#Kritika hashtag


Nem vagyok meglepve a fejleményeken, de azért el vagyok kicsit keseredve. Történt, hogy az oviban, ahova a gyerekeim járnak ellátogatott a kerületi képviselő és a polgármester, hogy mikulás csokikat osztogassanak a gyerekeknek.

Ez idáig semmi bajom nincs a sztorival, mert támogatom, hogy a gyerekek ilyen alkalmakkor extra mennyiségű ajándékot kapjanak, de úgy tűnik, hogy a jófejségen az eset azért túlmutat. Mégegyszer: nem vagyok naiv, egy politikus mai napság úgy tűnik csak önmagáért és a hatalomért csinál bármit.

Az év elején minden szülővel aláíratnak egy papírt az oviban, hogy szabad fotót készíteni a gyerkőcökről, amit boldogan alá is írtunk, mert a kirándulásokon készült fotókat egy belső levlistán meg szokták osztani a szülőkkel és erről nem szívesen maradsz le, érthető okokból. Viszont ugyanezen a papíron sehol nem adtuk a belegyezésünket arra, hogy bárki felhasználhassa a gyerekeinket háttérként, biodíszletként, bárhogy.

Az, hogy a gyerek arca hol és milyen környezetben jelenik meg a szülők döntése és senki másé.

Szóval Simicskó és Hoffman elmentek az oviba, szétosztottak egy rakás csokit, aztán a gyerkőcök karéjában készítettek róluk egy fénykép sorozatot, amit gyorsan meg is osztottak a Facebook oldalukon. Ez meg nekem nem tetszik. Szóval első lépésként ellátogattam az ominózus bejegyzéshez és egy rövid, határozott, de szerintem barátságos üzenetet küldtem az oldal üzemeltetőjének. Idézem, mert természetesen azóta törölték:

A képeken látható gyerekek közül kettőnek is az apukája vagyok és egyáltalán nem örülök, hogy a Képviselő úr megosztotta a gyerekeimről készült képeket.

Bár az év elején az ovi aláíratott egy papírt, hogy beleegyezünk a gyerekek fotózásába, de nem abba, hogy a fotók nyilvánosságra kerülnek, főleg nem hogy közszereplők fogják felhasználni azt személyes és/vagy kampány célokra. (Itt most a pártállás teljesen mindegy, az elv a lényeg.)

Szeretném én magam megválogatni és meghatározni, hogy a gyerekeimről ki láthat fotókat és melyik fotókat láthatja, milyen környezetben. Úgy érzem, hogy azzal, hogy felhatalmazást adtam az óvodának arra hogy az intézményben fényképek készülhessenek a gyerekemről még nem adtam jogot arra, hogy közszereplők is felhasználhassák biodíszletnek a gyerekeimet.

A fentiekre hivatkozva kérem az oldal üzemeltetőjét, hogy távolítsa el a képeket. Köszönöm.

Facebook (https://www.facebook.com/pg/istvan.simicsko/photos/?tab=album&album_id=1744088582328925)

Szerintem a normális eljárás egy ilyen esetben az lett volna, ha törlik a fotókat, megkérdezik, hogy melyik képekkel van bajom és azokat eltávolítják, miközben annyit kiírnak, hogy oké, vettük és elnézést.

Törlés persze volt. Kitörölték a hozzászólásomat. Ahogy írtam nem vagyok naiv, számítottam erre, ezért is mentettem el magamnak az eredti hozzászólásomat. Jobbat nem tudok tenni: itt tiltakozom, megosztom a Facebookon olyan helyen, ahol nem férnek hozzá és ennyi.

Nagyon-nagyon szomorú, hogy ez egy olyan ország, ahol egy szülő nem tudja érvényesíteni a jogait egy közszereplővel szemben, ha a gyerekéről van szó.


Ma délután elsétáltunk a Kossuth térre hárman, a lányommal és az Apámmal, ugyanis öt órára egy jópofa program volt meghirdetve: hajtogassunk közösen papírrepülőt az aktuális nemzeti konzultációs levelekből.

