#Nevelés hashtag


Tömött 112-es busz, hőség. Két kisgyerek az anyukájával és annak barátnőjével felszáll. Helyet adunk a gyerekeknek, az anyuka és a barátnő vígan trécselnek.

A két gyerek egy ideig figyeli az elsuhanó házakat, aztán a kislány fertelmes visító hangon ordítani kezd: gyorsabban busz, gyorsabban!

A két nő rá se bagózik, rövid szünet után kitartóan újra rákezd, abba se hagyja.

– Gyorsabban, busz! Gyorsabban!

A tömeg feszeng, egy idő után a két felnőtt zavartan, száját eltakarva vihog. A barátnő azt véli, hogy nem szokták a buszt, azért üvölt. Mire az anyja közli, hogy nem is kell zavarni, azért gyerek, hogy üvöltsön.

Beteg egy világ ez.


Bár kamaszgyerekem még nem volt, de nem hinném, hogy a dackorszaknál keményebb lenne a kamaszkor. A kérdésre majd 6-10 év múlva visszatérek.



Mindig azt hittem, hogy a mindennapi dolgok maguktól működnek. Amikor elképzeltem magam apaként a képben ott volt, hogy milyen szép családom van és mindenki boldogan ül le az asztalhoz és vidáman csacsognak a gyerekek, amíg együtt eszünk és jól érezzük magunkat.
Ja, a kezem meg belelóg a bilibe.

(tovább…)


Évek óta nem írtam blogot arról, hogy mit gondolok az emberek műveltségéről és ezzel kapcsolatban az oktatásról is. Nem tettem, mert minden alkalommal azon kaptam magam, hogy a környezetem félreérti amit mondok, jobb esetben szimplán fölényesnek tart, rosszabb pillanatokban magukra vették a szavaimat. Ma azonban olvastam egy hírt az Origon, Fekete György gondolatairól műveltség és közoktatás terén. Ez a cikk elérte, hogy feladom évtizedes önmérsékletemet.

A felvezető alapján azért sejthető, hogy nem túl sok pozitívumot fogok írni.

Ha dióhéjban akarnám summázni a véleményemet, akkor valahogy így hangzana: az alapvető probléma ott van, hogy eljutottunk arra a szintre, amikor bunkónak lenni nem ciki.

Életem egyik meghatározó élménye volt amikor a suliban az osztályelső srácnak (aki jó cimborám volt) felajánlottam egy megmaradt színházjegyet estére. Jóformán kiröhögött, hogy minek menne ő színházba. És itt van a kutya eltemetve, a srác nem sok inspirációt kapott otthonról és pechére úgy ment végig a közoktatáson (kitűnő eredménnyel), hogy nem olvasott (szép)irodalmat, nem járt színházba, a mozi pedig az akciófilmek és idétlen vígjátékok szintjén merült ki.

De irodalomból is jeles volt. Ez nonszensz.

A félműveltség halmozódása szerintem egyrészt az iskolarendszer hibája. Nincs meg az a kellő rugalmasság, amivel az oktatásügy ki tudná válogatni a szükséges és átadandó tudást. Ha tudtál biflázni, akkor nyert ügyed volt. Visszautalnék az osztálytársam sztorijára. A mi tanításunkban legalább volt valami egységes vezérelv, de a rendszerváltás óta nincs keretrendszer sem, igen a NAT hiányáról beszélek, és ez már 25 elbaltázott évet jelent. Ez alatt a rengeteg idő alatt 2-4 évente új koncepciókat dolgoztak ki és kezdtek el megvalósítani. És egyet sem fejeztek be. Több olyan volt köztük, amivel még így jártunk jobban.


Nem mondom, hogy egyszerű eset a fiam, egyre okosabb és egyre több az akarata. Vannak elképzelései, szórakozásai, amik óhatatlanul súrlódásokat okoznak a környezetében élőkkel. Például ő szeretne mindent megenni, amit mi is. Eldobálni fémtárgyakat, teli tenyérrel ütni az ablaküveget, nagy csattanással szekrényeknek tolni a dömpert vagy rágni és nyalni az utcai cipőket.

Ezek mind olyan szórakozásai, amikben határozott gátló tényezők lépnek fel. Jelesül a szülei. Ilyenkor ordít, morcos, sértetten totyog fel-alá és igyekszik folytatni a rosszalkodást mindaddig míg valaki el nem unja és felkapja, elteszi egy másik szobába, elviszi autókat nézni vagy betömi a száját egy adag piskótával.




Zsófival reggeliztünk ma, éppen a joghurtunk vége felett beszélgettünk a lakásfelújításról, amikor az előszobából hangos szóváltásra lettünk figyelmesek. Cili, aki a cipősszekrény beugrójában éppen valami mesekönyvet tanulmányozott, elkezdte nevelni az öccsét:

– Azt nem szabad Dávvvid! Piszkos cipő!
– ööö Grrr búú – ellenkezett a fiatalember
– Tedd le azonnal! Nem szabad jágni a cipőket!

Elkezdtük magyarázni a lánynak, hogy bár teljesen igaza van, de hagyja ránk a gyerek nevelését, majd mi megoldjuk. Ezzel visszatértünk a kávéhoz és a csevejhez, Cili a könyvéhez. Dávid meg a cipőhöz. Éppen kezdtük újra felvenni a fonalat, amikor Cili újra pörölni kezdett. Megint leállítottuk, rászóltunk Dávidra és igyekeztünk folytatni a témánkat.

Aztán kénytelenek voltunk kezünkbe venni az ügyet, mert a végén szinte már többet vegzáltuk Cilit, hogy ne nevelje az öccsét, mint a kis gazembert, aki közben büntetlenül fogyasztotta tovább a nagyanyja lábbelijét. Márpedig ez nem tett volna jót a nevelőtestület egységének.


Kényeztessük azt a gyereket! – via mediaciok.hu

Érdekes a fent linkelt cikk, mert megerősít egy olyan elgondolásomban, amivel sokszor egyedül maradok. Amióta apa lettem óhatatlanul megtalálnak ismerősök, munkatársak a nevelés témájával. Úgy tapasztaltam, hogy a férfiak alapvetően macsónak gondolják a magára hagyom, hadd ordítson nevelési elvét.

Engem aztán nem fog ugráltatni a gyerek!

Mondjuk ők a fenti cikket pont elintéznek azzal, hogy: baromság, de nekem jól esett olvasni.

(Úgy meg különösen, hogy látom, ahogy egy általam protezsált weboldal remekül él, nő, fejlődik. Dupla öröm.)


Mostanában egyre jobban kedvelem a LinkedInt. A kapcsolati háló része kevésbé izgat, a Pulse viszont baromi jó. Mindenféle témában gyakorló, ettől kompetensnek tűnő emberek írásai, ömlesztve. Bár érdekesek a “celebek” (itt értsd: nagy cégek vezetői, véleményvezérek, stb) blogjai is, de a legjobb írásokat számomra teljesen ismeretlen emberek követik el. Nos a Pulse a forrása ennek a blognak is, ami a digitális világban ad tippeket a szülőknek. Azért fordítom le, mert több ismerős, akit érdekelne jelezte, hogy nem tud annyira angolul, hogy megértse.

Ne várjatok műfordítást, de a lényeg azért remélem megmarad.

 The 6 Steps To Good Digital Parenting – Stephen Balkam 

(tovább…)