#Hétköznapok hashtag


Úgy tűnik, hogy a hatvan feletti férfiakat kényszeres közlési vágy fogja el, ha utaznak. Maximum a médium változik egyénenként. Apám, ha visz magával megfelelő eszközt, akkor rendszeresen napi összefoglaló leveleket küld haza. Az apósom meg vadul smsezik. Elmentek közel két hétre nyaralni és napi 2-4 sms-t kapunk tőle, a család minden mobillal rendelkező tagja, hogy éppen hol vannak, mit csinálnak, mit esznek és, hogy itthon jól van-e mindenki.

Én 2-3 üzenetenként szoktam Neki válaszolni, hogy éppen mi a helyzet, az utazáshoz képest a dolgos mindennapok kevésbé tartalmasak, ugye. Persze lehetne mondani, hogy nem látom a fától az erdőt, lassan 20 éve, hogy írom ezt a blogot, de a különbség talán annyi, hogy ezt én mindig csináltam ők meg mostanában, a fent említett évforduló után kezdtek neki.

Egyébként ez egy tök jó dolog, egyrészt az ember tudja, hogy merre járnak, minden okés velük – mégiscsak végigzúznak Európán oda és vissza az autópályákon. Más részről pedig amikor gyerek voltam, ja a régi szép időkben: én is öregszem, szóval a mobil előtt ez az egész nem volt elképzelhető és úgy tűnik, hogy senkit nem is nagyon izgatott. Ha valaki elutazott, akkor elmondta, hogy mikor hol lesz nagyjából, mikor ér haza. Ha nem ért haza, akkor kezdtek aggódni. Ha elég hosszú volt az utazás, akkor küldött képeslapot, ami nagy eséllyel jóval őutána érkezett meg, de a gesztus volt a lényeg.

Szóval, hogy valójában szükséges-e az a mértékű kapcsolattartás, amire az internet és a mobiltelefonok szoktattak minket számomra nagyon is kétséges. Viszont van egy új stresszfaktorunk: ha valaki 5 percet késik már halottnak hisszük és közben idegesek vagyunk rá, hogy mi a faszért nem veszi fel azt a kurva telefont.

Részben ide kapcsolódik, hogy valami idióta rohamomban feltelepítettem az Outlook appot a telefonomra, hogy ha gond van a cégnél helyből tudjak róla hétvégén is. Na most szombaton éppen a két gyerekkel csavarogtam a Budai-hegységben és amikor térerőt kaptam helyből nyolc e-mail fogadott, hogy mi működik szarul az aktuális hétvégi kampányban. Ott, az ősbükkös közepén semmi eszközöm nem volt amivel segíthettem az ügyet, leszámítva azt, hogy legalább én is idegeskedtem egy csomót.

Le kéne törölni.


Messziről kezdem, de így lesz teljes a kép. Néhány online közvélemény kutatónál be vagyok regisztrálva, azoknál, ahol nem sorsolnak a résztvevők között, hanem gyűjtögetni kell pénzt vagy pontot, amiket egy idő után pénz formájában megkapsz. Az esetek nagy részében ez a Paypal számlámra megy, így marad meg a legtöbb belőle. Ebből szoktam a tárhelyet fizetni, vagy kínai boltokból vásárolni. Nem nagy pénzek, de erre pont jó.

Aztán, hogy az elmúlt napokban a Fidesznek végre összejött az amit már olyan régen akartak és csak nekik van tévéjük az országban (plusz az RTL), szóval elhatároztam, hogy a számlán levő maradékot átutalom egy újságnak. Idén már rendszeresen kérnek adományokat az online lapok is, hvg, 444, stb. Gondolkoztam kicsit, hogy melyik fájna a legjobban, ha eltűnne és rövid töprengés után a 444-nél kezdtem el kutakodni. Szerencsére volt náluk Paypal Donate opció. Nem nagy összeg, de ha legközelebb utal valamelyik közvélemény kutató, akkor majd megint továbbítok.

Jelen pillanatban azt hiszem ez a legkézzelfoghatóbb dolog, amit a normális Magyarország megmaradásáért tenni lehet.