Szeretem az ilyen flashmob akciókat, eredetileg azt gondoltuk, hogy családilag megyünk, de a fiam belázasodott, így Zsófival otthon maradtak. Kicsit rontott a lelkesedésemen, hogy hozzánk még nem is dobták be a nemzeti konzultációs borítékot, így nem is volt mit hajtogatni, de a szervezők azt írták, hogy vigyünk egy üres lapot és írjunk rá üzenetet a kormánynak. Kerestem 3 lapot, becsomagoltam egy tollat is a hátizsákba és villamosra szálltunk, irány a repülő hajtogatás!

Hamar érkeztünk, fél órával korábban, amikor a téren még a lakáshelyzet miatt tüntetett épp egy másik csoport. Nem voltak sokan, szemre maximum pár százan lehettek, több ismerős táblát láttam az elmúlt évek tüntetéseiről. Amíg ők elsétáltak békésen mi körbejártuk a teret, elborzongtunk a szörnyű szobrokon. Öt előtt pár perccel értünk vissza a gyülekezési pontra, addigra ott már a többedik AC/DC sláger szólt. Emberből nem volt sok és őszintén nem értettem, hogy minek egyáltalán a hangosítás. Repülőt dobálni mentünk.

Már az esemény Facebook falán jelezték a szervezők, hogy az eldobált repülőket össze fogjuk/ják szedni, hogy ne legyen szemetelés. Ezen kicsit meg voltam lepve, mert azt gondoltam ennek úgy van értelme, ha a hajtogatott konzultációs íveket rádobáljuk a parlament lépcsőire, hogy lássa a kormány: nem érdekel a hülyesége. Ez egy kép lehetett volna, amit körbe lehet mutogatni. Tessék: konzultáltunk.
Aztán azt se értettem igazán, hogy minek írjak üzenetet a fehér papírlapra, ha úgyis összeszedem miután elhajtottam. Nem tűnt igazán célravezetőnek.

De mindezeken még felülemelkedtem, el is mentünk, lelkesek voltunk. Aztán a szervező azzal kezdte, hogy senki ne dobáljon a rendőrök meg a kordon felé, mert ha átmegy a repülő a parlamenthez, akkor nem tudjuk összeszedni. Pluszban a rendőrök felé nem szabad semmit dobni.

Kicsit meg voltam lepve. Elmentünk papírrepülőt hajigálni, civil demonstrációként, de kínosan ügyelve arra, hogy senkit ne zavarjunk meg vele. Mi van?!

Aztán elkezdődtek a beszédek, mi meg álltunk ott a papírrepülőinkkel és vártunk. A szervező, Bognár Márton felsorolta a tudnivalókat és a fentiekre is figyelmeztetett mindenkit, majd felkonferálta a következő felszólalót, bizonyos Horgas Pétert. A Facebookon azt írták: tervező, aktivista, de szégyenszemre én nem vagyok képbe vele, hogy ő pontosan kicsoda. Bognár és Horgas is jó dolgokat mondott (már ameddig hallgattuk), de ezek ezerszer lerágott csontok voltak. Minden szavuk igaz volt, ahogy azoknak is, akik ugyanezt immár 7 éve elmondják ezen a téren rendszertelen időközönként.

És semmi újat nem mondtak, ami elhangzott a mikrofonba azt az összegyűltek közül minden ember már tudta, sőt egyet is értett vele. Én is, de nagyon untam. Untam, hogy ugyanazt hallgassam, amit már ezerszer, és pont ugyanúgy hatástalanul. Ez nem érdekelt, nem hiszem, hogy előrébb visz, főleg azzal a maximum száz emberrel, akik megjelentek. Untam és én ma azért mentem oda, mert azt hittem egy jelképes, közös cselekedet lesz, fesztelen és vidám, ahol fityiszt mutatunk a hatalomnak.

Na ez nem volt.

Azt reméltem, hogy közösen összehajtogatjuk a konzultációkat és valami megbeszélt koreográfiára vagy mittudomén mire eldobáljuk.

Szóval álltam egyik lábamról a másikra, aztán rápillantottam Apura és láttam ő is hasonlóan csalódott. Cili már unta korábban is. Papír repülőzni jött, ahogy mi is. Megkérdeztem Aput, hogy elmenjünk-e, ő kapva-kapott az ötleten. A hátizsákba betettük a repcsiket és elindultunk a Deák tér felé. Mögöttünk ment a mantra, egy csoport embernek, akik hallgatták, szépen halkult, gyorsan, ahogy távolodott. Mire a Nagy Imre szoborhoz értünk már sustorgást se lehetett belőle hallani.

