Dávid két anyukája

Nem mondom, hogy egyszerű eset a fiam, egyre okosabb és egyre több az akarata. Vannak elképzelései, szórakozásai, amik óhatatlanul súrlódásokat okoznak a környezetében élőkkel. Például ő szeretne mindent megenni, amit mi is. Eldobálni fémtárgyakat, teli tenyérrel ütni az ablaküveget, nagy csattanással szekrényeknek tolni a dömpert vagy rágni és nyalni az utcai cipőket.

Ezek mind olyan szórakozásai, amikben határozott gátló tényezők lépnek fel. Jelesül a szülei. Ilyenkor ordít, morcos, sértetten totyog fel-alá és igyekszik folytatni a rosszalkodást mindaddig míg valaki el nem unja és felkapja, elteszi egy másik szobába, elviszi autókat nézni vagy betömi a száját egy adag piskótával.




Zsófival reggeliztünk ma, éppen a joghurtunk vége felett beszélgettünk a lakásfelújításról, amikor az előszobából hangos szóváltásra lettünk figyelmesek. Cili, aki a cipősszekrény beugrójában éppen valami mesekönyvet tanulmányozott, elkezdte nevelni az öccsét:

– Azt nem szabad Dávvvid! Piszkos cipő!
– ööö Grrr búú – ellenkezett a fiatalember
– Tedd le azonnal! Nem szabad jágni a cipőket!

Elkezdtük magyarázni a lánynak, hogy bár teljesen igaza van, de hagyja ránk a gyerek nevelését, majd mi megoldjuk. Ezzel visszatértünk a kávéhoz és a csevejhez, Cili a könyvéhez. Dávid meg a cipőhöz. Éppen kezdtük újra felvenni a fonalat, amikor Cili újra pörölni kezdett. Megint leállítottuk, rászóltunk Dávidra és igyekeztünk folytatni a témánkat.

Aztán kénytelenek voltunk kezünkbe venni az ügyet, mert a végén szinte már többet vegzáltuk Cilit, hogy ne nevelje az öccsét, mint a kis gazembert, aki közben büntetlenül fogyasztotta tovább a nagyanyja lábbelijét. Márpedig ez nem tett volna jót a nevelőtestület egységének.

Alexandre Dumas – Monte Cristo grófja

Érdekes látni a Moly adatlapon, hogy mennyi fiatal felnőtt veszi kezébe ezt a könyvet, egyben szomorú is, hogy első alkalommal teszik. Persze, ha azt nézzük, hogy jobb később, mint soha, akkor egy szavam se lehet. Dehát nem véletlen írok most én is erről a romantikus tini-regényről, az elmúlt években végignéztük Zsófival a Revenge nevű amerikai szappanopera sorozatot és a készítői szerint azt a Monte Cristo grófja ihlette. Én már régen olvastam az alapművet és amikor a Google Play könyváruházban szembejött velem egy ingyenes példány nem tudtam ellenállni neki. Aztán az elmúlt hónapban hazafelé a buszon vagy Dávid altatása közben szépen kiolvastam a regényt. Valóban vannak megfeleltethető szálak, és még azt se mondanám, hogy az eredeti tartalmasabb, vagy kevésbé csöpögős lenne, mint a belőle eredeztetett sorozat. Egy ponton tér el: nincsenek benne logikai bukfencek, míg Hollywoodnak ezt nem sikerült kikerülnie.

Egy érdekes ábra a Wikipédiáról, ami a szereplők kapcsolatait mutatja be.
Egy érdekes ábra a Wikipédiáról, ami a szereplők kapcsolatait mutatja be.

Valószínűleg túl öreg vagyok már így 35 évesen ehhez a könyvhöz, bár emlékeim szerint fiatalabb koromban sem nyűgözött le száz százalékosan. Én Dantés bosszúszomjával egyszerűen nem tudok azonosulni. Az önbíráskodása sokkal inkább gyerekes, mint nemes. Nem véletlen használtam a nemes kifejezést, mert a Moly olvasók értékelései között sűrűn előfordul ez a kitétel, nekem kicsit gyanús, hogy Dumas stílusa ragadt rájuk.

Mi az isten haragjától lenne nemes lelkű ez az ember?

Ha átgondoljuk mi történt, akkor Monte Cristo grófja inkább ellenszenves. Oké, az elején ő az áldozat: ártatlanul börtönözik be, sőt az ismerősei küldik a sittre, valóban csúnya dolog, de mit tesz ő? Miután kijut és kő gazdag lesz nem elégszik meg azzal, hogy szimplán felnyomja a rosszakaróit, hanem módszeresen tönkreteszi őket és a környezetükben élőket is. Ha már mindenképp megtetszett neki a Talio-elv, ahogy kifejti a római sztoriban valamelyik ifjú titánnak, akkor nem lenne jobb, ha a pénzéből egy jó késű orvgyilkost fogadna és kicsinálná az ellenfeleit? Hát mit vétett neki ezeknek a férfiaknak a családja? Na ezen a ponton nagyon hasonlít a sorozatra, ezt már ott se érettem. Egy csomó embert, akiknek köze nincs az egészhez, tönkretesz a nemes lelkű hős, és elvárja, hogy tapsoljunk neki.

A lóf… akarom mondani: a fenét!

