#Fényképezés hashtag




Hülye egy helyzet, hogy egy Facebookot védő blogbejegyzést készülök írni. Pont én, aki már nagyon-nagyon régóta igyekeztem a blogjaimon felhívni a figyelmet arra, hogy mennyire veszélyes gyakorlat, ahogy a vállalkozások, kiadók a Facebookra építenek üzleti modelt.

Pár éve igyekeztem bemutatni a blogomon a Sans Facebook projektemet, ami arról szólt, hogy mennyire egyszerű elszakadni a Facebooktól és, hogy egyetlen előnye van, a behozhattatlan: szinte mindenki megtalálható rajta.

De a Sans Facebookkal pont azt akartam elmondani, hogyha az emberek megismernék a többi platformot, mert számtalan alternatíva létezik, akkor megtörhetne az egyeduralom. Ami mindenkinek jó lenne, egyszerű felhasználónak és vállalkozásoknak is. Az utóbbiaknak meg főleg.

Kiadó vagy nem kiadó?

Vannak blogok a sikeres Facebook marketingről és kommunikációról, vannak Közösségi Guruk, akik a biztos ezer lájkot ígérik, de hol vannak ezek az emberek a Facebookon túl? Sehol. Hol van a többi lábuk? Ha a Facebook kiesik, mert egyszer ki fog, akkor hova nyúlnak?

Éppen az elmúlt hónapokban látszik, hogy az internetes melók milyen kiszolgáltatottak és törékenyek. A Google pingvinjei és pandája úgy söpört el egy komplett szakmát hónapok alatt, hogy maguk se értik mi történt. A SEO halott, legalábbis úgy, ahogy eddig ismertük. Fejemet fogva dobálom a spam tárolóba a prémium PR cikkeket és linkeket áruló bombabiztos megoldást hirdető leveleket. Ezeknek a népeknek nincs második lábuk, harmadik meg főleg. Én ebbe a hibába nem akarok beleesni.

Egy lábon álló piac (2013) – creativslave.hu

A múlt évben aztán ahogy kezdett elfogyni a levegő a Facebook körül, egyre többször jutott eszembe, hogy az történik, amit pár éve megjósoltam. Amellett, hogy ez persze olyan volt, mintha hájjal kenegetnének elővettem a blogokat és átolvastam, hogy mennyit tévedtem. Nem keveset, főleg az időtartamokat becsültem jócskán alá illetve a Facebook alkalmazkodóképességét és a tőkeerejét. A riválisok egy jó részét azóta megvette és már ők is neki dolgoznak.

A Facebook nem jótékonysági intézmény

De azzal kezdtem, hogy elég hülye érzés, hogy egy felmentő írást akarok lepötyögni. Pár hete kezdtem el vázlatolni ezzel kapcsolatban, amikor Zuckerberg bejelentette, hogy visszavágják a Facebook oldalak természetes elérését, amitől azok a cégek, újságok, akik a Facebookra építették az egész üzleti modelljüket teljesen bevadultak. Az a második-harmadik láb hiánya bukkant elő, amiről 4-5 éve írtam.

Az egyik leghangosabb ebben a témában a Mérce nevű friss sajtótermék főszerkesztője, Jámbor András. Több megnyilvánulása, cikke volt a témában, kvintesszenciáját adta a teljesen érthetetlenül háborgó felhasználónak.

Jámbor azt nehezményezte, több hozzá hasonló vállalkozó társához hasonlóan, hogy a Facebook egyik pillanatról a másikra változtatott a felhasználási lehetőségein. Amit addig lehetett azt másnaptól nem lehet.

A Facebook azonban soha nem volt jótékonysági intézmény, hanem egy nagyon szépen felépített üzlet. Bár az emberek szeretik elfelejteni, de mindannyian fizetünk a Facebook használatáért, lehet, hogy nem dollárban, de a statisztikai adatainkkal, amiket a Facebook az egyik legjobb hirdetési rendszer alapjává tett. Ha valaha próbáltál már Facebookon hirdetni, akkor pontosan tudod, hogy milyen könnyű, olcsó és eredményes rendszert raktak össze.

