#Facebook hashtag




Éppen azon téptem a szám tegnap, hogy mekkora baromság ahogy mindenki zúz bele a #facebook marketingben, hogy a csoportok alapításával helyrehozza az elvesztett elérést. Erre mi fogad ma reggel: optimalizálják a #csoportok értesítéseit. #gl https://t.co/jJsfnrucwn


Hülye egy helyzet, hogy egy Facebookot védő blogbejegyzést készülök írni. Pont én, aki már nagyon-nagyon régóta igyekeztem a blogjaimon felhívni a figyelmet arra, hogy mennyire veszélyes gyakorlat, ahogy a vállalkozások, kiadók a Facebookra építenek üzleti modelt.

Pár éve igyekeztem bemutatni a blogomon a Sans Facebook projektemet, ami arról szólt, hogy mennyire egyszerű elszakadni a Facebooktól és, hogy egyetlen előnye van, a behozhattatlan: szinte mindenki megtalálható rajta.

De a Sans Facebookkal pont azt akartam elmondani, hogyha az emberek megismernék a többi platformot, mert számtalan alternatíva létezik, akkor megtörhetne az egyeduralom. Ami mindenkinek jó lenne, egyszerű felhasználónak és vállalkozásoknak is. Az utóbbiaknak meg főleg.

Kiadó vagy nem kiadó?

Vannak blogok a sikeres Facebook marketingről és kommunikációról, vannak Közösségi Guruk, akik a biztos ezer lájkot ígérik, de hol vannak ezek az emberek a Facebookon túl? Sehol. Hol van a többi lábuk? Ha a Facebook kiesik, mert egyszer ki fog, akkor hova nyúlnak?

Éppen az elmúlt hónapokban látszik, hogy az internetes melók milyen kiszolgáltatottak és törékenyek. A Google pingvinjei és pandája úgy söpört el egy komplett szakmát hónapok alatt, hogy maguk se értik mi történt. A SEO halott, legalábbis úgy, ahogy eddig ismertük. Fejemet fogva dobálom a spam tárolóba a prémium PR cikkeket és linkeket áruló bombabiztos megoldást hirdető leveleket. Ezeknek a népeknek nincs második lábuk, harmadik meg főleg. Én ebbe a hibába nem akarok beleesni.

Egy lábon álló piac (2013) – creativslave.hu

A múlt évben aztán ahogy kezdett elfogyni a levegő a Facebook körül, egyre többször jutott eszembe, hogy az történik, amit pár éve megjósoltam. Amellett, hogy ez persze olyan volt, mintha hájjal kenegetnének elővettem a blogokat és átolvastam, hogy mennyit tévedtem. Nem keveset, főleg az időtartamokat becsültem jócskán alá illetve a Facebook alkalmazkodóképességét és a tőkeerejét. A riválisok egy jó részét azóta megvette és már ők is neki dolgoznak.

A Facebook nem jótékonysági intézmény

De azzal kezdtem, hogy elég hülye érzés, hogy egy felmentő írást akarok lepötyögni. Pár hete kezdtem el vázlatolni ezzel kapcsolatban, amikor Zuckerberg bejelentette, hogy visszavágják a Facebook oldalak természetes elérését, amitől azok a cégek, újságok, akik a Facebookra építették az egész üzleti modelljüket teljesen bevadultak. Az a második-harmadik láb hiánya bukkant elő, amiről 4-5 éve írtam.

Az egyik leghangosabb ebben a témában a Mérce nevű friss sajtótermék főszerkesztője, Jámbor András. Több megnyilvánulása, cikke volt a témában, kvintesszenciáját adta a teljesen érthetetlenül háborgó felhasználónak.

Jámbor azt nehezményezte, több hozzá hasonló vállalkozó társához hasonlóan, hogy a Facebook egyik pillanatról a másikra változtatott a felhasználási lehetőségein. Amit addig lehetett azt másnaptól nem lehet.

