Szerda – elmélkedés az új telefonról

Másfél hete sikeresen pofára ejtettem a telefonomat. A gyerekek nagy aztaaa ordítása közben felemeltem és nem láttam rajta semmi különöset. Még meg is jegyeztem magamban, hogy mennyit kibír és megnyugodva tettem le az asztalra. Alig fél órával később elkezdtem meggyanúsítani a lányomat, hogy összefestékezte, mert fura, vízfestékszerű lila csík jelent meg a kijelzőn. Ő tagadott és hamar felmentettem, mert látványosan nőtt. A tokból kiráncigálva láttam, hogy rengeteg hajszálrepedés van a kijelzőn.

Hát így adta meg magát a készülék majdnem két év után. Szerintem még legalább egy év simán benne volt, ha el nem ejtem, de így jártam. Egy hétre újra belaktam a korábbi Samsung telefonomat, amit nagyon szerettem a mérete miatt. Ez volt az utolsó olyan teló, ami nem egy péklapátra hajazott. Sajnos ezzel aztán vége is volt az összes pozitívumnak vele kapcsolatban, nagyon öregecske már.

Az az egy hét, amíg új telefont szereztem magamnak nagyon tanulságos volt. Egyrészt az első két napban idegbeteg lettem attól, hogy mennyire lassú és kényelmetlen az egész. Nekem a telefonomon van minden authenticator, egy csomó app, ami a napi rutinomat segíti (és monitorozza). Ezek láthatatlanul könnyítik meg az életemet és most lassúak voltak, nyögvenyelősek.

Ott van például az olvasás. Mostanában inkább e-bookot olvasok, a telefonon. Mindig ott van a zsebemben, ha épp időm engedi folytatom ahol korábban abbahagytam. (Ez extrán igaz mióta letöröltem a Facebookot és nem baszok el vele egy csomó időt.) Ezen a kis telefonon nagyon vacak volt olvasni, így aztán a könyvespolc előtt találtam magam és újra papír könyvet kezdtem olvasni.

Aztán végül a Glamour napokon lecsaptam egy olyan telefonra, amit már régóta figyelek, mert nincs rajta gyártói felület módosítás, csak az alap Android. Én meg már nagyon untam a Sony meg a Samsung üzletpolitikáját, akik teleszemetelték a telefon – amúgy is véges – memóriáját egy csomó olyan alkalmazással, amikre soha a büdös életbe nem volt szükségem, viszont ne lehetett letörölni őket. Így aztán most egy Xiaomi Mi A2 telefont vettem, amin Android One fut és amikor bekapcsoltam alig volt rajta valami.

Szépen feltelepítettem annyi cuccot rá, amennyi valóban szükséges nekem és még mindig bőven van helyem mindenre. Egy ideje már igyekszem úgy intézni a dolgaimat (ez talán valahogy sejthető a fentiekből is), hogy a jelenlegi telefonos túlpörgés csak a szükséges mértékben befolyásolja az életemet. Egy rakás alkalmazásnál letiltottam az értesítéseket, úgy használom őket, mint régen az e-mailt, ha eszembe jut megnézem mi a helyzet. Ez nagyon jó arra, hogy a telefon nem ráncigál el egy csomó szituációból, például munka közben is csak az igazán fontos dolgok zavarnak meg.

Az elmúlt héten aztán megtanultam, hogy hiába küzdök én se tudom magam normálisan függetleníteni a telefontól. Ahogy megjött az új kütyü örültem neki, mint gyerekkoromban a karácsonyi ajándéknak és azóta is próbálgatom az új funkcióit, például a lassított felvételes videózást, amiben nagyon egymásra találtunk a gyerekekkel. Buzgón ugrálnak mindenhonnét, aztán közösen örülünk a látványos felvételeknek.

Szóval a telefon menthetetlenül eluralkodott a világ nagy részén, de azért meg lehet próbálni, hogy kicsit visszavegyük a kontrollt felette. Aztán már a részsikereknek is lehet örülni.

Helló, jól vagyok.