Úgy egyébként izgalmas könyv, a romantika faktora az elviselhető és a szirupos határán mozog, akcióban elég lapos, lélektanilag fentebb már jól lehúztam. A gyerekkori olvasáshoz képest érdekes volt, hogy felnőtt fejjel egy dolog egyértelműbb volt. Gondolok itt arra, hogy bár a magyar fordítás egyértelműen kínosan kerüli a témát, de Danglars lánya, Eugénie leszbikus. Én, ártatlan kamaszfiúként erre nem jöttem rá. Amikor mondtam a családnak, elég hitetlenkedő reakciókat kaptam, úgyhogy utánatúrtam kicsit (hátha a vén kecske effektus jött elő nálam), de bizony ez egyértelmű. Nézd meg akár csak azt a Wikipedia képet is, amit beillesztettem: Eugénie, mint egy Iszménével keresztezett Szaphó lép ki barátnője oldalán a sztoriból. Ezek alapján érdekes lenne egy új fordítás, a Zabhegyezővel kapcsolatban úgyis éppen aktuális, úgy tűnik a szent teheneknek tekintett magyarítások néha csúnyán eltorzítják a műveket.

Ez a könyv egy tizenéves, világgal fasírtban levő kamasznak szerintem tökéletes, de nekem csak egy erős közepesre jó. Azt hiszem egy életre elég is volt belőle.

Ez is kicsit hosszú

Az unokatesóm blogjait mindig olvasom, pedig borzasztóan nem tudok egyetérteni a benne foglaltakkal. Talán úgy vagyok vele, mint Bandi a tévével, mikor együtt laktunk gyakran azért nézte, hogy bosszankodhasson. Sárival az LPJ időkben együtt blogoltunk, aztán ott is akkora különbségek voltak, hogy gyakorlatilag kirúgtam. Azóta időről időre elindít egy-egy blogmotoros felületet, amit hosszabb-rövidebb ideig vezet. Mindig borzasztóan szurkolok, hogy most ne hagyja abba, a legutolsó nekifutása már hónapok óta megy, ami rekordnak számít. Bár időről időre használom a hozzászólások dobozát, hogy reflektálhassak az írásaira*, az utolsó a szokásosnál jobban megérintett, talán mert van benne egy olyan bekezdés, ami szándékosan vagy szándékolatlanul, de úgy érzem kissé nekem szól, erről majd később.

*A hozzászólások 99%-ban nem jutnak át a moderáción, de én kitartó vagyok.

Néha úgy érzem, hogy a családomhoz képest egy nyárspolgár vagyok. Én például közel sem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, hogy utánam kiabálnak a bölcsödében / oviban vagy iskolában, hogy lógok a csoportpénzzel. Pedig nemrég előfordult, mert Cili mindenféle kedvezményekre volt jogosult, csak azt nem tudtuk, hogy ezek csak a harmadik szülinapjáig járnak, november után minden ment ugyanúgy tovább. Aztán egyszercsak kaptunk egy csekket, meg némi dorgálást, hogy ez így már nem okés. Befizettük, én éreztem kényelmetlenül magam. És bár voltak bajaim nekem is a csoportpénzzel, de ezeknek a java elvi jellegű volt, írtam is korábban erről a blogban. Mindenesetre miután az egész folyamat egy közösségi megállapodás és én, illetve a lányom a közösség része ezért betartom a többség akaratát, még ha ez néha nem is jön jól anyagilag. Az egész szempontjából tök irreleváns, hogy a többi szülőnek mennyi pénze van.

Feloldódva

Valószínűleg nincs két egyforma szülő, és ez is csak egy olyan dolog, mint minden más az életben, szerinted Te csinálod a legjobban. Én is így gondolom, vannak olyan sorstársak akikkel nagyjából-egészében egyetértek nevelés terén, de nem teljesen. Aztán persze vannak, akikkel egyáltalán nem. Dehát ez így van az élet legtöbb területén, ugye, a házasságban például az az egyik legjobb dolog, hogy ki lehet beszélni a társaddal a többiek hibáit.

Én nagyon szerettem volna már szülő lenni és éveken át tervezgettem, olvasgattam a témában. Már akkor is, amikor még szó sem volt róla, hogy vállaljunk gyereket egyáltalán. Akkortájt ez leginkább egy kaland színezetét öltötte magára és volt egy csomó olyan része amiről fogalmam sem volt előre. Pontosan tudtam, hogyan fogom felneveleni a gyereket, hogy leszek jó fej és laza apuka. Aztán jöttek a gyerekek és kiderült, hogy egyik pillanatról a másikra olyanokat képesek csinálni, amiről sosem olvastál, és elképzelni se tudtad, hogy ez veled és vele előfordulhat. Én azzal kezdtem az apukaságot, hogy Cili képes volt korábban megszületni, életveszélyben volt ő is meg az Anyja is. Az első találkozásomat úgy képzeltem el a lányommal, hogy majd a kezembe adják egy fehér pólyában és elmondom neki, hogy helló én vagyok az apád, bennem mindig bízhatsz, ígérem*. Ehhez képest egy műanyag doboz előtt álltam, és ott pihegett egy kis vakarcs, mindenfelé csövek lógtak belőle és amikor azt mondták, hogy menjek most már el, akkor attól féltem, hogy most találkoztam vele először és utoljára. Ez az élmény nagyon sok dolgot felülírt bennem, egész másképp látom azóta a laza és jó fej apuka szerepkört.

*Azért Dáviddal ezt eljátszottam. Aztán kiderült, hogy egy ilyen mondatot jó lenne folytatni is, de nem ment.

