#Könyvek hashtag


Egy ideig azért nem nagyon írtam a blogomba, mert nem volt rá időm. Itt sorakoznak a szerkesztőfelületen a sorozat és könyv kritikák, de csak vázlatként. Nagy eséllyel már úgysem fogom megírni őket soha.

A másik ok, hogy az időhiány mellett kicsit úgy éreztem, hogy elfáradtam ebben a kritika-írós blogolásban. Pár éve érdeklődésből és látogatottság-növelési szándékokból fogtam bele, de mostanra azt vettem észre, hogy már nem igazán mozgat a dolog. A tévé sorozatok nagyrészt egy-kaptafára készülnek, tisztelet a kevés kivételnek. Az amerikai sorozatok nagy része nem mozgat nagyon,  kedvem sincs hozzájuk. Elkezdtem angol sorozatokat nézni, mert mások és ez most jól esik.

Temetem a sorozatipart

A sorozatok, mint műfaj kezd érdektelenné válni, igazából. Tíz éve már legalább, hogy elkezdődött a mozi színészek átvándorlása a sorozat iparba, ami hozott egy valódi minőségi ugrást. Több pénz, nagyobb várakozás és elvárások, szóval megújult a zsáner. Húsz éve a sorozatokat a szappanoperák meg a Jóbarátok alkották (kis túlzással). Ma meg? Rengeteg sorozat, minden műfajban.

Véleményem szerint a sorozatoknak nem tesz túl jót, ha 2-3 évadnál többet érnek meg. Nehéz olyat mondani, amelyik képes igazán újat mutatni a negyedik évadára is.

És a könyvek?

A könyvek az örök szerelmeim. Az egyetlen hobbim, ami hét éves korom óta elkísér és nem tudom megunni az olvasás. Ezt bárhányszor mondom el, írom le, mondom el mindig olyan közhelyesnek hangzik. Az önéletrajzoknál is mindenki azt írja/írta hogy hobbija az olvasás. De nekem tényleg. A napom fénypontjai, amikor leülhetek egy könyvvel, akár a buszon, akár a gyors irodai ebéd közben vagy míg altatom a gyereket.

Írni a könyvekről is könnyebben írok, mint a sorozatokról vagy filmekről, színházi előadásokról. Szóval úgy döntöttem, hogy a könyves blogok megmaradnak, mert azt én is élvezem. Nem minden könyvről, kötelezően, mint eddig, hanem csak arról, amiről valóban van mondanivalóm. Ha két mondat, akkor annyi.

Azért kitaláltam valami újat is.

Jó ideje foglalkoztat a zenei blog ötlete. El is kezdtem pár éve a legjobb 50 magyar számot keresni, de nem volt hozzá jó eszköztáram. A programozói tudásom és a háttér-kapacitásom is kevés volt ahhoz, hogy megvalósítsam azt az ötletet, ami a fejemben volt. Viszont mindkettő megoldódott és úgy döntöttem, hogy időről időre egyfajta statikus blogként össze fogok rakni listákat, zenékből, a számok mellé egy-két mondatos kommentárokkal.

Igazából nem ezekről akartam ma este írni, hanem a dupla Európa Kiadó koncetről, meg a névnapi ünneplésekről, a remek hétvégéről, amit a gyerekekkel töltöttünk, de akkor ez maradjon holnapra. Mert a könyvek és zenék mellett szeretném visszahozni a személyes, kötetlen blogolást is, ami valahogy elsikkadt az elmúlt években és hiányzik.


Én szeretem Jókait, de el tudom viselni, ha valakinek nem tetszik. Móricztól például herótom van, sosem tudtam élvezni a műveit és nem egy íróval vagyok így. De az, hogy nem tetszik vagy, hogy éppen mi nem tetszik Vonnegut, Móricz, Nádas (és még sorolhatnám hosszan az írókat) alkotásaiban egy komoly alapon nyugszik: elolvastam pár könyvüket és ez alapján tudtam hozni egy ítéletet. Szubjektívet, persze, de van alapja.

Az Eduline-on megjelent egy cikk a Radnóti gyakorló magyar tanárával, Fenyő D. Györggyel, ahol megint elhangzik, hogy Jókai, de legalábbis a Kőszívű ember fiainak menni kell, ez a sorsa. A pedagógus tett mögé érveket, amiket el tudok fogadni neki, még ha személyesen sajnálnám is, ha igaza lenne. Ugyanez igaz a Bánk bánra is, amit szerinte szintén ki lehet hagyni a kötelező művek közül. Mondjuk itt volt egy olyan bekezdés, amin elégé felháborodtam:

Ami a Radnótiban tanítható, az egyáltalán nem biztos, hogy a többi háromezer iskolában is. Nagyon fontos megéreznie egy tanárnak, hogy milyen az a közeg, amiben mozog, mit értenek a gyerekek és mit nem. Nagyon sok iskolában úgy ahogy van, kihagynám a Bánk bánt. Amit a legjobb harminc középiskolában tanuló gyerek megért, azt azért nem kell rákényszeríteni a másik kétezer iskolára.