Még két éve, a kilövése előtt olvastam az Osirix-Rex űrszondáról és beállítottam a naptáramban egy éves figyelmeztetőt, hogy utánanézzek merre jár a galaktikus porszívó. Tavaly nem volt túl sok érdekesség, de idén pár héten belül megérkezik az aszteroidához, amit alaposan át akarnak vizsgálni. Két év alatt beérte az aszteroidát nemsokára megközelíti és ott jön majd az igazán érdekes része az egésznek. 2023 körül fog hazaérkezni a jó öreg földre, ha minden rendben megy.

Az ilyesmik baromi érdekesek szerintem.

Ha érdekel mi ez az egész itt van pár link:


Gondoltam nem nyomom be reggel helyből az irodában a légkondit, hanem kinyitottam a két ablakot. Ez f11-ig remekül működött, akkor elmentem egy megbeszélésre

A megbeszélések elég viccesek tudnak lenni, az elején nagyon célratörően elmagyarázzuk az adott problémáról ki mit gondol, majd magunkévá tesszük, hogy miként is legyen ténylegesen, de pillanatonként kerülnek elő olyan szálak, amik komoly offtopic beszélgetéssé bomolhatnak ki. Az idő előrehaladtával az egyik szükségszerűen át is veszi az uralmat és onnantól vége a világnak. Ez a megfigyeléseim alapjána az eltöltött időt 20-80%-ban metszi. 

és visszatérve a 30°C várt. Szóval innentől jöhet az arktikus időjárás.


Sokféle undorító időjárás létezik, de a párás meleg mindegyiknél elviselhetetlenebb. Az idei nyár meg a párás melegről szól, sajnos. valamikor májusban volt 2-3 hét igazi nyár, kánikulával meg minden, ami ahhoz tartozik, azóta szinte mindig esik és 26-35 között mozog a hőmérséklet.

Szombaton például úgy jártam, hogy elhatároztam a Normafától az Erzsébet kilátó és a Hárs-hegyi kilátó érintésével átsétálok Hűvösvölgybe. A gyerekek meg Zsófi ugyanezt fogaskerekűvel és gyerekvasúttal tervezték megtenni. A Normafa és a János-hegy közt félúton ért el a zivatar. Az ősbükkösben voltam éppen és elkezdtek csapkodni a villámok, a mennydörgés mintha mellettem szólalt volna meg. Ijesztő volt. Az egyik (kisebb) villám tőlem pár méterre csapott le.

Szóval elrobogtam a kilátóig és ott meghúztam magam, reménytelenül figyelve ahogy egyre újabb és újabb felhők jönnek Zsámbék felől. Egyébként remek kilátás nyílt a városra, amit szétvert alattam éppen a vihar, csináltam is pár fotót majd megnézem, hogy sikerültek.

Egy szó, mint száz nem volt egy kéjhömpöly. A Hárs hegyre már nem másztam át, mert zúdult le róla a saras esővíz, a Szépjuhásznénál elcsíptem a vonatot, amivel a többiek döcögtek és csatlakoztam hozzájuk. Szeretném hozzátenni, hogy a hűvösvölgyi állomáson már sütött a nap és azóta sem hagyja abba.

Vasárnap így aztán lementünk Dorogra, Bandival és Anival és igyekeztünk nem szétégni a perzselő napon. Fura hely ez a dorogi öböl, egy csomó tetovált szlovák és magyar család, egy közepes konyhájú büfé és egész nap csak pancsolsz meg fekszel a homokban, mégse unod meg. Ugyanez a Balatonnál teljesen kiakasztana.

Elég zilált hétvége volt ez így, de annyi minden történt, hogy olyan mintha egy kis önálló nyaralás lett volna. Most kipihenem magam az irodában a héten. :)


A szombati napom jó részét a tetőcsomagtartó és a biciklisín felszerelésével töltöttem (előzmények itt). A Duster egy remek autó, de a tetőcsomagtartóhoz a két oldalsó, gyárilag beszerelt izé… rúd, szóval a tervezésekor feláldozták a funkcionalitást a design oltárán. Elvileg a két keresztrúd között 70 cm helynek kell lennie, hogy biztonságosan szállíthassunk bármit az autó tetején. Ezt sikerült kicentizni. Nem mintha nem lenne még kb 70 centi hely, de az alap rudakat a két végükön brutális nagy műanyag házakba vezették be. Értem én hogy terepjáró és ettől masszívabb hatást kelt az egész, de akkoris.