Azt nem mondom, hogy minden kitörlődött volna belőlem, ami korábban voltam, mert ez hülyeség. De nem is tartanám jónak, hogyha ugyanaz lennék, mint a gyerkőcök előtt. Számomra fontos lett, hogy velük töltsem el az időm nagy részét. Folytathattam volna azt a geek-szerepjátékos dolgot is, de én nem akartam. Munka után napi 4-5 órát Warcraft előtt ülni azt jelentette volna, hogy nem találkozom a lányommal és a fiammal. Vagy eljárni hetente többször kocsmázni és koncertre? Persze, hiányzik, és néha ha valami olyan van, amit nagyon szeretnék most is elmegyek, de a heti rendszerességből inkább negyedéves lett. A gyerekek mellett lehet, hogy kevesebb laza szórakozás és játék jut, de a ritka nélkülük töltött időben sem hiányoznak ezek igazán. Hogy ettől feloldódtam-e az apaságban? Lehet, de én így jól érzem magam és ez a lényeg.

Ez én lennék, ahogy sátorozáskor vidáman bilizek.
Ez én lennék, ahogy sátorozáskor vidáman bilizek.

Viszont most kicsit elkanyarodok, hogy aztán érthető legyen az utolsó reflexióm, ami a majomszeretetről szól.

Amikor gyerek voltam egyszerűen feloldódtam a szüleimben (ha már ezt a kifejezést kezdtük használni), ebben a két nagyon erős karakterű emberben. Ez sok szempontból nagyon hasznos volt, megismertem egy csomó olyan dolgot, egészen magamévá tettem, amiket az én generációm legtöbb tagja nem is ért. Dehát van ennek ugye egy ellenhatása is, hogy sosem voltam a közösség része. Sosem tudtam beilleszkedni az osztályaimba, a kortársaim közé. Egy csomó tapasztalaton ők átmentek, amiket én emiatt jóval később éltem csak meg. Ez volt a szüleimhez való viszonyom egyik oldala, majom szeretet, és egyfajta totális függés szellemi értelemben. A másik oldal viszont legalább olyan meghatározó volt.

Itt most szeretném nyomatékosan kijelenteni, hogy nem szeretnék beállni a mostanában oly divatos vonalba, a jelenlegi bajaim nem a szüleim hibái, nem a “gyerekkori traumák” miatt vannak. Rengeteg dolgot kaptam és kapok a szüleimtől, és mindig is én voltam az első nekik. Ezért örökre csak hálás lehetek és vagyok, de felnőttként van amiben már máshogy látom a világot, mint ők.

Én a Sári által annyira jónak tartott elengedést a saját bőrömön tapasztaltam meg: nem tetszett. Anyuék is úgy gondolták, ahogy Sári a friss blogbejegyzésében, hogy kell nekik és nekem is, hogy másokkal legyek hosszabban. Amíg nyaraltak én a nagymamámnál voltam. Bőgtem, amikor elmentek. Ezt mesélték, hisz öt éves koromtól már vittek magukkal, az előtte levőkre meg nem nagyon emlékszem. De arra már pontosan és tűélesen, hogy egyáltalán nem voltam biztos bennük és a kapcsolatunkban. Én állandóan azt hittem, hogy örökbe fogadtak és rettegtem attól, hogy egyszer majd nem kellek.

Hogy eltűnnek és énvelem akkor mi lesz.

Fogalmam nincs, hogy ilyesmi más gyerekeknél mennyire gyakori, de énnekem ez jó tíz éves koromig egy állandó görcs volt. Mentem haza a suliból és azon töprengtem, hogy egyedül leszek-e vagy nem. Ha késtek valamiért, és akkortájt még nem volt mobiltelefon, hogy szóljanak, akkor ültem a megbeszélt helyen és vártam, hogy most mi lesz. Ez az érzés vacak volt, és azon nyomban elmúlt, ahogy együtt voltunk, de újra és újra visszatért ha különváltunk.

Még azt tenném hozzá, hogy ettől függetlenül remekül el tudtam tölteni egymagam az időmet. Az elején élveztem, rém felnőttesnek éreztem, hogy egyedül járok haza az iskolából például, de az út végén azért ott volt a szorongás. Ma is vallom, hogy mindenkinek szüksége van az egyedüllétre, én is élvezem ha néha egy kicsit magam vagyok. Egy este otthon, egyedül, vagy egy fél nap, amikor csak csámborgok, imádom. De aztán elunom és hiányozni kezd Zsófi, születésüktől kezdve a gyerekek.

Az én filozófiám

Nos, amikor megtudtam, hogy Apa leszek, akkor volt pár hónapom, amit rákészüléssel tölthettem. Elkezdtem visszalapozni régi naplóimat, írásaimat, fotókat. Akkortájt volt, hogy egy ügyes-bajos dolgom miatt Pécsre kellett utaznom és kíváncsiságból elmentem a lakótelepre, ahol felnőttem. Szörnyű élmény volt igazából, mert egy pillanat alatt megrohant egy csomó olyan frusztráló élmény ezzel a magányossággal kapcsolatban, amiket évek alatt jótékonyan eltemettem magamban. Így aztán, amikor kezemben volt már a kislányom, akkor magamban már tudtam, hogy én ezt a gyereket teljesen máshogy fogom nevelni, mint a szüleim engem. Elcseszhetek sok mindent, el is fogok, de az alapvető bizalmat bennem, bennünk, mint szülőkben nem szabad elrontanom. Ezért van, hogy Anyu ma Sári gyerekét vitte Pécsre és nem az enyémet. És ezért van, hogy míg nem vagyok biztos abban, hogy a gyerekem ezermillió százalékig akarja a külön töltött időt, addig én nem engedem el. Nekem az nem vállalható, hogy este bánatos legyen, sírjon utánunk.