Az elmúlt időszakban a munkatársaim minden reggel megkérdezik, hogy mit szedek, amitől jó kedvem van. Őszintén megmondom, hogy fogalmam nincs, de sosem érzem, hogy igazán kicsattanó hangulatban lennék, csak mosolygok rájuk, amikor köszönünk egymásnak és ha új meló jön, akkor nem állok neki nyafogni, hogy mennyire unom az egészet. Én sem értem mindig, hogy mit miért csinálunk, de úgy vagyok vele, hogy nem az én dolgom a miért (még ha esetleg van is véleményem), viszont az én dolgom a kivitelezés. Az elmúlt években eljutottam odáig, hogy a munkámban már csak a színtiszta öröm maradt, a nyűglődés részén már túllendít a tapasztalatom. Ez elég fellengzősen hangozhat, de megélni tök jó, lehet, hogy ettől vagyok kisimultabb. Jelen pillanatban nagykanállal kiélvezem, aztán ha új kihívások érdekelnek majd jöhet a nyűglődéses korszak.

Az elmúlt 2-3 évben nyűglődtem eleget. Fel is rántottam vagy 8 kiló pluszt a sok stressz miatt és még a szakállam is őszülni kezdett. Egy elég gáz helyzetből sikerült egy olyanba lavírozni magamat, magunkat, ami szerintem tök jó. (Mondjuk a családi költségvetés havi tervezésénél hallok hangokat, hogy jobb lenne egy kicsit még több pénz, de elengedem a fülem mellett.) Meghányva-vetve magamban a dolgokat arra jutottam, hogy azért vagyok kiegyensúlyozott, vagy legalábbis azért sugárzom ezt magamról, mert jól érzem magam. Kezdtem elfelejteni, hogy milyen is ez, a harmincas éveim elején voltam úgy, mint most.

Persze semmi nem lehet teljesen felhőtlen, úgyhogy készülődik egy blogbejegyzés arról, hogy mekkora baromság két héten belül kétszer törni fel ugyanazt a járdát, csőcsere miatt. De most maradjunk pozitív hangulatban.

hétfő (vége a vénasszonyok nyarának)

Az elmúlt hetekben sikerült átállni az új napi ritmusra, az iskolakezdés alaposan felforgatta az életünket. Korán kelés, korán fekvés, rohangálás a városban, hogy mindenki időben bejusson ahová kell és aztán hazaérjen.

Az iskola kezdés persze nem csak az időnket forgatta fel, hanem a pénztárcára is súlyos ütéseket mért. Miközben nap, mint nap azt olvassuk, hogy az oktatásban minden rendben van és az iskolák zökkenőmentesen indították a tanévet a valóság kissé mást mutat. Azért megvagyunk, szerencsére és úgy tűnik, hogy nem csak a leánynak sikerült zökkenőmentesen belesimulni az új közösségbe, de nekünk, szülőknek, is. Bár Zsófi most nem vállalt SZMK tisztséget, de azért vettünk magunkra egy rakás feladatot, például tablót fogok készíteni, meg ilyesmik.

Az idő meg gyönyörű volt, inkább nyár, mint ősz, persze mikor kezdett elromlani? Amikor lementünk egy jó kis kirándulós hétvégére a Balatonra. Azt terveztük, hogy elsétálunk a sztupához Zalaszántón, de mire odaértünk és leparkoltuk az autókat elkezdett csöpögni az eső. Ez Dávidot, Zsófit és Anyut elkedvetlenítette, ők visszafordultak Bélatelepre, de mi hárman: Cili, Apu meg én felsétáltunk a hegyre. Néha csöpögött, de nem volt vészes. Szedtünk diót meg gombákat, beszélgettünk, kellemes volt.

Amikor új volt a sztupa Apuékkal hamar meglátogattuk, ott állt vakító hófehéren a hegyen, csillogott-villogott és egy-egy szerzetes járt mellette néha. Többször sétáltunk arra, egy nagyon nyugodt, csendes hely volt. Meglepetésként ért, hogy most több ház állt mellette, ebből kettő szuvenír bolt. Hogy úgy mondjam a békés, nyugodt jellegét teljesen elvesztette. És míg a boltok és az imaház makulátlanul nézett ki én szomorúan konstatáltam, hogy maga a sztupa bizony málladozik, a fehér ragyogása megtört, az arany szobor egy karcos plexi mögött elmosódva látszik csak. Számomra kifejezetten nagy csalódás volt az egész.

