#Hétvége hashtag


Úgy tűnik, hogy a hatvan feletti férfiakat kényszeres közlési vágy fogja el, ha utaznak. Maximum a médium változik egyénenként. Apám, ha visz magával megfelelő eszközt, akkor rendszeresen napi összefoglaló leveleket küld haza. Az apósom meg vadul smsezik. Elmentek közel két hétre nyaralni és napi 2-4 sms-t kapunk tőle, a család minden mobillal rendelkező tagja, hogy éppen hol vannak, mit csinálnak, mit esznek és, hogy itthon jól van-e mindenki.

Én 2-3 üzenetenként szoktam Neki válaszolni, hogy éppen mi a helyzet, az utazáshoz képest a dolgos mindennapok kevésbé tartalmasak, ugye. Persze lehetne mondani, hogy nem látom a fától az erdőt, lassan 20 éve, hogy írom ezt a blogot, de a különbség talán annyi, hogy ezt én mindig csináltam ők meg mostanában, a fent említett évforduló után kezdtek neki.

Egyébként ez egy tök jó dolog, egyrészt az ember tudja, hogy merre járnak, minden okés velük – mégiscsak végigzúznak Európán oda és vissza az autópályákon. Más részről pedig amikor gyerek voltam, ja a régi szép időkben: én is öregszem, szóval a mobil előtt ez az egész nem volt elképzelhető és úgy tűnik, hogy senkit nem is nagyon izgatott. Ha valaki elutazott, akkor elmondta, hogy mikor hol lesz nagyjából, mikor ér haza. Ha nem ért haza, akkor kezdtek aggódni. Ha elég hosszú volt az utazás, akkor küldött képeslapot, ami nagy eséllyel jóval őutána érkezett meg, de a gesztus volt a lényeg.

Szóval, hogy valójában szükséges-e az a mértékű kapcsolattartás, amire az internet és a mobiltelefonok szoktattak minket számomra nagyon is kétséges. Viszont van egy új stresszfaktorunk: ha valaki 5 percet késik már halottnak hisszük és közben idegesek vagyunk rá, hogy mi a faszért nem veszi fel azt a kurva telefont.

Részben ide kapcsolódik, hogy valami idióta rohamomban feltelepítettem az Outlook appot a telefonomra, hogy ha gond van a cégnél helyből tudjak róla hétvégén is. Na most szombaton éppen a két gyerekkel csavarogtam a Budai-hegységben és amikor térerőt kaptam helyből nyolc e-mail fogadott, hogy mi működik szarul az aktuális hétvégi kampányban. Ott, az ősbükkös közepén semmi eszközöm nem volt amivel segíthettem az ügyet, leszámítva azt, hogy legalább én is idegeskedtem egy csomót.

Le kéne törölni.


Sokféle undorító időjárás létezik, de a párás meleg mindegyiknél elviselhetetlenebb. Az idei nyár meg a párás melegről szól, sajnos. valamikor májusban volt 2-3 hét igazi nyár, kánikulával meg minden, ami ahhoz tartozik, azóta szinte mindig esik és 26-35 között mozog a hőmérséklet.

Szombaton például úgy jártam, hogy elhatároztam a Normafától az Erzsébet kilátó és a Hárs-hegyi kilátó érintésével átsétálok Hűvösvölgybe. A gyerekek meg Zsófi ugyanezt fogaskerekűvel és gyerekvasúttal tervezték megtenni. A Normafa és a János-hegy közt félúton ért el a zivatar. Az ősbükkösben voltam éppen és elkezdtek csapkodni a villámok, a mennydörgés mintha mellettem szólalt volna meg. Ijesztő volt. Az egyik (kisebb) villám tőlem pár méterre csapott le.

Szóval elrobogtam a kilátóig és ott meghúztam magam, reménytelenül figyelve ahogy egyre újabb és újabb felhők jönnek Zsámbék felől. Egyébként remek kilátás nyílt a városra, amit szétvert alattam éppen a vihar, csináltam is pár fotót majd megnézem, hogy sikerültek.

Egy szó, mint száz nem volt egy kéjhömpöly. A Hárs hegyre már nem másztam át, mert zúdult le róla a saras esővíz, a Szépjuhásznénál elcsíptem a vonatot, amivel a többiek döcögtek és csatlakoztam hozzájuk. Szeretném hozzátenni, hogy a hűvösvölgyi állomáson már sütött a nap és azóta sem hagyja abba.

Vasárnap így aztán lementünk Dorogra, Bandival és Anival és igyekeztünk nem szétégni a perzselő napon. Fura hely ez a dorogi öböl, egy csomó tetovált szlovák és magyar család, egy közepes konyhájú büfé és egész nap csak pancsolsz meg fekszel a homokban, mégse unod meg. Ugyanez a Balatonnál teljesen kiakasztana.

Elég zilált hétvége volt ez így, de annyi minden történt, hogy olyan mintha egy kis önálló nyaralás lett volna. Most kipihenem magam az irodában a héten. :)


A szombati napom jó részét a tetőcsomagtartó és a biciklisín felszerelésével töltöttem (előzmények itt). A Duster egy remek autó, de a tetőcsomagtartóhoz a két oldalsó, gyárilag beszerelt izé… rúd, szóval a tervezésekor feláldozták a funkcionalitást a design oltárán. Elvileg a két keresztrúd között 70 cm helynek kell lennie, hogy biztonságosan szállíthassunk bármit az autó tetején. Ezt sikerült kicentizni. Nem mintha nem lenne még kb 70 centi hely, de az alap rudakat a két végükön brutális nagy műanyag házakba vezették be. Értem én hogy terepjáró és ettől masszívabb hatást kelt az egész, de akkoris.