Cili és Dávid a homokozóban
Cili és Dávid a homokozóban

Tudom, hogy Sári, a szüleim és a család nagy része is azt gondolja, hogy ez hülyeség. Sári ma le is írta, azt is hogy ezzel szerinte el fogom veszíteni a kamaszkorában a gyerekeimet. Lehet, hogy igaza lesz, de azt is tudom, hogy addig nyugodt és kiegyensúlyozott lesz a kapcsolatunk, és azt is tudom, hogy ha kinövik a kamaszos lázadást, akkor visszajönnek majd hozzánk, ha ez történne. De én nem hiszem, hogy elveszteném ezért őket.

És amellett, hogy biztos hátteret nyújtok nekik, én elengedem őket. Csinálhat, játszhat, tapasztalhat, amit akar. Hagyom, hogy önálló akarata legyen, csak a hisztizés ellen lépek fel erélyesen. Igyekszem kreatív és színes környezetet biztosítani neki és sosem zárom el a családja többi részétől sem. Nem burokban nevelem, nem megfojtom csak óvom, követem, figyelem.

Ez az én filozófiám. Nem az egyetlen üdvözítő út, de nekem csak így megy. Sosem csinálnám úgy, mint Sári, vagy a Sógornőmék, vagy bárki más, akit ismerek és gyereke van. Nem csinálnám, mert az az ő útjuk, ez meg az enyém.

És igen, ez is kicsit hosszú lett.

35

Hát újra itt vagyok, eltelt megint egy év és a már tradicionális szülinapi blogomat írom. Az elmúlt években általában arról jelentettem, hogy boldog vagyok és szerencsés. Ez idén sem változott, az életem alapjai rendben vannak, Zsófi és a két gyerkőc egy biztos hátországot adnak.

Nagyon aranyosan ünnepeltek meg ma, mikor hazaértem egy rántotthusi tortával vártak, rajta 35-ös gyertya. Utána még finom túrótorta is jött, pedig hétvégén a nagy-családi bulin már felköszöntöttek, úgyhogy nem vártam semmit. Cili énekelt és rajzolt nekem, Zsófitól meg tanfolyamot kaptam a Maki food főzőiskolába.

Legjobb szülinapi torta! #specialbirthdaycake #cake #surprise

A photo posted by oriandras.hu (@oriandras) on

Jók meg rosszak

Az elmúlt évben sok változás volt az életemben jók és rosszak egyaránt. Legyünk túl a fekete levesen, ami egyértelműen a munka. Éveken át elégedett voltam a munkahelyemmel, bár a fizetés körül erős kompromisszumokat kellett hozni, de inspiratív, innovatív és barátságos légkör volt a jellemző. Sajnos az elmúlt hónapokban a hangulat is elromlott és érzésem szerint a lendület is megtört. Mindenhol vannak hullámvölgyek, persze, de attól tartok még nem vagyunk az alján. Évről évre nem fejeztünk be semmit, görgettünk magunk előtt fontos feladatokat és bele-belekaptunk mindig valami újba, mielőtt bármit lezárhattunk, végigvihettünk volna. Persze az egész túlnőtt rajtunk, a kijavítatlan hibák, a kommunikációs zavarok állandó problémákat okoznak. Mindenki frusztrált, ideges vagy csak végtelenül passzív. Nem tudom, hogy mikor fordul ez át, de azt hiszem, hogy amíg nem birkózunk meg a félbehagyott munkákkal, addig esélytelen, hogy bármi is javuljon.

Miközben az irodai élet nem annyira rózsás a saját munkáimmal is új utakat keresek. Nagyon jó tapasztalatok értek a múlt évben, rájöttem, hogy túlbonyolítottam a saját életemet egy csomó mindennel. Kitaláltam egy új utat, amihez egyre több eszközt gyűjtök össze, csak a szabadidőm hiánya miatt lassan haladok a megvalósítással.

Kevésbé kell ködösen fogalmaznom egy másik területen, elkezdtem dolgozni egy olyan projekten, ami szülőknek segít a digitális kor kihívásait leküzdeni. Van pár elkészült írásom a témában és úgy tűnik mások is szívesen bekapcsolódnának a dologba. Ha egyszer sikerül összeraknom ez egy igazán jó és közérdekű projekt lesz.

Egyáltalán nem közérdekű, de engem jól szórakoztat az új fotóblogom, a naponta új virágokat felvonultató Leaf&Petals. És ha már blog, tavaly sikerült megszabadulni a creativslave.hu domaintől, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni, ezzel újra definiáltam a blogomat is. Úgy érzem határozottan jót tett neki.

És ha már ilyen szépen átszivárogtam a pozitív változásokhoz, a való életben is nagyon sok újdonság van köröttem. Az például, hogy két gyerek apukája lettem – éppen egy éve – kezdetben sokkoló volt. Nem tudtam, hogy fog ez menni és néha még mindig csodálkozva figyelem magunkat, hogy egyben vagyunk és haladunk előre. Cili nagykislány lett, be nem áll a szája, egész nap énekel és csacsog, nagyon aranyos. Eszméletlenül muzikális, kíváncsi vagyok mi marad meg ebből nagyobb korára. Dávid meg egy meglepetés. Teljesen tankönyvi gyerek, ellentétben a nővérével, mindent időben csinál, mindent megeszik és olyan nagyon fiús, hogy néha aggódok mennyire tudok majd jó Apa lenni neki, én sosem voltam túl férfias. Ez a kölyök már most autó mániás, láthatóan erős, vidám; az előbbiekből rám csak az utolsó áll. Össze kell kapnom magam, attól tartok.