Persze már az elmúlt években is fokozatosan letolták az oldalak elérését, de ez egy olyan piaci verseny volt, ahol a legjobbak túl tudtak élni. Most nem ezt kínálja a Facebook, hanem a fokozatos eltüntetését ezeknek az oldalaknak a hírfolyamból.Az egészet olyan cukormázas tartalommal öntötte le Zuckerberg, mint hogy több helyet akar a vitának, kevesebb figyelemvadász tartalmat és kevesebb álhírt akar.De valójában nem szól ez másról, mint a pénzről, arról, hogy azt akarják elérni,  hogy az a szervezet, amely látszódni akar a Facebookon, az hirdessen,  fizessen. Fordítva, az maradjon fenn, akinek van pénze. És a Facebook monopolpozíciójának és erőfölényének hála ezt minden akadály nélkül meg is tehetik.

Jámbor András @ https://merce.hu/2018/01/12/a-mai-az-a-nap-amikor-zuckerberg-elkezdte-kivereztetni-a-civileket-es-a-fuggetlen-sajtot/

Ők ebből élnek. És teljesen érthető, hogy a saját érdeküket helyezik előtérbe. Az tavaly kiderült, hogy az ahogy eddig engedték a tartalommegosztást a továbbiakban nem mehet tovább. Kellett valamit kezdeni a dologgal és érthető, hogy úgy alakították a dolgot, hogy nekik anyagilag is jövedelmezőbb legyen. Ha azt szeretnéd, hogy ezekután is lássák a cikkeidet, termékeidet a Facebookon, akkor fizess érte, azaz hirdess.

De igazából ez az egész sokkal kevésbé lenne húsbavágó, ha az újságok, a blogok, a webáruházak nem csak a Facebookot használták volna. A hangsúly a nem csak kitételen van.

Úgy tűnik nem érte meg ellustálkodni az elmúlt éveket

Ha nekem feltűnt 2013-ban már, hogy ez az egész egyszer gondot jelenthet, akkor azok a szereplők, akik ebből élnek hogy nem vették észre a dolgot? 2013 régen volt, 5 év alatt a Jámborhoz hasonló újságírók, de a kiskereskedők és a többi tartalomgyártó is megtehette volna, hogy edukálja a felhasználóit. Nem lett volna nagy dolog átvezetni a felhasználókat másik felületekre (is). Egy online újság esetében például lehetnének twitter exkluzív tartalmak, ahogy a webshopok is csinálhatnának Pinterest akciókat, meg twitter kuponokat.

És ez nem plusz munka lenne, illetve lett volna. Ez csak a céges életbiztosítás alapja: hogyha a mézesmázos Zuck egyszercsak elkezdi tartani a markát, akkor legyen egy olyan menekülési útvonal, amit helyből aktiválni tudok. A Zuck meg sírjon magában.

Az egyik céges ügyfelünk, akit szintén elég durván érintett a januári változás (webáruháza meg online újságja is van) azt mondta nekem a telefonban, hogy ő nem nagyon gondolkodik a Twitterben például, mert azt úgysem használja senki Magyarországon. Hasonlóan vélekedett a Pinterestről is meg a többi hasonló felületről. Nem tudom, én használom egy jó részüket és úgy látom, hogy egyáltalán nem vagyok egyedüli magyar.

Az való igaz, hogy sokkal több az informatika közeli, meg a marketinges, de azért egyre többen vannak mások is. És a Twitter például egy kifejezetten érdekes felületté nőtte ki magát. Rengeteg érdekes ember van rajta, akik nap, mint nap olyan tartalmakat írnak, amiket nem csak unottan átgörgetek, hanem élvezettel végigolvasom.

Hát ezért nem gondolom, hogy a Facebook lenne a hibás ebben a helyzetben. Elsődlegesen az emberek a hibásak, akik csak ezt az egy felületet használják, de ugyanolyan hibásak, a fent vázoltak miatt, a tartalomgyártók is. Kényelmes volt elhinniük, hogy ez egy ingyen kiadó, aki csak szívjóságból segíti őket.

Viszont talán érdemes lenne levonni a következtetéseket és végre elkezdeni növeszteni azokat a plusz lábakat. Bármikor bármi történhet. És ezt most komolyan nekem kell elmondanom olyanoknak, mint Jámbor András egy ilyen országban, mint a mienk?

Ez egy vicc.


Szilveszteri fotó ez is. #pécs #lights #clouds #latergram #memories #canon #dslr #nofilter #mik #hungary #photoofday https://t.co/XFOCTFe74r


Archívum 20: Bodrogkeresztúr, 2009. Bár jóval később jöttem rá, hogy rendszerezni kéne, de mióta fényképezőgép került a kezembe fotózok virágokat. Ez a fotó a virág mellett egy kedves falusi hangulatot is visszaad számomra. #memories #flowerphotos #village #miniholiday #phot… https://t.co/vCRI38N5pf


Nem vagyok meglepve a fejleményeken, de azért el vagyok kicsit keseredve. Történt, hogy az oviban, ahova a gyerekeim járnak ellátogatott a kerületi képviselő és a polgármester, hogy mikulás csokikat osztogassanak a gyerekeknek.

