#Mozi hashtag


Egy ideig azért nem nagyon írtam a blogomba, mert nem volt rá időm. Itt sorakoznak a szerkesztőfelületen a sorozat és könyv kritikák, de csak vázlatként. Nagy eséllyel már úgysem fogom megírni őket soha.

A másik ok, hogy az időhiány mellett kicsit úgy éreztem, hogy elfáradtam ebben a kritika-írós blogolásban. Pár éve érdeklődésből és látogatottság-növelési szándékokból fogtam bele, de mostanra azt vettem észre, hogy már nem igazán mozgat a dolog. A tévé sorozatok nagyrészt egy-kaptafára készülnek, tisztelet a kevés kivételnek. Az amerikai sorozatok nagy része nem mozgat nagyon,  kedvem sincs hozzájuk. Elkezdtem angol sorozatokat nézni, mert mások és ez most jól esik.

Temetem a sorozatipart

A sorozatok, mint műfaj kezd érdektelenné válni, igazából. Tíz éve már legalább, hogy elkezdődött a mozi színészek átvándorlása a sorozat iparba, ami hozott egy valódi minőségi ugrást. Több pénz, nagyobb várakozás és elvárások, szóval megújult a zsáner. Húsz éve a sorozatokat a szappanoperák meg a Jóbarátok alkották (kis túlzással). Ma meg? Rengeteg sorozat, minden műfajban.

Véleményem szerint a sorozatoknak nem tesz túl jót, ha 2-3 évadnál többet érnek meg. Nehéz olyat mondani, amelyik képes igazán újat mutatni a negyedik évadára is.

És a könyvek?

A könyvek az örök szerelmeim. Az egyetlen hobbim, ami hét éves korom óta elkísér és nem tudom megunni az olvasás. Ezt bárhányszor mondom el, írom le, mondom el mindig olyan közhelyesnek hangzik. Az önéletrajzoknál is mindenki azt írja/írta hogy hobbija az olvasás. De nekem tényleg. A napom fénypontjai, amikor leülhetek egy könyvvel, akár a buszon, akár a gyors irodai ebéd közben vagy míg altatom a gyereket.

Írni a könyvekről is könnyebben írok, mint a sorozatokról vagy filmekről, színházi előadásokról. Szóval úgy döntöttem, hogy a könyves blogok megmaradnak, mert azt én is élvezem. Nem minden könyvről, kötelezően, mint eddig, hanem csak arról, amiről valóban van mondanivalóm. Ha két mondat, akkor annyi.

Azért kitaláltam valami újat is.

Jó ideje foglalkoztat a zenei blog ötlete. El is kezdtem pár éve a legjobb 50 magyar számot keresni, de nem volt hozzá jó eszköztáram. A programozói tudásom és a háttér-kapacitásom is kevés volt ahhoz, hogy megvalósítsam azt az ötletet, ami a fejemben volt. Viszont mindkettő megoldódott és úgy döntöttem, hogy időről időre egyfajta statikus blogként össze fogok rakni listákat, zenékből, a számok mellé egy-két mondatos kommentárokkal.

Igazából nem ezekről akartam ma este írni, hanem a dupla Európa Kiadó koncetről, meg a névnapi ünneplésekről, a remek hétvégéről, amit a gyerekekkel töltöttünk, de akkor ez maradjon holnapra. Mert a könyvek és zenék mellett szeretném visszahozni a személyes, kötetlen blogolást is, ami valahogy elsikkadt az elmúlt években és hiányzik.


A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) már hónapok óta folyamatosan hirdetett, alaposan beharangozott bemutató volt. Hallottam róla podcastben (fura, hogy rádiót nem hallgatok, de podcastet egyre többet), olvastam róla blogokon, szembejött online reklámokban (mondjuk az előzőket tekintve ez nem meglepő), minden arra sarkalt, hogy ezt látnom kell.