Szeptember óta Zsófival közösen diétázunk, aminek köszönhetően jobb formába kerültem, mint gimi óta bármikor. Bár az elején átmenetinek gondoltam a dolgot, hamar rájöttem, hogyha meg akarom tartani az új alakomat, akkor már sosem lehetek az a gondtalanul zabáló srác, aki voltam. Mivel túl sok energiát tettem már az egészbe ahhoz, hogy csak úgy hagyjam a fenébe ez azt jelenti, hogy új életstílust kell felvennem, már kaja terén legalábbis.
Átolvastam az elmúlt évek szülinapi írásait és valahol azt boncolgattam, hogy érzem a testemen az öregedést. Ez bizony így van most is, de sok mindenben az új életmód segített, hogy újra fiatalabbnak érezzem magam. Például jóformán megszűnt a gyomorégésem, ami tizenéves korom óta kínzott. Könnyebben és gyorsabban mozdulok, futok, és még erősödtem is valamennyit – hála a gyerkőcöknek és a rendszeres sétálásnak.

Mindezek mellett az öregedésnek vannak olyan jelei, amiket nem tudok máshogy kezelni, minthogy foglalkozni kezdek velük. Ez a feleségemnek úgy jött le, hogy piperkőc lettem, pedig csak több munkába kerül összetartani magam, mint korábban. Extra hajtóerő, hogy a gyerekeim a felnőttekkel  ellentétben nem udvariaskodják el a dolgokat és Cili szavai néha egész élesen hasítottak belém. Szeretném ha kedvvel bújna hozzám Ő is, meg a feleségem  és persze Dávid is.

Bár nem érzem magam rosszul a bőrömben, sőt!, de életemben először már nem érzem magam ugyanolyannak sem, mint korábban és ezt nem csak negatív módon kell érteni. Bori kérdezte tőlem ma a telefonban viccesen, hogy milyen 35 évesnek lenni, én meg szokás szerint elütöttem azzal, amit évek óta mondok erre a kérdésre, hogy pont olyan, mint 34-nek, pedig idén nem így érzem.

Van bennem egy csomó kreatív energia, amit időhiány miatt egyszerűen nem tudok kiélni és ez sokszor frusztrál, de közben ha meg odajutok, hogy csinálhatom ennek köszönhetően egészen túlszárnyalom magamat. A sok változás, az időhiány úgy tűnik segít megérlelni a problémák megoldását, ami jótékony hatással van rám.

Szóval alapvetően újra jó évet zártam, de sok minden alakulóban van körülöttem és ezért semmiféle összegzést nem tudok idén tenni. Meglátjuk jövőre mit mesélhetek majd el, hova alakult ez a nagy összevisszaság.

Gyerekszáj

– Dájid!!! – hangzik mérgesen. Hátrafordulok, Dávid a földön ülve keservesen sír, Cili előtte áll egy plüss nyúllal a kezében.
– Mi történt? – kérdezem. Cili néz rám némán, Dávid sír.
– Mi történt? – kérdezem meg még kétszer. Cili csak néz rám, majd megszólal:
– Hát, az töjtént, hogy a nyúl fejbevágta a Dájidot.

A nap amikor Dávid született

Vannak esetek, amikor egy blogot újra kell írni. Holnap* lesz két éves a fiam és elővettem ezt az egy évvel ezelőtti bejegyzésemet, hogy elolvassam milyen is volt, amikor megszületett. Elégedetlen vagyok a tavalyi irományommal, nem sikerült átadnom benne annak a délutánnak minden izgalmát. Szóval most újra kezdem, de igyekszem teljes sorokat átmenteni, amik jól sikerültek ezeket behúzom és kurzívval szedem, ilyenkor előfordulhatnak majd ugrálások az időben, hiszen egy évvel ezelőtt még csak egy éves volt a fiam, meg az élmény is. Nem ragozom, úgyis átlátjátok majd.

*Másrészről meg sokszor nem sikerül egyben megírni vagy átírni egy blogot. Az átírás több, mint egy napomba került, állandó megszakításokkal tarkítva, de most már nem igazítom ki a tegnap írt bevezetőt. – 2016-05-07 21:26:59

Cili viharos születése után egy ideig bizonytalan voltam benne, hogy jó ötlet-e újra gyereket vállalnunk. Zsófi és a magzat egészsége miatt is veszélyesnek tűnt. Mondták ugyan, hogy a kettőnek elvileg nincs összefüggése, de aki egyszer megégette magát, ugye.
Másrészről mindketten szerettünk volna több gyereket. Én kettőt, Zsófi hármat. Az én álmaimban már hosszú évek óta szerepelt, hogy legyen egy lányom aztán egy fiam. Igazából Cili mellett azt se bántam volna, ha megint kislányunk születik, de amikortól eldöntöttük, hogy belevágunk és jön majd a második baba egyre jobban reménykedtem, hogy fiú lesz. Elképzeltem, hogy lesz egy kisfiam, akinek én leszek az apukája, azt már tudtam, hogy egy kislány apukájának lenni jó dolog, de szerettem volna kipróbálni magam egy fiú apjaként is.