Cili élvezte, vettünk műanyag szélforgókat, ittunk forró, sós-vajas tibeti teát, ami mindannyiunknak nagyon ízlett. Átfagyva sétáltunk le a hegyről és nagyon jól esett Bélatelepen a felmelegített rántott hús.

Vasárnap meg sétáltunk egy nagyot a strandokon, a gyerekek köveket dobáltak, kagylót gyűjtöttek és igyekeztem megtanítani őket kacsázni, nem sok sikerrel. Hideg volt, hideg van, egy nap alatt elfújta az ősz a nyarat. Hosszú ruhák, zárt cipő, pulóverek és nátha mindenkinél. Az utóbbi ki fog tartani jövő júniusig, ahogy ismerem. Szép hosszú vénasszonyok nyara van mögöttünk, kellemes volt.

kedd (ez most hosszú lesz)

Augusztusban kezdték játszani a Meg című filmet a mozik, amit én kb. egy éve már kinéztem magamnak. Óriáscápa meg minden, pont az a fajta gagyi, amin jól szoktam szórakozni. Még tavasz táján viccből bedobtam Zsófinak, hogy ezt majd menjünk el megnézni, viccből mert tudom, hogy ő nem nagyon szereti az ilyeneket. Legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy jó, menjünk. Volt egy kis sakkozás, hogy ki és mikor tud vigyázni a gyerekekre, és Zsófi vett is jegyet. 4DX moziterembe, amiről halvány lila fogalmunk sem volt, hogy micsoda.

Végül szombaton délután beültünk a filmre, másoknak valószínűleg nem újdonság ez a 4DX mozi élmény, én őskövület vagyok és megragadtam a szimpla, szemüveges 3D mozinál. Ha esetleg Te is hasonló fazon vagy, mint én, akkor tőmondatokban annyit kell tudni a cuccról, hogy nem csak egy 3D filmet látsz, hanme van hozzá szélgép, mozgó székek, vízfröccskölés, meg jeleztek még szagot és habot is, az utóbbi kettő szerencsénkre a Meg-ből kimaradt.

Azt kell mondanom, hogy érdemes volt egyszer kipróbálni a technológiát, mert így legalább bizton állíthatom, hogy nem éri meg foglalkozni vele. Többet árt a mozi élménynek, mint használ. Azt hittem, hogy lenyelem a szívószálamat, amikor pofán spricceltek egy nagy adag vízzel, mert a főhős épp belevetette magát a tengerbe. Én már ugrottam bele a tengerbe és tényleg nem ugyanaz az érzés. Itt tenném hozzá, örülök, hogy nem egy hordó vizet öntöttek rám, nem azt hiányolom. A 3D-nek már eleve megvan az a hátránya, hogy a grafikusok imádnak nagytotálban gondolkozni. Teszem azt repül egy helikopter, hatalmas tájkép mögötte, a helikopter az effektnek köszönhetően mintha az arcod előtt suhanna. Igen ám, de a 3D moziban az a helikopter olyannak tűnik, mint egy makett.

Töprengtem a film alatt, hogy miért és arra jöttem rá, hogy a túl sok fény és a szemüveg teszi. Egy rendes, tisztességes és gondolom felettébb idejétmúlt moziban tök sötét van, csak a filmet látod egy nagy-széles vásznon. Nem látsz mást, a tekinteted és a képzeleted be van vonzva. A 3D moziban a szemüveg miatt mindent látsz, a függönyt, a széksorokat, mindent. Hiába hatalmas a vászon mégis összezsugorodik. És ebben repked az a pici helikopter, hosszan. Túl hosszan. Régen egy helikopter repült, a kamera meg valószínűleg félkört tett körülötte majd jött a snitt és már a leszállóhelyet láttuk, ahol rohannak lehajolt emberek a lassuló rotorok alatt. Most megmutatják a gépet minden oldalról, ha már le van rendereleve akkor miért ne, és közben a tájat a háttérben szintén 360°-ban lehetőleg. Az egész egy dioráma szintjére süllyed le.
A 4D moziban ehhez még jár az is, hogy a széked dülöngél, hogy a kólád majd kiborul, és közben a két füled mellett felváltva pumpálnak levegőt, mintha a rotor szelét éreznéd. Teljesen felesleges az egész.