Szóval nagyon elő volt készítve a terep és ennek megfelelő várakozással ültem le a sorozat elé. Hétről hétre követtük végig a feleségemmel a totális diktatúrába fordult Egyesült Államok történetét és természetesen a főszereplő, Offred sanyarú sorsát.

Utópia!

Én szeretem az ilyen elborult, jövőről fantáziáló és sötét képet festő sztorikat. Ilyen szempontból a Handmaid’s Tale telitalálat volt, nagyon jól kitalált háttér volt felrajzolva. Tetszettek a visszatekintő részek, ahol bemutatták, hogy épült ki apró és alig érezhető lépésenként a demokratikus rendszerből egy teljes diktatúra. Persze a sorozat nem hagyta ki a ziccert, sok helyen lehetett érezni az aktuális politikai eseményekre reflektálást, de szerencsére olyan finoman sikerült, hogy 10 év múlva ezek fel sem tűnnek majd. (Már ha a rendszer nem nyírja ki addig az emberiséget, ugye.)

Én a magam részéről szívesen venném, ha a továbbiakban még többet mutatnának a kormányzó elitről, a többi országról. Úgy általában a társadalom egészéről, hiszen ebben az évadban csak az elit és a szexuális rabszolgasorba kényszerített szolgálólányok életébe láttunk bele. Nagyon kis jelenetekben ismerhettünk meg más osztályokat (a cselédek, akiket Mártáknak hívtak, a besúgó/sofőr illetve néhány prostituáltnak kényszerített nő), de a mindennapi emberekről semmit nem tudtunk meg. És ez nagyon hiányzott a történetből.

Mindennapi emberek nélkül egy ilyen rendszer nem marad meg.

Tenyészállatok

A film főszereplője – ennyit még el lehet mondani különösebb spoiler nélkül – egy olyan nő, aki nem meddő. A sorozat világában ők nagyon kevesen vannak, egyre kevesebben, hogy miért alakult ez így arról nem szól a fáma. Viszont az elöregedő társadalomban a szülni képes nők értéke erősen felértékelődött. Az USA utáni rendszerben például szolgálólányoknak hívják őket, akiket az állam összegyűjt, megfoszt a szabadságjogaiktól és a szűk elit rendelkezésére bocsájt. Szó szerint. Valami vallásos maszlaggal leöntve a dolgot, gyakorlatilag kiutalják őket a családokhoz, ahol a peteérésük legalkalmasabb időszakában rituálisan megerőszakolják őket. Fekszenek a feleség ölében miközben a férj teszi a dolgát.

Beteg, ja.

Ha sikerül a terhesség, akkor újabb megpróbáltatások várnak rájuk, ahogy a sorozat remekül be is mutatja, de nem akarok mindent lelőni előre.

Az első évad

Nekem vegyes érzéseim vannak a sorozattal kapcsolatban. Nem tagadom, hogy jó volt, de talán a beharangozott színvonalhoz nem sikerült felnőnie. Vannak sorozatok, amiket bánok, hogy egy évig nem látok. A Szolgálólány meséje esetében nincs hiányérzetem. A színészekkel nem volt gond, mindenki jól eljátszotta a ráosztott szerepet, a feleséget játszó Yvonne Strahovski volt a legjobb szerintem.

Érdekesen indult, aztán pár rész után úgy éreztem, hogy oké, értem a főszereplő (Elisabeth Moss) nyomorúságát, de haladhatnánk tovább. És akkor tényleg haladtunk tovább, de megint sikerült kicsit leülni a sztorinak, amit az utolsó epizódok végül helyretettek. Váltakozó volt, na. És mélységesen depresszív.

Persze ezt ígérték, nem panaszkodhatunk.


Gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt a Családom és egyéb állatfajták, majd az azt követő folytatások. Rengetegszer elolvastam a könyveket és már csak felnőtt fejjel, amikor Lawrence Alexandriai négyesét megszereztem fedeztem fel a Wikipédia segítségével, hogy a Gerald által leírt élet nagyrészt fikció. Ez egy nagyfokú csalódás volt számomra, de aztán megbarátkoztam a gondolattal.

A Durrell család tényleg Korfun élt egy jó ideig, de korántsem olyan meghitt közösségben, mint Gerald Durrell könyveiben. Lawrence a feleségével költözött Korfura, ők nagyrészt külön is éltek a többiektől. Dr. Stephanides és Spiro tényleg létező személyek voltak, de rengeteg minden inkább kiszínezett sztori.

Gerald Durrell könyvei után nehezen vettem rá magam, hogy a pár évvel ezelőtti angol tévéfilm verziót megnézzem, de egyáltalán nem bántam meg, mert remekül hozta ugyanazt a hangulatot. Amikor megtudtam, hogy tavaly sorozatot írtak a regények alapján már minden ellenérzés nélkül szereztem be. Nagyon meglepett, hogy mennyire más sorozatot készítettek a könyvekből. Elsőre fura volt, aztán érdekes lett, aztán megszoktam és most az első évad végén kifejezetten örülök, hogy másként is megmutatták nekem ezt az annyira szeretett sztorit.

A sorozatban nem Gerry, a kisfiú a főszereplő, hanem Louisa, az anyjuk. Az ő szemszögéből kísérjük végig a család kalandjait, amik sok vonatkozásban inkább az eredeti eseményekhez ragaszkodnak. Gerald mindig idős nőként mutatta be az anyját, akit a gyerekein és a főzésen kívül nem sok minden érdekelt. Louisa Durrell a sorozatban egy középkorú nő, aki özvegyen maradt, küzd a gyerekeivel, a pénztelenséggel és a magányával. Erre megoldás Korfu, ahol mindezen bajait sikerül tetéznie a teljesen ismeretlen ország és kultúra áldásaival.

SID GENTLE FILMS PRESENTS
THE DURRELLS FOR ITV
EPISODE 1
Pictured: CALLUM WOODHOUSE as Leslie, KEELEY HAWES as Louisa, MILO PARKER as Gerry, DAISY WATERSTONE as Margo and JOSH O’CONNOR as Larry.
(THE DURRELLS).
This image is the copyright of ITV and must only be used in relation to THE DURRELLS.

Visszatérnek szereplők a regényekből, de néha teljesen más alakban. Például Max, aki a regényekben egy kissé elhízott homoszexuális különc, itt egy jóképű férfi, akibe Louisa komolyan belehabarodik. Ilyesmi a Családom és egyéb állatfajtákban nem fordulhatott elő. A könyvben sokkal finomabb jellemek voltak felvonultatva, mint a sorozatban és a sztorik is sokkal földhözragadtabbak, mint a könyv lapjain.

Az első évad nagyon meglepő és egyenletesen emelkedő színvonalú volt. Nekem nagyon tetszett a film hangulata, ahogy fényképezték és a jelenetek közötti vidám animációs átvezetők is rendben voltak. A színészek közül Louisa és Larry (Keeley Hawes és Josh O’Connor) tetszettek a legjobban. Igaz persze, hogy leginkább ők vitték előre a sztorit, a zsúfolt mezőnyben talán ők az igazán főszereplőknek tekinthető figurák.

Az IMDB szerint már leadták a második évadot és lesz harmadik is. Izgatottan várom őket.

   Őri András - - hozzászólás

Krimivel Dunát lehetne rekeszteni, de jó krimi kevés van. Nem tesz jót a műfajnak, hogy sokszor lassúnak, vagy vontatottnak érzik a filmkészítők és ezért átnyúlnak más zsánerekhez: akcióval vagy thrillerrel keverik. A Broadchurch első évada nagyrészt elkerülte ezt a hibát, egy szinte tökéletes igazi krimit kaptunk.