Zsófi terhessége Dáviddal egy rémálom volt. Mindenki izgult, mindenki borzasztóan féltette mindkettőjüket, én is, szokásom szerint főleg magamban őrlődtem ezen. Hogy hol üldögéltünk Apuval már nem tudom, de emlékszem a beszélgetésre és az aggódó arcára, ahogy az egészről faggat. Én igyekeztem biztató lenni, de közben én sem voltam igazán biztos a dologban. Szóval ilyen lelki állapotban jutottunk el odáig, hogy két héttel a kiírt időpont előtt Zsófit egy majdnem teljesen kihordott terhesség végén befektette a doki a kórházba, mert egyre vacakabb volt a vérnyomása. Tudtuk, hogy jön a császár, ebben már nagyon rutinosak voltunk, dehát új kórház, új orvos és hát erre felkészülni úgysem lehet.

2014. május 7.-én fülledt napra virradtunk, egész nap vártuk, hogy vajon mikor fog leszakadni az ég. A munkahelyemen töltöttem a nap első felét

Tavaly ilyenkor már egy taxiból szálltam ki a kórháznál. Az irodában ebéd után voltunk, amikor jött az értesítés Zsófitól, hogy nemsokára megszületik Dávid. Gyorsan bezártam mindent és a kollégák jókívánságait magam mögött hagyva egy taxit kerestem.

A taxiban ülve már látszott, hogy hamarosan leszakad az ég, nem mondhatnám, hogy a legfelkészültebb állapotban talált meg a hír, hogy rohanjak a kórházba, de mázlimra legalább a fényképezőgép nálam volt, mert valami vasútmodellt kellett volna délután fotóznom a cégnek.
A kórházba érve rövid idő alatt megtaláltam Zsófit, aki egy infúzióra kötve izgult, 10 percenként mérték a vérnyomását, ami az egekben volt. Próbálták gyógyszerrel stabilizálni, hogy elkezdhessék a műtétet. A telefonja alapján attól féltem, hogy már késve érkezek és bőven megszületik a fiam, mire beesek a kórházba, de ebben én is és az orvosok is nagyot tévedtek. Még jó hosszú időt, ha jól emlékszem közel egy órát várakoztunk, míg a rengeteg gyógyszer a totálisan kaotikusról az abnormálisra csökkentette a feleségem vérnyomását. Ez volt az a szint, ahol már hajlandóak voltak nekilátni a császármetszésnek.

A terhesség alatt sokat töprengtem rajta, hogy szeretnék-e bent lenni a szülésnél, végül úgy döntöttem, hogy igen és az orvosok szerint nem volt semmi gond, így a műtétre is bemehettem. Ehhez azonban kellett venni egy komplett védőruhát, ezt már korábban jelezték nekünk amikor Zsófi bevonult a kórházba. Erre a célra volt egy automata, pont olyan, mint egy csokiszelet automata, csak itt a sorokból nem a csokirudak, hanem a különböző műtéti típusokhoz való felszerelés potyogott ki. Az én csomagom a programozott császár nevet viselte és 5400 forintba került (a gép nem ad vissza és előre mondták milyen érméket fogad el, hogy ne legyen gond. Nem is volt: apróval is készültem).

Nadrág, mellény, maszk, kesztyű, azóta a munkahelyemen használom őket védőruhának, tiszta műtőslegény kinézetem van bennük.

Zsófit betolták az előkészítő szobába engem meg egy folyosón hagytak, hogy várakozzak míg nem szólnak. Nem tudom mennyit állhattam ott, de rengeteg időnek tűnt az biztos. Ez a két épülettömböt összekötő folyosók egyike volt, mindkét oldalán teljes üvegfal és elég magasan ahhoz, hogy átlássak a nyolcker házai felett a Gellért-hegy irányába a város felett. A szél ekkor kergette át a viharfelhőket a budai hegyek felett és azon gondolkoztam, hogy mennyire hasonlít az egész helyzet arra, amit Bulgakov leírt. Egy feszült nap, amikor az emberek megváltásként várják, hogy reccsenjen egy hatalmasat az ég és zúduljon rá a kitikkadt városra az eső.

Igen, hajlamos vagyok ilyen hülye gondolatokba menekülni, ha ideges vagyok, eltereli a figyelmemet. Készítettem egy selfiet is, a műtőslegény kinézetemről, de szokás szerint elégedetlen voltam vele, így aztán hagytam a fenébe.

Selfie Dávidra várva
A selfie, amivel elégedetlen voltam. Az exif infóból tudom, hogy ez 13:51-kor készült.

Egyszer csak kinyitották az ajtót, kiszólt egy nővér, hogy mehetek, siessek. Zsófit már a műtőasztalon találtam, engem a fejéhez ültettek egy kisszékre. Dávid születéséig jó 20 perc telt el azzal, hogy izgultam Zsófi mellett, néha a nővérrel váltottunk pár szót, de legtöbbször csak figyeltük a függöny mögött sürgölődő orvosok árnyait meg a kilógó hátakat. Aztán nagy rángatások után előkerült Dávid is (15:43),

aztán egy nővér elrohant a zselével borított és leginkább szürke gyerekkel, akinek egy hangja se volt. Míg Zsófit nyugtattam, hogy nem baj ha nem sír egészen pánikoltam, aztán végre meghallottuk a hangját. Utánam szóltak, hogy menjek ki, nézzem meg a fiamat. Vörös volt, ordított és mindenhol fehér magzatmáz foltok tarkították. Hatalmas orr, vörös haj, alig látható áll, nem ő volt a legszebb kisbaba akit valaha láttam, de borzasztó cuki volt.