A Facebook azonban soha nem volt jótékonysági intézmény, hanem egy nagyon szépen felépített üzlet. Bár az emberek szeretik elfelejteni, de mindannyian fizetünk a Facebook használatáért, lehet, hogy nem dollárban, de a statisztikai adatainkkal, amiket a Facebook az egyik legjobb hirdetési rendszer alapjává tett. Ha valaha próbáltál már Facebookon hirdetni, akkor pontosan tudod, hogy milyen könnyű, olcsó és eredményes rendszert raktak össze.

Persze már az elmúlt években is fokozatosan letolták az oldalak elérését, de ez egy olyan piaci verseny volt, ahol a legjobbak túl tudtak élni. Most nem ezt kínálja a Facebook, hanem a fokozatos eltüntetését ezeknek az oldalaknak a hírfolyamból.Az egészet olyan cukormázas tartalommal öntötte le Zuckerberg, mint hogy több helyet akar a vitának, kevesebb figyelemvadász tartalmat és kevesebb álhírt akar.De valójában nem szól ez másról, mint a pénzről, arról, hogy azt akarják elérni,  hogy az a szervezet, amely látszódni akar a Facebookon, az hirdessen,  fizessen. Fordítva, az maradjon fenn, akinek van pénze. És a Facebook monopolpozíciójának és erőfölényének hála ezt minden akadály nélkül meg is tehetik.

Jámbor András @ https://merce.hu/2018/01/12/a-mai-az-a-nap-amikor-zuckerberg-elkezdte-kivereztetni-a-civileket-es-a-fuggetlen-sajtot/

Ők ebből élnek. És teljesen érthető, hogy a saját érdeküket helyezik előtérbe. Az tavaly kiderült, hogy az ahogy eddig engedték a tartalommegosztást a továbbiakban nem mehet tovább. Kellett valamit kezdeni a dologgal és érthető, hogy úgy alakították a dolgot, hogy nekik anyagilag is jövedelmezőbb legyen. Ha azt szeretnéd, hogy ezekután is lássák a cikkeidet, termékeidet a Facebookon, akkor fizess érte, azaz hirdess.

De igazából ez az egész sokkal kevésbé lenne húsbavágó, ha az újságok, a blogok, a webáruházak nem csak a Facebookot használták volna. A hangsúly a nem csak kitételen van.

Úgy tűnik nem érte meg ellustálkodni az elmúlt éveket

Ha nekem feltűnt 2013-ban már, hogy ez az egész egyszer gondot jelenthet, akkor azok a szereplők, akik ebből élnek hogy nem vették észre a dolgot? 2013 régen volt, 5 év alatt a Jámborhoz hasonló újságírók, de a kiskereskedők és a többi tartalomgyártó is megtehette volna, hogy edukálja a felhasználóit. Nem lett volna nagy dolog átvezetni a felhasználókat másik felületekre (is). Egy online újság esetében például lehetnének twitter exkluzív tartalmak, ahogy a webshopok is csinálhatnának Pinterest akciókat, meg twitter kuponokat.

És ez nem plusz munka lenne, illetve lett volna. Ez csak a céges életbiztosítás alapja: hogyha a mézesmázos Zuck egyszercsak elkezdi tartani a markát, akkor legyen egy olyan menekülési útvonal, amit helyből aktiválni tudok. A Zuck meg sírjon magában.

Az egyik céges ügyfelünk, akit szintén elég durván érintett a januári változás (webáruháza meg online újságja is van) azt mondta nekem a telefonban, hogy ő nem nagyon gondolkodik a Twitterben például, mert azt úgysem használja senki Magyarországon. Hasonlóan vélekedett a Pinterestről is meg a többi hasonló felületről. Nem tudom, én használom egy jó részüket és úgy látom, hogy egyáltalán nem vagyok egyedüli magyar.

Az való igaz, hogy sokkal több az informatika közeli, meg a marketinges, de azért egyre többen vannak mások is. És a Twitter például egy kifejezetten érdekes felületté nőtte ki magát. Rengeteg érdekes ember van rajta, akik nap, mint nap olyan tartalmakat írnak, amiket nem csak unottan átgörgetek, hanem élvezettel végigolvasom.