(Bár igaz, hogy volt itt is egy olyan szál, aminél úgy tűnt befigyel a szellemvilág, sajnáltam is, mert nem nagyon illett bele. Ehhez majd később még visszatérek.)

Nincs bajom az amerikai film és sorozatiparral, de nagyon egyértelmű amikor egy nem amerikai filmet lát az ember. A Broadchurchnél is érezhető volt, hogy nem a tengerentúlon készült. Nem mintha ne lett volna tele olyan panelekkel, ami minden krimi rajongónak már a könyökén jön ki, akár amerikai, akár skandináv, akár angol. (tovább…)


Pár éve a sorozatok kiküzdötték magukat a brazil szappanoperák és teleregények státuszából, döbbenetes tempójú növekedést mutatva. Most ott tartunk, hogy hiába tolnak bele mozifilm nagyságú (vagy nagyobb) pénzeket, hiába jelennek meg mozivászonról ismerős fejek a sorozatok nagy része igazából nem (sokkal) jobb, mint az Isaura volt. Ezért jó, amikor az ember olyan gyöngyszemekre lel, mint a  Peaky Blinders.

A szörnyű sorozat-cím fordításról híres magyar tévé képes volt Birmingham bandája néven futtatni a sorozatot, ami több ponton is vacak.

A  Peaky Blinders már a zenéjével megfogott. Aztán, hogy főcíme gyakorlatilag nincs is neki, ez nagyon jó, főcímből ritka a jó, a Homeland például valami eszméletlen tré ebben a műfajban. De a legjobb, hogy úgy tűnt, a tévé előtt ülve esténként, hogy ezt a sorozatot nem csak én élvezem nézni, hanem a színészek is élvezték készíteni. Ami nagy előny és mázli is a Peaky Blinders esetében, mert ezzel sikeresen elfed egy csomó nagyon átlagos, klisés megoldást.

Tetszett, hogy rövid volt. Hat epizód, ami alatt pontosan, sallangoktól mentesen elmeséltek egy remek gengszter sztorit. Tetszett, hogy nem túlhajtva, de kaptunk egy normálisan megalapozott főszereplőt. Tetszett a világháború utáni világ, hogy nem mindenki nyert ezzel a győztesek között sem. Kicsit jobban tetszett volna, ha a női szereplőkkel többet tudnak kezdeni, de a megszokott gengszter macákhoz képest még így is sokkal jobbak lettek.

Nekem főleg a lánytestvér, Ada (Sophie Rundle) tetszett abban a jelenetben, ahol hátraordít a moziban, hogy menjen má tovább a film, ő is Shelbey, még ha nő is. A három női szereplő feladata jóformán annyi volt, hogy elővezessék a korai feminizmust, a fura helyzetet, ahol a háborúból hazatért férfiak cselekvő és öntudatos asszonyokkal találták szembe magukat. Olyanokkal, akik nehezményezték, hogy visszakerüljenek a rokka meg a lábos mögé. (A három közül eddig Grace karaktere volt a leggyengébb.)

A sorozatot azonban főleg a főszereplő, Cillian Murphy vitte el a vállán. Ezt a szerepet neki írták és ő maradéktalanul belakta.

A történet nem új, nincsenek benne meglepetések, de jó nézni. A színészek teljesen rendben vannak, talán ahogy már írtam a női karakterek fejlődhetnének kissé, de lehet, hogy ennyi jutott nekik a lehetőségekből. Kitérnék egy összehasonlítás erejéig a Taboora, mert nagyjából egyszerre néztük őket és egy évszázad különbséggel mutatják be Anglia nyomorultabb részét. A Taboo nagy erényének tartották a Peaky Blinders is az, de nincs benn túltolva. Nem mindenhol és nem mindenki. És ettől az egész sokkal intenzívebb élmény volt. A látvány faktor is sokkal jobb, mint a Taboo esetében, nem tudom hol mekkora költségvetés volt rá, de a Peaky Blinders visszafogottságában is élvezhetőbb, hihetőbb.