Elég elitista gondolat.

Mit adtak nekünk a kötelező olvasmányok?

Azt el tudom fogadni, hogy Jókai könyvét esetleg később kéne elolvasni a gyerekeknek, bár a Kőszívű elméletileg kapcsolódik az aktuális történelem tananyaghoz is. Legalábbis az én gyerekkoromban ez így volt, az irodalom órán kötelezővé tett könyvek egy része segített a történelem és társadalomismeret tanításnál. Márpedig a Kőszívű ember fiai a negyvennyolcas eseményekhez bizony sokat tesznek hozzá.

Magamból tudok kiindulni persze, de én miután megtanultam nagyon szerettem olvasni, a mai napig. A társadalomismeret, a töri és az irodalom terén is rengeteget segített az a sok olvasmányélmény, regény, történelmi regény, amit olvastam. Az, hogy végig tudom mondani az Árpád-házi királyokat nem az iskolának köszönhető, hanem Harsányi és Passuth könyveinek. Hogy tisztában vagyok a Bach korszakkal szintén nem az iskola elsődleges érdeme, hanem Jókaié. A principatus rendszerét Gravesnek, a hugenotta üldözés és a vallásháborúk korát Merlenek, a keresztes háborúkat Shelbeynek köszönhetően ismerem úgy mintha ott lettem volna. De a lista folytatható.

Érdemes egy pillantást vetni erre a wikipédia táblázatra: szókincsméretek összehasonlító listája. Jókai Mór a top, nála nagyobb szókincse már csak az enciklopédiáknak van. A kötelező olvasmányok, a Kőszívű is, sokszor régies, esetleg nem könnyen olvasható, de könyörgöm, nem az lenne a lényeg, hogy a gyerekek még fiatalon, amikor a legjobban fog az agyuk a lehető legváltozatosabb tudáshoz jussanak? Attól merte esetleg egy-egy mondatnak kétszer kell nekilátni még semmi bajuk nem lesz. Sőt. Használják az agyukat.

A Kőszívű ember fiait általában az a vád éri, hogy unalmas. Sokan vagyunk, sokfélék, olyik a baszós-kardozós műfaj, olyik a szépirodalom, olyik a klasszikus krimi, a horror, a dráma, a felsorolhatatlan mennyiségű műfaj barátja, a többi untatja. Én például próza barát vagyok, a versek kevésbé kötnek le, bár olykor nagy élvezettel olvasom őket. De nem jut eszembe nap, mint nap verset olvasni, míg elképzelhetetlen hogy ne vegyek könyvet a kezembe.

A Kőszívű ember fiai romantikus kalandregény. Van benne komoly szerelmi szál, van benne megannyi csata és harc, konspirációk, családi drámák. Melyik az a pontja, amelyik nem passzol egy mai fiatal (vagy idős) ember igényeihez? A szerelem? A társadalmi/családi dráma? A háború? A hősiesség? Basszus, ha ugyanezeket máshogy keverjük össze megkapjuk a Pókembert. Vagy a Tróját. A Star Wars-ról nem is beszélve. Mégse mondaná egyikről se senki, hogy nem modern és ne érdekelné a fiatalokat.

Az én sommás véleményem Jókai és a kötelezők ügyében, hogy nem most lett elcseszve a dolog, hanem már elcseszett volt ez az én iskolás éveimben is. Nem Jókaival van baj, hanem az emberekkel és főleg a szülőkkel. A szülők egy kényszernek élték meg, hogy el kellett olvasniuk ezeket az amúgy általában jó és mindenképpen fontos könyveket, mert kötelező volt. Kellett. Ez a baj. Aztán lehetőségük volt tevőlegesen rúgni egyet a rendszeren és az egykori frusztrációjukat enyhíteni azzal, hogy a saját gyerekeiknek elmondhatták: ők nem is értik minek ez az egész. Cinkossá váltak a gyerekeikkel (azok jól felfogott érdekével pont ellentétesen) és hagyták, hogy ne is olvassák el a könyvet. Odaadták videón, megvették nekik a 10 oldalra butított verziót és elégedettek voltak: sikerült megbosszulni magukat.

Fenyő D. Györgynek abban van igaza, hogy frissíteni kéne az olvasmánylistát. Lehetne alternatíva, el kell olvasni a 3 hasonló közül valamelyiket például. Ez megoldás lehet(ne), mindenki elégedett lenne. (Leszámítva a gyerekeket, akiknek ugyanúgy ki kell olvasni egy könyvet, de azért annyit elvárhatunk az oktatástól, hogy valami értéket átadjon.)

Egy biztos, kevés idegesítőbb van, mint azt hallgatni, hogy egy könyv (bármelyik) szar egy olyan embertől, aki arra se vette a fáradtságot, hogy elolvassa. Utána tessék minősíteni. Csak az olvasás után.