Mondjuk ezzel még meg tudtam volna békülni, de a másik probléma az, hogy a tető és a keresztrudak közt alig 10 centi hely van, na ott csavarozzál, komám. Szombaton hét ágra sütött a nap és én meg csak izzadtam a nyitott ajtóban állva

A Duster másik tervezési hibája, hogy a hátsó ajtóknál az ülés kilóg teljesen, nem gondoltak arra a mérnökök, hogy valaki majd felállna a peremére, hogy a tető közepén egy csavart meghúzzon. Kénytelen vagy ráálni így aztán az ülésre, amin persze ott van még a gyerekülés is, az élet nem könnyű.

a tetőn igazítva a rudakat, hogy meglegyen a 70 centiméter, egyenes és párhuzamos is legyen. Ha oda-odaért a könyököm vagy a karom, akkor kicsit káromkodtam, mert rohadt forró volt a kocsi lemeze. Tipikusan az a szituáció volt, amikor éreztem, hogy a legjobb barátom a racsnis csavarhúzó lesz. Ebből az állatfajból most van két verzióm is, örököltem egyet a feleségem nagypapájától. Sajnos mindkét racsnis készlet feltételezte, hogy vagy lesz 10 centinél nagyobb helyem a kezeléséhez vagy nem egy menetes szár hosszúságú U-elemet szeretnék megfogni vele. Szóval maradt a kis 12-es csavarkulcs. Éppen túl voltam a csalódásomon amikor megjelent az apósom és megkérdezte, hogy miért nem a racsnis kulccsal szerelem a rudakat. Nem nagyon hitte, hogy ez nem megoldható, így aztán megint végigjátszottuk a teljes sztorit, egyik készlet, másik készlet végül sajnálkoztunk egy sort, hogy sajnos a kis 12-es csavarkulcs maradt.

Strandolás
Strandolás

A hét további részében viszont tényleg sikerült kikapcsolódni. Vasárnap elmentünk Gyulakeszire a barátainkhoz és az ebédelésen kívül a kertben ültünk és beszélgettünk. Aztán a napi program a továbbiakban abból állt, hogy reggeliztünk valamit, lesétáltunk a strandra, fürödtünk egy nagyot, hazasétáltunk és ebédig pihengettünk, ebéd után lesétáltunk a strandra és fürödtünk, aztán szabad foglalkozás, vacsi, fürdetés, altatás. Esetleg egy filmnézés. Az az igazság, hogy alig használtam a telefonomat viszont kiolvastam két könyvet. Több ilyenre lenne szükség.

Most három hét munka, aztán majd megint egy hét Balaton. Utána meg lassacskán véget ér ez a nyár is.


A thaiföldi barlangban rekedt gyerekek drámája és csodálatos megmenekülése körüli internetes felhajtás teljesen olyan volt, mint a Rádió aranykorában a kútba esett gyerek sztorija. Mindenki erről beszélt, olvastuk a híreket. Leszámítva a feleségemet, aki valahogy kimaradt az egészből és értetlenül nézett rám, amikor elkezdtem erről beszélni.

Az Internet aranykora, vicces.

Túl vagyok az első nagy munkámon, az első igazán komoly munkán az új irodában. Olyasmi, mint amikor egy középkori építőmester átvett egy katedrálist a mesterétől és elégedetten nézi, ahogy a saját ötlete belesimul az eredeti épületbe. Határidő előtt 3 nappal lett meg, persze jön a tesztelés meg minden, de alapvetően nagyot húztam vele. A kedvenc kolléga, aki egyben főnök is vagy valami afféle jelezte is, hogy ügyes gyerek vagyok. Ez a vicceskedő hangnembe csomagolt elismerés tőle nagy szó, kellőképpen át is érzem.

Este olvasgattam a két évvel ezelőtti naplóimat, akkor éppen beszokóban voltam egy másik munkahelyre, próbaidő meg minden és nagyon aggódtam. Már el is felejtettem, hogy mennyire nehezen indult ott az évadom, hogy mennyire bizonytalan voltam, nem szerettem, azt hiszem féltem. Pedig jó hely volt, csak anyagilag gyenge, meg a meló is mondjuk. Maradjunk annyiban, hogy nagyon jó hangulat és kedves kollégák vettek körül. Sokat dobtak a tudásomon és az önbizalmamon meg végképp. Amit most 3 hét alatt lezavartam, az egy sokkal nagyobb volumenű munka volt, mint amikkel ott bemelegítésnek találkoztam és majd beszartam tőlük.

A lányom lement Anyuval a Balatonra kedden, hárman vagyunk itthon, de eddig ez az első este, hogy valóban itt ültünk mindhárman. Hétfőn a feleségem ment el a szüleivel meg a nővérével egy búfelejtő kávézásra, vasárnap meghalt a dédpapa, márhogy a gyerekeinknek dédpapa, nekik nagypapa és apuka. Gyorsan és hirtelen ment el, a mi családunkban ő volt az utolsó a rokoni generációból, elmentek a dédszülők. Szomorú dolog. A harmadik vonalból a másodikba kerültünk. Ez meg kicsit ijesztő.