Hát ezért nem gondolom, hogy a Facebook lenne a hibás ebben a helyzetben. Elsődlegesen az emberek a hibásak, akik csak ezt az egy felületet használják, de ugyanolyan hibásak, a fent vázoltak miatt, a tartalomgyártók is. Kényelmes volt elhinniük, hogy ez egy ingyen kiadó, aki csak szívjóságból segíti őket.

Viszont talán érdemes lenne levonni a következtetéseket és végre elkezdeni növeszteni azokat a plusz lábakat. Bármikor bármi történhet. És ezt most komolyan nekem kell elmondanom olyanoknak, mint Jámbor András egy ilyen országban, mint a mienk?

Ez egy vicc.


Nem vagyok meglepve a fejleményeken, de azért el vagyok kicsit keseredve. Történt, hogy az oviban, ahova a gyerekeim járnak ellátogatott a kerületi képviselő és a polgármester, hogy mikulás csokikat osztogassanak a gyerekeknek.

Ez idáig semmi bajom nincs a sztorival, mert támogatom, hogy a gyerekek ilyen alkalmakkor extra mennyiségű ajándékot kapjanak, de úgy tűnik, hogy a jófejségen az eset azért túlmutat. Mégegyszer: nem vagyok naiv, egy politikus mai napság úgy tűnik csak önmagáért és a hatalomért csinál bármit.

Az év elején minden szülővel aláíratnak egy papírt az oviban, hogy szabad fotót készíteni a gyerkőcökről, amit boldogan alá is írtunk, mert a kirándulásokon készült fotókat egy belső levlistán meg szokták osztani a szülőkkel és erről nem szívesen maradsz le, érthető okokból. Viszont ugyanezen a papíron sehol nem adtuk a belegyezésünket arra, hogy bárki felhasználhassa a gyerekeinket háttérként, biodíszletként, bárhogy.

Az, hogy a gyerek arca hol és milyen környezetben jelenik meg a szülők döntése és senki másé.

Szóval Simicskó és Hoffman elmentek az oviba, szétosztottak egy rakás csokit, aztán a gyerkőcök karéjában készítettek róluk egy fénykép sorozatot, amit gyorsan meg is osztottak a Facebook oldalukon. Ez meg nekem nem tetszik. Szóval első lépésként ellátogattam az ominózus bejegyzéshez és egy rövid, határozott, de szerintem barátságos üzenetet küldtem az oldal üzemeltetőjének. Idézem, mert természetesen azóta törölték:

A képeken látható gyerekek közül kettőnek is az apukája vagyok és egyáltalán nem örülök, hogy a Képviselő úr megosztotta a gyerekeimről készült képeket.

Bár az év elején az ovi aláíratott egy papírt, hogy beleegyezünk a gyerekek fotózásába, de nem abba, hogy a fotók nyilvánosságra kerülnek, főleg nem hogy közszereplők fogják felhasználni azt személyes és/vagy kampány célokra. (Itt most a pártállás teljesen mindegy, az elv a lényeg.)

Szeretném én magam megválogatni és meghatározni, hogy a gyerekeimről ki láthat fotókat és melyik fotókat láthatja, milyen környezetben. Úgy érzem, hogy azzal, hogy felhatalmazást adtam az óvodának arra hogy az intézményben fényképek készülhessenek a gyerekemről még nem adtam jogot arra, hogy közszereplők is felhasználhassák biodíszletnek a gyerekeimet.

A fentiekre hivatkozva kérem az oldal üzemeltetőjét, hogy távolítsa el a képeket. Köszönöm.

Facebook (https://www.facebook.com/pg/istvan.simicsko/photos/?tab=album&album_id=1744088582328925)

Szerintem a normális eljárás egy ilyen esetben az lett volna, ha törlik a fotókat, megkérdezik, hogy melyik képekkel van bajom és azokat eltávolítják, miközben annyit kiírnak, hogy oké, vettük és elnézést.

