#Balaton hashtag


via Instagram

Azt mondják, hogy a déli part azért jó, mert onnan szép a kilátás. Én még tudnék sok száz előnyt felhozni a Balaton ezen része mellett, dehát én elfogult vagyok.

Fonyód mellett, Alsóbélatelepen van nyaralónk, öt nemzedékre visszamenőleg itt nyaralt a családunk. Tősgyökeres déli-partiak vagyunk. Mondjuk az biztos, hogy a kilátás gyönyörű. A Fonyódiak azt mondják, hogy a Badacsony pont szemben van velük, de természetesen ők csak szeretnék. A Badacsony pont Bélateleppel van szemben, ezt minden tősgyökeres bélatelepi tudja.

(Emlékszem micsoda törés volt lelkileg, amikor először láttam a Badacsonyt Lelléről. Basszus pont ugyanúgy néz ki onnét is, majdnem szabályos kör alakú hegy, szóval a fenti kijelentés csak annyiban lehet igaz, hogy hova esik legközelebb a neves hegy.)

A hétvégén lementünk fürdeni egyet a túlzsúfolt nyaralóba. Azt reméltük, hogy szikrázó napsütés lesz, készíthetünk majd pár tűéles fotót az #enyémabalaton Instagram játékhoz. Ehelyett párás. fülledt idő volt, ahogy a képen is látszik. Ilyen időben az én objektívem nem nagyon tud megbirkózni az enyhén vibráló távolsággal. Ahogy visszanéztem az elkészült fotót majdnem ki is töröltem, hiszen a sokadik Badacsony képemnek tűnt: semmi különleges.

A gyerekeimet leszámítva a legtöbb fotóm a Badacsonyról készült, azt hiszem.

Aztán vasárnap este, ahogy letöltöttem a számítógépre a hétvégi fényképeket újra megnéztem ezt a fotót is, hogy kidobjam-e vagy maradjon. És ahogy megnyitottam már láttam, hogy újra sikerült egy nem tökéletes kivitelezésű képet készítenem, de remekül megmutatja a délután hangulatát. Ezt az időjárást, ezt a szeles-fülledt-nyúlós napot, amit gyerekkorom óta ezerszer átéltem már ezen a strandon.

Ilyen a déli part hangulata.




Mindig azt hittem, hogy a mindennapi dolgok maguktól működnek. Amikor elképzeltem magam apaként a képben ott volt, hogy milyen szép családom van és mindenki boldogan ül le az asztalhoz és vidáman csacsognak a gyerekek, amíg együtt eszünk és jól érezzük magunkat.
Ja, a kezem meg belelóg a bilibe.

(tovább…)


Annyi minden változik meg napról napra a világban, hogy néha fel se tűnik maga a változás, az egyik legérdekesebb ilyen folyamat a biciklizés Magyarországon.

Gyerekkoromban háromféle ember biciklizett:

  • a bicikli versenyzők,
  • a falusiak és a
  • gyerekek.

Biztos akadtak már akkoriban is kivételek, de általában nem találkoztál velük.

Én persze bicikliztem. Az első biciklim, amire emlékszem, igazából tricikli volt, kicsi és zöld, fehér műanyag küllőkkel. Aztán egy karácsonyra kaptam normális gyerek biciklit. Tömör gumi, fehér visszapillantó tükör, pótkerék. Gyönyörű volt. Egy ideig még pótkerékkel mentem, aztán nyáron Anyu a Balatonnál egy seprűnyelet erősített bele és rövid kínlódás után megtanultam az egyensúlyozást.

Biciklizés, vadul

Miután kinőttem ezt a szép piros cangát jött egy Csepel, női vázas. Használt bicikli volt, jó állapotban, amin én hamar változtattam. Évekig ez volt a biciklim, ezen tanultam meg láncot cserélni, lukas gumit vulkanizálni, és az alapvető javításokat elvégezni egy biciklin. Nagyon szerettem ezt a biciklit, Samuval bekerekeztük az egész környéket Fonyódtól Máriáig. A ’87-es esős nyáron még a zivatarok sem nagyon akadályoztak meg abban, hogy a kátyús-földes utcákon döngessünk végig.

(A kukoricásra emlékszel, Samu?)

A kék Csepel jól bírta a strapát, lefelé zúzni a fonyódi hegyről 50 km/h közeli sebességgel, ugratni a parkban, rendőrkanyarok. Teleragasztgattuk hologramos és fényvisszaverős matricákkal, Kawasaki feliratokkal. Szörnyen nézhetett ki, de nekem tetszett.