Szóval tegnap meg a fent említett kolléga vágott hátba, hogy este ugyan menjek már el velük sörözni. Mondom, hogy oké, szívesen, de hova. Mindegy az, mondta, nézzük a meccset. VB van éppen,, a franciák játszottak a belgák ellen. Én eddig sikerrel kimaradtam az egészből, a Google napi doodle-ök voltak az egyetlen engem is érintő események a VB-vel kapcsolatban. Óvatosan mondtam, hogy elmegyek szívesen, de én nem nézek soha focit, nem is értek hozzá. Megnyugtattak, hogy legalább nem fogom bánni, hogy háttal ülök a TVnek.

Így is lett és nagyon jól szórakoztam. Kb hárommal több sört ittam meg, mint terveztem, de a foci csak a meccs végén tolakodott be a képbe, addig a kollégákkal beszélgettünk, utána ettünk egy gyrost és mindenki nagyon vidáman indult haza. Reggel kicsit rogyadozva találkoztunk, de előre nyújtották a kezüket, szóval úgy tűnik, hogy a beilleszkedés utolsó fázisa is pipa.

Egyébként meg vágom a centit: még 2 nap és jön a vakáció!


Dávid kipakolja halomba a Legokat, amit majd szombaton (!) le szeretne vinni Balatonra. Mondom neki, hogy ez túl sok, ennyit nem hozhat. Aztán mondom neki:
– Szerinted ezzel a mennyiséggel Apád egyet fog érteni?
Dávid kicsit gondolkodik, majd mutatja:
– Hát… vagy kettőt.

#davidmondta


Általában tényleg nincs bajom a hétfőkkel, de ez most egy súlyosan terhelt darabja a közutálatnak örvendő napnak. Egyrészt a vakáció előtti utolsó hét sosem egyszerű, másrészt a hétvégén teljesen kicsináltam magam.

Régi tervünk volt, hogy rendbe tesszük a gyerekszobát. Egy olyan projekt, amit a pénz hiánya miatt húztunk, görgettünk magunk előtt. Most viszont Cili iskolába megy szeptemberben és kellett neki asztal. Ha már veszünk asztalt, akkor vegyünk Dávidnak is, mert lehet, hogy ő csak 2-3 év múlva jut el ugyanide, de legyen egységes a gyerekszoba. (Eddig úgyis elég szedett-vedett volt.) Két asztal, meg akkor már cseréljünk szekrényt is és mindezt úgy oldjuk meg, hogy amikor majd kettéválasztjuk a szobát a bútorok ahhoz is klappoljanak.

Sok bútor, sok pénz.

Kezdetben feltúrtuk, főleg Zsófi, a netet mindenféle bútorok után, de amikor nekiláttunk, hogy átnézzük élőben a listát akkor mégis az IKEAban kezdtünk, mert ott le lehet tenni a két gyereket a játszóházba és nyugodtan lehet vásárolni. Az IKEA meg jó, így aztán egy óra alatt összeszedtünk mindent, amire szükségünk volt (és kivételesen semmi többet, csak annyit).

Szóval a hétvégén lepasszoltuk a két gyerkőcöt a nagyszülőknek és csavaroztunk, cipekedtünk, játékot szanáltunk, berendeztünk és fúrtunk. Ilyet ritkán szoktunk tenni, 2-3 óra alatt a csavarhúzós hüvelykujjam belilult, vasárnap estére meg elég robotosan tudtam csak mozogni. Már szombat délután arra vágytam, hogy az irodába ülhessek, hétfő legyen és pihenhessek. (Lássuk be kódolni nem egy megerőltető dolog és még izgalmas is.)

Nem szokta a paraszt a szántást, vagy mi.

De tegnap este tök jó érzés volt üldögélni az ablakpárkányon és nézni a két kölyköt, ahogy belakják a megújult szobájukat. Megérte. Most pedig pihenek.


Szóval arról akartam írni, hogy a lányom megoldotta, hogy szép keretes történet legyen az óvodás éveiből.

Az az igazság, hogy az első két évben baromi nagy pechünk volt az óvónőkkel. Két nyugdíj előtt álló munkatárs, akiket nagy érzékkel egy csoporthoz osztottak be, úgy, hogy tudták nem fogja végigvinni egyik sem a csoportot. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az egyikük magasról beleszart az egészbe, a másik meg nem volt túl rugalmas (a fene tudja, hogy valaha fel tudott-e engedni), nem ragozom, nem ütöttük meg a főnyereményt velük.

A lányom se egyszerű eset, aláírom, de az első két évben minden reggel sírva, vagy sírás közeli állapotban mentünk az intézménybe, az ajtóban úgy kellett lefejteni magamról. Sosem fogom elfelejteni a mantrát, amit minden reggel ébredéstől az elválásig nyomott:

– Integetsz, Apa? Mondd meg Anyunak, hogy nagyon hamar, uzsonna után jöjjön értem. Megmondod, Apa?

És ezt megállás nélkül.
Igyekeztem különféle trükkökkel, rituálékkal, ordítással, fenyegetéssel, kedvességgel, nem sorolom, mindent végigpróbáltam, -tunk, hogy javítsunk a helyzeten. A probléma ott volt, hogy ezt csak mi próbáltuk, a két óvónő ezt csak a mi gyengeségünknek, nevelési inkompetenciánknak és/vagy a lányunk szörnyű természetének tudták be. Az fel sem merült, hogy esetleg ők is segítsenek megoldani a dolgot.

Szóval tavaly ilyentájt a két unalomban kiérdemesült óvónő elment nyugdíjba és a gyerekek érdemtelenül megsiratták őket, viszont kaptak végre egy olyan óvónénit, aki foglalkozott velük, sőt igyekezett, hogy jól érezzék magukat. Cili egész évben vidáman ment az oviba, egy kezemen meg tudnám számolni hányszor volt valami hiszti-jellegű performansz. Idill volt az élet, na.