Hát ennyit ért.

(Címlap kép: a Facebook esemény borítóképe.)



Jó pár hónap kihagyással folytattam a Shadowrun sorozat végigolvasását. Nem is volt baj a kihagyás, így nagyobb élmény volt a jövő Seattlejébe visszatérni. A sorozat legjobb könyve még mindig az LX-IR, így az író újabb kötetét nagy várakozással vettem a kezembe. Az Árnyjáték sajnos nem ütötte meg az LX-IR szintjét, de Findley sokkal jobb könyveket hoz össze, mint a többi író.

Az Árnyjáték visszatér a multik és az észak-amerikai árnyvadászok világába. Otthonosan simultam bele ebbe a környezetbe, láthatóan az író is így volt ezzel. Olyannyira, hogy ismerős arcok is feltűntek a sztoriban, még Dirk Montgomeryről is van szó pár mondat erejéig, de a Mentőosztag megmaradt tagjai újra előkerülnek. (Most sem járnak jól.)

A könyv legjobb momentuma, hogy a jövő high-tech világának tudását gyengébbnek mutatja, mint az Összeomlás előttiét. A probléma gyökere pont egy olyan technológia megjelenése, ami a jelenlegi status quo előtt készült és felrúg mindent. A főhős, a kalandregények kliséi szerint, véletlenül kerül az egészbe és úgy érzi, hogy túl sok ez neki. Szerencsére a sztori végére kiderül, hogy azért megbirkózik a feladattal. Sőt a Shadowrun világban egyedülálló módon teljes happy endet kapunk.

Nem szégyellem: élveztem.

Az Árnyjáték, ha objektíven nézzük egy elég gyenge könyv, de a Shadowrun sorozatban egy rajongónak olyan, mint a filmek között a Star Wars első része: sosem ismernéd be, hogy igazából egy vacak az egész.

(Borítókép: Deviantart)

   Őri András - - hozzászólás

A The Strain befejező évada nem volt jobb, de rosszabb sem,  mint a második vagy a harmadik évad. Sosem volt egy élvonalbeli sorozat, rengeteg hibával indult, amiknek egy részét sikerült levetkőznie, de maradt épp elég ahhoz, hogy búsongjak az elszalasztott ziccer miatt.

Egy kis The Strain visszatekintő

A sorozat nagyon érdekes tulajdonsága volt, hogy minden kezdeti gagyisága ellenére az embert izgalomban tartotta. Na jó, pontosítsunk: engem izgalomban tartott. Én speciel szeretem a kicsit esetlen, de kalandos és szerethető filmeket és könyveket. A Strain meg valahogy pont ebbe talált bele: számomra pont ilyen volt.

Az első évad persze mentehetetlenül elbaltázott, de már ott kiemelkedett az a három alap karakter, akik végig felszínen tartották a szériát: a náci vámpír: Eichorst, a zsidó vámpírvadász: Satrakian és a latino seftes: Gus. A második évadtól szépen felépült a trió mellé még az orosz patkányvadász (Fet) és bizonytalan szexuális orientációjú hacker  lány (Dutch). Viszont volt két olyan karakter, akiket nem bírtam megkedvelni, a járványügyis orvos, Ephraim Goodweather és a fia, Zach. (Az utóbbin az se javított, hogy menet közben lecserélték s színészt.)

Fet és Dutch a kilencedik (utolsó előtti) epizódban.
Fet és Dutch a kilencedik (utolsó előtti) epizódban.

A főgonosz ebben az esetben nem nagyon értékelhető, mert az első évadban egy teljesen elcseszett maszk mögé dugták, a másodiktól meg elkezdett a korábbi szereplők testében létezni. Mindig elmaszkírozták kissé, de sajnos nem maradt sok mimikája, amivel játszhatott volna.

Az ultimate hero, a fél-vámpír vámpírvadász Quinlan esetében egy jó állandó szereplő jött a sorozatba, de sajnos évadokon keresztül nem tudták kibontani a karaktert, végül a negyedik évadban pótolták a hiányt, ezzel a helyére került ez a szereplő is.