Aztán még van az is, hogy galád módon a szék lerúgdosta a veséimet. A hátadnál van két izé, ami néha, szerintem gyáva sunyisággal, hátba vert. Nem értettem miért jó ez. Fájjon a vásznon a főhős háta én nem kérek belőle. Na mindegy, disznó elé szórták a gyöngyöt.

Más. Tegnap volt az iskolakezdés, a lányom elsős, ez volt az első tanítási napja. Persze csináltunk róla egy csomó fotót, iskolatáskával meg az első óra előtt a padban. Délután, amikor vittük hazafelé kérdeztük, hogy tetszett neki az iskola. Azt mondta tetszett, de aztán megunta, mert csak ilyen iskolás dolgokról beszéltek egész nap. Hát igen, nem lomboztam le, hogy ez lesz még 16 évig.

Mindenesetre elképesztő érzés, hogy ez  a fruska most iskolás. Este segítettünk neki bepakolni a könyveit, bekötöttük a füzeteit (erről majd még írok, mert a világ ilyen téren sem a jó irányba halad véleményem szerint), reggel meg korán kelés, rohanás, és évek óta először hallom, hogy el fogunk késni az iskolából.

Nem tudom mondtam-e már mostanság, de attól tartok, hogy öregszem. (A bíztató és tagadólagos hozzászólásokat nagy tömegben várom itt lentebb.)

Hétfő (mobiltelefónia 60 felett és 40 alatt)

Úgy tűnik, hogy a hatvan feletti férfiakat kényszeres közlési vágy fogja el, ha utaznak. Maximum a médium változik egyénenként. Apám, ha visz magával megfelelő eszközt, akkor rendszeresen napi összefoglaló leveleket küld haza. Az apósom meg vadul smsezik. Elmentek közel két hétre nyaralni és napi 2-4 sms-t kapunk tőle, a család minden mobillal rendelkező tagja, hogy éppen hol vannak, mit csinálnak, mit esznek és, hogy itthon jól van-e mindenki.

Én 2-3 üzenetenként szoktam Neki válaszolni, hogy éppen mi a helyzet, az utazáshoz képest a dolgos mindennapok kevésbé tartalmasak, ugye. Persze lehetne mondani, hogy nem látom a fától az erdőt, lassan 20 éve, hogy írom ezt a blogot, de a különbség talán annyi, hogy ezt én mindig csináltam ők meg mostanában, a fent említett évforduló után kezdtek neki.

Egyébként ez egy tök jó dolog, egyrészt az ember tudja, hogy merre járnak, minden okés velük – mégiscsak végigzúznak Európán oda és vissza az autópályákon. Más részről pedig amikor gyerek voltam, ja a régi szép időkben: én is öregszem, szóval a mobil előtt ez az egész nem volt elképzelhető és úgy tűnik, hogy senkit nem is nagyon izgatott. Ha valaki elutazott, akkor elmondta, hogy mikor hol lesz nagyjából, mikor ér haza. Ha nem ért haza, akkor kezdtek aggódni. Ha elég hosszú volt az utazás, akkor küldött képeslapot, ami nagy eséllyel jóval őutána érkezett meg, de a gesztus volt a lényeg.

Szóval, hogy valójában szükséges-e az a mértékű kapcsolattartás, amire az internet és a mobiltelefonok szoktattak minket számomra nagyon is kétséges. Viszont van egy új stresszfaktorunk: ha valaki 5 percet késik már halottnak hisszük és közben idegesek vagyunk rá, hogy mi a faszért nem veszi fel azt a kurva telefont.