Mondjuk ezzel még meg tudtam volna békülni, de a másik probléma az, hogy a tető és a keresztrudak közt alig 10 centi hely van, na ott csavarozzál, komám. Szombaton hét ágra sütött a nap és én meg csak izzadtam a nyitott ajtóban állva

A Duster másik tervezési hibája, hogy a hátsó ajtóknál az ülés kilóg teljesen, nem gondoltak arra a mérnökök, hogy valaki majd felállna a peremére, hogy a tető közepén egy csavart meghúzzon. Kénytelen vagy ráálni így aztán az ülésre, amin persze ott van még a gyerekülés is, az élet nem könnyű.

a tetőn igazítva a rudakat, hogy meglegyen a 70 centiméter, egyenes és párhuzamos is legyen. Ha oda-odaért a könyököm vagy a karom, akkor kicsit káromkodtam, mert rohadt forró volt a kocsi lemeze. Tipikusan az a szituáció volt, amikor éreztem, hogy a legjobb barátom a racsnis csavarhúzó lesz. Ebből az állatfajból most van két verzióm is, örököltem egyet a feleségem nagypapájától. Sajnos mindkét racsnis készlet feltételezte, hogy vagy lesz 10 centinél nagyobb helyem a kezeléséhez vagy nem egy menetes szár hosszúságú U-elemet szeretnék megfogni vele. Szóval maradt a kis 12-es csavarkulcs. Éppen túl voltam a csalódásomon amikor megjelent az apósom és megkérdezte, hogy miért nem a racsnis kulccsal szerelem a rudakat. Nem nagyon hitte, hogy ez nem megoldható, így aztán megint végigjátszottuk a teljes sztorit, egyik készlet, másik készlet végül sajnálkoztunk egy sort, hogy sajnos a kis 12-es csavarkulcs maradt.

Strandolás
Strandolás

A hét további részében viszont tényleg sikerült kikapcsolódni. Vasárnap elmentünk Gyulakeszire a barátainkhoz és az ebédelésen kívül a kertben ültünk és beszélgettünk. Aztán a napi program a továbbiakban abból állt, hogy reggeliztünk valamit, lesétáltunk a strandra, fürödtünk egy nagyot, hazasétáltunk és ebédig pihengettünk, ebéd után lesétáltunk a strandra és fürödtünk, aztán szabad foglalkozás, vacsi, fürdetés, altatás. Esetleg egy filmnézés. Az az igazság, hogy alig használtam a telefonomat viszont kiolvastam két könyvet. Több ilyenre lenne szükség.

Most három hét munka, aztán majd megint egy hét Balaton. Utána meg lassacskán véget ér ez a nyár is.


A nyaralás rám fog férni, elég húzós pár hét van mögöttem a melóhelyen. A lefejlesztett cuccot egy barátságos levél kíséretében hátrahagytam a kollégáknak, hogy van egy hetük kitesztelni, hogy mit csesztem el, aztán ha visszajövök hiba javítok és mehet élesbe. Vidáman fogadták és elmenőben biztosítottak róla, hogy minden észrevételükről azonnal értesítenek telefonon. Csak, hogy ne unatkozzam nagyon ott a Balatonnál.

Megköszöntem.

Holnap nem lesz egyszerű napunk, becsomagolni egy hétre, betömködni mindent az autóba, pluszban még az újonnan vett tető-csomagtartóra ráeszkábálni a régi bicikli szállító síneket. Sokat fogok káromkodni már érzem. Cserébe végre 5 nap után újra látom a lányomat, aki eddig a nagyanyjával nyaralt. A rendszeres telefonálásaink alapján minekünk ő nagyon hiányzott, de neki kevésbé jutottunk az eszébe. Gondolom ez így van rendben, meg persze sokkal jobb, mintha kisírta volna utánunk a két szemét, de egy kicsit meg vagyok bántva.