Ez idáig semmi bajom nincs a sztorival, mert támogatom, hogy a gyerekek ilyen alkalmakkor extra mennyiségű ajándékot kapjanak, de úgy tűnik, hogy a jófejségen az eset azért túlmutat. Mégegyszer: nem vagyok naiv, egy politikus mai napság úgy tűnik csak önmagáért és a hatalomért csinál bármit.

Az év elején minden szülővel aláíratnak egy papírt az oviban, hogy szabad fotót készíteni a gyerkőcökről, amit boldogan alá is írtunk, mert a kirándulásokon készült fotókat egy belső levlistán meg szokták osztani a szülőkkel és erről nem szívesen maradsz le, érthető okokból. Viszont ugyanezen a papíron sehol nem adtuk a belegyezésünket arra, hogy bárki felhasználhassa a gyerekeinket háttérként, biodíszletként, bárhogy.

Az, hogy a gyerek arca hol és milyen környezetben jelenik meg a szülők döntése és senki másé.

Szóval Simicskó és Hoffman elmentek az oviba, szétosztottak egy rakás csokit, aztán a gyerkőcök karéjában készítettek róluk egy fénykép sorozatot, amit gyorsan meg is osztottak a Facebook oldalukon. Ez meg nekem nem tetszik. Szóval első lépésként ellátogattam az ominózus bejegyzéshez és egy rövid, határozott, de szerintem barátságos üzenetet küldtem az oldal üzemeltetőjének. Idézem, mert természetesen azóta törölték:

A képeken látható gyerekek közül kettőnek is az apukája vagyok és egyáltalán nem örülök, hogy a Képviselő úr megosztotta a gyerekeimről készült képeket.

Bár az év elején az ovi aláíratott egy papírt, hogy beleegyezünk a gyerekek fotózásába, de nem abba, hogy a fotók nyilvánosságra kerülnek, főleg nem hogy közszereplők fogják felhasználni azt személyes és/vagy kampány célokra. (Itt most a pártállás teljesen mindegy, az elv a lényeg.)

Szeretném én magam megválogatni és meghatározni, hogy a gyerekeimről ki láthat fotókat és melyik fotókat láthatja, milyen környezetben. Úgy érzem, hogy azzal, hogy felhatalmazást adtam az óvodának arra hogy az intézményben fényképek készülhessenek a gyerekemről még nem adtam jogot arra, hogy közszereplők is felhasználhassák biodíszletnek a gyerekeimet.

A fentiekre hivatkozva kérem az oldal üzemeltetőjét, hogy távolítsa el a képeket. Köszönöm.

Facebook (https://www.facebook.com/pg/istvan.simicsko/photos/?tab=album&album_id=1744088582328925)

Szerintem a normális eljárás egy ilyen esetben az lett volna, ha törlik a fotókat, megkérdezik, hogy melyik képekkel van bajom és azokat eltávolítják, miközben annyit kiírnak, hogy oké, vettük és elnézést.

Törlés persze volt. Kitörölték a hozzászólásomat. Ahogy írtam nem vagyok naiv, számítottam erre, ezért is mentettem el magamnak az eredti hozzászólásomat. Jobbat nem tudok tenni: itt tiltakozom, megosztom a Facebookon olyan helyen, ahol nem férnek hozzá és ennyi.

Nagyon-nagyon szomorú, hogy ez egy olyan ország, ahol egy szülő nem tudja érvényesíteni a jogait egy közszereplővel szemben, ha a gyerekéről van szó.


Sokszor éri az a vád a fotómegosztó oldalakat, mint az Instagram vagy a közösségi média egyéb felületeit, hogy hamis képet közvetítenek. A "mosolyalbumba" nem töltjük fel azokat a pillanatokat, amikor tele van a tökünk a munkával, a szeretteinkkel, az életünkkel, úgy általában mindennel.

Ez bizonyos fokig igaz. De azért lássuk be, hogy az internet és a közösségi média feltalálása előtt sem volt ez másként. A családi fotóalbumban sehol nem voltak negatív pillanatok, csak azt örökítettük meg (illetve a szüleink), amire szívesen emlékeztünk. Persze a mai fotóalbumainkat akár olyanok is láthatják, akik egy régi családi albumunkhoz soha nem jutottak volna hozzá, de ez a lényegen nem változtat.