Részben ide kapcsolódik, hogy valami idióta rohamomban feltelepítettem az Outlook appot a telefonomra, hogy ha gond van a cégnél helyből tudjak róla hétvégén is. Na most szombaton éppen a két gyerekkel csavarogtam a Budai-hegységben és amikor térerőt kaptam helyből nyolc e-mail fogadott, hogy mi működik szarul az aktuális hétvégi kampányban. Ott, az ősbükkös közepén semmi eszközöm nem volt amivel segíthettem az ügyet, leszámítva azt, hogy legalább én is idegeskedtem egy csomót.

Le kéne törölni.

Szerda – bélatelepi nyaralás

A szombati napom jó részét a tetőcsomagtartó és a biciklisín felszerelésével töltöttem (előzmények itt). A Duster egy remek autó, de a tetőcsomagtartóhoz a két oldalsó, gyárilag beszerelt izé… rúd, szóval a tervezésekor feláldozták a funkcionalitást a design oltárán. Elvileg a két keresztrúd között 70 cm helynek kell lennie, hogy biztonságosan szállíthassunk bármit az autó tetején. Ezt sikerült kicentizni. Nem mintha nem lenne még kb 70 centi hely, de az alap rudakat a két végükön brutális nagy műanyag házakba vezették be. Értem én hogy terepjáró és ettől masszívabb hatást kelt az egész, de akkoris.

Mondjuk ezzel még meg tudtam volna békülni, de a másik probléma az, hogy a tető és a keresztrudak közt alig 10 centi hely van, na ott csavarozzál, komám. Szombaton hét ágra sütött a nap és én meg csak izzadtam a nyitott ajtóban állva

A Duster másik tervezési hibája, hogy a hátsó ajtóknál az ülés kilóg teljesen, nem gondoltak arra a mérnökök, hogy valaki majd felállna a peremére, hogy a tető közepén egy csavart meghúzzon. Kénytelen vagy ráálni így aztán az ülésre, amin persze ott van még a gyerekülés is, az élet nem könnyű.

a tetőn igazítva a rudakat, hogy meglegyen a 70 centiméter, egyenes és párhuzamos is legyen. Ha oda-odaért a könyököm vagy a karom, akkor kicsit káromkodtam, mert rohadt forró volt a kocsi lemeze. Tipikusan az a szituáció volt, amikor éreztem, hogy a legjobb barátom a racsnis csavarhúzó lesz. Ebből az állatfajból most van két verzióm is, örököltem egyet a feleségem nagypapájától. Sajnos mindkét racsnis készlet feltételezte, hogy vagy lesz 10 centinél nagyobb helyem a kezeléséhez vagy nem egy menetes szár hosszúságú U-elemet szeretnék megfogni vele. Szóval maradt a kis 12-es csavarkulcs. Éppen túl voltam a csalódásomon amikor megjelent az apósom és megkérdezte, hogy miért nem a racsnis kulccsal szerelem a rudakat. Nem nagyon hitte, hogy ez nem megoldható, így aztán megint végigjátszottuk a teljes sztorit, egyik készlet, másik készlet végül sajnálkoztunk egy sort, hogy sajnos a kis 12-es csavarkulcs maradt.

Strandolás
Strandolás

A hét további részében viszont tényleg sikerült kikapcsolódni. Vasárnap elmentünk Gyulakeszire a barátainkhoz és az ebédelésen kívül a kertben ültünk és beszélgettünk. Aztán a napi program a továbbiakban abból állt, hogy reggeliztünk valamit, lesétáltunk a strandra, fürödtünk egy nagyot, hazasétáltunk és ebédig pihengettünk, ebéd után lesétáltunk a strandra és fürödtünk, aztán szabad foglalkozás, vacsi, fürdetés, altatás. Esetleg egy filmnézés. Az az igazság, hogy alig használtam a telefonomat viszont kiolvastam két könyvet. Több ilyenre lenne szükség.

Most három hét munka, aztán majd megint egy hét Balaton. Utána meg lassacskán véget ér ez a nyár is.

Péntek

A nyaralás rám fog férni, elég húzós pár hét van mögöttem a melóhelyen. A lefejlesztett cuccot egy barátságos levél kíséretében hátrahagytam a kollégáknak, hogy van egy hetük kitesztelni, hogy mit csesztem el, aztán ha visszajövök hiba javítok és mehet élesbe. Vidáman fogadták és elmenőben biztosítottak róla, hogy minden észrevételükről azonnal értesítenek telefonon. Csak, hogy ne unatkozzam nagyon ott a Balatonnál.