A következő nagy kérdés az, hogy vajon a család tényleg megértette-e, hogy azt kértük ezen a héten mienk legyen a nyaraló. Ami azt jelenti, hogy csak mi. Egy hétig. Meglátjuk.


A thaiföldi barlangban rekedt gyerekek drámája és csodálatos megmenekülése körüli internetes felhajtás teljesen olyan volt, mint a Rádió aranykorában a kútba esett gyerek sztorija. Mindenki erről beszélt, olvastuk a híreket. Leszámítva a feleségemet, aki valahogy kimaradt az egészből és értetlenül nézett rám, amikor elkezdtem erről beszélni.

Az Internet aranykora, vicces.

Túl vagyok az első nagy munkámon, az első igazán komoly munkán az új irodában. Olyasmi, mint amikor egy középkori építőmester átvett egy katedrálist a mesterétől és elégedetten nézi, ahogy a saját ötlete belesimul az eredeti épületbe. Határidő előtt 3 nappal lett meg, persze jön a tesztelés meg minden, de alapvetően nagyot húztam vele. A kedvenc kolléga, aki egyben főnök is vagy valami afféle jelezte is, hogy ügyes gyerek vagyok. Ez a vicceskedő hangnembe csomagolt elismerés tőle nagy szó, kellőképpen át is érzem.

Este olvasgattam a két évvel ezelőtti naplóimat, akkor éppen beszokóban voltam egy másik munkahelyre, próbaidő meg minden és nagyon aggódtam. Már el is felejtettem, hogy mennyire nehezen indult ott az évadom, hogy mennyire bizonytalan voltam, nem szerettem, azt hiszem féltem. Pedig jó hely volt, csak anyagilag gyenge, meg a meló is mondjuk. Maradjunk annyiban, hogy nagyon jó hangulat és kedves kollégák vettek körül. Sokat dobtak a tudásomon és az önbizalmamon meg végképp. Amit most 3 hét alatt lezavartam, az egy sokkal nagyobb volumenű munka volt, mint amikkel ott bemelegítésnek találkoztam és majd beszartam tőlük.

A lányom lement Anyuval a Balatonra kedden, hárman vagyunk itthon, de eddig ez az első este, hogy valóban itt ültünk mindhárman. Hétfőn a feleségem ment el a szüleivel meg a nővérével egy búfelejtő kávézásra, vasárnap meghalt a dédpapa, márhogy a gyerekeinknek dédpapa, nekik nagypapa és apuka. Gyorsan és hirtelen ment el, a mi családunkban ő volt az utolsó a rokoni generációból, elmentek a dédszülők. Szomorú dolog. A harmadik vonalból a másodikba kerültünk. Ez meg kicsit ijesztő.

Szóval tegnap meg a fent említett kolléga vágott hátba, hogy este ugyan menjek már el velük sörözni. Mondom, hogy oké, szívesen, de hova. Mindegy az, mondta, nézzük a meccset. VB van éppen,, a franciák játszottak a belgák ellen. Én eddig sikerrel kimaradtam az egészből, a Google napi doodle-ök voltak az egyetlen engem is érintő események a VB-vel kapcsolatban. Óvatosan mondtam, hogy elmegyek szívesen, de én nem nézek soha focit, nem is értek hozzá. Megnyugtattak, hogy legalább nem fogom bánni, hogy háttal ülök a TVnek.

Így is lett és nagyon jól szórakoztam. Kb hárommal több sört ittam meg, mint terveztem, de a foci csak a meccs végén tolakodott be a képbe, addig a kollégákkal beszélgettünk, utána ettünk egy gyrost és mindenki nagyon vidáman indult haza. Reggel kicsit rogyadozva találkoztunk, de előre nyújtották a kezüket, szóval úgy tűnik, hogy a beilleszkedés utolsó fázisa is pipa.

Egyébként meg vágom a centit: még 2 nap és jön a vakáció!


