#LeafAndPetal hashtag




Szeretek végigsétálni a Feneketlen-tó környékén, amikor elkezdik a virágok bontogatni a szirmaikat. Főleg a családi házas környéken van rengeteg bokor, előkert, kertvárosias rész az. De a legtöbb virágfotóm az elmúlt pár évben a Daróci utcában készült. Én, ugye, az utca végén dolgoztam és minden nap, ebédidő előtt, elsétáltam a fák alatt a közeli CBA-ba, hogy salátát vegyek az ebédemhez. Jól esett ez a pár perc séta, kiszellőztettem a fejemet közben, kicsit félretettem a munkát és elgyönyörködtem a tavaszban.

Amikor láttam egy szép virágot, egy ígéretes bokrot, akkor másnap a fényképezőgépet is vittem magammal és nem felejtettem el lefotózni. Ez az orgona az utolsó ilyen sétáim egyikén lett megörökítve, még április elején. Az új munkahelyemen már májusban kezdtem, amikor a legtöbb bokor elvirágzott, nem tudom arrafelé milyen lesz a terep, de legfeljebb visszajárok a XI. kerületbe.


Az elmúlt két napban végre megérkezett a nagybetűs Tél. Szánkóztunk Cilivel, átfagytunk, hóangyalt készítettünk. És éppen mire azt hittem kezd elolvadni és teljesen szürke latyakká válni a hótakaró elkezdett újra, óriási pelyhekben esni.

Persze ennek a bekezdésnek nem sok köze van a képhez, mert az elmosódott háttéren pont nem látszik, hogy odakint az utcán mekkora hatalmas hópelyhek táncolnak. Mégis, szerintem ez egy tök hangulatos, igazi téli-városi fotó lett.


Talán az Isten Rabjaiban van egy pár bekezdésnyi elmélkedés a rózsáról, a sokféleségéről, hogy egy bokron mennyi különféle rózsa lehet egyszerre. Ha jól emlékszem ott Jancsi barát szorgosan nyesegeti az átlagtól eltérő darabokat, ebben hasonlít egy másik irodalmi (mellék)szereplőre, Angus McAllisterre, aki Lord Emsworth fő ellenfele a Psmith lapjain. Angus szerint az a szép, ha a rózsa tömött és gömbölyű, míg a szórakozott Lord Emsworth inkább a naturális, szétbomlott, kissé laza szirmokra esküszik.

Jómagam úgy vagyok vele, mint Psmith, egy egészséges mértékig szívesen elnézegetem ezeket a gyönyörű virágokat, de nem tudnék állást foglalni a vitában.


Emlékszem erre a verőfényes májusi délelőttre, aznap bevittem a fényképezőgépet a munkahelyemre, hogy az új termékeinkről termékfotókat készítsek. Ez mindig nagyon macerás munka, pár éve ugyan kaptam egy fénysátrat, ami sosem készült el teljesen.

Ez a fénysátor furnérlemezből készült, elég masszív és nagy doboz, azt terveztük, hogy majd anyaggal borítjuk az oldalait. Csakhogy textilt sosem vettünk hozzá, egy ideig pausz papírt használtam, de túl kékesre színezett mindent így leszedtem az oldalfalakról.

A fényt, ami elengedhetetlen lenne a fotózáshoz, három mini-reflektor adja, amik klímaszerelési rézcsövekre vannak felerősítve. Fix mélységig lógnak be a sátor oldalán és csak le-fel tudom őket nagy nehezen álltani. Ráadásul a három fényforrásból az egyik elég hamar kiégett, azóta kettővel kell dolgoznom. Kettővel, főleg, hogy az egyik a tetőről, a másik meg jobbról világít, nem tudom eltüntetni az árnyékot. Jobb híján így aztán egyedi fehéregyensúlyt mérek és aztán igyekszem Photoshoppal kijavítani a hibákat. Az irodám ráadásul sötét is, csak neonok vannak benne, megette a fene az egészet. Ezért tavasztól ősz közepéig ha tehetem kivonulok a parkolóba fotózni, vagy valami közeli parkba.

Május 19.-én a Daróci utca végén levő körforgalmat néztem ki magamnak, volt ott egy piros pad, amit fehér kartonnal takartam le és az áldott napfényben gyönyörű képeket sikerült készítenem az új terméksorról, a VMC fűcsomókról. Jó két órán keresztül tartott a procedúra, aminek egy helyi muslinca nem nagyon örült, mert sikerült a kedvenc padját befoglalnom, ahol az ebéd előtti söreit szokta volt elfogyasztani.