Jó pár hónap kihagyással folytattam a Shadowrun sorozat végigolvasását. Nem is volt baj a kihagyás, így nagyobb élmény volt a jövő Seattlejébe visszatérni. A sorozat legjobb könyve még mindig az LX-IR, így az író újabb kötetét nagy várakozással vettem a kezembe. Az Árnyjáték sajnos nem ütötte meg az LX-IR szintjét, de Findley sokkal jobb könyveket hoz össze, mint a többi író.

Az Árnyjáték visszatér a multik és az észak-amerikai árnyvadászok világába. Otthonosan simultam bele ebbe a környezetbe, láthatóan az író is így volt ezzel. Olyannyira, hogy ismerős arcok is feltűntek a sztoriban, még Dirk Montgomeryről is van szó pár mondat erejéig, de a Mentőosztag megmaradt tagjai újra előkerülnek. (Most sem járnak jól.)

A könyv legjobb momentuma, hogy a jövő high-tech világának tudását gyengébbnek mutatja, mint az Összeomlás előttiét. A probléma gyökere pont egy olyan technológia megjelenése, ami a jelenlegi status quo előtt készült és felrúg mindent. A főhős, a kalandregények kliséi szerint, véletlenül kerül az egészbe és úgy érzi, hogy túl sok ez neki. Szerencsére a sztori végére kiderül, hogy azért megbirkózik a feladattal. Sőt a Shadowrun világban egyedülálló módon teljes happy endet kapunk.

Nem szégyellem: élveztem.

Az Árnyjáték, ha objektíven nézzük egy elég gyenge könyv, de a Shadowrun sorozatban egy rajongónak olyan, mint a filmek között a Star Wars első része: sosem ismernéd be, hogy igazából egy vacak az egész.

(Borítókép: Deviantart)

   Őri András - - hozzászólás

Egy évvel ezelőtt néztük meg Zsófival a 11/22/63-ból készült TV sorozatot (11.22.63 címen), ami nagyon tetszett. El is határoztam, hogy idővel elolvasom az eredeti regényt, mert volt benne pár karakter, akiről az volt a tippem, hogy vagy nincs a könyvben vagy sokkal jelentősebb figura. Kíváncsi voltam, hogy jól tippeltem-e.

Bár az alapsztori nem változott, de azt jól gondoltam, hogy bűn lett volna kihagyni az eredeti regény verziót. Stephen King a 11/22/63-ban visszatér ahhoz a stílusához, amit annyira szeretek a könyveiben: aprólékosan és módszeresen leír mindent, bemutat mindenkit. Nagyjából 1200 oldal terjedelemben időzünk el Jake Epping (a múltban George Anderson) kalandjaiban.

11/22/63 dióhéjban
Az alap történet annyi, hogy egy kisvárosi angol tanárt (bizonyos Jake Epping) a helyi hamburger árus felvilágosít, hogy az üzlet raktár ajtaja nem egy sötét helyiségbe, hanem a múltba vezet, méghozzá 1958-ba. Ha átlépsz az ajtón ott élhetsz, de ha visszajössz akkor, a múltbeli cselekedeteid hatásai megmaradnak míg újra át nem mész. Minden újabb időutazás egy teljes resettel jár. Jake Epping elvállalja, hogy átmegy a múltba és megakadályozza a JFK elleni merényletet. Azt remélik, hogy nem lesz vietnámi háború, meg hasonló pozitív módokon változik majd meg a történelem. Jake a múltba utazva találkozik egy lánnyal, akibe fülig beleszeret és ez roppant sok kalamajkához vezet.

A sorozatban a sztorit sok ponton egyszerűsítették a könyvhöz képest, de a regény befejeztével sem érzem azt, hogy a sorozat rossz, vagy rosszabb, lenne. Jó sorozat volt, egy kifejezetten jól sikerült feldolgozás. A könyv lassan halad, sok minden ismétlődik benne, sok szálon fut a sztori és az idősíkok. Jake Epping egyre dörzsöltebb időutazóvá válik és közben egyre többet tudunk meg az ötvenes évek végi és hatvanas évek eleji Amerikáról.

Egy toleránsabb világ

King nagy hangsúlyt fektet arra, hogy megmutassa mennyivel toleránsabb és liberálisabb lett ’58 óta a világ, mennyivel elfogadóbbak vagyunk. Az is remekül átélhető, hogy például a fekete polgárjogi harcok milyen lassú és kitartó munkával érték el azt az eredményt, hogy az Államok elnökének már két alkalommal is fekete férfit választottak. 1958-ban ez még utópiának is erős lett volna.

Számomra éppen ezért a könyv egy roppant pozitív üzenetet hordozott, arról, hogy legyünk bizakodóak a jelen igazságtalanságai a jövőben – természetesen kitartó küzdelem eredményeként – megszűnhetnek. Talán (és remélem) nem kell 50 év már ahhoz, hogy végképp elfogadjuk az egynemű párokat, törvényileg és társadalmilag is. Vagy, hogy tovább ne menjek a nőket ne csak elvek szintjén tartsuk egyenlőnek a férfiakkal.