Quinlan, a fél-vámpír vámpírvadász
Quinlan, a fél-vámpír vámpírvadász


Egy évvel ezelőtt néztük meg Zsófival a 11/22/63-ból készült TV sorozatot (11.22.63 címen), ami nagyon tetszett. El is határoztam, hogy idővel elolvasom az eredeti regényt, mert volt benne pár karakter, akiről az volt a tippem, hogy vagy nincs a könyvben vagy sokkal jelentősebb figura. Kíváncsi voltam, hogy jól tippeltem-e.

Bár az alapsztori nem változott, de azt jól gondoltam, hogy bűn lett volna kihagyni az eredeti regény verziót. Stephen King a 11/22/63-ban visszatér ahhoz a stílusához, amit annyira szeretek a könyveiben: aprólékosan és módszeresen leír mindent, bemutat mindenkit. Nagyjából 1200 oldal terjedelemben időzünk el Jake Epping (a múltban George Anderson) kalandjaiban.

11/22/63 dióhéjban
Az alap történet annyi, hogy egy kisvárosi angol tanárt (bizonyos Jake Epping) a helyi hamburger árus felvilágosít, hogy az üzlet raktár ajtaja nem egy sötét helyiségbe, hanem a múltba vezet, méghozzá 1958-ba. Ha átlépsz az ajtón ott élhetsz, de ha visszajössz akkor, a múltbeli cselekedeteid hatásai megmaradnak míg újra át nem mész. Minden újabb időutazás egy teljes resettel jár. Jake Epping elvállalja, hogy átmegy a múltba és megakadályozza a JFK elleni merényletet. Azt remélik, hogy nem lesz vietnámi háború, meg hasonló pozitív módokon változik majd meg a történelem. Jake a múltba utazva találkozik egy lánnyal, akibe fülig beleszeret és ez roppant sok kalamajkához vezet.

A sorozatban a sztorit sok ponton egyszerűsítették a könyvhöz képest, de a regény befejeztével sem érzem azt, hogy a sorozat rossz, vagy rosszabb, lenne. Jó sorozat volt, egy kifejezetten jól sikerült feldolgozás. A könyv lassan halad, sok minden ismétlődik benne, sok szálon fut a sztori és az idősíkok. Jake Epping egyre dörzsöltebb időutazóvá válik és közben egyre többet tudunk meg az ötvenes évek végi és hatvanas évek eleji Amerikáról.

Egy toleránsabb világ

King nagy hangsúlyt fektet arra, hogy megmutassa mennyivel toleránsabb és liberálisabb lett ’58 óta a világ, mennyivel elfogadóbbak vagyunk. Az is remekül átélhető, hogy például a fekete polgárjogi harcok milyen lassú és kitartó munkával érték el azt az eredményt, hogy az Államok elnökének már két alkalommal is fekete férfit választottak. 1958-ban ez még utópiának is erős lett volna.

Számomra éppen ezért a könyv egy roppant pozitív üzenetet hordozott, arról, hogy legyünk bizakodóak a jelen igazságtalanságai a jövőben – természetesen kitartó küzdelem eredményeként – megszűnhetnek. Talán (és remélem) nem kell 50 év már ahhoz, hogy végképp elfogadjuk az egynemű párokat, törvényileg és társadalmilag is. Vagy, hogy tovább ne menjek a nőket ne csak elvek szintjén tartsuk egyenlőnek a férfiakkal.

A megváltoztathatatlan idő

A könyv másik része természetesen az időutazás és annak problémái körül forgott. Az idő, Stephen King világában könyörtelen entitás, aki foggal-körömmel küzd a befolyásolás ellen. Jake/George persze eléri a célját, de a pillangó hatásnak köszönhetően nem azt az eredményt kapja az alternatív jövőtől, mint várta, így kénytelen resetet nyomni és hagyni az időt, a történelmet, hogy haladjon a maga eredeti medrében tovább.

Persze, ha az ember előre alaposan átgondolja a dolgot rájöhet, hogy nincs is jó alternatíva. Jake Epping azért települ át öt évre a múltba, hogy befolyásolja a jövőt. Az az irány, amit el akar érni, azok az eszmék, azonban a kegyetlennek és célszerűtlennek tűnő múlt termékei. Ha az megváltozik értelemszerűen megváltozik minden, velük a kiinduló eszmék is. Nincs már miért elkezdeni a változtatást. És így tovább egy végtelen ciklus könyörtelen logikájával bele a semmibe.