Törlés persze volt. Kitörölték a hozzászólásomat. Ahogy írtam nem vagyok naiv, számítottam erre, ezért is mentettem el magamnak az eredti hozzászólásomat. Jobbat nem tudok tenni: itt tiltakozom, megosztom a Facebookon olyan helyen, ahol nem férnek hozzá és ennyi.

Nagyon-nagyon szomorú, hogy ez egy olyan ország, ahol egy szülő nem tudja érvényesíteni a jogait egy közszereplővel szemben, ha a gyerekéről van szó.


Az új androidos #Facebook appban csak nálam nem müködik a hozzászólás résznél a like és a hivatkozás megnyitás? Amú… https://t.co/pp5bdsG8Xk


Ma délután elsétáltunk a Kossuth térre hárman, a lányommal és az Apámmal, ugyanis öt órára egy jópofa program volt meghirdetve: hajtogassunk közösen papírrepülőt az aktuális nemzeti konzultációs levelekből.

Szeretem az ilyen flashmob akciókat, eredetileg azt gondoltuk, hogy családilag megyünk, de a fiam belázasodott, így Zsófival otthon maradtak. Kicsit rontott a lelkesedésemen, hogy hozzánk még nem is dobták be a nemzeti konzultációs borítékot, így nem is volt mit hajtogatni, de a szervezők azt írták, hogy vigyünk egy üres lapot és írjunk rá üzenetet a kormánynak. Kerestem 3 lapot, becsomagoltam egy tollat is a hátizsákba és villamosra szálltunk, irány a repülő hajtogatás!

Hamar érkeztünk, fél órával korábban, amikor a téren még a lakáshelyzet miatt tüntetett épp egy másik csoport. Nem voltak sokan, szemre maximum pár százan lehettek, több ismerős táblát láttam az elmúlt évek tüntetéseiről. Amíg ők elsétáltak békésen mi körbejártuk a teret, elborzongtunk a szörnyű szobrokon. Öt előtt pár perccel értünk vissza a gyülekezési pontra, addigra ott már a többedik AC/DC sláger szólt. Emberből nem volt sok és őszintén nem értettem, hogy minek egyáltalán a hangosítás. Repülőt dobálni mentünk.

Már az esemény Facebook falán jelezték a szervezők, hogy az eldobált repülőket össze fogjuk/ják szedni, hogy ne legyen szemetelés. Ezen kicsit meg voltam lepve, mert azt gondoltam ennek úgy van értelme, ha a hajtogatott konzultációs íveket rádobáljuk a parlament lépcsőire, hogy lássa a kormány: nem érdekel a hülyesége. Ez egy kép lehetett volna, amit körbe lehet mutogatni. Tessék: konzultáltunk.
Aztán azt se értettem igazán, hogy minek írjak üzenetet a fehér papírlapra, ha úgyis összeszedem miután elhajtottam. Nem tűnt igazán célravezetőnek.

De mindezeken még felülemelkedtem, el is mentünk, lelkesek voltunk. Aztán a szervező azzal kezdte, hogy senki ne dobáljon a rendőrök meg a kordon felé, mert ha átmegy a repülő a parlamenthez, akkor nem tudjuk összeszedni. Pluszban a rendőrök felé nem szabad semmit dobni.

Kicsit meg voltam lepve. Elmentünk papírrepülőt hajigálni, civil demonstrációként, de kínosan ügyelve arra, hogy senkit ne zavarjunk meg vele. Mi van?!

Aztán elkezdődtek a beszédek, mi meg álltunk ott a papírrepülőinkkel és vártunk. A szervező, Bognár Márton felsorolta a tudnivalókat és a fentiekre is figyelmeztetett mindenkit, majd felkonferálta a következő felszólalót, bizonyos Horgas Pétert. A Facebookon azt írták: tervező, aktivista, de szégyenszemre én nem vagyok képbe vele, hogy ő pontosan kicsoda. Bognár és Horgas is jó dolgokat mondott (már ameddig hallgattuk), de ezek ezerszer lerágott csontok voltak. Minden szavuk igaz volt, ahogy azoknak is, akik ugyanezt immár 7 éve elmondják ezen a téren rendszertelen időközönként.

