitó nap után soha többé nem került ki semmilyen tartalom a weboldalra, az egész hamvába holt. Mi meg bakot lőttünk.

Frank Herbert: A Dűne

Ahogy oly sok más könyvet a Dűnét sem egyszer olvastam el eddigi életem folyamán. Gimis lehettem az első alkalommal és azóta párszor átrágtam magam a két köteten. Most, hosszú évek után újra a kezembe került, e-book formátumban a folytatásaival egyetemben. Kedvet kaptam, hogy végig olvassam ezt a sci-fi regényfolyamot is, és persze egy sorozatot az első résszel illik kezdeni.

A Dűne, ahogy fentebb már írtam, talán gimis koromban került a kezembe első alkalommal és bár az időpontra nem emlékszem pontosan, de minden másra igen. A gimiben elég hosszú január eleji szüneteket kaptunk és ilyenkor a Nagynénémnél töltöttem el ezt a vakációt minden évben, Budajenőn. Az unokatesóim és a felnőttek is már dolgozni és iskolába jártak, így a délelőttök folyamán egyedül voltam a házukban.

Mindig kellett vinnem valami tanulnivalót, amit aztán Éva leellenőrzött délután, de az idő nagy részében szabad voltam, mint a madár. MAGUS kalandokat és novellákat írtam, rajzoltam, olvastam, szóval olyan dolgokat csináltam, amit szerettem, de főleg arra vártam, hogy az unokatesóim hazaérjenek végre a suliból és játszhassunk valamit.

Egy ilyen alkalommal, amikor elfogyott a magammal hozott könyvem, álltam a nagy könyves vitrin előtt és böngésztem a kínálatban. Egymás mellett állt a sárga és kék kötésű Dűne 1-2. puha fedeles kiadás. Arra is emlékszem, hogy a fülszöveg alapján elsőre visszatettem, de végül valahogy nagy nehezen ráfanyalodtam. Ledőltem a barna kanapéra és csak akkor tértem magamhoz, mikor a többiek bejöttek az ajtón.
A Dűne elsőre is lenyűgözött.

Utána többször kölcsönkértem a két kötetet Éváéktól, de az elmúlt 10-12 évben biztosan nem olvastam, utoljára még Pécsett, amikor a Tettyén laktunk. Persze elég jól emlékeztem a sztorira, de most rengeteg újdonsággal szolgált és néha nem tudtam eldönteni, hogy egy átdolgozott, újraszerkesztett kiadást tartok a kezemben vagy ennyi mindent nem értettem meg tiniként.

A Dűne remek könyv, izgalmas, kalandos és bár sci-fi, de a technikai dolgok olyan érintőlegesen vannak csak megemlítve, hogy a kiadása óta eltelt évtizedek (1965-ben jelent meg) sem koptatták el, ami nem mondható el sok másik sci-fi klasszikusról. Sokkal fontosabb ebben a könyvben az emberi genetika, az evolúció és a lélektudományok teljes tárháza no meg az ökológia.

Herbert nagyon ügyesen manipulálja végig az olvasót, távolítja el kissé a főszereplőtől a regény végére, ahol már Paul önmaga is kezd emberfelettivé válni. Bár úgy emlékeztem, hogy Muad-dib végül totális győzelmet arat önmaga jövője és az ellenségei felett is, de ez nem így van. Nem akarok nagyon spoileres lenni, de a jövő csapdái még számára sem kerülhetőek ki teljesen.

Harminchat évesen a regény egészen mást mondott, mint tini koromban, de ugyanúgy élveztem ma is, ha nem jobban. Egyértelműen 5 csillagot érdemel, hibátlan mű.

Rettegve vettem kezembe a folytatást.

A borítóképet az sf.blog.hu oldalról nyúltam le!

Miért utálom a várakozást a háziorvosnál?

Kemény téma ez az én és az egészségügy és nem csak amiatt, hogy súlyos politikai áthallásai vannak mostanában. Az emberek egyik része nem szeret orvoshoz járni csak, ha már nagyon fáj vagy a halálán van. A másik felük meg már-már fanatikusa a betegségeknek, nincs az a kis probléma, ami ne lenne elég súlyos, hogy elüldögéljen akár fél napokat is a várókban.

Aztán ott vannak a hipochonderek persze, akik mindkét csoport tagjaiból kikerülhetnek. De ők teljesen más állatfaj.