A Főkert emberei még nem jutottak el a környékre és hatalmas nagy fű volt, amiben egy szürke cica hempergett. Meleg volt, a nyár már ott szaglott a levegőben. Összeszedtem a cuccaimat, a nyakamba akasztottam a fényképezőgépet és vidáman indultam vissza az irodába: jött az év jobbik fele. Visszafelé haladtomban elő-elővettem a fényképezőt és az utca növényzetét fotóztam, a rózsákat, bokrokat, fákat. Ekkor készült ez a kép is, míg ellőttem és elégedetten néztem vissza a fényképezőgép kijelzőjén a fotót azon töprengtem, hogy tegyek-e céklát az aznapi salátámba vagy ne.

Valószínűleg tettem.


Na, hasonlóan az előző napiakhoz, ez sem egy mai kép. 2009 március 28.-án fotóztam, de ha felkötnek se tudnám már, hogy hol. Ez a kép már nem az Olympus géppel készült és egész szép éles is lett. A színein lehetne javítani talán, de ezek a hideg árnyalatok szerintem jól állnak a kora-tavaszi virágfotónak.

A “Valami virág” címet gyakorlatilag még aznap megkapta, ugyanis ezt írtam rá a mappára, amire elmentettem. Én a fotóimat elég jól rendszerezve tárolom, ÉV – HÓNAP – NAP – Hely – Leírás a sablonom. Egy átlagos mappa név így néz ki: 2015-10-08 Temofeszt első nap. Jól átlátható lesz így a sok fotó, tudok dátumra és helyre is keresni, ezzel a kettővel gyorsan lehet szűrni.

Szóval “Valami virág”, egy címnek éppen megteszi.

 


 

A múltkor írtam arról, hogy nem nagyon szeretek belenyúlni Photoshoppal vagy más képmanipuláló eszközökkel a fényképeimbe. Ebbe azért lehetett volna pár dolgot retusálni, de alapvetően a gépem volt szar, és készített ilyen csúnya, zajos képet. Kár érte, de szerintem még ennek ellenére is értékelhető, számomra vállalható fotó lett.

Egyébként eszméletlen, hogy éveken át micsoda szörnyű, kompaktnak nevezett fényképezőgépekkel voltam megverve. Az első digitális fényképezőgépem egy Sony DSC-32 volt, na az volt az első és utolsó jó kompakt gépem. Gyönyörű színei voltak és ahhoz képest, hogy 13 éve vettem, tehát elég korai digitális gépről van szó, elég rugalmasan kezelte a rossz fényviszonyokat.

Évekig nyűttem, imádtam, aztán egyszer kölcsönadtam Anyunak valami hajós utazására és mire visszaért már vacakolt, hamarosan komplett bedöglött. Borzasztóan nehéz volt pótolni. Volt utána két gépem is, az egyik a fenti képet produkáló Olympus, na az egy igazi szar volt, már elnézést. Nézd meg ezt a fotót is, ragyogó napsütésben készült és ahhoz képest, mintha legalább 1600-as ISO értéken villant volna.

A fényképezőgép kálvária egyébként két éve ért véget, amikor szert tettem a jelenlegi tükörreflexes Canon D100-ra és azóta boldog vagyok.


 

Hiába a vízjel, ez a fotó már hét éves. 2008 június 21.-én fotóztam, egy piszok forró nyári hétvégén Alsóbélatelepen. Nagyon emlékezetes két nap volt, hiszen Sári házasságának örültünk családilag. Az esküvő már megtörtént korábban, ha jól emlékszem még Németországban, de az ifjú pár csinált egy bulit a családi nyaralóban is.

Nekem külön emlékezetes volt, mert én lettem felkérve, hogy mondjak valami beszédet, ha már ceremónia nem lesz. A feladatot megoldottam, ahogy azt 3 éve egy blogbejegyzésben már megírtam:

Emlékszem a Szonda Ipsosban ültem azon a napon, valami idióta cigarettázási szokásokat havonta vizsgáló kutatás eredményeit kellett összerendeznem értelmes táblázatokba meg grafikonokba és megcsörrent a telefonom. Az unokaöcsém volt, hogy én maradtam, az utolsó reménysugárnak, hogy beszéljek a Húga, az én unokatesóm álesküvői buliján. (A dolgon a beszédben sokat szépítettem, de legyen itt az örökkévalóságnak az igazság is. Amúgy Bilbósan elnézést kérek mindenkitő, aki eddig nem így hallotta.) Pikánsnak éreztem a kérést, s mivel az ilyen dolgokat kedvelem hamar belementem, de az előre megírt szöveget átírtam a magam szájaíze szerint, és most megtaláltam és úgy vélem, hogy szerénytelen legyek, ahhoz képest, hogy egy délutánom volt rá, amit munka helyett a Baross utcai McDonalds talponálló asztalánál körmölve töltöttem, kólák és hamburgerek boldogító társaságában: egész jó lett.

Egészségünkre!

Az elmúlt pár hónapban szerencsém volt több esküvőn jelen lenni, közeli jó barátokén, rokonokén, hát megértem azt is, hogy most az unokahúgomat köszönthetem.