A megváltoztathatatlan idő

A könyv másik része természetesen az időutazás és annak problémái körül forgott. Az idő, Stephen King világában könyörtelen entitás, aki foggal-körömmel küzd a befolyásolás ellen. Jake/George persze eléri a célját, de a pillangó hatásnak köszönhetően nem azt az eredményt kapja az alternatív jövőtől, mint várta, így kénytelen resetet nyomni és hagyni az időt, a történelmet, hogy haladjon a maga eredeti medrében tovább.

Persze, ha az ember előre alaposan átgondolja a dolgot rájöhet, hogy nincs is jó alternatíva. Jake Epping azért települ át öt évre a múltba, hogy befolyásolja a jövőt. Az az irány, amit el akar érni, azok az eszmék, azonban a kegyetlennek és célszerűtlennek tűnő múlt termékei. Ha az megváltozik értelemszerűen megváltozik minden, velük a kiinduló eszmék is. Nincs már miért elkezdeni a változtatást. És így tovább egy végtelen ciklus könyörtelen logikájával bele a semmibe.

A korrekció felesleges, az élet, az emberiség, a történelem sosem lesz jobb ilyen módon.

A mindenekfelett álló szerelem

A 11/22/63 a fenti két szál mellett egy nagyon jó szerelmes, romantikus sztori is. Benne van minden, ami a stílushoz kell, az első találkozás bizsergése, a lassú körtánc a két fél részéről, a szakítás, a bizalmatlanság az újraegyesülés, az önfeláldozás. A szerelmi szál keserédes romantikája egyensúlyozza ki számomra tökéletesen a regényt. Lehet, hogy a múlt egy könyörtelen gyilkos, kegyetlen vadállat, de a szerelem és a korábban már kifejtett lassú és kitartó küzdelem lehetősége megváltoztathat mindent, jó irányba. A boldogság elérhető.

Lehet, hogy ez nem túl nagy mondanivaló, elcsépeltnek is tűnhet, de nem baj, ha az ember időről időre felidézi. Főleg mostanában, amikor éppen egy vacakabb periódust élünk meg. (Nekem legalábbis úgy tűnik.) Mindemellett a 11/22/63 egy remek könyv. Jó stílusa van, letehetetlenül izgalmas és el lehet benne merülni, kiszakadva a mai világból. George Amberson kocsijában ülve, átszáguldhatunk az ötvenes évekből a hatvanas évekbe. Igazi időutazás, minden veszély nélkül.


Az igazság az, hogy miközben imádom a történelmet a XX. századot mindig utáltam. Zavaros, undorító volt amit tanultunk róla, az én időmben a tananyag 1945 szeptemberével ért véget. Szóval a század szarabbik részét ismertem csak így meg. A többit inkább a nagyszülők, a szülők és az ismerősök személyes élményei, tapasztalatai meg történetei alapján raktam össze. Ha csak nem nézem a disszidált Nagymamám sztoriját, akkor a második fele sem volt éppen egy fáklyásmenet.

Már felnőtt fejjel kezdtem el valóban érdeklődni a múlt század eseményei iránt. Egyre jobban távolodtunk az időben az egésztől és így már kezdett kialakulni az a szükséges időmennyiség, amin túl – elvileg – már át lehet látni, hogy történelmileg mi és miként zajlott (de főleg: miért).

Megint egy német egység

A német újra egyesülésről nagyon kevés, szinte azt lehet mondani, hogy semmi fogalmam nem volt. Pár éve olvastam egy cikksorozatot a nyolcvanas évek végéről, a keleti blokk felbomlásáról, de az főleg ránk, magyarokra, fókuszált, a felvezetőben volt egy fél mondat, hogy a szerző szerint az egész azért történt csak meg, hogy a kettészakadt Németországot egyesíthessék. Ez megragadt bennem, de elég hihetetlennek tűnt.

Helmut Kohl könyve alapján viszont ez nem is tűnik olyan nagy hülyeségnek. Kohl folyamatosan azt sulykolja, hogy

  • az egység minden német vágya volt,
  • azért sikerülhetett, mert Gorbacsov számára ez segítséget jelentett és
  • az idősebb Bush támogatta.

Folyamatosan elzárkózik attól, hogy Németország megvásárolta volna a függetlenségét és az egységét. De ha elolvasod a könyvet azt láthatod, hogy se az NSZK, se az NDK nem volt egységes abban, hogy szeretne-e újra egy ország lenni. Az NSZK jól megvolt a keleti részei nélkül, az NDK persze gyakorlatilag csődben volt, az emberek menekültek is el onnét, de a politikusai elég hosszan igyekeztek önállóak maradni.