Itt szeretném hozzátenni, hogy egyre heroikusabb vállalkozás blogot írni a laptopomon, mivel a klaviatúra bal fele hajlamos nem reagálni. Ez azért is fájdalmas, mert itt találhatóak a magyar nyelv leggyakoribb hangjai. Ideje lesz egy új laptopot venni.

A kis kitérő után visszakanyarodnék oda, hogy a mosolyalbum mellett mint mindannyiunknak nekem is vannak vacak napjaim. A mai például egy tipikusan felesleges nap volt, miközben a legtöbb része alapján arra volt predesztinálva, hogy egy világ jó nap legyen.

Szabadnap, juhéj?

Kezdjük azzal, hogy az oviban nem volt ma gyerekfelügyelet, így Zsófi és én is szabadságot vettünk ki. Egy szabad csütörtök, el is határoztuk, hogy elmegyünk fenyőfát vásárolni és elintézünk egy csomó dolgot, ami vár ránk. Zsófi elugrik a dokihoz is, én elmegyek Attila kollégámmal a közös társasjátékunk elkészült prototípusáért, Cili Mikulás-kupára megy az uszodába.
Látszólag mindez egy csomó jó és életreszóló élmény.

A valóságban meg az volt, hogy hajnalban erős rikoltozásra ébredtem: Cili hívogatott. Kómásan támolyogtam be a sötét gyerekszobába, ingerülten mondtam a lányomnak, hogy felképelem, ha felébreszti az öccsét

kíváncsi lennék miért hat rá az, ha felképeléssel fenyegetem, az életben nem pofoztam még meg, szerintem

mire ő közölte, félhangosra váltva, hogy bepisilt. Szívem szerint olyanokat mondtam volna, hogy kurva jó, vagy az Isten bassza meg, de nem mondtam, mert egy apuka a sziszegős rohadt élet és a bús francba magasságán túl nem merészkedik. Pedig ez az elfojtás vezet a korai gutaütéshez.

Szóval átöltöztettem a gyereket, az ágyát kibontottam és átzavartam, hogy bújjon az anyja mellé, mindjárt megyek utána. A kisebb szerencsére nem ébredt fel, így nyugodt szívvel osontam vissza, útközben felkerestem a wc-t is, mert nem akartam úgy járni, mint a lányom. (Ez az öregedés egyik stádiuma, éjjel ki kell menni pisilni, lassan olyan leszek, mint a nagyapám volt.)

Visszaaludtam, jól és mélyen, amikor megszólalt a fejem mellett a mobilon az ébresztőóra: elfelejtettem kikapcsolni. Egy mozdulat lehalkítani és mázlimra újra el tudtam szenderedni, de rövid fél óra múlva valamiért felébredtünk. Cili is, én is, Zsófi is. Egy ideig igyekeztem küzdeni, de végül feladtam és kikászálódtam az ágyból.

Már ekkor ideges voltam, pedig még igazából semmi nem történt. Zsófi is nyugtalan volt, ebben a lelkiállapotomban azt különösen ellenszenvesnek éreztem, hogy ő ott tud feküdni az ágyban, miközben én meg itt állok és azt se tudom mit csináljak. Végül elmentem öltözködni és közben úgy éreztem, hogy egy flakon ivójoghurt meg egy péksüti lenne az, ami rendbe tenné a hangulatomat. Így aztán felöltözve megkérdeztem az ágy környékén lézengő családtól, hogy ugyan mit hozzak nekik. A gyerekek gyorsan megegyeztek a mini kakaós csigában, de Zsófival félreértettük egymást. Szerintem azt mondta, hogy neki semmit ne hozzak, szerinte meg valami egész mást.

Mire leültünk az asztalhoz már mindketten kiabáltunk egy-egy sort a két kölyökkel, mert csesztek szót fogadni, de gyorsan mondtunk egymásra is ezt-azt, ha már volt közös témánk bevásárlás ügyileg. Mire idáig jutottunk már elég késő volt, ahhoz képest, hogy mennyi programot terveztünk és bennem erős ellenszenvet keltett, hogy ezek hárman pizsamában vannak, lopják a napot és láthatóan nem fókuszálnak a fontos dolgokra. Közben úgy tűnt, hogy a másik háromnak meg velem és egymással is vannak bajai, de szerintem ha megkínoznak se tudtuk volna megmondani, hogy igazából mi.