Mégis, ennek apropóján kissé zavarban vagyok, úgy érzem, hogy egyszerre bitorlom az örömapák és a násznagy feladatkörét. De hát úgy alakult, hogy a héten éppen hazafelé tartottam az irodából és felhívott az én Ecsém, hogy szeretné, ha én mondanék pár szót az ifjú párnak, lévén hogy semmi hivatalosabb ceremóniára ezen a hétvégén nem kerül már sor.

Megtudtam azt is, mert ez egy fecsegős család, hogy többeket igyekeztek erre rávenni, de úgy tűnik, hogy csak jómagam voltam hajlandó elvállalni ezt az örömteli feladatot.

Péter arra kért, hogy adjam össze én az ifjú párt, valami mókás módon, hogy mégiscsak legyen valami ceremoniális hangulat, majd ő és Bözsi írnak ehhez valami szöveget. Kaptam is egy példányt, de úgy voltam vele, hogy ha már nekem kell itt beszélni ma, akkor inkább azt mondanám, amit én gondolok és most ne tessék megijedni.

Leszögezném, hogy mivel se anyakönyvvezető, se pap nem vagyok, maximum áldásomat adhatom a frigyre, a törvényességi aktust egy erre hivatott hivatalnok már ellátta, a spirituális vonulat meg – tudtommal – nem áll közel a házasulandókhoz, és hát hozzám sem. Nem mórikálnék itten papot, mert annál jobban tisztelem őket, hogy elvegyem a kenyerüket.

Mikor megkaptam azt az írást, amit Péter öcsém felolvasni szánt, abban megragadott engem egy ott kissé mellékesnek tűnő gondolatmenet, tudniillik, hogy az ifjú pár egy addikció kapcsán került össze. Ne tessék nevetni. A házasságra lehet amúgy is egyfajta addikcióként tekinteni, olyan nagyon csüngünk a másikon, hogy egy egész életre vele akarunk maradni.

De mielőtt a kiinduló ötletet nagyon elhagynám, egyszóval arról van szó, hogy ez a két fiatal itten az interneten függött, közösen játszottak egy szerepjátékot, és aztán mikor később találkoztak az addikciójukat más irányba terelték. Most mi itt ennek örülünk.

És hát mivel egy anyakönyvvezető a csók után a Kis Herceg című érdemtelenül túlbecsült műhöz nyúlna, hogy valami magvasat tegyen az „akarod ezt az embert férjedül – igen, akarod ezt a nőt feleségedül – igen” lényegi aktusa után úgy vélem nekem is valami ilyesmivel kéne szolgálnom, de nem kell ijedten fészkelődni, se vers, se felolvasás nem lesz, gondoltam a jelenlevők lelki habitusára, ezért azt gondoltam, hogy emígyen fejezném be (mintegy keretet is adva mondandómnak):

Koccintsunk az ifjú pár egészségére! Éljenek soká! Legyenek boldogok!

Egészségünkre!


A múltkorjában írtam a Facebookon erről a gesztenyefáról, amit a nagymamám aznap ültetett, amikor születtem. Október végén Földváron jártunk és az elvadult kert nagyon megfogott.

Hosszan vacilláltam, hogy hozzányúljak-e a RAW fájlhoz, de végül egy csöppet élesítettem a színeken és kipróbáltam egy másik lencse effektet. Az eredeti képhez képest nem sokat változott és szerintem már az is jó volt, de így is vállalom. :)


Ülök itt esténként a gép előtt és pár napra előre betárazom ezeket a reggeli fotókat. Állandó bajban vagyok a címadással, ez már a dedikált virágblogon sem ment nekem. Mert mi van ezen a képen? Egy lila virág, a tegnapin mi volt? Ugyanez a lila virág egy másik szögből.

Szerintem mindkettő gyönyörű, még ha kicsit homályos is nagyrészt, de ez valahogy nem vesz el a képből igazán, na de mit írjak rá? Elég sok virágfotós gyűjteményt követek a Pinteresten és a Google Pluson is, és az ottani fotósok erre valami olyat írnának, hogy szűzies ébredés, például.

Nekem a Lila virág 2. sokkal jobban hangzik minden puritánságával együtt is.


Kívánni se lehetne jobb időt, mint amilyen az idei évben volt. A gyönyörű tavaszt hosszú, meleg nyár követte, amiben volt esős és száraz időszak is rendesen. Most november közepén meg úgy tűnik, hogy a napfényes ősz se akar elmúlni.

Nem is véletlen, hogy idén ennyi gyönyörű virágot, levelet, gyümölcsöt tudtam fotózni. A minap éppen azon töprengtem, hogy ez egy olyan év, mint amiről Gerald Durrell írt mindig a korfui regényeiben.