Megköszöntem.

Holnap nem lesz egyszerű napunk, becsomagolni egy hétre, betömködni mindent az autóba, pluszban még az újonnan vett tető-csomagtartóra ráeszkábálni a régi bicikli szállító síneket. Sokat fogok káromkodni már érzem. Cserébe végre 5 nap után újra látom a lányomat, aki eddig a nagyanyjával nyaralt. A rendszeres telefonálásaink alapján minekünk ő nagyon hiányzott, de neki kevésbé jutottunk az eszébe. Gondolom ez így van rendben, meg persze sokkal jobb, mintha kisírta volna utánunk a két szemét, de egy kicsit meg vagyok bántva.

A következő nagy kérdés az, hogy vajon a család tényleg megértette-e, hogy azt kértük ezen a héten mienk legyen a nyaraló. Ami azt jelenti, hogy csak mi. Egy hétig. Meglátjuk.

Hétfő

A feleségem kicsit aggódva kérdezte a hétvégén, hogy nem bánt-e, hogy én nyolc órában dolgozom, ő meg részmunkaidőben.

Engem igazán nem zavar. A rövid verzió szerint azért, mert úgy gondolom, hogy ez jó a gyerekeknek és nekem is, de még neki is. A gyerekeknek egyértelmű, hogy miért, nekem egy csomó dolgot nem kell csinálnom azzal a felkiáltással, hogy ez az ő dolga, azért van otthon. De szerintem jó ez neki is, mert valahogy nem találta még meg azt a munkát, amit igazán szeretne, így legalább letudhatja rövidebb idő alatt a kötelezőt.

Aztán meg ha őszintén megnézzük: egyáltalán nem dolgozik Ő kevesebbet, mint én, csak még ki sincs fizetve érte.

Van ugye a munkája, amit délelőtt meg kora délután el kell végeznie. Home office, oké, de annak nem csak előnye van. Viszont, amikor végez akkor nem Isaurát néz a tévében vagy shoppingol a butikban, hanem takarít, főz, mos meg hasonló nőinek vélt princípiumait teljesíti ki. Aztán oviba rohan a gyerekekért, orvost, gyógytornát, külön órákat intéz. Meg közüzemekkel hadakozik. Ami szintén nem egy leányálom.

A home office meg jól hangzik, de én például megőrülnék tőle nap, mint nap. Az irodába járás egy olyan dolog, ami nem csak keretet ad a munkának, de el is határolja a nap többi részétől. Amikor ott vagyok, akkor az van. Másra nem kell figyelni, kódolhatok, beszélgethetek a kávézóban a kollégákkal, puffoghatok a felesleges meetingek miatt. Az egy felnőtt, önálló élet egy csomó másik emberrel, ami nagyon utálatos is lehet, de alapvetően egy jó dolog. Már ha szereted a munkádat, de én szeretem. Már a munkát, amikor csinálhatom.

Persze van egy dolog, amiben cserélnék vele: a reggelek.

Az én reggelem egy percre pontosan kiszámított rohanás.

Amikor csörög az ébresztő nincs idő nyújtózkodni, meg ébredezni. Ki kell bújni az ágyból, csattogni a wc irányába, aztán irány a konyha, hogy a két gyereknek kakaót főzzek. Az elkészített kakaókat szervírozom a nappaliba, ahol a kölykök ébredeznek a reggeli mesecsatorna és a Legók előtt. Amíg Zsófi igyekszik öltözködésre bírni őket én nekilátok a reggelinek. Kávé főzés (ezt utálom), a tejet bekészítem a mikróba, amikor elkezd forrni a lágytojás alatt a víz benyomom a mikrót, ami így kettős célt szolgál: főz és időt mér a tökéletes lágy tojáshoz. Másfél percem van megkenni a pirítósokat vajjal és sonkát dobni rá, mert közben visít a mikró. Az én tojásomnak leütöm a tetejét, hogy ne főjön tovább a héjában, de Dávidnak ki kell kanalazni egy csészébe és sóval elkeverni. Utána Zsófi tejét le kell fölözni (mert utálja) és tejeskávévá alakítani. Mindez terítéssel együtt 10-15 perc. Ez alatt a többiek oda jutnak, hogy a gyerekek még mindig csesznek öltözködni, de Zsófi meg el kezd sminkelni, amitől én ideges leszek mert kihűl a kávé, meg a tojás, a fasznak igyekeztem tökéletesre csinálni, ha nem bírnak jönni…

Szóval érted, van bennem egy feszültség.