Az elkövetkező másfél óra úgy hussant el, mint egy vidám hét a kínzókamrában. Én elértem, hogy Cili felöltözzön, de valahogy Dávidra már nem terjedt ki a figyelmem. Ő vegzált engem, hogy Cili mesekönyve után neki is olvassam fel az autós könyvét, de volt egy csomó más dolgom, amik utánra ígértem be a felolvasást, amit igazából a hátam közepére nem kívántam. Inkább megjavítottam a Windowsomat, ami nem akart elindítani egy kártyajátékot (hogy miként oldottam meg azt még ma sem tudom, de örültem, hogy elindult). Közben Dávid letett rólam, kicsit rágta Zsófi fülét is, de ott sem ért el nagy eredményeket, aztán Cilivel elvonultak szétcsapni a lakást és egymás idegein táncolni.

Fél tíz előtt sikerült mindenkinek felöltöznie, hogy akkor indulunk karácsonyfát venni. Én ideges voltam, mert szerintem már rég túl kellett volna lenni az egészen, Zsófi ideges volt, mert attól félt, hogy a fontos orvosi dolgokra nem marad ideje, a gyerekek meg idegesek voltak, hogyha megvesszük a fát, akkor miért nem díszítjük fel. Másrészről meg az, hogy vegyünk karácsonyfát oké, de az, hogy aztán bemenjünk a szupermarketbe kaját venni, na az rohadtul nem tetszett nekik.

Nagyon ön- és Zsófi-kritikus vagyok, de az az igazság, hogy a két kölyökbe a kisördög bújt bele. Szófogadatlanok és dacosak voltak, amin az se segített, hogy  mi idegállapotunkban nem voltunk képesek tolerálni a dolgaikat.

Lényeg az, hogy mivel az időtényező szorított megállapodtunk abban, hogy kínait fogunk enni ebédre. Ez némileg kisimította a gyerekek kedélyét, bár a bevásárlás szükségességéről továbbra sem voltak meggyőződve.

Szupermarket adventkor

Az Auchan parkolója tömve volt, de a karácsonyfa vásárlást kb. 5 perc alatt elintéztük. Beszuszakoltam a kocsi hátuljába a fát és bevetettük magunkat a szupermarketbe. Azt feltételeztük, hogy egy csütörtök délelőtti időpontban nem lesz sok ember. Tévedtünk. Rengetegen voltak. Jó előre megmondtuk a gyerekeknek, hogy két bevásárlókocsi lesz, mindenki ücsöröghet majd kedvére. Sajnos Cili kinőtte a bevásárló kocsit, de a lehajtható tartón remekül elfért. Az így kialakult törékeny béke a bejáratig tartott, ahol megláttak egy autó alakú bevásárlókocsit. Ebbe Dávid belefért, de Cili már nem. Ő kapott egy gyerek bevásárlókocsit, de mit mondjak: el volt rontva a napja.

Az én fő bajom az volt, hogy Zsófi írt egy listát és én egy tételt sem ismertem róla. Úgy tűnt céltalanul csapongunk az áruházban, egyre több cucc halmozódott a háromra nőtt bevásárlókocsi számban (igen három: a kisautós, a Cilié és Zsófié). Utálom, ha nem tudom mi miért van.

Zsófi legfőbb baja az volt, hogy idegesítette mindenki. A többi vásárló, meg a mi nyígásunk is. Gondolom így volt, mert pontosan nem tudhatom, de engem az ő helyében ezek biztos zavartak volna.

Az hab volt a tortán, hogy a különleges gyerek-bevásárlókocsiktól bejelzett a riasztó, kiderült, hogy ezeket nem lehet a pénztáron kivinni. Innen üzenném az Auchan illetékesinek, hogy hozzájuk képest a molylepke egy Albert Einstein. Veszel egy ilyen elcseszett bevásárlókocsit, kímélendő az idegeidet, ami aztán egy órán keresztül csak zajong, mert az egyik kereke törött és ennek következtében iránytani se egyszerű. Telepakolod minden vacakkal, aztán nem tolhatod ki a pénztáron. Miért? És akkor hova teszed belőle a cuccot? Úgy áltuljában, hol marad a természetes szelekció mainapság?

Annyit mondok, hogy kijutottunk és mindent beömlesztettünk a csomagtartóba, a fenyőfa mellé és a rolleremre amit lassan két hete lusta vagyok kiszedni a kocsiból. Ez sem könnyítette meg a helyzetet.