Bush meg Gorbacsov esetében is elég egyszerűnek tűnik a motiváció: Gorbacsovnak pénz kellett, sürgősen és rengeteg. Bushnak az egyesült Németország, a NATO szövetségeseként hatalmas előny volt a rogyadozó SZU-val szemben. Kohl ezt a szerencsés együttállást érezte meg és buldog módjára küzdött, hogy végigvigye amit ő és a vele együtt gondolkodók akartak. Nem akarom az előző mondatokkal lekicsinyelni a munkáját, mert végigolvasva a könyvet azt el kell ismerni, hogy szinte ember feletti melót végzett az adminisztrációja, meglepően rövid idő alatt.


Régen olvastam utoljára történelmi regényt, pedig az egyik kedvenc műfajom. Most teljesen véletlenül került a kezembe az Állhatatos hercegnő, böngészgettem az e-bookok között és rám vigyorgott. Régen volt olyan olvasmányélményem, amikor a könyv beszippantott és kényszeresen vissza-vissza jártam rá. Bár elméletileg kevés szabadidőm volt erre a könyvre, de négy nap alatt letudtam, buszon, ebéd közben, fürdetéskor, altatáskor, bárhol és bármikor elcsíptem 5 percet.

Menet közben jöttem rá, hogy ez könyvsorozat és egy későbbi kötetét már évekkel korábban elolvastam egy nyáron. Anyutól kaptam kölcsön és idén is szembetalálkoztam vele a balatoni könyvespolcon. Rövid kutatás után rájöttem, hogy a Másik Boleyn lány volt az, a harmadik rész. Úgy tűnik belebotlottam egy olyan könyvsorozatba, amit kifejezetten nekem írtak. Újra.

Az állhatatos hercegnő

Aragóniai Katalinnal kapcsolatban azért nagyjából képben voltam, ami nem nagy szó, ha valaki kijárta a gimnáziumot. Nekem valami olyan középkori pletyka rémlett, hogy igazából az apósa volt, akivel kavart, de miután a regény nem ezt a verziót hozta így utánanéztem a neten és ezt ne is találtam meg, szóval keverhetem valakivel.

Philippa Gregory Katalinja egyértelmű választ ad viszont arra a kérdésre, ami miatt mindenki emlékszik erre a tragikus sorsú királynőre: szerinte nem volt szűz mikor VIII. Henrik felesége lett. Erre a szálra fűz fel az írónő a történetet, amivel ügyesen adja meg a jó történelmi regényekre jellemző így is lehetett akár nézőpontot. Minden másban nagyon szépen ragaszkodik a tudott, elismert történethez.

Dehát Katalin esetében éppen az a nagy kérdés, hogy elhálták-e az első férjével, Henrik bátyjával a házasságukat. Ha igen, akkor Henriknek volt igaza, ha nem, akkor neki. Épp ezért érdekes Philippa Gregory Katalinja: igyekszik úgy igazat szolgáltatni a királynénak, hogy közben kimondja a bűnösségét.

Romantikus is

Az állhatatos hercegnő nem csak történelmi regény, egy jófajta romantikus mű is. Én szeretem a lányregényeket, a romantikus könyveket, így aztán külön örültem, hogy ez a lányregényes hangulat is erősen áthatotta a könyv lapjait. Nagyon korai gyerekkortól kapcsolódunk be Katalin életébe és sajnos nem is kísérjük végig a pályafutását, gondolom a második kötet pótolja a hiányzó éveket a sorozatban. Ez talán az egyetlen hiba ebben a könyvben, ami ha nem nézném a sorozat voltát bizony nagyon súlyos lenne, de így eltekintek tőle és a maximális 5 csillagot ítélem meg neki.

Be kell szereznem a további köteteket is!

(Borítókép: Az angol hangoskönyv verzió borítójából vágva.)


A Szép új világ az egyik olyan könyv, ami olvasó életem 31 éve alatt eddig kimaradt nekem. Azért is különös, mert egész korán elkezdtem érdeklődni az utópiák különös jóslatai iránt, márpedig ez ebben a témakörben egy alapmű.

A Szép új világ egy nagyon friss könyv!?

Őszintén bevallom, hogy azt se tudtam, míg le nem tettem a könyvet és be nem jelöltem a molyon, hogy  1932-ben adták ki. Én azt gondoltam valamikor a hatvanas évek elején jelent meg. Mondjuk fura volt az atom teljes hiánya, de ezen nagyvonalúan átléptem (erre a nagyvonalúságra még visszatérek). Viszont ezt leszámítva a Szép új világ ijesztően eleven ma is. Menet közben nem az irányokon mosolyogtam, hanem, hogy milyen más eszközökkel hitte elérni a szerző a futurisztikus társadalmat, ahol mindenki boldog és gyermeteg.

Persze az utópiákkal óvatosan kell bánni, mert hasonlatosak a csúsztató demagógiához: ha nem gondolod át alaposan, akkor hajlamos vagy követni a logikai bakugrásokat és készpénzként tekinteni a végkifejletre. Szórakoztató zsonglőrködések ezek, de nem nagyon hiszem, hogy bárki előre láthatná, hogy hova fajul az emberi és/vagy gépi evolúció.