Jól lezárt hat részt kaptunk elsőre, úgy elrendezve, hogy ha itt lenne vége, akkor sem maradna hiányérzet, maximum a sajnálkozás. Szerencsére már több évad van leforgatva és jön az új is, azt hiszem a negyedik, szóval csak remélni tudom, hogy a későbbiekben is marad legalább ez a színvonal.


A kertbérlő (The Lady in the Van) teljesen véletlenül került hozzánk, a sógornőm révén. Érdekes hogy mennyire nincs itthon reklámozva, pedig a port.hu szerint ez az immár két éves film még mindig megy moziban is.

A kertbérlő nem az évszázad filmje, még az évtizedé sem, de egy olyan alkotás, amit egyszer érdemes megnézni, főleg a két főszereplő színészi játékának köszönhetően. Bár minden kritika Maggie Smith alakítását dicsőíti, nekem Alex Jennings jobban tetszett. Mondjuk inkább úgy: újabb élmény volt. Maggie Smith gyakorlatilag ugyanazt a karaktert játszotta, amit a Downton Abbey epizódjaiban megszokhattunk már tőle, csupán a társadalmi ranglétra másik végén áll.
Viszont Alex Jennings figurája, a homoszexuális színházi szerző, Alan Bennet visszafogottságában is érdekesebb karakter volt. Szimpatikus, rejtőző ember, aki a környezetéhez képest a tolerancia és emberség mintaszobra.

A történet elég egyszerű és kiszámítható volt, a film erénye inkább a gunyoros társadalom ábrázolásban rejlett. A gazdag környék angol figurái, a látszat fenntartása, ami az összekötő kapocs volt az utca lakói és a két főszereplő között.
Az író a homoszexualitását próbálja titkolni, az önszántából hajléktalanná vált nő a bűneit, az utca lakói az álszentségüket. Egyszerű mondanivaló egy egyszerű filmtől, de néha pont ennyi elég is.



A kis kedvencek titkos élete aranyos film, megmarad a mesénél és nincsen tele olyan kiszólásokkal, amik nem a gyerekeknek, hanem az őket kísérő felnőtteknek szólnak. És ez tetszett.

Nincs másfél órás a film, ami nagyon jó, tekintettel a célközönség türelmi faktorára és húgyhólyag méretére. A kukorica és az üdítő remekül kitart a végéig, az én lányom esetében a türelem félpályánál kicsit elfogyott, de aztán az akció beindulásával újra lekötötte  cselekmény.

A sztori nem túl bonyolult, New Yorkban járunk, ahol egy Max nevű kiskutya éli boldog mindennapjait a gazdájával. Egy baja van, hogy amikor a csaj elmegy dolgozni, akkor hiányzik neki. A munkaidőt a ház és a környék többi házi kedvencével tölti, általában elég egysíkúan. Ha akarna ez a film bármire rámutatni, vagy én karakterszám után pénzt kapnék, akkor most következhetne kitérő az edukációs vonalra, könnyű áthallásokkal a Stepford Wives felé. De nem akar és a karakterszám nem gond, szóval hagyjuk is. A kicsit unalmas édenkertbe akkor üt be a ménkű, amikor a gazdinő hazahoz még egy kutyát. Persze elkezdődik a harc kettejük közt, aminek folyamán sikerül elveszniük, sintértelepre és csatornákba jutniuk miközben a félnapos kaland összekovácsolja őket és barátok lesznek. Este pedig boldog fináléban zárunk a három egymást szerető szív képével.