Szóltak, hogy érdemes lenne használnom a fényképezőgépemet, ha már hoztam, szóval 4 percesen készült Dávidról az első fotó.

Dávid első fotója
Dávid első fotója, a blogban írttal ellentétben nem 4, hanem inkább 7 percesen készült, de ez már igazából mindegy. :)

Miután kicsit betakargatták és rendben levőnek találták a gyereket bementünk Zsófihoz, akin még javában ügyködtek az orvosok. Megpróbáltuk megmutatni Dávidot neki, de nem nagyon sikerült azt hiszem, keveset láthatott belőle, viszont sikerült róluk egy kedves fotót és videót készítenem, amit nagyon szeretünk mindannyian. (Ezt a fotót használtam a borítóképnek a bejegyzéshez.) Pár perc után kitereltek bennünket a műtőből.

Jöttek a vizsgálatok, egy ukrán nővérke mérte meg Dávidot, tört angollal mondta be az adatait, de megfejtettem. ☺ Aztán a kezembe adták a gyerkőcöt, hogy tutujgassam kicsit. Jó 20 percet töltöttünk ketten, Dávid megadóan tűrte míg jól szemügyre vettem, aztán jobb híján – azt kaptam parancsba, hogy beszéljek hozzá – elmeséltem neki, hogy kik várják otthon, majd azt a három kismalac verziót, amit Cilinek én színeztem ki. Nagyon szép élmény volt. Egy ideig kettesben üldögéltünk, majd az ukrán lány újra feltűnt és mondta, hogy lefényképez a fiammal.

Dávid és én
Ez meg a mi első közös képünk Dáviddal. Köszönet innen is az ukrán nővérkének, aki megörökített minket.

Jó háromnegyed órával később mehettünk csak vissza Zsófihoz. Az érzéstelenítés miatt nem emelhette fel a fejét, aminek lett egy olyan negatív következménye, hogy igazából nem tudta megnézni, megfogni, megtutujgatni Dávidot. Én igyekeztem valami teljesen kifacsart pózban fölé tartani a gyereket, hogy legalább egy kicsit láthassa, de ezt nem tudtuk hosszan csinálni. Egy kis idő után Dávidot elvitték a többi gyerkőchöz, Zsófinak meg nyugit parancsoltak. Hamarosan én is szedelődzködtem és elindultam hazafelé.

Azt tudom, hogy rengeteg holmim volt, mert Zsófit kirakták arról az osztályról, ahol előtte feküdt, de az újra még nem vették fel, mert éjszaka valami megfigyelőben volt vagy mi, így a holmija, amivel készült hirtelen hontalan lett. Szóval a munkahelyi dolgaimon kívül haza kellett vinnem Zsófi összes csomagját (majd másnap vissza), amit több napra bevitt magával a kórházba. Ez nem volt egyszerű dolog. Jól felcuccolva elindultam taxit fogni, és miközben zsonglőrködtem a csomagokkal elkezdtem végig telefonálni minden nagyszülőt, dédszülőt és nagynénit (már ha a rokonsági fokozatokat Dávid szemszögéből vizsgáljuk). Az eső elvonult míg Dávid megszületett és a tócsák közt lavírozva végül az Üllői és a Körút sarkán sikerült leintenem egy taxit. Hatalmas dugó volt a városban aznap délután és bőven volt időm lezavarni az összes telefont míg végigaraszoltunk mindent. Éváékhoz mentem, Cili náluk volt aznap, hiszen én nem tudtam érte menni a bölcsibe.

A program szerint ott is aludtunk aznap Éváéknál. Emlékszem, hogy hatalmas habbal teli fürdővizet kapott a kisasszony. Miután elaltattam leültem beszélgetni a nappaliban Évával és nagyon jó hallgatóság volt, azt hiszem kicsit össze-vissza fecseghettem.

Hát így telt a nap, amikor Dávid megszületett.

Óh Te, János (kórház)

Szombat este Dávid belapátolta a megszokott adag kajáját, aztán elkezdtem altatni. Nagyon vergődött, aztán elcsitult és azt hittem túl is vagyunk rajta. Ilyenkor még a karomban marad, amíg a nővére is elalszik, csak aztán teszem a kiságyba. Most hirtelen felriadt és egetverő, panaszos sírásba tört ki. Időről időre fájdalmasan sírt, panaszkodott. Látszott rajta, ahogy hullámokba érkezik a fájdalom. Aztán hányt egyet és mi kezdtünk komolyan aggódni. Zsófi feltúrta az internetet, hogy mit mond az ilyen panaszokról, mindkettőnkben a vakbél gyulladás félelem mozgolódott.

Nem tudom jó-e a sok webbeteg oldal, mert az ember hajlamos a legkisebb, legegyszerűbb hascsikarásban is vastagbél rákot látni, de ha a kezedben visít a gyerek, azért megnézed, hogy most mi van.

Végül a becsatlakozó nagymamával hárman úgy döntöttünk, hogy bevisszük a Jánosba az ügyeletre. A gyerkőc elaludt a kezemben, beburkolva a vastag pokrócokba és nem tűnt kimondottan betegnek, mindkettőnkben felmerült, hogy forduljunk meg és menjünk haza vele. De ha már ott voltunk, akkor megmutatjuk egy orvosnak, győzött a józan ész. Óh Te, János (kórház) részletei…

Apasors

Este nem volt időm végigenni a vacsorát, mert Dávid már nagyon ideges volt, a többieket nem akartam kitenni az állandó nyafinak. Szóval felmentem vele az emeletre és elkezdtem az esti fürdetési rituálét. Éhesen maradtam.