Általában tényleg nincs bajom a hétfőkkel, de ez most egy súlyosan terhelt darabja a közutálatnak örvendő napnak. Egyrészt a vakáció előtti utolsó hét sosem egyszerű, másrészt a hétvégén teljesen kicsináltam magam.

Régi tervünk volt, hogy rendbe tesszük a gyerekszobát. Egy olyan projekt, amit a pénz hiánya miatt húztunk, görgettünk magunk előtt. Most viszont Cili iskolába megy szeptemberben és kellett neki asztal. Ha már veszünk asztalt, akkor vegyünk Dávidnak is, mert lehet, hogy ő csak 2-3 év múlva jut el ugyanide, de legyen egységes a gyerekszoba. (Eddig úgyis elég szedett-vedett volt.) Két asztal, meg akkor már cseréljünk szekrényt is és mindezt úgy oldjuk meg, hogy amikor majd kettéválasztjuk a szobát a bútorok ahhoz is klappoljanak.

Sok bútor, sok pénz.

Kezdetben feltúrtuk, főleg Zsófi, a netet mindenféle bútorok után, de amikor nekiláttunk, hogy átnézzük élőben a listát akkor mégis az IKEAban kezdtünk, mert ott le lehet tenni a két gyereket a játszóházba és nyugodtan lehet vásárolni. Az IKEA meg jó, így aztán egy óra alatt összeszedtünk mindent, amire szükségünk volt (és kivételesen semmi többet, csak annyit).

Szóval a hétvégén lepasszoltuk a két gyerkőcöt a nagyszülőknek és csavaroztunk, cipekedtünk, játékot szanáltunk, berendeztünk és fúrtunk. Ilyet ritkán szoktunk tenni, 2-3 óra alatt a csavarhúzós hüvelykujjam belilult, vasárnap estére meg elég robotosan tudtam csak mozogni. Már szombat délután arra vágytam, hogy az irodába ülhessek, hétfő legyen és pihenhessek. (Lássuk be kódolni nem egy megerőltető dolog és még izgalmas is.)

Nem szokta a paraszt a szántást, vagy mi.

De tegnap este tök jó érzés volt üldögélni az ablakpárkányon és nézni a két kölyköt, ahogy belakják a megújult szobájukat. Megérte. Most pedig pihenek.


Lassan másfél hónapja nem használom a Facebookot, elég jól kikopott az életemből viszont az Analytics szerint ezzel párhuzamosan a blog látogatottságán is rendesen meglátszik a lépés. Az összes mutató maradt a régi, leszámítva, hogy a Facebook ~75%-kal esett vissza. Ez azt jelenti, hogy a fel-felmerülő korábbi megosztások működnek már csak (gondolom főleg az ezen a napon funkción keresztül).

2018 április vs. 2018 június a Google Analyticsben
2018 április vs. 2018 június

Egyben azt is jelenti, hogy még a saját ismerőseim sem nagyon olvasnak, csak ha a képükbe mászok. :) A Facebook jelentős forgalomterelő eszköz, a fentiekből is látszik, hogy a magyar online térben – sajnos – megkerülhetetlen. Vagy elfogadhatod a forgalomkiesést, mint én is, és vidáman elvagy nélküle.


A feleségem kicsit aggódva kérdezte a hétvégén, hogy nem bánt-e, hogy én nyolc órában dolgozom, ő meg részmunkaidőben.

Engem igazán nem zavar. A rövid verzió szerint azért, mert úgy gondolom, hogy ez jó a gyerekeknek és nekem is, de még neki is. A gyerekeknek egyértelmű, hogy miért, nekem egy csomó dolgot nem kell csinálnom azzal a felkiáltással, hogy ez az ő dolga, azért van otthon. De szerintem jó ez neki is, mert valahogy nem találta még meg azt a munkát, amit igazán szeretne, így legalább letudhatja rövidebb idő alatt a kötelezőt.

Aztán meg ha őszintén megnézzük: egyáltalán nem dolgozik Ő kevesebbet, mint én, csak még ki sincs fizetve érte.