És semmi újat nem mondtak, ami elhangzott a mikrofonba azt az összegyűltek közül minden ember már tudta, sőt egyet is értett vele. Én is, de nagyon untam. Untam, hogy ugyanazt hallgassam, amit már ezerszer, és pont ugyanúgy hatástalanul. Ez nem érdekelt, nem hiszem, hogy előrébb visz, főleg azzal a maximum száz emberrel, akik megjelentek. Untam és én ma azért mentem oda, mert azt hittem egy jelképes, közös cselekedet lesz, fesztelen és vidám, ahol fityiszt mutatunk a hatalomnak.

Na ez nem volt.

Azt reméltem, hogy közösen összehajtogatjuk a konzultációkat és valami megbeszélt koreográfiára vagy mittudomén mire eldobáljuk.

Szóval álltam egyik lábamról a másikra, aztán rápillantottam Apura és láttam ő is hasonlóan csalódott. Cili már unta korábban is. Papír repülőzni jött, ahogy mi is. Megkérdeztem Aput, hogy elmenjünk-e, ő kapva-kapott az ötleten. A hátizsákba betettük a repcsiket és elindultunk a Deák tér felé. Mögöttünk ment a mantra, egy csoport embernek, akik hallgatták, szépen halkult, gyorsan, ahogy távolodott. Mire a Nagy Imre szoborhoz értünk már sustorgást se lehetett belőle hallani.

Hát ennyit ért.

(Címlap kép: a Facebook esemény borítóképe.)



Mélységes mély a… nem most nem a múltnak kútja, hanem az ember hülyesége. Van ez az eset, hogy a szülők nem engedték el az osztálykirándulásra a busszal a gyerekeket, mert tükörsimára volt kopva a gumija. Pontosabban a szülők rendőrt hívtak az meg nem engedte sehova a buszt.

Kezdődik az osztálykirándulás szezon. A negyedikes gyermekem ma reggel indult 3 napra Visegrádra, busszal. Ez a busz…

Közzétette: Nora Vaszil – 2017. május 15.

Tök jó, hogy így elrendeződött az ügy, de valami baromi elszomorító a hozzászólások egy jelentős része. Elkezdik felmenteni a buszos céget, azzal, hogy biztos ez volt a legolcsóbb, akkor meg mit várunk. Van aki kvázi azt mondja, hogy meg is érdemlik a szülők, akik biztos nem akartak sokat fizetni.

Hát álljon már meg a menet! Van olyan, hogy árverseny, meg alkudozás, de ha – tegyük fel és hangsúlyozzuk, HA – valóban nem akartak sokat fizetni a buszért, a cégnek akkor is be kell tartania a törvényeket, az abban lefektetett biztonsági előírásokat. Ez nem pénzkérdés. Ha nem éri meg anyagilag egy út, akkor nem vállalják el. Ennyi.

De erről szó sincs itt. Ez szimplán annyi, amennyit látunk: idióta és felelőtlen cégvezetők, akiknek többet ér pár tízezer forint megspórolása, mint egy busznyi utas élete. Állati mázlijuk van és mélységesen hálásak lehetnek azért, hogy ezzel a hírrel kerültek be a napi hírekbe. Ez holnapra eltűnik, de ha a busz balesetet szenved és az emberek megsérülnek, ne adj isten valaki(k) meghalnak, akkor sokkal nagyobb bajuk lett volna.

Aki ezt nem érti meg az vagy végtelenül cinikus vagy sík hülye.  Válassza ki kedvére, hogy melyiket veszi magára.


Mi az, hogy családregény mozaik?

Egy csomó novella, sokáig, majd a kötet feléig önállónak tűnnek, aztán nagy meglepetéssel átgyalogolunk egy korábbi szereplő történetén és onnantól ez a kesze-kusza lazán összekapcsolódó sztorihalmaz kezd összeállni.