Szomorú véget ért ez a bicikli, az egyik hegyi túránál, amikor zúztunk le a Berek vendéglő felé valahogy rászaladtam a padkára. Szerencsére már nem a csúcssebességgel mentem, de így is 30 felett voltam, lendületben, hatalmasat estem. Mázlimra átrepültem a magas padka, a kövezett járda felett és a mellette levő árokban landoltam, csak a bokám vertem neki a kőnek. Állatira megütöttem magam, de a bicikli jobban megsínylett, én hazabicegtem, de a biciklit tolni kellet: a pedál elgörbült, az első kerék egész fura formára deformálódott.







Rossz élmény, amikor az ember ráébred, hogy valami, amit jónak, esetleg nemesnek hitt szimplán egy felfújt lufi, egy nagy semmi. Persze jobb később, mint soha.

Egy hete mocorog bennem a felháborodás, de hogy teljesen érthető legyen a történet egy kicsit vissza kell mennem az időben és elmondanom a hátteret, hogy aztán rátérhessek a kb. egy mondatban kifejthető haragomhoz.

A dédapámmal kezdődik a  sztori, aki nagykanizsai volt és a Balaton partján építtetett egy nyaralót a múlt század húszas éveiben. Ez a nyaraló még mindig megvan, a család több generációja töltött már el benne vidám napokat, sőt az Anyukámék ott nőttek fel. A házat a Fonyód üdülőtelepeként funkcionáló Bélatelepen, annak is az Alsóbélatelep részén találjátok. Alsóbélatelepen a dédapámmal nagyjából egy időben mások is építettek nyaralókat és az ottani fürdőközösségben barátságok, szerelmek szövődtek. A társaság egy része máig összejár, sőt jórészt mára mindenki rokona valamilyen szinten egymásnak.

A bélatelepi fürdőéletnek éppen 25 éve lett egy civil szervezete, az Alsóbélatelepi Fürdőegyesület, számomra tavalyig ez a szervezet a hallomásból ismerem kategóriába tartozott. Igazából engem gyerekként egyáltalán nem érdekelt a Balatonnál semmi azon kívül, hogy mindenki hagyjon minket békén és azt csinálhassunk egész nyáron, ami nekünk tetszik. Ez az álmom az estek 99%-ban valóra is vált. Akkortájt a fürdőtelepen nem volt olyan, ami rossz lett volna, talán túl sok volt a turista. Működtek a strandok, voltak büfék is, ahol kisgyerekként valami lónyálat később meg hideg fröccsöket lehetett inni. Az út szélén hatalmas nyárfák adtak hűs árnyékot a rekkenő nyárban és két bolt is volt, ahol a gumicukortól kezdve az első ÖKM lapszámokig mindent be tudtunk szerezni.

Napsugaras gyerekkor, a boldog nyolcvanas-kilencvenes évek!

Az elmúlt tíz, de lehet már tizenkét év is egyre inkább a lepusztulás hangulatát hozta el. Az kezdetben mindenkit örömmel töltött el, hogy eltűnnek a turisták, a fenének sem hiányoztak, de aztán kiderült, hogy nélkülük semmi nincs. A strandokon bezártak a büfék, eltűnt a disco, és hosszú kínlódások után bezártak a boltok is. Persze Fonyódon, ami pár kilométerre van csak, mindez megtalálható, de már nincs kéznél.

A legnagyobb csapás engem személy szerint pár éve ért és azóta is mély fájdalommal nézem a pusztítást a sétáim során: módszeresen kivágták az öreg nyárfákat az egész telepen. Két utolsó mohikán maradt, de a múlt hétvégén már azokon is láttam a vörös festékkel ráfújt keresztet.
Amikor az első fákat elkezdték kivágni megpróbáltam a Facebookon felhívni a figyelmet a dologra, felrázni az érintetteket, hogy tegyünk valamit. A közvetlen családtagjaimon kívül senki nem reagált.

Aztán tavaly úgy alakult, hogy hasonlóan Pilátushoz belekeveredtem egy másik fél ügyeibe, nevezetesen a fent említett Alsóbélatelepi Fürdőegyesület honlapját kellett elkészítenem. Amikor fejlesztettem az oldalt megkérdeztem, hogy elkészítsem-e a Facebook oldalukat is. Azt aztán nem, háborodtak fel, minek, ők ilyet nem használnak!