Most tettem le aludni, kikevertem egy adagot magamnak abból a tejbegríz-szerű babatápból, ami kakaós íze miatt nem tetszett a fiamnak: vacsorázom.

Ülnél 1 hónapot egy milliárd forintért?

Az elmúlt hetek gazdasági botrányai az irodai mindennapokba is belopódzott. A közös ebédeknél többször szóba kerültek a Buda Cash és tegnap óta a Quaestor ügyei is. Az egyik kérdés, ami mindenkiben megfogalmazódott, hogy hol lehet ennyi pénz, a másik meg, hogy ülni pár évet száz milliárdokért nem is rossz üzlet. Én ezzel nem értettem egyet, mert szerintem egy hónapot ülni is sok ezért a pénzért, de az elkövetők – reméljük – inkább éveket fognak rács mögött csücsülni. Én nem onnan nézem a dolgot, hogy ha kijövök mennyire hawaii lesz minden, hanem, hogy addig mit hagynék ki. Egy év alatt például azt, hogy a fiam járni kezd, talán beszélni is. Cili újabb rácsodálkozásait a világra. Ezeket nem lehet pénzben kifejezni számomra, kerülve minden pátoszt, 100 milliárd ezeknek az élményeknek az elvesztését nem pótolná.

A kollégáim szerint az emberek jó 40%-ban nem így lennének ezzel. Elkezdtünk számolgatni, hogy 100 milliárd élsínkofalásával, ha egy évre csuknak le, akkor havonta mennyit törlesztesz. Nincs egy milliárd, de közelít, gondoltam megkérdezem a nagyérdeműt, így Téged is kedves Olvasó, hogy te ülnél-e egy hónapot garantált egy milliárdért?

Hagyom pár napig futni a kérdőívet, aztán közreadom az eredményeket. Ha biztosan nem akarsz lemaradni, akkor kövess be a Facebookon!

307 éjszaka

Az embert egy idő után elkezdi foglalkoztatni ha szülő lesz, miként fogja nevelni, szeretni, irányítani a csemetét. Az előzetes elképzelések nagyrészt persze kukázódnak, amikor tényleg a kezedben van egy nagyon pici emberke és az a feladatod, hogy életben tartsd. Hirtelen nem az a lényeg, hogy mi lesz belőle, hanem, hogy megegye a kajáját, tiszta legyen a pelusa és aludjon. A sok terv, szakirodalom meg ilyesmi eltűnik, az utóbbi akkor kerül újra és újra elő, ha valami akadályba futsz bele.

Az elején – jó esetben – aludna a gyermek, csak fel kell időről-időre kelteni, belenyomni a megfelelő mennyiségű ételt, aztán jön a birkózás, hogy aludjon vissza. A mi gyerkőceink ha már felkeltek szerettek nézelődni, esetleg bukni egy-kettőt, hogy egyetlen ruhánk se legyen foltmentes. Dávid amint megette az adagját elégedett fejjel telerakta a pelenkáját is, ami extra macera, és újabb remek lehetőség arra, hogy feldobódjon a gyermek.

Dávid akkor született, mikor Cili már két és fél éves volt és a saját szobájában aludt, jó eséllyel egész éjjel nyugodtan, maximum felsírt és a cumiját kereste. Ilyenkor átrohantunk, kitapogattuk a plüssök, takarók, alvóspelus halomból a cumit és a gyermek megnyugodva hanyatlott vissza. Mi meg szintén. Egy-két ilyen átrohanás, főleg két emberre elosztva nem ügy, ettől remekül lehet létezni. Na és akkor érkezett Dávid és kezdtük újra a három órás műszakokat, ébresztés, etetés, büfizés, pelus, altatás. Dávidnál ez az egész sokkal megterhelőbbnek tűnt, mint Cilinél. Két hónap alatt zombiszerűre épültünk le. És Dávid máig rossz alvó. A nővérét, ha elaltattuk akkor számíthattunk rá, hogy csak a megszokott, mondhatni rendszeres időben kell kelni hozzá. A fiút este elaltatja az anyja, aztán felriad míg Cilinek mesélünk, akkor átkerül az én karomba, ott pihenget egy órácskát, aztán alszik miután a nővérét már letettük és mi filmet nézünk, vagy vacsorázunk, de éjfél előtt újra felriad. Aztán 4 és 6 közt fixen, de közben is előfordulnak ötletszerű ordítozások az éjszakában.

Ez ment 307 hosszú éjszakán keresztül. Megfejelve azzal, hogy Cili az elmúlt hónapokban hajnalban átkéredzkedik hozzánk és köztünk alszik. (Alszik alatt azt értem, hogy egyik kezével és lábával az anyját, a másikkal engem igyekszik kitúrni az ágyról. Tegnap három komoly pofonra ébredtem.) Szóval a 307. éjszakán Dávidot letettük aludni és másnap reggel 6-kor ébredt, hogy ő most akkor enne azért. Egyben aludtunk, kicsit több, mint hat órát. Mindketten.

Csuda egy élmény volt.

De minden csoda egy napig tart, ma éjjel, a 308.-on, bepótolta az elmaradásait a fiatalember.