A valós utópiát nap, mint nap megéljük

A Szép új világ náci jövőképe alig egy évtizeddel a kiadása után megbukott. Az 1984 víziója meg a kilencvenes éve elejére dőlt meg. Mostanában a robotoktól kezdünk félni és a mesterséges intelligenciától, de közben önvezető autókat tervezünk és algoritmusok ajánlatára olvasunk a prostitúcióról. Ha ezt a mondatot újra elolvasod, akkor rájössz, hogy máris egy utópiában élünk, legfeljebb a nézőpontot kell pár évtizeddel vagy évszázaddal visszahelyezni az időben.

Itt élünk, egyre jobban átadva az irányítást a gépeknek. A szerencsések olyan technológiai és tudományos körülmények között, ahol szinte nem tudsz olyan korán születni, hogy ne élnéd túl és nagy esélyed van, hogy 80-100 évig eléljél, mert gyógyszerek és protézisek nem engednek meghalni. De ez csak az életminőség. A napjaink 100%-át láthatatlan adatfelhőkben bolyongva éljük, át és körbefolynak minket a zenék, könyvek, adatok, hírek és álhírek. Ott keringenek a levegőben, ebben alszol, létezel és néha kivetíted a markodban tartott telefonra, hogy értelmezd őket.
Mások meg – a szerencsétlenebb felén a világnak – még mindig járványokban halnak meg, nincs vizük, élelmük. Szétbombázzák őket teljesen idegenek vagy egymást lövik halomra.

Na ez is egy szép kis utópia, aztán mégis ebben élünk. De eltértem a tárgytól, talán mert nincs mit írni róla, ha nem hiszel abban, hogy ez az utópia lesz ami majd bekövetkezik. Én meg nem hiszem, így aztán abba is hagyom inkább.


A Szökésben könyvet Apu vette és tőle kaptam kölcsön. Már a nyár elején mondta, hogy éppen olvassa és milyen meglepetés volt neki, aztán augusztusban amikor összefutottunk a kezembe nyomta, hogy olvassam el. Nem haboztam sokat, éppen túl voltam a Kéjutcán, és kicsit passzolt időben és milliőben a Pesti barokkhoz, ami szintén friss olvasmányélmény volt.

Régebben olvastam már az Amerika kiadót, ami Menyhárt Jenő emlékei ugyanerről a korról. Az egy interjúkötet, ami elég erősen a zenére koncentrál, ez meg nagyon más. Ez önéletrajz és magyarázkodás érdekes keveréke. Egy vastag kötet magyarázom a bizonyítványom. Ha őszinte akarok lenni, akkor önmagában Dönci útkeresése és szökésnek nevezett balfaszkodásai inkább idegesítőek, de szerencsére ott van a környezet, amit meglepően személyesre vett stílusban mutat be. És ebben nagyon jó. Egy nyolcvanas évek undergroundjáról és vallási életéről szóló pletykalap, illetve pletykaregény.

Stílusában elég vegyes. Pár oldal után az jutott eszembe, hogy nagyon hasonlít a tinikre jellemző pózolásra. Mindent hatalmas léptékekben szemlél, kozmikusan és vallásosan és igazából gyermeteg naivitással. Mondjuk ki: félművelten, vagy még úgy sem. A zenéről szóló részei az átlag olvasó számára inkább unalmasak. Elismerem, hogy esetemeben például azért mert nem értem mit ír, ez az én hiányosságom: nem értek a zenelmélethez. Az igazán érdekes vonal a Hit gyülekezet alapításának a sztorija. A Neurotic sztorija. Ahogy ezeket a teljesen lecsúszott arcokat felszívta az új vallás és teljesen kiforgatta magukból őket.

Pár éve olvastam egy interjúban Pajortól, hogy ő nem szeret a Neuroticos éveiről beszélni, mert szégyelli az akkori önmagát. Hogy egy drogos, lézengő senki volt. Ez egyébként teljesen érthető az ő szemszögéből, őt valószínűleg megmentette a vallás. Az más kérdés, hogy elhallgatva a munkáit, a korábbi zenéi, de főleg a szövegei sokkal jobbak. Persze ez is szubjektív, tudom.
Aztán ha mellé odatesszük a Dönci által leírt sztorit, Víg Mihály feleségéről, a fekete autóból kikínált hallgatási pénzről, akkor megint fordul egyet a nézőpont és csak az a biztos, hogy ez az egész korszak és ezek az emberek bármennyire is tehetségesek, de ritka elcseszett egy bagázs voltak.

Ebben alaposan megerősít a Pesti barokk sztorija is.

Ha szereted a Balatont, a Neuroticot és persze az Európa Kiadót, akkor érdemes leülni ezzel a könyvvel. Ha nem, akkor nincs sok teteje, stílusában közepes, tartalmában meg… erről írtam eddig. Olyan. Persze ha azt nézzük, hogy egy szétcsúszott alkoholista-drogos gitáros írta, akkor egy remek teljesítmény.