Elegánsan átugrom azt, hogy dugó volt, hogy ébren kellett volna tartani a gyerekeket (nem ment, így inkább betudtuk délutáni alvásnak a dolgot). Arról is csak címszavakban, hogy annyi időbe telt parkolót találni, hogy közben én a pirosnál kiszálltam az autóból, elmentem a kínaiba, majd otthagytam a sor miatt és átmentem a másik kínaiba és ott bevásároltam az ebédet és még mindig én értem előbb haza. Aztán volt egy dupla köröm az összes bevásárolt cuccal a kocsi és a lakás közt.

Délután Zsófi elintézte minden orvosi ügyét, amíg én a gyerekekkel voltam, majd ő elvitte Cilit a Mikulás kupára az uszodába, míg én összerántottam Dávidot, hogy induljunk a mesterhez a társasjáték prototípusért. Én felöltöztem, Dávidot felöltöztettem, amikor jelezte, hogy jaj jön a kaki, ami helyből becsusszant. Átöltöztettem, lemosdattam, újra felöltöztettem és elővigyázatosan pelenkát adtam rá, mert a szobatisztasággal még meccsek vannak, amit nem mindig a fiam nyer.

Ő igazából nem akart a hidegbe kimenni, de megegyeztünk, hogy villamosozunk is, amiben megnyugodott. Ez addig tartott, amíg le nem szálltunk a villamosról, akkor látványosan unatkozni kezdett. Megállapodtunk egy kései uzsonnában, betértünk a régi hentesemhez, akik épp zártak, de a kedvemért összedobtak egy sonkás-kovászos uborkás szendvicset a fiamnak. Mindezt 100 forintért. Elégedetten ette a nyakamba ülve a zsömlét, közben módszeresen morzsázta tele a hajamat.

Én még induláskor jeleztem a kollégámnak, hogy lehet, hogy késünk 10 percet. Mondta, hogy oké, ott fog várni a kapuban. Végül 5 perccel korábban érkeztünk meg és vártunk rá még 25-öt, mert komolyan vette, hogy késünk. Annyit mondok, hogy elég hideg volt.

A társasjátékkal az volt, hogy átvettük, de valószínűleg mindenki jobban el akart volna mélyedni az ügyben, csak engem Zsófi hívott, hogy végeztek az usziban és értünk jönnek. Nem tudtam lebeszélni, így aztán a legszükségesebbekre szorítkoztunk és elbúcsúztunk, miután kifizettük és átvettük a prototípusokat. Jó lett volna Attilával is átbeszélni a terméket, leülni, de ez kimaradt.

Korcsolyázás

Siettünk, mert Cilinek ígértem egy korizást még akkor, amikor azt hittem ez egy normális nap lesz. Közben már elég este volt és megint nem volt parkolóhely sem. Ezen a ponton már tényleg mindenki nagyon nyűgös volt. Végül elindultunk Cilivel ketten a hideg estében és megtörtént a csoda. Hirtelen egy kellemes téli este volt, Cili feldobva mesélt az uszodai élményeiről, kapott egy érmet is. Mindannyian büszkék voltunk rá, de ő is nagyon elégedett volt.

Sok időnk nem volt korizni, de közel fél órát keringtünk és közben Cili csak egyszer dobott úgy meg hógolyóval, hogy az pont azt a zsebemet kapta telibe amiben a mobilom és az irataim voltak. Egy pillanat alatt elázott minden, de alig morogtam rá: már elfáradtam benne.

Miután kiszabadítottuk a lábunkat a szoros korcsolyákból két forró csokival erősítettük meg magunkat és tettünk 200 forintot a gitáros srác tokjába is, aki a Mad Worldöt gyilkolta a tér sarkán.

Kezd elveszni a lendületem, elmúlt éjfél, a lényeg az, hogy az este még nem ért véget: vacsora, fürdetés, altatás, satöbbi. Vannak ilyen napok is, de most ezt tényleg érdemes megjegyezni? Azt, hogy lehetett volna kurva jó is az egész, de sikerült közösen elcsesznünk az egészet és pluszban úgy, hogy igazából senki nem tudta végig, hogy mi a baja a másikkal? (Már azon kívül, hogy kéznél volt éppen.)

Bal lábbal keltünk és ezt kimaxoltuk. Legyen ennyi elég. Egy könyvben volt egy jó jelenet, minden este a családfő felhúzta a faliórát és azt mondta: Ez a nap elmúlt, holnap újra kezdjük.

Így lesz.

   Őri András - - hozzászólás