A korrekció felesleges, az élet, az emberiség, a történelem sosem lesz jobb ilyen módon.

A mindenekfelett álló szerelem

A 11/22/63 a fenti két szál mellett egy nagyon jó szerelmes, romantikus sztori is. Benne van minden, ami a stílushoz kell, az első találkozás bizsergése, a lassú körtánc a két fél részéről, a szakítás, a bizalmatlanság az újraegyesülés, az önfeláldozás. A szerelmi szál keserédes romantikája egyensúlyozza ki számomra tökéletesen a regényt. Lehet, hogy a múlt egy könyörtelen gyilkos, kegyetlen vadállat, de a szerelem és a korábban már kifejtett lassú és kitartó küzdelem lehetősége megváltoztathat mindent, jó irányba. A boldogság elérhető.

Lehet, hogy ez nem túl nagy mondanivaló, elcsépeltnek is tűnhet, de nem baj, ha az ember időről időre felidézi. Főleg mostanában, amikor éppen egy vacakabb periódust élünk meg. (Nekem legalábbis úgy tűnik.) Mindemellett a 11/22/63 egy remek könyv. Jó stílusa van, letehetetlenül izgalmas és el lehet benne merülni, kiszakadva a mai világból. George Amberson kocsijában ülve, átszáguldhatunk az ötvenes évekből a hatvanas évekbe. Igazi időutazás, minden veszély nélkül.


Az igazság az, hogy miközben imádom a történelmet a XX. századot mindig utáltam. Zavaros, undorító volt amit tanultunk róla, az én időmben a tananyag 1945 szeptemberével ért véget. Szóval a század szarabbik részét ismertem csak így meg. A többit inkább a nagyszülők, a szülők és az ismerősök személyes élményei, tapasztalatai meg történetei alapján raktam össze. Ha csak nem nézem a disszidált Nagymamám sztoriját, akkor a második fele sem volt éppen egy fáklyásmenet.

Már felnőtt fejjel kezdtem el valóban érdeklődni a múlt század eseményei iránt. Egyre jobban távolodtunk az időben az egésztől és így már kezdett kialakulni az a szükséges időmennyiség, amin túl – elvileg – már át lehet látni, hogy történelmileg mi és miként zajlott (de főleg: miért).

Megint egy német egység

A német újra egyesülésről nagyon kevés, szinte azt lehet mondani, hogy semmi fogalmam nem volt. Pár éve olvastam egy cikksorozatot a nyolcvanas évek végéről, a keleti blokk felbomlásáról, de az főleg ránk, magyarokra, fókuszált, a felvezetőben volt egy fél mondat, hogy a szerző szerint az egész azért történt csak meg, hogy a kettészakadt Németországot egyesíthessék. Ez megragadt bennem, de elég hihetetlennek tűnt.

Helmut Kohl könyve alapján viszont ez nem is tűnik olyan nagy hülyeségnek. Kohl folyamatosan azt sulykolja, hogy

  • az egység minden német vágya volt,
  • azért sikerülhetett, mert Gorbacsov számára ez segítséget jelentett és
  • az idősebb Bush támogatta.

Folyamatosan elzárkózik attól, hogy Németország megvásárolta volna a függetlenségét és az egységét. De ha elolvasod a könyvet azt láthatod, hogy se az NSZK, se az NDK nem volt egységes abban, hogy szeretne-e újra egy ország lenni. Az NSZK jól megvolt a keleti részei nélkül, az NDK persze gyakorlatilag csődben volt, az emberek menekültek is el onnét, de a politikusai elég hosszan igyekeztek önállóak maradni.

Bush meg Gorbacsov esetében is elég egyszerűnek tűnik a motiváció: Gorbacsovnak pénz kellett, sürgősen és rengeteg. Bushnak az egyesült Németország, a NATO szövetségeseként hatalmas előny volt a rogyadozó SZU-val szemben. Kohl ezt a szerencsés együttállást érezte meg és buldog módjára küzdött, hogy végigvigye amit ő és a vele együtt gondolkodók akartak. Nem akarom az előző mondatokkal lekicsinyelni a munkáját, mert végigolvasva a könyvet azt el kell ismerni, hogy szinte ember feletti melót végzett az adminisztrációja, meglepően rövid idő alatt.