Aztán most erre az utolsó hétre visszakaptuk a korábbi reggeleinket. Történt, ugyanis, hogy a nyári szünet miatt összevonások voltak, a lányom csoportjánál meg valami érthetetlen okból megcserélték az óvónőket másik csoporttal, szóval nagy kavarások voltak, az új tanerő hasonlóan állt a dolgokhoz, mint a korábbiak, így aztán egyik reggel azt vettem észre, hogy újra a sírás és a fent leírt mantra megy. És ment ez végig, az utolsó napig.

Hát így lett keretes a sztori.


Esős, undorítóan ragacsos idő, amikor mozdulatlanul is leizzadsz.

A korábbi naplóimat mindig időjárás jelentéssel kezdtem, valószínűleg tudat alatt a nagyapámat majmoltam, aki Dunaföldváron egy kockás füzetben vezetett naplót. Nem volt túl informatív és elég sokat elmond az öregúr világnézeti és érzelmi prioritásairól a cucc, mert az időjárással kezdte (eső, napos, hány celsius), aztán a Duna magassága következett, majd hogy ki tartózkodik aznap a házban (a kutyával kezdve), ha volt valami világrengető dolog, akkor egy-két sorban arról is írt. Jobban belegondolva nem igazi naplót írt, hanem egy log fájlt vezetett.

A múlt hétvégén egyébként voltunk lent Bandiékkal a nyaralóban, lekotortam a mohát a lépcső tetejéről és igyekeztem kiszabadítani azt a beton csíkot, amit a nagymamám öntetett fel. Belekarcolta egy százas szöggel a dátumot, mert sorsfordítónak érezte (nem alaptalanul), 1989. 06. 16, Nagy Imre újratemetése. Alatta három gyerekkéz, az unokák belenyomhatták a betonba a mancsukat, alatta a szöggel a neveink. Az Andris, ahogy a mellékelt képen is látszik még egész jól kivehető, Bori is nagyjából, Lacust már nagyon kell nézni, meg tudni, hogy hol volt ahhoz, hogy kiszúrd. Aranyos emlék ez, sajnálom, hogy el fog kopni. (Itt lehetne szép párhuzamokat vonni az életünkkel meg a demokráciánkkal is, eltűnünk mind szépen.)

Ez az időjárás jól elterelt az eredeti témától amiről írni akartam: Cili utolsó hetéről az oviban, de akkor ezt eltesszük másik időpontra.


Én eredetileg nem terveztem kimenni erre a demonstrációra, mert nem igazán értettem egyet azzal a főleg zavaros és iránytalan katyvasszal, amit célkitűzésként leírtak. Aztán elkezdték listázni a civileket a héten a kormánypárti sajtóban és ez megmozdított bennem valamit. Az csak a hab a tortán, hogy a listán több ismerős, barát vagy családtag neve is feltűnt. Így aztán úgy éreztem, hogy az a minimum, hogy értük, meg a civil társadalomért sétálok egyet.

A sétálás után mi hazaindultunk a feleségemmel, de éjjel még ránéztem az összefoglalókra és nagyon-nagyon csalódott lennék, ha lettek volna bármiféle elvárásaim. Így viszont csak egy rövid(?) gondolatmenetet szeretnék, figyelmeztetésképpen.

Itt nem történt választási csalás, tényleg nem

Egy dolgot szeretnék gyorsan leszögezni az elején: szerintem a választások körül alapvetően rendben volt minden, a Fidesz nem csalt, még ha jól is esik erre kenni a brutális pofont. Értem, hogy a zakó utáni gyász feldolgozásának ez az egyik formája, voltak olyanok is ebben az országban akik hasonló lelki állapotukban hidakat zártak le.

Voltak inkompetens szavazatszámlálók és láthatólag gyenge a rendszer, rohadtul ráférne, hogy átszervezzék, de csalás nem történt. Az ország szavazóképes állampolgárainak a 70 százaléka megjelent egy hete az urnáknál és a 49%-uk a Fideszre szavazott. Ez a jelenlegi választási törvényben elég a kétharmados győzelemhez.

Ez lehet, hogy nem tetszik, hogy sokaknak aránytalannak tűnik, de felhívnám a figyelmet, hogy erre a rendszerre bazírozva akartak még ugyanezen emberek Fideszt dönteni mindössze nyolc nappal ezelőtt. A rendszerről lehet vitatkozni, szerintem érdemes is lenne, de jelenleg ez van ezt kell szeretni.

A valószínűtlent összekeverni a lehetetlennel

Azt is értem, hogy tényleg sokan voltak, akik túlzott reményekkel voltak az ellenzék eredményét illetően. Volt egy erőteljes reménykedő hangulat, amire szerintem – ahogy ezt többször le is írtam – semmi alapunk nem volt, de a tömegpszichózis felfokozta ezt.

Most ez üt vissza. Ha mindenki sokkal reálisabb elvárásokkal ment volna neki a választásoknak, akkor kisebbet koppant volna. Én például abban reménykedtem, hogy nem lesz kétharmad, de azt nem reméltem, hogy nagyon nem lesz, csak hogy kicsit épp lemarad róla a Fidesz. Ennek ellenére nagyon szomorúan láttam az eredményeket vasárnap éjjel.