Reklám (x)

Közben persze elég sok ökörködés, izgalmas menekülések vannak. Kóbor macskák, a csatornában élő kidobott háziállatok és egy vérgőzős tapsifüles szolgáltatják az önfeledt gyerekkacaj és izgalom kevercsét. Ahogy a kukorica majszolás hangján áthallatszott ezt a film tökéletesen hozta. A közepe résznél leül kicsit a rohanás, hogy a két főszereplő összehaverkodjon végre, ami érezhető lelkesedés csökkenést eredményezett a lányomnál, de szerencsére ez a kb. 5 perces intermezzo nem tér vissza és a film újra rátalál a ritmusára.

A gyerekek jól szórakoztak.

Én is jól szórakoztam

Én egész más okból élveztem a filmet, Cili az elmúlt napokban beteg volt és ma még nem mehetett oviba. Zsófinak jelenése volt az irodában én meg ki tudtam venni egy szabadnapot, így apa-lánya napot tartottunk. Tegnap este nagyon főtt a fejem, hogy hova vigyem a lányt, rég voltunk kettesben, aztán rájöttem, hogy az időjárás a beltéri programoknak kedvez. Már nyár óta szeretném megpróbálni vele, hogy bírja-e a mozit, így aztán ez most remek alkalom volt a próbára.

Izgatottan érkeztünk, Cilinél nincs mit magyarázni, én viszont két okból voltam felpezsdülve. Egyrészt a mozi felé sétálva nagyon élveztem, ahogy Cili csacsogott, beszélgetett velem, nagy lett, megnőtt és mázlink van vele: jó fej. Érti a viccet, bár óvatosan kell bánni vele, mert harapós természet. Másrészt hiába egy rajzfilmre mentünk, én nem voltam moziban legalább három éve. És néha piszkosul hiányzik.

A film szülőként, felnőttként, egy jó program volt. Nem lenne kevesebb nélküle az életem, de a lányommal eltöltött első mozizás bizony nagy szó. Egyébként délután le kellett szedni a netről nekik a filmet, mert mindenképpen meg kellett nézni újra a kutyusokat, és meglepetésemre eredeti nyelven már letölthető volt. Angolul jobb.


Amikor Andy Weir könyvét elolvastam elhatároztam, hogy a tavaly elkészült film változatot is megnézem. Olyan sztori, ami szinte könyörög a mozi verzióért. Háááát… egynek nem volt rossz, de a film sokkal gyengébb lett, mint a könyv.

Kezdjük ott, hogy kinek lehetett az az agyalágyult ötlete, hogy Mentőexpedíció címen magyarítja a filmet? Amiatt az állat miatt baromi hosszan kellett vadásznom a magnet linket. Zsófi szerint, aki nem olvasta a könyvet, jó film volt. Én nem tudok elvonatkoztatni a tényleg jól sikerült könyv verziótól és azzal összevetve a film egy gyenge közepes.

A Marsi nagy erénye volt, hogy viszonylag tömören, hisz nem hosszú könyv, borzasztó jól érzékeltette azt a rengeteg időt és versenyfutást az idővel, amit Mark Watney a Marson kénytelen tölteni. A Mentőexpedíció ennek pont az ellentéte volt, filmnek rohadt hosszú, 2 és fél óra, miközben a sztori kurtább lett. Jóval.

Illetve ez nem 100%-ig igaz, hiszen inkább elmozdultak a súlyok. A könyv egyértelműen Mark Watney tetteiről, gondolatairól szól. Robinzonád a javából. A film sokat elhagy Markból, nem mutatja be mennyire okos és, hogy képes pillanatok alatt felkelni a földről. A Mentőexpedícióban Marknak sokkal könnyebb dolga van, kevesebb nehézsége, rengeteget támaszkodik a földi segítségre.

És a film sokkal nagyobb teret is ad a NASA szereplőinek.

(Sean Bean nem hal meg!!!)

A játékidő nagy részében a földön vagy a Hermes űrhajón vagyunk, míg a könyvben szinte minden a Marson történik, a többi helyszínről főleg Mark kommentárjaiból értesülünk.