Régen olvastam utoljára történelmi regényt, pedig az egyik kedvenc műfajom. Most teljesen véletlenül került a kezembe az Állhatatos hercegnő, böngészgettem az e-bookok között és rám vigyorgott. Régen volt olyan olvasmányélményem, amikor a könyv beszippantott és kényszeresen vissza-vissza jártam rá. Bár elméletileg kevés szabadidőm volt erre a könyvre, de négy nap alatt letudtam, buszon, ebéd közben, fürdetéskor, altatáskor, bárhol és bármikor elcsíptem 5 percet.

Menet közben jöttem rá, hogy ez könyvsorozat és egy későbbi kötetét már évekkel korábban elolvastam egy nyáron. Anyutól kaptam kölcsön és idén is szembetalálkoztam vele a balatoni könyvespolcon. Rövid kutatás után rájöttem, hogy a Másik Boleyn lány volt az, a harmadik rész. Úgy tűnik belebotlottam egy olyan könyvsorozatba, amit kifejezetten nekem írtak. Újra.

Az állhatatos hercegnő

Aragóniai Katalinnal kapcsolatban azért nagyjából képben voltam, ami nem nagy szó, ha valaki kijárta a gimnáziumot. Nekem valami olyan középkori pletyka rémlett, hogy igazából az apósa volt, akivel kavart, de miután a regény nem ezt a verziót hozta így utánanéztem a neten és ezt ne is találtam meg, szóval keverhetem valakivel.

Philippa Gregory Katalinja egyértelmű választ ad viszont arra a kérdésre, ami miatt mindenki emlékszik erre a tragikus sorsú királynőre: szerinte nem volt szűz mikor VIII. Henrik felesége lett. Erre a szálra fűz fel az írónő a történetet, amivel ügyesen adja meg a jó történelmi regényekre jellemző így is lehetett akár nézőpontot. Minden másban nagyon szépen ragaszkodik a tudott, elismert történethez.

Dehát Katalin esetében éppen az a nagy kérdés, hogy elhálták-e az első férjével, Henrik bátyjával a házasságukat. Ha igen, akkor Henriknek volt igaza, ha nem, akkor neki. Épp ezért érdekes Philippa Gregory Katalinja: igyekszik úgy igazat szolgáltatni a királynénak, hogy közben kimondja a bűnösségét.

Romantikus is

Az állhatatos hercegnő nem csak történelmi regény, egy jófajta romantikus mű is. Én szeretem a lányregényeket, a romantikus könyveket, így aztán külön örültem, hogy ez a lányregényes hangulat is erősen áthatotta a könyv lapjait. Nagyon korai gyerekkortól kapcsolódunk be Katalin életébe és sajnos nem is kísérjük végig a pályafutását, gondolom a második kötet pótolja a hiányzó éveket a sorozatban. Ez talán az egyetlen hiba ebben a könyvben, ami ha nem nézném a sorozat voltát bizony nagyon súlyos lenne, de így eltekintek tőle és a maximális 5 csillagot ítélem meg neki.

Be kell szereznem a további köteteket is!

(Borítókép: Az angol hangoskönyv verzió borítójából vágva.)


Azon vettem észre magam, hogy idén még nem volt sorozat, amit úgy vártam volna hétről-hétre, mint a Trónok harcát. Végre mozgalmas és előre mozdulnak benne dolgok. Nagyon-nagyon sokat morogtam amiatt, hogy milyen lassú volt sorozat, de a hetedik évadra teljesen felpörgött.

A Trónok harcából kiveszett az intrika

A Trónok harca nem csak a gyorsaságán változtatott, hanem a zsánerén is. Ez utóbbit azért már ambivalensebben élem meg. Az elején, az első évadokban, teljesen real timenak tűnt és a fő történetek nem annyira csatatereken, mint inkább tárgyalótermekben és tanácskozásokon dőltek el. Ahogy az első három évados kritikámban írtam, élvezetes a konspiráció, a bizánci stílusú diplomáciai játszma. Az intrika szép lassan halt ki a sorozatból (a lengő cicikkel és a szexjelenetekkel együtt) és ez kihatott az első évadok nagy manipulátor karaktereire is.

Spoiler!