   Őri András - - hozzászólás

A Kéjutcát azért olvastam el, mert érdekelt, hogy a Google algoritmusa miért ajánlgatja olyan kitartóan a számomra. Nem bántam meg.

Minden alkalommal, amikor a telefon megnyitom a könyvolvasót van egy kis könyvajánló sáv, ahova az algoritmus – számomra érthetetlen módon – tesz be könyveket. Azt gondolnám, hogy az ember ízlését igyekszik kiszolgálni az olvasott könyvek alapján, de a kínálat ezt nem nagyon fedi. Egy sportolónő erotikus kalandjai, valami Romana jellegű regény és egy ideje a Kéjutca volt a szentháromság, amivel az ajánlósáv indult.

Mielőtt indultunk nyaralni betáraztam magamnak pár könyvet, a Pesti barokkot, egy számomra ismeretlen sci-fit és ha már annyira ajánlgatta, akkor a Kéjutcát. Gondoltam a nyaraláshoz ez jó lesz. Végül úgy alakult, hogy a Balatonnál egyáltalán nem volt időm olvasni, a tengerparton meg a Pesti barokk terített le. Így aztán már benne jártunk az augusztusban mikor előkerült az e-könyv olvasó és a Kéjutca.

A Kéjutca kellemes csalódás

Őszinte leszek: egyáltalán nem vártam sokat tőle. Ez azért nem volt baj, mert stílusában nem is túl erős kötet, viszont a tartalmában kellemesen csalódtam. Énnekem elég halvány elképzeléseim voltak a prostituáltakról, a legközelibb viszony az a két alkalom volt, amikor megpróbáltak leszólítani. Voltak/vannak elképzeléseim és prekoncepcióim, amiket aztán ez a könyv finoman és értelmesen tett helyre.
Munk Veronika ugyanis nagyon jól, őszintén írta meg a riportjaiból a könyvet. Leírta a saját előítéleteit miközben ügyesen mutatja be a prostituáltak, a stricik és a madámok szempontjait is. Olyan szemszöget mutat ezzel, amit magamtól egyáltalán nem is találtam volna meg. Igaz, nem is érdekelt a téma.

Könnyű ítélkezni mindegyik résztvevő felett és azt hiszem, hogy Magyarországon ezt a társadalom nagyrészt meg is teszi. Nagyon érdekes, hogy mennyire máshogy állnak hozzá a németek, a svájciak mint mi, itthon.
A könyv szereplői Németországban dolgoznak egy kijelölt utcában. Az ember, ha prostikra és piros lámpás negyedre gondol, akkor öntudatlanul is mocskot meg lezüllött alakokat vizionál (vagy legalábbis én biztosan). A bremerhaveni Lessingstrasse viszont egy jól felépített és menedzselt cégcsoportnak tűnik a könyv lapjain. Laza kötődéssel különböző üzletfelek mindenhol, de szervezetten, rendőri és alvilági felügyelettel.

A röpködő – nem kis – összegek olvastán azt számolgattam, hogy ez egy nagyon jövedelmező ipar lehet. Érdekes, hogy a sztorik szerint nincsen olyan lány, aki képes lenne megtartani ezt a pénzt és legalább rövid távon előre tervezni. Nagyon-nagyon más világ ez, de miután a könyv egy kis bepillantást engedett a mindennapjaiba már örültem, hogy több dolgom nincs is vele. Eloszlatott egy csomó előítéletet bennem, de összességében így is nagyon nyomorult életeket mutatott be.

Az mindenesetre biztos, hogy a Google ajánló algoritmusa megnyugodott és végre kikoptak a hasonló könyvek a rendszerből (mostanában Minecraft bibliákat és ilyesmiket tukmál, megőrülök tőle).

   Őri András - - hozzászólás

Vannak pillanatok, amikor az élet nagyon mélyre bírja vinni az embert. És vannak pillanatok, amikor a könyvek teszik ugyanezt, én így jártam a nyár közepén a Pesti barokkal. Kellett valami, ami kihúz a mélyből. Ilyenkor általában Wodehouse vagy Durrell könyveket kapok le a polcról és a világ visszadöccen a rendes kerékvágásba. Most viszont úgy alakult, hogy a nyár elején elkezdtem felolvasni a lányomnak a Holnemvolt-ot és ott maradt az éjjeli szekrényen. Így aztán a horvát utazásból hazaérve, még félig betegen az ágyon fetrengve ezt kaptam elő és olvastam ki két nekifutásra. Újra.

A híres levélírók közös bánata, hogy nem lehetnek jelen írásműveik elolvasásánál.