Időrendben visszafelé haladva az Éjjelek és nappalokkal kezdem. A filmet tegnap este kerestem ki, hogy legyen valami olyan film, amin mi és Anyu is jól szórakozik. Amikor a leírásban megláttam, hogy ez a Sirály újraértelmezése helyből tudtam, hogy nem lőhetek nagyon mellé.

És nem is.

Éjjelek és nappalok (2014)
Éjjelek és nappalok (2014)

Éjjelek és nappalok

Több verzióban láttam már a Sirályt, a leggyengébb előadás is remek volt, ez a darab nehezen elrontható. A 2014-es filmadaptáció az USAba helyezi a cselekményt, 1984-be, ami akár adhatna is hozzá egy plusz jelentést, de igazából egyáltalán nem számít (leszámítva a nyolcvanas évek idióta frizura és szemüveg divatját, ami szépen visszaköszön a képernyőről). Sirály helyett valami sas féle van, és a sztori sem ragaszkodik következetesen az eredetihez, de ahogy az est.hu kritikája is írta érezhető, hogy ennek nem lesz jó vége.

Igen, lassú. Dehát könyörgöm.

Csehov nem akció film forgatókönyvet írt, hanem drámát. És azzal a kritikával nehezen tudok mit kezdeni, hogy drámát se találni a filmben, mert az egész a nagybetűs Dráma maga. Azt én sem értem, hogy miért aposztrofálták vígjátéknak. Volt két-három humoros elem, amin az ember elmosolyodott, de nem ez jellemezte a mozit.

Bár lehet, hogy a vígjáték címkét Jean Reno lennon-szemüvege érdemelte ki. Tudja a franc, nézd meg szerintem, nagyon jó mozi.


Sikerült megint összefutnom egy olyan sorozattal, amit, ha megnyúznak se tudom, hogy

  1. miért néztem végig, de ha már végignéztem
  2. miért fogom folytatni?

Keresem a válaszokat. Egyébként már hetekkel ezelőtt befejeztük az első évadot, csak nem volt időm egy vázlaton kívül többet írni róla. A vázlat négy odavetett sorból állt, úgy döntöttem, hogy ezeket  címsorokká nemesítem és közéjük írom a gondolataimat az epizódokról.

sehol az apokalipszis

Anélkül, hogy különösebben spoilereznék, a Strain alapvetően vámpíros film, igaz, hogy az élőhalottság – ügyes csavarral – egyfajta betegség és fertőzés. Az első epizódban még lebegtették, hogy ez most járvánnyal harcoló dokik vagy eszement hentelők története lesz. A készítők megpróbálták a kettő közé belőni a sorozatot, ami egy skizofrén állapothoz vezetett. A legeszementebb része az egész mozinak, hogy a külvilág és a szereplők mikrokozmosza köszönőviszonyban nincsen egymással. Egyszerűen elmaradt az apokalipszis. Napokkal a járvány kitörése után még mindig autóznak az emberek, és meglepődnek ha szembe jön velük egy vámpír az utcán. Káoszt, rettenetet, szétzilált várost kéne mutatniuk, de nem.

dehát ez gusztustalan

Már voltak problémáim az esti sütőtök evéssel Walking Dead nézés közben is (a bomlás különböző stádiumában levő agyvelő foszlányok gyanúsan olyanok voltak, mint a tányérom tartalma), de a Strain ezt teljesen kimaxolta. Annyira gusztustalanra sikerült több helyen, hogy elment tőle a kedvem, pedig ez nagy szó. Ezt a vonalat erősíti a főcím is, de legalább megvan az az előnye, hogy rövid.

ez a nevetséges gumipofa a Gonosz?

A kór alkotói nem végeztek rossz munkát az effektek terén, leszámítva a főgonoszt. A szimplán csak Mesterként emlegetett izé olyan, mintha egy hatvanas évekbeli viaszbábot tuningoltak volna fel.