Az, hogy Kisujj a hetedik évad végén meghal már nem jelentett semmit. Súlytalan karakterré vált, aki már nem tudta megvillantani azt az ördögi ravaszságot és manipulációs zsenit ami a sztori elején jellemezte. (Egyféle olvasatban az egészet az ő ármánykodása indította el. Ez mondjuk erős állításnak hangzik.) Egy súlytalan karakter halála pedig már nem olyan sokkoló, mint a korábbi halálok.

És hol van már Varys?! Ebben az évadban statisztált végig, semmit nem csinált. Tyrion a legkitartóbb karakter, de ő se hozza már az igazi formáját jó két éve. A sorozat egyik legnagyobb kihagyott ziccere pont az volt, hogy nem mutatta meg a fináléban Tyrion és Cersei tanácskozását, csak a végeredményt láttuk. Korábban erre egy epizódot húztak volna fel. Ezzel nem azt mondom, hogy hiányzott volna erre 40 perc, de inkább azt figyeltem volna, ahogy kölcsönösen átvágják egymást, mint a bevezető kakaskodást, hogy megölik-e Tyriont vagy nem (mindenki tudta, hogy nem).

A baszós, intrikus sztoriból átváltottunk egy sokkal sablonosabb fantasyre. Lovagok, harcosok, mesebeli szörnyek csatája viszi előre a sztorit. Az ármánykodás helyett karddal és tőrökkel intézték el, hogy az 5 évadnyi holtponton mocorgás után beinduljon a sorozat. Mert alapvetően azt még mindig fenntartom, hogy az első öt évad semmi másról nem szólt, mint a kezelhetetlenül nagy létszámú színészi gárda értelmes nagyságúra zsugorításáról.

   Őri András - - hozzászólás

A Szép új világ az egyik olyan könyv, ami olvasó életem 31 éve alatt eddig kimaradt nekem. Azért is különös, mert egész korán elkezdtem érdeklődni az utópiák különös jóslatai iránt, márpedig ez ebben a témakörben egy alapmű.

A Szép új világ egy nagyon friss könyv!?

Őszintén bevallom, hogy azt se tudtam, míg le nem tettem a könyvet és be nem jelöltem a molyon, hogy  1932-ben adták ki. Én azt gondoltam valamikor a hatvanas évek elején jelent meg. Mondjuk fura volt az atom teljes hiánya, de ezen nagyvonalúan átléptem (erre a nagyvonalúságra még visszatérek). Viszont ezt leszámítva a Szép új világ ijesztően eleven ma is. Menet közben nem az irányokon mosolyogtam, hanem, hogy milyen más eszközökkel hitte elérni a szerző a futurisztikus társadalmat, ahol mindenki boldog és gyermeteg.

Persze az utópiákkal óvatosan kell bánni, mert hasonlatosak a csúsztató demagógiához: ha nem gondolod át alaposan, akkor hajlamos vagy követni a logikai bakugrásokat és készpénzként tekinteni a végkifejletre. Szórakoztató zsonglőrködések ezek, de nem nagyon hiszem, hogy bárki előre láthatná, hogy hova fajul az emberi és/vagy gépi evolúció.

A valós utópiát nap, mint nap megéljük

A Szép új világ náci jövőképe alig egy évtizeddel a kiadása után megbukott. Az 1984 víziója meg a kilencvenes éve elejére dőlt meg. Mostanában a robotoktól kezdünk félni és a mesterséges intelligenciától, de közben önvezető autókat tervezünk és algoritmusok ajánlatára olvasunk a prostitúcióról. Ha ezt a mondatot újra elolvasod, akkor rájössz, hogy máris egy utópiában élünk, legfeljebb a nézőpontot kell pár évtizeddel vagy évszázaddal visszahelyezni az időben.

Itt élünk, egyre jobban átadva az irányítást a gépeknek. A szerencsések olyan technológiai és tudományos körülmények között, ahol szinte nem tudsz olyan korán születni, hogy ne élnéd túl és nagy esélyed van, hogy 80-100 évig eléljél, mert gyógyszerek és protézisek nem engednek meghalni. De ez csak az életminőség. A napjaink 100%-át láthatatlan adatfelhőkben bolyongva éljük, át és körbefolynak minket a zenék, könyvek, adatok, hírek és álhírek. Ott keringenek a levegőben, ebben alszol, létezel és néha kivetíted a markodban tartott telefonra, hogy értelmezd őket.
Mások meg – a szerencsétlenebb felén a világnak – még mindig járványokban halnak meg, nincs vizük, élelmük. Szétbombázzák őket teljesen idegenek vagy egymást lövik halomra.