Hadd idézzem fel itt az Egyesület honlapjának a bevezetőjét:

Egyesületünk alapszabályban lefektetett célkitűzése az üdülőtulajdonosok érdekképviseletén és a helyi hagyományok ápolásán túlmenően a közösségi élet építése is, de sajnos ezen a területen értük el a legkevesebbet.

Pedig az idősebbek elbeszéléseiből és a 2009-ben megjelent szerény kiadványunkban, az Egyesületi Tükörben olvasható visszaemlékezésekből kitűnik, hogy valamikor a Bélatelepen nyaralók valódi közösséget alkottak. Tudjuk, más időket élünk, manapság oly mértékű az elidegenedés, hogy legtöbben csak saját magukkal, legfeljebb szűk családi körükkel törődnek.

Állítjuk, hogy ez így nincs jól, valljuk, hogy vannak dolgok, amivel szembe kell, és lehet is menni. Reméljük, hogy a honlap a közösséghez való tartozás érzését is erősíteni fogja. Ezeket a célokat szem előtt tartva az ABFE választmánya őszintén ajánlja mindnyájuknak az alsobelatelep.info honlapunkat.

A fenti sorokat akkor már olvastam, így érthetően meg voltam kicsit lepve.
Aztán pár hete megkértek, hogy frissítsem a beszámolókkal a honlapot, az ilyen elsőre szimpla copy-paste melónak tűnik, de sajnos itt valami olyan Word fájlt kaptam, amit teljesen újra kellett írni, mert valami eszméletlen volt a tördelése. Ha nem kellett volna emiatt végigolvasnom az egészet, akkor valószínűleg még most is azt gondolnám, hogy milyen nagyszerű dolog, hogy létezik egy ilyen lokális szervezet. De a transzparenciának hála kiderült, hogy a telep értékeinek megőrzéséért és a fürdőközönség érdekvédelmében alapított szervezet az éves taggyűlési fogyasztáson kívül az elmúlt években egy helyi üggyel foglalkozott, a templom felújítására gyűjtöttek és adakoztak.

Miközben az egész fürdőélet a bejegyzés elején leírt társaságon kívül megszűnt a telepen. (És ennek a társaságnak a jó része alkotja az egyesületet.)

Én tényleg nem sokat tudok az Egyesületről, nagyjából annyit, ami a honlapjukról kiderül. Ezen kívül meghallgattam pár nagyívű tervet tavaly, mikor a honlapról tárgyaltunk. Igazából nem is nagyon érdekelt az egész. Aztán a múlt hétvégén megláttam azt a két vörös ikszet az utolsó fákon, miközben végigsétáltam a teljesen lepukkant és kihalt nyaralótelepen. Arra jöttem rá, hogy ez a szervezet semmit nem csinált, legalábbis láthatólag, ami hasznos lenne a településnek.

A szabad strand melletti egykori üdülőt felparcellázták és építési telekként értesítették. A vízparttól 10 méterre már házak állnak és gombamód szaporodnak. Nemsokára elfogy majd a terület és előre látható, hogy a település legjobb strandja lesz a következő felparcellázható rész.

Kíváncsi lennék, hogy felmerül-e majd ezzel kapcsolatban bármi az augusztusi taggyűlésen.

Naprendi pont lesz-e vajon, hogy módszeresen eltüntetik a közel évszázados fákat?

A közgyűlés elé kerül-e, hogy nincsen egy normális, nyitott WC a strandokon.

Van egy tippem.
Aztán ahogy a parton álltam eszembe jutott, hogy egy régi nyáron az egyik bejárónak eltört a lépcsője. A nagynéném nem tudta és csúnyán felvérezte a lábát. Látta ezt egy rokonom, aki mindig is agilis ember volt, bement az önkormányzathoz Fonyódra, közölte a nevét, és hogy ő fel van háborodva és azonnal csináljanak valamit ezzel a veszélyes lépcsővel. Másnap reggel, amikor a hajnali fürdésre mentünk már két munkás emelte ki a bejárót és rakták rá az új lépcsőfokot.

Nem várnék én csodákat el ettől az Egyesülettől, de a szép frázisok helyett, vagy mellett, ha csak ennyi kiállást mutatnának már lenne értelme a működésüknek.


36

Harminchat évesnek lenni jó és fárasztó dolog.

Na, úgy tűnik újra lepörgött egy év, de milyen év! Az elmúlt években arról írtam a blogomban minden születésnapomon, hogy alapvetően nyugodt, rendezett és kiszámítható életet élek és ez milyen jó. Amikor 34 voltam akkor nagyon elégedett voltam magammal, úgy éreztem pont jól vagyok. Tavaly már kicsit éreztem az öregedést és ez idén se fordult vissza. Kezdek attól tartani, hogy ez már csak romlani fog, de ez maradjon köztünk.