Rettenetesen gagyi.

Olvastam, hogy ez valami könyv adaptáció, lehet, hogy ott meg vannak okolva a különböző variációi a vámpíroknak, de a filmből egyszerűen nem derült ki, hogy mitől lesz az egyik egy vitalitástól duzzadó gyilkológép, míg a másik egy agyhalott zombi. Ugyanitt értelmezhetetlen nekem a Mester testmagassága is, ha csak nem vették át a Blizzard módszerét. A Warcraftban egy ellenfél minél erősebb és félelmetesebb volt, annál nagyobbra növelték meg a modelljét. Volt olyan antihős, aki kilógott a képernyőről.

Ez a gumipofi a Mester, tegye fel a kezét aki szerint nem gagyi!
Ez a gumipofi a Mester, tegye fel a kezét aki szerint nem gagyi!

Valószínűleg a történet is egyértelműbb a könyvekben, de magyarázza már meg nekem valaki, hogy mibe telt volna azt a szegény zsidót, a két orvost meg a patkányirtót lecsapni a legelején, aztán tartani az ütemtervet a világrombadöntésben? (Már ha ez a terv, mert erről se derült ki semmi. Miért jöttek elő, miért NY, miért most? Miért nézem én ezt?)

távirányítómat egy épkézláb színészért

Én nem tudom, hogy mi alapján válogatták ki a szereplőket ehhez a sorozathoz, de megemlíthető színészi alakítást három karakter nyújtott, Eichorst szerepében Richard Sammel, az öreg vámpírvadász Setrakian szerepében David Bradley és Gus, azaz Miguel Gomez. Ez a három legalább vitt valami pluszt a szerepébe, igaz, az első kettőnek sokat segítettek az írók, hisz ők kaptak egyedül visszatekintő jelenteket, nekik megvan a történetük.

Persze egy színésztől az ember elvárná, hogy ha üres szerepet kap, akkor megpróbálja kitölteni, igaz, hogy az színház volt, de tavaly az Örkényben a Hülyéje című darabot ez vitte el. Oké, ez egy tévé sorozat, de attól már egyértelmű, hogy huszadrangú pancsereknek kell játszani benne? Nézzétek meg a Fargo-t, például! Történet, karakterek és színészek a topon, aztán mégis ugyanaz az álomgyár gyártotta, mint a Strain-t, nem a nemzetiségen múlik (vö. gagyi amerikai).

A Strain, ahogy az általa ábrázolt vér és belsőségek is, egyszerűen szétfolyt. Hogy a második évadban tudnak-e kezdeni valamit vele, az nyitott kérdés, én jövő ilyenkorra egy kaszát vizionálok neki.


Pár hetente hétvégén Bandi meglátogat minket. Ebédelünk, punnyadva töltjük a délutánt, beszélgetünk, néha elvisszük a gyerekeket a játszótérre, este altatás után meg szoktunk nézni valami filmet. Becsülöm Bandiban, hogy a barátságunk kedvéért elvan így velünk, nem pörgősen, a gyerekek miatt egy-egy témát ezerszer megszakítva. Az esti film általában valami thriller, vagy krimi szokott lenni, Zsófival mindketten nagy rajongói a műfajnak. Én a thrillerekből mára teljesen kiábrándultam, mindegyik vérszegény és kiszámítható. A krimiknél kicsit már jobb az arány, a skandinávok adtak a műfajnak egy új lökést, de valahogy az esőtől és kék szűrőktől hemzsegő filmek is kezdenek teljesen egyforma hangulatúak lenni.

Most szombaton, ahogy keresgéltünk a T-Home videótárban megláttam John Turturro tavalyi filmjét, a Bérgavallért (Fading Gigolo) és kedvem támadt valami vidámabb hangulatú darabhoz. Viszonylag könnyen beleegyeztek a többiek, hogy ez legyen az esti darab.

Reklám (x)

(tovább…)