Nekem általában szerencsém van az egészségüggyel, volt már rengeteg pozitív és negatív tapasztalatom is kórházakkal és orvosokkal, de ebben a bejegyzésben most nem erről fogok írni, elteszem őket egy következő(k)re.

Az előbb említettem a várókat, én személy szerint utálom őket. Gyerekkoromban elég rendszeresen voltam beteg és ilyenkor az egy hét igazolt iskolai hiányzáshoz szükség volt elmenni a dokinénihez, hogy kiírjon. Nagyon kedves háziorvosunk volt, megértő és nagyszájú nő, aki enyhén dorgáló hangnemben figyelmeztetett a betegségek lehetséges veszélyeire akkor is, amikor semmi bajom nem volt csak lógni akartam. Egy torokgyulladást mindig tudtam produkálni.

Egy torokgyulladás az legalább öt nap iskolai hiányzást jelentett, és abban a kellemetlen esetben ha tényleg volt bajom, akkor is nettó 3 hétköznap szabadság. Nem sok olyan betegség támadott meg, amiből két nap alatt nem gyógyultam fel.
Jó volt otthon lenni, minden reggel megágyaztak nekem a kanapén, kaptam teát és kekszet az első napokban, aztán meg valami könnyű, de finom ételt, amit szerettem. Heverésztem, olvastam, írtam, rajzoltam, játszottam. Betegnek lenni remek állapot volt.

De elkalandoztam! Ott tartottam, hogy miért utálom a várókat. Miután felnőttem és még nem kellett a munka miatt igazolások után járkálnom gyakorlatilag évekig nem voltam orvosnál. Nem volt miért. Aztán ahogy én is beálltam – kissé megkésve – a rendes dolgozók közé az első alkalommal már bajban is voltam, mert a háziorvosom Pécsen volt én meg már régen Budapesten laktam. Keserves telefonálgatások után sikerült elrendeznem a táppénzes papíromat, majd a következő alkalommal már mentem is az új körzetes háziorvoshoz.

A rendelő folyosója (forrás: ujbuda.hu)
A rendelő folyosója (forrás: http://ujbuda.hu/ajanlas/ujbuda/ujabb-fejlesztesek-a-szent-kristof-szakrendeloben-0)

A jelenlegi orvosom az Újbudai komplexumban rendel, kedvelem, mert hiába járok hozzá negyed évente rendszeresen valami apró-cseprő náthával vagy hasonlóval, mindig új arcként fogad. De akiről írni szeretnék (ennyi hosszas bevezetés után) az az asszisztense és a beteghívó rendszerük.

Itt szeretném előrebocsátani, hogy a beteghívó rendszer tökéletes, sajnos ugyanez az asszisztensről nem mondható el.

A váróban két rendelőnként egy kártyaolvasó és egy monitor található. Minden doktornak van egy adag betegkártyája, ezeket az ajtónál találod, olyan sorszámok, amiken van két vonalkód, az egyik az asszisztenshez jelent be, a másik meg a dokihoz. A kártyákon vannak sorszámok, de igazából ezek lényegtelenek, mert elvileg érkezés szerint hívogatna be a rendszer (a tájékoztató szerint), ha jól kezelnék. A sorszámok kettőtől négy helyi értékig tartalmaznak számokat, teljesen változatosan. Amikor lehúzod a kártyaolvasón a monitoron helyből látod, hogy hányan várnak az adott embernél és visszajelez, hogy téged is felvett.

Első alkalommal ez nagyon megnyugtató volt. Láttam, hogy hárman vannak előttem, az nem sok, alig egy óra, dőltem hátra a szocreál narancssárga műanyag széken és kinyitottam a könyvemet. Nagy meglepetés volt, amikor negyediknek egy teljesen más számot hívott be a rendszer. Hogy a vérbe lehet ez, morfondíroztam, de legnagyobb meglepetésemre újabb három embert kellett kivárnom mire végre sorra kerültem. Köztük olyanokat is, akik korábban jöttek.

Meg is érdeklődtem, hogy van ez és az asszisztens idegesen mutogatott a számítógépre, hogy az első pár nap után elromlott az egész és azóta se találják, hogy mi a hibája. Egy pillantást vetve a képernyőre helyből átlátható volt a dolog: sorszám szerinti növekvő rendezésre váltott a képernyőn, az alapértelmezett dátum helyett.

Hát így áll bosszút a számítástechnika ördöge a köhögve várakozó betegeken. Na ezért utálom én a várótermeket.