De ez sosem történik meg. Sejthető a teljes sztori, de nagy-nagy kihagyások vannak az egyes történetrészek között. A fantáziánkra van bízva, hogy kitaláljuk hogy történt, mi történt ott. Talán pont ezért van az a kényszeres értzés végig, hogy ezt újra el kéne olvasni, ennek a ténynek a tudatában, odakészítve egy jegyzetfüzetet ceruzával. Mert ez az egész csak sejthető, első olvasatra. Megvan az érzés, hogy ki-kihez hogyan kapcsolódik, de a pontos történet nem áll össze. Legalábbis az én agykapacitásommal nem.

Jól jött volna, ha előbb megyek fel a szerző Facebook oldalára és találom meg az alábbi képet, ami a szereplők összefüggéseit vázolja. Jó sorvezető lett volna.

A Jelmezbál kapcsolati hálója
A Jelmezbál kapcsolati hálója

Szerettem az első oldaltól kezdve az utolsóig. Élvezetes volt, izgalmas és rejtélyes. Rövid volt és a rengeteg szereplő jól telezsúfolta a lapokat.

Első találkozásom volt Grecsó Krisztián művészetével, de biztos nem az utolsó.


Tavaly a Facebookon jött szembe velem Az ​ember, akit Ovénak hívnak filmajánlója. Az ilyeneket én át szoktam pörgetni, de valamiért akkor leragadtam az előtt a 30 másodperc előtt és elmentettem, hogy ezt mindenképpen meg kéne néznem.
Aztán valahogy nem jött össze a dolog, de sokszor futottam bele plakátokba, ajánlókba és az év elején egy e-bookba is, amit gyorsan be is szereztem. A funtineli boszorkány után valami nagyon mást akartam olvasni és Az ​ember, akit Ovénak hívnak ennek a célnak tökéletesen megfelelt.

Alig kezdtem bele és máris nagyon tetszett. Az első oldalak helyből beszippantottak és a nem túl vastag könyvet pár nap alatt ki is olvastam. Remekül szórakoztam rajta, sokszor volt vicces és bár sokszor botorkált a túl érzelmes és a számomra még elfogadható határmezsgyéjén, de mindig sikerült egyensúlyoznia, szóval elégedett voltam.

Olvasgattam a molyon, hogy mennyire sokat mondott ez a könyv másoknak, én ezt kevésbé éreztem. Nem vártam tőle nagy megfejtéseket az életről, számomra Ove egy morgós vénember, akinek többnyire persze igaza van, de alapvetően inkább csak modortalan. Akit ennek ellenére elfogadnak az emberek. Oké, jórészt elfogadnak. Remek szatíra volt, nem csak az Ove-féle morgós vénemberekről (vén!, alig 59 éves, bár lélekben inkább tűnt nyolcvannak), hanem megannyi jellemző embertípusról is. Backmannak szinte más dolga sem volt, mint összeszedni pár jellemző karakter típust az utcáról, kicsit eltúlozni a jellemzőiket és már kész is volt a regény. Jó, persze ez (is) túlzás, mert mindezt remek stílusban, lebilincselő módon tette meg.

Élveztem.

Jókat nevettem, főleg mikor Ove megverte a bohócot és megtudtam, hogy egyes embereknek milyen meghatározó, hogy a másik milyen autót vezet. Jó volt, inkább vidám, mint szomorú, de jutott mindenből épp elég. Pont jó mennyiségben.


Az, hogy Wass Albert munkássága nekem 36 éves koromig kimaradt sokban köszönhető annak, hogy a szerző alaposan átpolitizált jelenség. Túl sok olyan ember tukmálta rám, akikkel nem vagyok egy platformon és nem igen csináltak belőle titkot, hogy meggyőző erejűnek érzik. Pedig egy valamiben biztos vagyok, 36 év tapasztalata alapján: a politikáról csak vitatkozni lehet, de soha nem fogod elérni, hogy a másik fél megváltoztassa a véleményét. (tovább…)