Egész héten mindenhol az értetlenkedés vett körbe. A munkahelymen, a családomban, a sajtóban, bárhova néztem senki nem értette, hogy mi van. Mi történt. Erre jött a hír, hogy csalások, meg újraszámolás és hogy tüntessünk az új választásokért.

Én nem nagyon hiszem, hogy jól járnánk az új választásokkal. A jelenlegi ellenzéki pártok kínkeserves izzadságszaggal tudtak egyáltalán ennyit elérni hét napja. A felfújt lufijuk hangos durranással eresztett le és ha most neki kéne esniük újra ugyanennek nem szereznének 5 százalékot sem. Nem lenne aki a vesztesre szavazna, pluszban két nap alatt kifakadt az összes egymással szembeni gyűlölet gennye, ami megakadályozna bármi kooperációt. Én azt javasolnám az ellenzéki választóknak, hogy ragaszkodjanak ehhez az eredményhez. Négy évig ez a maximum amit elérhetünk. Ezt vakargatni csak még fájdalmasabb eredménnyel járna.

Elkopik, ha nem sikeres

És akkor a sok kitérő után visszatérnék a tegnapi tüntetéshez. Az elmúlt nyolc évben igazából egy sikeres tüntetéssorozat volt: a netadós. Megoszlanak a vélemények, hogy mitől ért el hirtelen sikert, nekem az a véleményem, hogy meglepő volt és egy pillanatra a Fidesz megijedt. Aztán hamar rájött, hogy felesleges volt és attól kezdve ezt a hibát nem követték el újra. A további tüntetés sorozatok így aztán szép lassan elüresedtek és egyszerű feszültség levezetőként működtek, egy szelepként, ami fél évente szisszen egyet és egyben tartja a túlnyomásos rendszert.

És ez baj.

A demonstrációknak kéne legyen egy reális célkitűzésük, ami elérhető. Ami tényleges sikerként elkönyvelhető. Értem, hogy mindenki azt szeretné, hogy “orbántakaroggy”, de ezt így nem lehet elérni. 

Amikor az ember gyereket nevel hamar megtanulja, hogy csak olyat szabad feltételként adni a gyerkőcnek, amit be tudsz és be akarsz vele tartatni. Ha azt mondod neki, hogyha nem pakolja össze a játékait, akkor kidobod őket a kukába, akkor az csak azt eredményezi, hogy mindenki fejjel rohan a falba. Ha meg nem teszed meg, akkor legközelebb már nem lesz hatása a fenyegetésnek és az egész szép lassan elkopik.

Ez van az eredménytelen tüntetésekkel is. Ha kimész hetente és azt mondod, hogy “monnyonle”, akkor ez hamar unalmassá válik, hiszen nem mond le, sőt, csak röhög rajtad. Ő vidul Te meg egyre vörösebb fejjel üvöltesz, mint egy barom. Viszont a következő alkalommal már kevesebben is mennek el és ordítják, hogy “monnyonle”, mert mindenki érzi, hogy ez felesleges időpocsékolás. Aztán egy idő után már csak egy pár száz fős csoport lesz a sok tízezrekből, akikben egy nagy adag keserűség marad csak.

Ezért tartom ordas baromságnak mindazt ami tegnap elhangzott. A “monnyonletől” a jövő héten újra itt találkozunkig. Minek? És akkor mi lesz, a jövő héten? Új választást fog kiírni a köztársasági elnök? Dehogy. Lemond az Orbán? Ugyan. Összefog az ellenzék? Ez lassan az a mondat, aminek az a párja, hogy egy zsidó egy náci meg egy kommunista bemegy a bárba…

És ha mégegyszer meghallom a szabadság köreinek az emlegetését szervezek egy kibaszott tüntetést, hogy ezt a kifejezést tiltsák be.

Tudom, hogy semmi konstruktívat nem tudtam ajánlani a fentiekkel szemben, pedig írtam pár száz leütést. Csak azt szeretném elmondani, hogy a saját nyomainkban haladunk, körbe és körbe. És ennek az lesz az eredménye, hogy 2022-ben egy áprilisi napon megint nagyon csalódottak leszünk mindannyian.

Szerintem most le kéne nyugodnia mindenkinek egy kicsit és nem dühből meg gyászból cselekedni, hanem hagyni hogy lássuk mi várható és abban megtalálni az új lehetőségeket. Az újakat, amik karakteresen különböznek mindazoktól, amikkel az elmúlt nyolc évben állandóan pofára esünk.

Akkor most jöhetnek az anyázós kommentek.

(Borítókép: index.hu)


Az elmúlt másfél hét elég mozgalmasan sikerült. A kényszerszabadságom alaposan megnyúlt, a hat munkanap kerek tíz nappá alakult. Március 14.-én kezdődött és holnap reggel, 26.-án kezdek az új melóhelyen.

A múlt hét vége a március 15. jegyében telt. Voltunk felvonulni a randa esős idő ellenére a Kétfarkú kutyapárt békemenetén. Az időjárás miatt a hosszú hétvégén alaposan beszorultunk a lakásba. Pénteken és szombaton zuhogott az eső, a végén a gyerekek már annyira bezombultak, hogy készítettem nekik egy saját játszóházat a kisszobában. Volt mászóka rész, alagút, párnákból készített süppedős út. Ez végül levezette kicsit a feszültségeket.

Vasárnap aztán megjött a hidegfront is és reggelre nagy, vastag hótakaróra ébredtünk. Elmentünk sétálni egyet, az olvadozó és nagyon vizes hóban. A Gárdonyi téren összefutottunk Ivánékkal is. Én folytattam a time laps videóimat. Apuék is becsatlakoztak, velük sétáltunk egyet a Gellért hegyen.