Vazul király kardot ránt

A Holnemvolt nem is mese. Meseregény, vagy szatíra, tudja a fene. Emlékszem, hogy Balatonon találtam meg a nyári szünetek egyikében a polcon és olvastam el. Általános iskolás lehettem és nagyon élveztem. Aztán nemigen telt el úgy nyár, hogy le ne vegyem újra a polcról és végig ne nevessem valeriána és Bikarbóna uralkodóinak mulatságos háborúját. Azt hiszem nem igazán értettem a nagyját.

Eltelt közben két évtized, hogy újra a kezembe került. Mikor Cilinek olvastam fel belőle (félbemaradt a projekt) már feltűnt, hogy milyen különös és remek humorú könyv ez. De az ágyon feküdve, félig lázasan jöttem rá, hogy ez sokkal inkább a felnőtteknek íródott, mint gyerekeknek. Vagy mindkettőnek, hiszen minden korosztály jól érezheti magát a soraitól.

– Annak, aki elhozza nekem Vazul király fejét, odaadom a lányomat.
A trónteremben mélységes csönd támadt…
– Melyik lányát, Felség – szólalt meg végre egy óvatos hang.
– A legidősebbet! – jelentette ki Bódog király.
Ezúttal még tovább tartott a mélységes csönd…

Bikarbóna kancellárja a rövidebbet húzza

Finom humora van, rengeteg csipkelődéssel az író/költő kollégák és a kiadók irányába. Sokszor felnevettem rajta. Jó szöveg és Würtz Ádám remek grafikái csak tovább javítják az élményt. Ha még nem olvastad, akkor ne tartson vissza a mesekönyv volta, több ez annál.


A Pesti barokkot már évek óta ajánlgatják nekem így aztán – lassan egy hónapja – a nyaralásra ezt a könyvet választottam. Gondoltam, hogy milyen kellemes lesz kifeküdni a partra és elmerülni a sztoriban, amíg lepörköl a nap és a gyerekek homokvárat építenek. A könyv első harmadában be is jött amit vártam tőle: szórakoztató és érdekes volt. Aztán sajnos egy elég szerencsétlen egybeesés miatt elment a kedvem tőle rövid időre. Éppen az öngyilkosság rész környékén jártam, amikor a vakáció leggyötrelmesebb napját éltük meg, bezárva a csak alvásra jó apartmanba egy beteg gyerekkel. Mit mondjak, deprimált rendesen.

Volt ott még egy neurotikus öleb is, aki folyton telerondította a lakást. Ez a kutya egy négylábúhoz képest elég különös kórban szenvedett: a tág terek halálra rémisztették, a szellős pagonyokban pedig mélységes depresszió jött rá. Agorafóbiája azzal a sajátos tünettel is járt, hogy szabadtéren szorulása lett, és kizárólag csak a lakásban jött meg a széklete.

Pesti barokk – 40. oldal

Pesti barokk

Ez egy jó könyv. Bár elsőre nagyon fura volt a töredékes stílus, sőt a csapongás a különböző stílusok között, de a harmadik váltásnál már rutinosan vettem fel a fonalat. Jópofa ötlet.

Ez nem egy nekem szóló könyv. A szüleim odavoltak érte. Anyu mondta, hogy milyen érdekes volt felfedezni benne a nem megnevezett személyeket. Hát nekem ez kimaradt. Bár szeretem a 80-as évek magyar underground zenéjét, a filozófiája nagyon távol áll tőlem (mondhatnám: egyre távolabb). Az elmaszkolt szereplőket esélyem se volt felismerni ez az élvezeti faktor kimaradt.
Nekem inkább az alapsztori volt érdekes, a fura stílus és az időről időre fel-felbukkanó ismerős helyek. Az mindenesetre lejött, hogy aki ebben élt, ismerte azt a világot, esetleg még a szereplőket is, annak ez komoly nosztalgia faktoros élmény lehet.

Amikor az öreg Rodint mint a szépség legavatottabb értőjét megkérdezték, melyik az ideális női kor, azt felelte – nyilván hümmögve, a szakállát vakargatva –, hogy 13 és 14 között van két hét…

Pesti barokk – 517. oldal

Hogy nőként milyen lehet olvasni a könyvet, az egy másik kérdés. (És most nem a fenti idézet jellegű viccre gondolok.) Tudom, hogy változnak az idők, ami ma szexizmus az pár éve még teljesen mindennapos dolog volt, de azért néha megütöttek a sorok, a történetek.

A legdurvább élmény inkább az volt a könyv kapcsán, hogy a 80-as évekről milyen rózsaszín mázas nosztalgia lett a társadalomban. Az előző munkahelyemen is tapasztalt gulyás-kommunizmus romantika elfedi a borzalmas bezártságot, a kijelölt keretek közti életpályát és azt a nyomort, ami a keretek közül kilépőket várta.

Most, hogy már túl vagyok a könyvön egyáltalán nem strandra való irodalomnak érzem. Nem ajánlom senkinek, hogy könnyed nyári napjait akarja feldobni vele. Viszont mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el. A játékossága, a humora a hangulata feledhetetlen.

   Őri András - - hozzászólás