Van ugye a munkája, amit délelőtt meg kora délután el kell végeznie. Home office, oké, de annak nem csak előnye van. Viszont, amikor végez akkor nem Isaurát néz a tévében vagy shoppingol a butikban, hanem takarít, főz, mos meg hasonló nőinek vélt princípiumait teljesíti ki. Aztán oviba rohan a gyerekekért, orvost, gyógytornát, külön órákat intéz. Meg közüzemekkel hadakozik. Ami szintén nem egy leányálom.

A home office meg jól hangzik, de én például megőrülnék tőle nap, mint nap. Az irodába járás egy olyan dolog, ami nem csak keretet ad a munkának, de el is határolja a nap többi részétől. Amikor ott vagyok, akkor az van. Másra nem kell figyelni, kódolhatok, beszélgethetek a kávézóban a kollégákkal, puffoghatok a felesleges meetingek miatt. Az egy felnőtt, önálló élet egy csomó másik emberrel, ami nagyon utálatos is lehet, de alapvetően egy jó dolog. Már ha szereted a munkádat, de én szeretem. Már a munkát, amikor csinálhatom.

Persze van egy dolog, amiben cserélnék vele: a reggelek.

Az én reggelem egy percre pontosan kiszámított rohanás.

Amikor csörög az ébresztő nincs idő nyújtózkodni, meg ébredezni. Ki kell bújni az ágyból, csattogni a wc irányába, aztán irány a konyha, hogy a két gyereknek kakaót főzzek. Az elkészített kakaókat szervírozom a nappaliba, ahol a kölykök ébredeznek a reggeli mesecsatorna és a Legók előtt. Amíg Zsófi igyekszik öltözködésre bírni őket én nekilátok a reggelinek. Kávé főzés (ezt utálom), a tejet bekészítem a mikróba, amikor elkezd forrni a lágytojás alatt a víz benyomom a mikrót, ami így kettős célt szolgál: főz és időt mér a tökéletes lágy tojáshoz. Másfél percem van megkenni a pirítósokat vajjal és sonkát dobni rá, mert közben visít a mikró. Az én tojásomnak leütöm a tetejét, hogy ne főjön tovább a héjában, de Dávidnak ki kell kanalazni egy csészébe és sóval elkeverni. Utána Zsófi tejét le kell fölözni (mert utálja) és tejeskávévá alakítani. Mindez terítéssel együtt 10-15 perc. Ez alatt a többiek oda jutnak, hogy a gyerekek még mindig csesznek öltözködni, de Zsófi meg el kezd sminkelni, amitől én ideges leszek mert kihűl a kávé, meg a tojás, a fasznak igyekeztem tökéletesre csinálni, ha nem bírnak jönni…

Szóval érted, van bennem egy feszültség.

A reggeli végén sietek öltözni, mosakodni, fogat mosni. Aztán rájövök, hogy nem csomagoltam el az ebédemet. Vissza a konyhába. Aztán eltenni a laptopot, a töltőt, az egeret, a plüsst, a macit, a legót, az alvós tigrist, a váltó gatyát, meg ami épp akad. Közben Zsófi sorolja, hogy mit mondjak meg és kinek, aminek a felére egy perc múlva már nem is emlékszem. Vicces kavarodások lesznek később belőle. Aztán jön az, hogy bejutok a nappaliba és a kölykök az esetek nagy részében még nem vagy csak félig öltöztek fel. Nem voltak pisilni, nem szedték össze a cuccaikat amiket visznek magukkal. Ilyenkor úgy érzem, óhatatlanul, hogy egész álló reggel csak én dolgoztam bármit is.

Persze biztos nem így van, szívesen meghallgatnám a feleségem verzióját ugyanerről.


Szóval arról akartam írni, hogy a lányom megoldotta, hogy szép keretes történet legyen az óvodás éveiből.

Az az igazság, hogy az első két évben baromi nagy pechünk volt az óvónőkkel. Két nyugdíj előtt álló munkatárs, akiket nagy érzékkel egy csoporthoz osztottak be, úgy, hogy tudták nem fogja végigvinni egyik sem a csoportot. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az egyikük magasról beleszart az egészbe, a másik meg nem volt túl rugalmas (a fene tudja, hogy valaha fel tudott-e engedni), nem ragozom, nem ütöttük meg a főnyereményt velük.