Nagyon vastag hó volt és jótékonyan eltakarta a Gellért hegyen felgyűlt mocskot. Megmaradt az utcákon is, szép kilátás volt a kereszttől, rengeteget fotóztam is.

A hét eleje főpróbázás volt az új reggeli rutinra. Később lehet kelni, nyugisabban lehet oviba vinni a gyerkőcöket. Minden reggel én vittem őket, utána hazasétáltam Zsófihoz, reggeliztünk, ő nekilátott dolgozni én maszekoltam, játszottam valamit, eltöltöttük az időt. Azt reméltük, hogy lesz egy kis időnk közösen is, de úgy alakult, hogy Zsófinak olyan rengeteg munkája volt, hogy alig maradt bármire is.

Bár gondolom ez végképp érdektelen lesz pár év múlva, de az egyik legjobb élményem az volt, hogy maradt időm kreatívan főzni. Vettem egy nagy adag afrikai harcsát, leveles tésztában egy kis medvehagymás-spenótos krémmel betöltöttem és jól megsütöttem. Egész héten ettük, általában salátával. Nagyon finom volt. Állatira szeretek főzni, sütni, de egyre kevesebb időm van rá, amit állatira sajnálok.

Séta a budai hegyekben

Az idő elég ocsmány volt, esős, hideg, de szerdára elkezdett kisütni a nap és csütörtökre hat fokos kánikulát ígértek, napsütéssel, szóval felkerekedtem és az oviból nem haza indultam, hanem elbumliztam a Fenyőgyöngyéig és onnét felsétáltam a Hármashatár hegyre. Nagy meglepetés volt, hogy amikor leszálltam a hegy derekán a buszról, akkor havas volt az erdő. Már felfelé láttam, hogy a hó mellett sár is akad bőséggel. Az eredeti tervem az volt, hogy leereszkedek a hegyről a reptér felé és Hűvösvölgy érintésével felmászok a gyerekvasút pályája mellett a János hegyre. Onnét meg lebuszozok hazáig.

Ahogy a hegy tetejéről körbenéztem, hogy az öregapámat idézzem, fejben megmódosítottam a terveket. A racionális döntés az lett volna, hogy visszafordulok és a betonúton visszaereszkedem a városba. Dehát ez a nap nem a racionalitásról szólt, hanem arról, hogy egymagam ki akartam ereszteni a gőzt magamból miután minimum három hónap igazán megpróbáltató időszak vár rám. Szóval úgy döntöttem, hogy az új cél a hűvösvölgyi villamos lesz, a továbbiak annak függvényében valósulnak meg, hogy milyenek az utak.

Nem sokan voltak fent a hegyen, átsétáltam a kilátóig és újra felvettem a kabátomat, mert bár felfelé nem akartam beleizzadni a hegytetőn a nap önmagában, úgy hogy csak ácsorogtam kevés volt. Rajtam kívül a katasztrófavédelem, a vízügyesek és két rendőr napozott. Kihasználták a munkájukban rejlő kiskaput és feljöttek nézni ahogy a tavasz bekúszik a városba. Csendesen diskuráltak, cigiztek és sztorizgattak, fél szemmel engem néztek ahogy az objektívekkel bénáztam. Miután kifényképeztem magam elővettem a zsákomból a colámat, amit a Kolosy téren szereztem be és megettem a reggel otthon megkent zsömlémet. A cola felét meghagytam a séta további részére aztán elindultam a hegyről lefelé.

Az az igazság, hogy az elmúlt években a legtöbb lejárót már bejártam nagyjában-egészében, de a sárga jelzés kimaradt. Így aztán hamar jobbra fordultam és a bokrok közt átbújva egy tiszta téli erdő fogadott. Az ösvény meredek volt és sok helyen meg-megcsúsztam a jégen vagy a vékony hó alatti olvadozó sárrétegen, de pár perc után az olvadástól a hó inkább tapadni kezdett és biztonságosan tudtam járni. Ekkor vettem észre, hogy csak madárszót hallok, semmi mást. Ide a város zajai már nem jutottak el, csak az erdő neszei. Nagyon szép volt. Sehol senki rajtam kívül.

Hamar leértem a reptér feletti részre és az út elágazott. Kimentem a lejtő szélére és lenéztem a következő útszakaszra, hogy mi vár rám. ezen a szinten az olvadás erősebb volt már, de a rétet beborította a hó, viszont az utak jó része sártól barnálott. Van valami Árpád-kori templom jellegű épület, amit szerettem volna már többször megnézni, gondoltam kerülök arra egyet. A sárga út is arra kanyarodott és ahogy végignéztem a tájon az tűnt a legjobb állapotúnak. Hogy nem volt igazam az csak később derült ki.

Ne tudom más hogy van vele, de én rühellek visszafordulni, a sárga jelzéshez meg kb 100 métert kellett volna a már megtett irányban menni. Gondoltam inkább keresztülvágok a mezőn.

Ahol álltam éppen valami bicikli-pálya nyomai törtek át a havon, a vékony kerekek kis csapást csináltak a réten keresztül. Jó pár percig követtem vígan, amikor egy mélyedéshez értem. Nem tűnt magasnak, maximum 50 centis hupli, de hirtelen öregnek éreztem magam a leereszkedéshez. Közeledek a negyvenhez morfondíroztam a szédítő mélység felett, kínos lenne itt egy bokaficam vagy annál is rosszabb. Így aztán megfutamodtam és a megtett úton mégis visszamentem a sárga jelzésig.