Na ez is egy szép kis utópia, aztán mégis ebben élünk. De eltértem a tárgytól, talán mert nincs mit írni róla, ha nem hiszel abban, hogy ez az utópia lesz ami majd bekövetkezik. Én meg nem hiszem, így aztán abba is hagyom inkább.


Csak annyit szeretnék a Trónok harca jelenlegi állásához hozzáfűzni, hogy

  1. ha a white walkerek elfordulnának 90°-kal délnek, akkor pillanatok alatt a Falnál lennének, de ezt már az első évad első epizód óta elfelejtik megtenni,
  2. persze a könyvek alapján úgyse tudnak átmenni a falon, mert van valami bűbáj rajta, szóval minek is mennének oda?
  3. Ez esetben viszont miért is jelentenek problémát?

És akkor az összetöpörödött Westeros problémáról már nem is mondok semmit.

   Őri András - - hozzászólás

A Szökésben könyvet Apu vette és tőle kaptam kölcsön. Már a nyár elején mondta, hogy éppen olvassa és milyen meglepetés volt neki, aztán augusztusban amikor összefutottunk a kezembe nyomta, hogy olvassam el. Nem haboztam sokat, éppen túl voltam a Kéjutcán, és kicsit passzolt időben és milliőben a Pesti barokkhoz, ami szintén friss olvasmányélmény volt.

Régebben olvastam már az Amerika kiadót, ami Menyhárt Jenő emlékei ugyanerről a korról. Az egy interjúkötet, ami elég erősen a zenére koncentrál, ez meg nagyon más. Ez önéletrajz és magyarázkodás érdekes keveréke. Egy vastag kötet magyarázom a bizonyítványom. Ha őszinte akarok lenni, akkor önmagában Dönci útkeresése és szökésnek nevezett balfaszkodásai inkább idegesítőek, de szerencsére ott van a környezet, amit meglepően személyesre vett stílusban mutat be. És ebben nagyon jó. Egy nyolcvanas évek undergroundjáról és vallási életéről szóló pletykalap, illetve pletykaregény.

Stílusában elég vegyes. Pár oldal után az jutott eszembe, hogy nagyon hasonlít a tinikre jellemző pózolásra. Mindent hatalmas léptékekben szemlél, kozmikusan és vallásosan és igazából gyermeteg naivitással. Mondjuk ki: félművelten, vagy még úgy sem. A zenéről szóló részei az átlag olvasó számára inkább unalmasak. Elismerem, hogy esetemeben például azért mert nem értem mit ír, ez az én hiányosságom: nem értek a zenelmélethez. Az igazán érdekes vonal a Hit gyülekezet alapításának a sztorija. A Neurotic sztorija. Ahogy ezeket a teljesen lecsúszott arcokat felszívta az új vallás és teljesen kiforgatta magukból őket.

Pár éve olvastam egy interjúban Pajortól, hogy ő nem szeret a Neuroticos éveiről beszélni, mert szégyelli az akkori önmagát. Hogy egy drogos, lézengő senki volt. Ez egyébként teljesen érthető az ő szemszögéből, őt valószínűleg megmentette a vallás. Az más kérdés, hogy elhallgatva a munkáit, a korábbi zenéi, de főleg a szövegei sokkal jobbak. Persze ez is szubjektív, tudom.
Aztán ha mellé odatesszük a Dönci által leírt sztorit, Víg Mihály feleségéről, a fekete autóból kikínált hallgatási pénzről, akkor megint fordul egyet a nézőpont és csak az a biztos, hogy ez az egész korszak és ezek az emberek bármennyire is tehetségesek, de ritka elcseszett egy bagázs voltak.

Ebben alaposan megerősít a Pesti barokk sztorija is.

Ha szereted a Balatont, a Neuroticot és persze az Európa Kiadót, akkor érdemes leülni ezzel a könyvvel. Ha nem, akkor nincs sok teteje, stílusában közepes, tartalmában meg… erről írtam eddig. Olyan. Persze ha azt nézzük, hogy egy szétcsúszott alkoholista-drogos gitáros írta, akkor egy remek teljesítmény.

   Őri András - - hozzászólás