#Barátok hashtag


Cili: Olyan pechem van, hogy a Tamival meg a Pannával ültettek egy asztalhoz az oviban.

Én: Az miért pech?

C: Hát, mert szeretem őket.

É: A pech azt jelenti, hogy valami szerencsétlenség ért.

C: Ja! Akkor is pechem van, a másik oldalamon az Ivett ül.

É: kérdőn nézek

C: Hát állandóan beszél! – magyarázza



A VMC-nél majdnem minden nap együtt ebédeltem két kedvenc kollégával és mióta felmondtam ők rendületlenül, napi rendszerességgel küldik a Facebook Messengeren az ebédjükről a fotókat. Az az igazság, hogy ételt fotózni középvacak mobiltelefonokkal nem túl sikeres projekt. Mindig nyomok nekik egy like-ot, de az esetek legkisebb részében van az, hogy a kép alapján szívesen beletúrnék az ételükbe.

Pedig emlékszem, hogy milyen ínycsiklandó kajákat hoztak mindig!

Én nem fotózom le nap, mint nap a kajámat, de most megtetszett az uborka, a csirke és a tányér mintája, így a mai napon én is küldök fotót: ezt ettem, finom volt.







Időjárás: meleg, szeles

A reggel a megszokott módon indult, a legizgalmasabb hír az volt, hogy Apu tegnap Dunaföldváron járt ahol egy faág belecsapott a szemébe és nagyon megütötte. Orvoshoz nem ment csak patikushoz, amit elég fura gondolatnak tartok. Úgy tűnik, hogy megúszta, reméljük tényleg.

Az igazság az, hogy hiába hülyeség én kicsit szomorú vagyok a holnapi utolsó napom miatt. Mindezt úgy, hogy izgatott és boldog vagyok az új állás miatt, de az elmúlt nyolc évet fogom most otthagyni és abban nem csak a munka volt. Benne van, ahogy felnőttem, ahogy apa lettem, ahogy budapesti lettem. A cég már nem fog hiányozni (fenéket nem!), de hiányoznak majd a kollégáim. A környék, a CBA, a gyrosos (oké, pont most zárt be), a kis posta, az egész hóbelevanc. A Bocskai, a Bartók, a Feneketlen-tó, a reggeli és délutáni sétám. Én már arcról ismerem a legtöbb embert ezen a környéken. És valószínűleg ők is engem. Na ezt hagyom ott holnap és bármilyen hülyeség ez komoly trauma nekem.

Búcsúzkodás, első felvonás

Munka után haza siettem.
Zsófi és Andi sétálni mentek, addig én vigyáztam a gyerkőcökre. Labdáztunk a folyosón, ezt szeretik nagyon, bár ma sok volt a veszekedés meg a verekedés. Cili nagyon megszokta, hogy ő irányítja az öccsét, de Dávidnak elkezdett saját véleménye lenni és rájött arra is, hogy van ereje. Ezért aztán az adok-kapok elég mindennapossá kezd válni. Én egy ideig hagyom őket, azt gondolom, hogy ésszerű keretek között meccseljék le a dolgaikat, ha elfajulna az eset akkor teszek rendet. Nem tudom, hogy ez jó módszer-e, de kipróbálom. (Soha nem volt tesóm így aztán az ilyesmiben nem vagyok jó, de szerintem az lenne a lényeg, hogy ne kelljen mindig szülőként megoldani a problémát, amihez igazából nekik van közük. Mégegyszer: értelmes keretek közt.)

Amikor a két lány hazaért éppen virslit főztem vacsorára és megkérdeztem Andit nem csatlakozik-e. Kis rábeszélés után maradt és nagyon vidám volt, hogy öten ültük körbe az asztalt.
Miután Andi elment már fürdetés idő volt. Dávidon gyorsan túlestünk, de Cili még szeretett volna répát rágcsálni. Hagytam neki, de megállapodtunk, hogy ne számítson hosszú pancsolásra ha most répát kajál és közben Frozent néz. Belement, de nekem sötét sejtelmeim voltak.

Nem alaptalanul, szörnyű hiszti és visítozás volt a vége, a szülői front esti mese nélküli büntetéssel sújtott a renitenst. Irgalmatlanul nehéz dolog egy ilyen estén szülőnek lenni.
Oké, abbahagyom, nem sajnáltatom magam tovább, elvileg van egy söröm még estére, amit asszem be is fogok tolni.


A mai az utolsó előtti napom az irodában és hiába tudom már hetek óta az utolsó munkanap időpontját azért meglepő, hogy hoppá: holnap itt van.

A múlt héten már úgy vásároltam a tejet az irodai hűtőbe, hogy kitartson az utolsó napig. Szépen elpakoltam az irodámban, elvégeztem a rutinszerű frissítési feladatokat, hogy legalább pár napig-hétig ne legyen hiány belőlem. Mindenki megállít egy kicsit beszélgetni, faggatnak, kérdezgetnek, csak Ildikó zavar el ilyenkor, hogy ő ezt hallani sem akarja. :)

Aztán ma, még ebéd előtt egyszercsak bekopogtatnak az ajtómon Zolival ketten és átadnak egy csomagot, hogy búcsúzóul így meg úgy. Nagyon meghatódtam, volt benne egy kis levélke meg egy vaskos könyv (Yuval Noah Harari: Sapiens). Lesz mit olvasgatnom majd a hetes buszon az első hetekben.
Jó dolog ha szeretik az embert, na.

   Őri András - - hozzászólás

Egy ismerősöm Washington D.C.-ben készített egy fotót, amit az Instagramon láttam meg ma reggel. Borzasztóan tetszett és nagyon hasonlít az egyik képemre, amit a múlt héten készítettem és még a Canon memóriakártyáján csücsült. Szóval most, hogy a gyerekek már ágyban vannak elővettem a fényképezőgépet és letöltöttem a múlt heti képeket. Íme a két fotó, Gáboré és aztán az enyém.

#washingtondc #14thstreet #dc #igdc #igersdc #exposeddc #fotodc #dcfocused #aCreativeDC #glassart

A photo posted by Gábor Csuday (@vordecker) on

Szobor. Fotó: <a href=
Őri András, 2016″ width=”768″ height=”1024″ /> Szobor. Fotó: Őri András, 2016

 


Ez egy jó nyár volt, 2001. Rengeteget utaztunk körbe-körbe a Balaton körül. Még megvoltak az én pécsi ismerőseim is, de már kezdtem beilleszkedni Zsófi pesti társaságába is, így aztán rengeteg arc vett körbe minket.