A sárga jelzés az első pár méteren nem volt rosszabb, mint az eddigi út, de egy éles kanyarnál nagy tócsa állta el az utamat. Szerencsére a tócsát egy kis kaptatóval meg lehetett kerülni, úgy tűnt erre rendszeresen és sokan járnak lóval, azok taposták ki a kerülőt. A lovak azonban nem csak ezt a kis kerülőt taposták ki, hanem a teljes ösvényt a továbbiakban. Pár lépés után a talpamra tapadt sártól már úgy éreztem, mintha gólyalábon járnék. Kihúzódtam az ösvény szélére, de nem volt sokkal jobb a helyzet. A mezőtől, bal felé szúrós bokrok választottak el, néhol volt egy talpnyomnyi átjáró. Jó negyed kilométer után végre két nagyobb nyílást találtam. Kicsúszkáltam hozzájuk és egy megfagyott fűcsomóra állva átnéztem a helyzetet.

A lovak által feldagasztott sárga ösvény még jó hosszan tekergett előttem és mögöttem is. Egy valamit tudtam én ezen nem akarok egyik irányban sem haladni. Egy utam maradt, a hóval borított, árkokkal és szúrós cserjékkel tarkított mező. Végülis, gondoltam, alapvetően arra akartam indulni eredetileg is és ennél az útnál semmi nem lehet vacakabb.

A hó keményre fagyott és be-beszakadt a lábam alatt, aminek nagyon örültem, mert pár méter után teljesen letakarította a bakancsomat. Vidáman haladtam a havas réten, de úgy voltam, mint a Frodó és társai az Öregerdőben, tudták, hogy a nem kívánt irányba haladnak, de másfelé nem volt lehetőség menni. Így jutottam el egy fájóan ismerős pontra, annak a rézsűnek az aljára, ahol a bicikli út miatt visszafordultam korábban. Lentről sokkal kevésbé tűnt vészesnek az egész és egy nagy lépéssel a tetején is voltam. Visszanéztem, követtem a nyomaimat a hóban, ahogy csináltam egy közel kilométeres nagy kört. Teljesen feleslegesen. Vállat vontam és a negyed órával korábban hátrahagyott saját nyomaimban lépkedve visszatértem az erdei ösvényre. Folytattam az utamat tovább, a reptér felé, amerre nem akartam menni.

Ekkor kezdtem el egyre több emberrel találkozni. Kutyát sétáltató párok, idősebb nordic walkingosok. Egyre közelebb kerültem a város széléhez és enmsokára a régi hangártól már a házakat is láttam. Alattam az a rét terült el, ahol tavaly nyáron Bandival és Anival feküdtünk, néztük a felettünk elhúzó felhőket. Most sehol nem volt az elefánt fű, csak zsombékos talaj, lovasokkal, kutyákkal. Mögöttem a hegyek, a lanka alján meg a város.

Szép komótosan sétáltam le és a házak közé érve elővettem a telefonomat, hogy ugyan merre is vagyok pontosan. Fél kilométerre lyukadtam ki a hűvösvölgyi villamos végállomástól. Leballagtam az üres utcákon és elkaptam egy 56-os villamost. Leültem az ablak mellé és a Móriczig kiolvastam a Tutanhamon sír feltárásáról szóló ebook egy jelentős részét.

Meló búcsúztató buli (helyett)

Pénteken az eredeti elképzelések szerint délután az MC kollégákkal buliztunk volna. Búcsú buli Attilának és nekem. Úgy beszéltük meg, hogy fél hatkor találkozunk a Morrisons 2-ben (mamám!), onnan megyünk 8-ra a Gödörbe az Európa Kiadó koncertre.

Én a helyszínen voltam a megadott időben, egyedül. Jó tíz perc után érkezett Norbi ex-kolléga és Gábor nevű haverjuk, aki még régebbi alkalmazott volt. Mivel mindenkire várni kellett Gábor meg akart enni valamit, hogy megágyazzon az italoknak és bekísértük a Szerájba. Így esett meg, hogy mi értünk utolsónak be a buliba.

Sajnos a társaság jó része az irodában már nekilátott a bulinak, boroztak egyet, így a tetthelyre érve már nem sok hiányzott nekik. Az eredmény az lett, hogy két és fél óra múlva egyedül találtam magam a Gödörben. Egy korsó sör és egy sonkás szendvics társaságában olvasgattam a Tutanhamon ebookot amíg a koncertre vártam.

Erős késés volt az este, így jó másfél órát ücsörögtem a Gödörben, míg végre Frenk felkerült a színpadra és belekezdett az egyszemélyes előzenekar hálátlan feladatába. Jól játszott és előzenekarhoz képest meglepően hosszan, a közönség is szerette, aminek nagyon örültem, mert igazán tehetséges, de kissé elfeledett zenész.

Az Európa Kiadó a megszokott remek formát mutatta. Az új felállás nagyon erős lett és a négy új szám, aminek a kislemez bemutatója volt egyértelműen jobbak, mint az előző két lemez termése. A közönség kissé vegyesebb volt, mint szokott. Egy benga srác mindenképpen pogózni akart, ami kevés lelkesedésre talált a többiek körében. Nekem legalább három számot tett tönkre azzal, hogy a zene helyett arra figyeltem, hogy ne tiporjon el vagy lökjön le a padlóra.