A reggeli végén sietek öltözni, mosakodni, fogat mosni. Aztán rájövök, hogy nem csomagoltam el az ebédemet. Vissza a konyhába. Aztán eltenni a laptopot, a töltőt, az egeret, a plüsst, a macit, a legót, az alvós tigrist, a váltó gatyát, meg ami épp akad. Közben Zsófi sorolja, hogy mit mondjak meg és kinek, aminek a felére egy perc múlva már nem is emlékszem. Vicces kavarodások lesznek később belőle. Aztán jön az, hogy bejutok a nappaliba és a kölykök az esetek nagy részében még nem vagy csak félig öltöztek fel. Nem voltak pisilni, nem szedték össze a cuccaikat amiket visznek magukkal. Ilyenkor úgy érzem, óhatatlanul, hogy egész álló reggel csak én dolgoztam bármit is.

Persze biztos nem így van, szívesen meghallgatnám a feleségem verzióját ugyanerről.

Szombat

Szóval arról akartam írni, hogy a lányom megoldotta, hogy szép keretes történet legyen az óvodás éveiből.

Az az igazság, hogy az első két évben baromi nagy pechünk volt az óvónőkkel. Két nyugdíj előtt álló munkatárs, akiket nagy érzékkel egy csoporthoz osztottak be, úgy, hogy tudták nem fogja végigvinni egyik sem a csoportot. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az egyikük magasról beleszart az egészbe, a másik meg nem volt túl rugalmas (a fene tudja, hogy valaha fel tudott-e engedni), nem ragozom, nem ütöttük meg a főnyereményt velük.

A lányom se egyszerű eset, aláírom, de az első két évben minden reggel sírva, vagy sírás közeli állapotban mentünk az intézménybe, az ajtóban úgy kellett lefejteni magamról. Sosem fogom elfelejteni a mantrát, amit minden reggel ébredéstől az elválásig nyomott:

– Integetsz, Apa? Mondd meg Anyunak, hogy nagyon hamar, uzsonna után jöjjön értem. Megmondod, Apa?

És ezt megállás nélkül.
Igyekeztem különféle trükkökkel, rituálékkal, ordítással, fenyegetéssel, kedvességgel, nem sorolom, mindent végigpróbáltam, -tunk, hogy javítsunk a helyzeten. A probléma ott volt, hogy ezt csak mi próbáltuk, a két óvónő ezt csak a mi gyengeségünknek, nevelési inkompetenciánknak és/vagy a lányunk szörnyű természetének tudták be. Az fel sem merült, hogy esetleg ők is segítsenek megoldani a dolgot.

Szóval tavaly ilyentájt a két unalomban kiérdemesült óvónő elment nyugdíjba és a gyerekek érdemtelenül megsiratták őket, viszont kaptak végre egy olyan óvónénit, aki foglalkozott velük, sőt igyekezett, hogy jól érezzék magukat. Cili egész évben vidáman ment az oviba, egy kezemen meg tudnám számolni hányszor volt valami hiszti-jellegű performansz. Idill volt az élet, na.

Aztán most erre az utolsó hétre visszakaptuk a korábbi reggeleinket. Történt, ugyanis, hogy a nyári szünet miatt összevonások voltak, a lányom csoportjánál meg valami érthetetlen okból megcserélték az óvónőket másik csoporttal, szóval nagy kavarások voltak, az új tanerő hasonlóan állt a dolgokhoz, mint a korábbiak, így aztán egyik reggel azt vettem észre, hogy újra a sírás és a fent leírt mantra megy. És ment ez végig, az utolsó napig.

Hát így lett keretes a sztori.