A lányom se egyszerű eset, aláírom, de az első két évben minden reggel sírva, vagy sírás közeli állapotban mentünk az intézménybe, az ajtóban úgy kellett lefejteni magamról. Sosem fogom elfelejteni a mantrát, amit minden reggel ébredéstől az elválásig nyomott:

– Integetsz, Apa? Mondd meg Anyunak, hogy nagyon hamar, uzsonna után jöjjön értem. Megmondod, Apa?

És ezt megállás nélkül.
Igyekeztem különféle trükkökkel, rituálékkal, ordítással, fenyegetéssel, kedvességgel, nem sorolom, mindent végigpróbáltam, -tunk, hogy javítsunk a helyzeten. A probléma ott volt, hogy ezt csak mi próbáltuk, a két óvónő ezt csak a mi gyengeségünknek, nevelési inkompetenciánknak és/vagy a lányunk szörnyű természetének tudták be. Az fel sem merült, hogy esetleg ők is segítsenek megoldani a dolgot.

Szóval tavaly ilyentájt a két unalomban kiérdemesült óvónő elment nyugdíjba és a gyerekek érdemtelenül megsiratták őket, viszont kaptak végre egy olyan óvónénit, aki foglalkozott velük, sőt igyekezett, hogy jól érezzék magukat. Cili egész évben vidáman ment az oviba, egy kezemen meg tudnám számolni hányszor volt valami hiszti-jellegű performansz. Idill volt az élet, na.

Aztán most erre az utolsó hétre visszakaptuk a korábbi reggeleinket. Történt, ugyanis, hogy a nyári szünet miatt összevonások voltak, a lányom csoportjánál meg valami érthetetlen okból megcserélték az óvónőket másik csoporttal, szóval nagy kavarások voltak, az új tanerő hasonlóan állt a dolgokhoz, mint a korábbiak, így aztán egyik reggel azt vettem észre, hogy újra a sírás és a fent leírt mantra megy. És ment ez végig, az utolsó napig.

Hát így lett keretes a sztori.


Esős, undorítóan ragacsos idő, amikor mozdulatlanul is leizzadsz.

A korábbi naplóimat mindig időjárás jelentéssel kezdtem, valószínűleg tudat alatt a nagyapámat majmoltam, aki Dunaföldváron egy kockás füzetben vezetett naplót. Nem volt túl informatív és elég sokat elmond az öregúr világnézeti és érzelmi prioritásairól a cucc, mert az időjárással kezdte (eső, napos, hány celsius), aztán a Duna magassága következett, majd hogy ki tartózkodik aznap a házban (a kutyával kezdve), ha volt valami világrengető dolog, akkor egy-két sorban arról is írt. Jobban belegondolva nem igazi naplót írt, hanem egy log fájlt vezetett.

A múlt hétvégén egyébként voltunk lent Bandiékkal a nyaralóban, lekotortam a mohát a lépcső tetejéről és igyekeztem kiszabadítani azt a beton csíkot, amit a nagymamám öntetett fel. Belekarcolta egy százas szöggel a dátumot, mert sorsfordítónak érezte (nem alaptalanul), 1989. 06. 16, Nagy Imre újratemetése. Alatta három gyerekkéz, az unokák belenyomhatták a betonba a mancsukat, alatta a szöggel a neveink. Az Andris, ahogy a mellékelt képen is látszik még egész jól kivehető, Bori is nagyjából, Lacust már nagyon kell nézni, meg tudni, hogy hol volt ahhoz, hogy kiszúrd. Aranyos emlék ez, sajnálom, hogy el fog kopni. (Itt lehetne szép párhuzamokat vonni az életünkkel meg a demokráciánkkal is, eltűnünk mind szépen.)

Ez az időjárás jól elterelt az eredeti témától amiről írni akartam: Cili utolsó hetéről az oviban, de akkor ezt eltesszük másik időpontra.