Kornél 40

Szombaton volt Kornél szülinapja, amire csak ketten mentünk Zsófival, a gyerkőcöket letettük Éváéknál egy éjszakára. A Kazimír nevű intézményben volt bérelt terem és én remekül éreztem magam. Sokat dumáltunk Kornéllal, Tamással és Andiékkal, cigiztünk és söröztünk. Hazafelé meg a lakásig sétáltunk az éjszakai hidegben.

Alaposan kihasználtam ezt a kényszerszabadságot, jöhet az új munkahely. Nagyon izgalmas.


Vasárnap reggel.
Apja: – Dávid, mit kérsz reggelire: rántottát, vagy tükörtojást.
Dávid: – Hmmm…. rántottát. …. és utána tükörtojást.

#davidmondta


Ma délután elsétáltunk a Kossuth térre hárman, a lányommal és az Apámmal, ugyanis öt órára egy jópofa program volt meghirdetve: hajtogassunk közösen papírrepülőt az aktuális nemzeti konzultációs levelekből.

Szeretem az ilyen flashmob akciókat, eredetileg azt gondoltuk, hogy családilag megyünk, de a fiam belázasodott, így Zsófival otthon maradtak. Kicsit rontott a lelkesedésemen, hogy hozzánk még nem is dobták be a nemzeti konzultációs borítékot, így nem is volt mit hajtogatni, de a szervezők azt írták, hogy vigyünk egy üres lapot és írjunk rá üzenetet a kormánynak. Kerestem 3 lapot, becsomagoltam egy tollat is a hátizsákba és villamosra szálltunk, irány a repülő hajtogatás!

Hamar érkeztünk, fél órával korábban, amikor a téren még a lakáshelyzet miatt tüntetett épp egy másik csoport. Nem voltak sokan, szemre maximum pár százan lehettek, több ismerős táblát láttam az elmúlt évek tüntetéseiről. Amíg ők elsétáltak békésen mi körbejártuk a teret, elborzongtunk a szörnyű szobrokon. Öt előtt pár perccel értünk vissza a gyülekezési pontra, addigra ott már a többedik AC/DC sláger szólt. Emberből nem volt sok és őszintén nem értettem, hogy minek egyáltalán a hangosítás. Repülőt dobálni mentünk.

Már az esemény Facebook falán jelezték a szervezők, hogy az eldobált repülőket össze fogjuk/ják szedni, hogy ne legyen szemetelés. Ezen kicsit meg voltam lepve, mert azt gondoltam ennek úgy van értelme, ha a hajtogatott konzultációs íveket rádobáljuk a parlament lépcsőire, hogy lássa a kormány: nem érdekel a hülyesége. Ez egy kép lehetett volna, amit körbe lehet mutogatni. Tessék: konzultáltunk.
Aztán azt se értettem igazán, hogy minek írjak üzenetet a fehér papírlapra, ha úgyis összeszedem miután elhajtottam. Nem tűnt igazán célravezetőnek.

De mindezeken még felülemelkedtem, el is mentünk, lelkesek voltunk. Aztán a szervező azzal kezdte, hogy senki ne dobáljon a rendőrök meg a kordon felé, mert ha átmegy a repülő a parlamenthez, akkor nem tudjuk összeszedni. Pluszban a rendőrök felé nem szabad semmit dobni.

Kicsit meg voltam lepve. Elmentünk papírrepülőt hajigálni, civil demonstrációként, de kínosan ügyelve arra, hogy senkit ne zavarjunk meg vele. Mi van?!

Aztán elkezdődtek a beszédek, mi meg álltunk ott a papírrepülőinkkel és vártunk. A szervező, Bognár Márton felsorolta a tudnivalókat és a fentiekre is figyelmeztetett mindenkit, majd felkonferálta a következő felszólalót, bizonyos Horgas Pétert. A Facebookon azt írták: tervező, aktivista, de szégyenszemre én nem vagyok képbe vele, hogy ő pontosan kicsoda. Bognár és Horgas is jó dolgokat mondott (már ameddig hallgattuk), de ezek ezerszer lerágott csontok voltak. Minden szavuk igaz volt, ahogy azoknak is, akik ugyanezt immár 7 éve elmondják ezen a téren rendszertelen időközönként.

És semmi újat nem mondtak, ami elhangzott a mikrofonba azt az összegyűltek közül minden ember már tudta, sőt egyet is értett vele. Én is, de nagyon untam. Untam, hogy ugyanazt hallgassam, amit már ezerszer, és pont ugyanúgy hatástalanul. Ez nem érdekelt, nem hiszem, hogy előrébb visz, főleg azzal a maximum száz emberrel, akik megjelentek. Untam és én ma azért mentem oda, mert azt hittem egy jelképes, közös cselekedet lesz, fesztelen és vidám, ahol fityiszt mutatunk a hatalomnak.

Na ez nem volt.

Azt reméltem, hogy közösen összehajtogatjuk a konzultációkat és valami megbeszélt koreográfiára vagy mittudomén mire eldobáljuk.

Szóval álltam egyik lábamról a másikra, aztán rápillantottam Apura és láttam ő is hasonlóan csalódott. Cili már unta korábban is. Papír repülőzni jött, ahogy mi is. Megkérdeztem Aput, hogy elmenjünk-e, ő kapva-kapott az ötleten. A hátizsákba betettük a repcsiket és elindultunk a Deák tér felé. Mögöttünk ment a mantra, egy csoport embernek, akik hallgatták, szépen halkult, gyorsan, ahogy távolodott. Mire a Nagy Imre szoborhoz értünk már sustorgást se lehetett belőle hallani.

Hát ennyit ért.

(Címlap kép: a Facebook esemény borítóképe.)