Nem tudom, hogy mikor voltam annyira fáradt, mint ahogy most érzem magamat. Tavaly tavasztól kezdve nagyon ideges, nagyon átmeneti volt az életünk. Költözés, lakásfelújítás, költözés és éppen mire azt gondolhattam volna, hogy akkor most lehet kicsit lenyugodni és kipihenni mindent, na pont addigra vált égetően szükségessé, hogy új munkát találjak. Hidd el nekem, ha nem tudnád, az se egy leányálom.

De a fentiek mindegyike egy közös origóból ered, hogy az elmúlt években méltatlanul rosszul kerestem a munkahelyemen. Ezt egy ideig kárpótolta, hogy tanulhattam mellette, aztán az, hogy élveztem a munkámat és rengeteg szabadságom volt benne. De az elmúlt pár évben, mióta gyerekeink vannak a pénz bizony kezdett egyre fontosabbá válni. Az külön kellemetlen volt, hogy a munkahely is megváltozott körülöttem, előbb a mozgásterem veszett el, aztán a szeretetem a cég iránt, majd szép lassan már csak munka lett abból, ami éveken át szórakozás volt. Ez persze nem akkora baj, ha megfizetik, de erről természetesen szó sem volt.
Szóval ebből következik, hogy a lakásfelújítás, a költözés, a gyereknevelés alapvető problémái mind oda vezethetőek vissza, hogy 35 évesen még mindig nem voltam, vagyok teljes értékű családfenntartó.

Pedig az életem többi része tényleg rendben van, nem kellene idegeskednem. A házasságunk úgy tűnik kiállta a hetedik év próbáját is, Zsófival jó párost alkotunk. (Azért remélem ő is így gondolja.) Ennyi idő után, 2000 karácsonya előtt pár héttel jöttünk össze, már azért kiismertük egymást. Hibáink, ópárdon: hibáim, a mindennapok apró-cseprő bosszúságai, amik elszállnak, mint a szavak, amiket kiváltottak.
Ott van a két gyerek. Hát rájuk sem lehet egy szavam sem. Azért szokott persze, de az csak a zord Apa álarca miatt van, alapvetően bármire rá tud venni a két csibész. Mindig váltakozó, hogy éppen apásak vagy anyásak, de időről időre rájövök, hogy mindkettőnek mennyire fontos vagyok és ez egy nagyon jó érzés.

Elég sokat idegeskedtem azon, hogy mennyire tudok majd megfelelő apaképként funkcionálni, de mostanra rájöttem, hogy ez úgyse eltervezhető előre. Igyekszem velük az ésszerű keretek közt maradva inkább egyenrangúként bánni, mint főnökként. Amikor ez nem megy, akkor persze nehéz pillanataink vannak. :)

Az elmúlt év erősen megtépázta a családot egyébként, elmentek az utolsó nagyszüleim, egymás után ketten, gyorsan. Bár kevés kapcsolatom volt velük, de sokkal jobban megrázott a haláluk, mint korábban bármelyik családtag elvesztése. Úgy tűnik az évek előrehaladtával ezt is jobban átérzi az ember.

Tavaly arról is panaszkodtam, hogy hiába buzog bennem egy rakás kreatív energia egyszerűen nem tudom kiélni őket, mert nincs rá időm, módom. Ez nem változott, az energiák itt vannak bennem és amit tavaly januárban elterveztem első lépésnek azt gyakorlatilag mostanra sikerül befejeznem. Két-három hónapot szántam rá és másfél év lett. A saját keretrendszerem megléte persze gyorsít a dolgaimon, de az idő hiányával nem tud mit kezdeni. Szeretnék eljárni fotózni éjszaka, szeretnék elkészíteni két mini-siteot, folytatni a naplóim könyvbe tördelését. Nem sok esélyem van rá. :) Ha idén végzek a blogommal és a grid dokumentálásával már nagyon elégedett lehetek.

De mindezek igazából eltörpülnek amellett, hogy az elmúlt évben rádöbbentem egy mindennél sokkal nagyobb változásra magamban: ráébredtem, hogy már nem vagyok fiatal. Erre sokban rásegített az álláskeresés is, amikor elmentem interjúkra, beültem egy csomó irodába majd mindenhol öreg voltam. Az én bizniszemben a fiatalok nagyon durván letolták a teljes pályát, huszonéves cégvezetők, pattanásos arcú, a kamaszkorból épp kinövő programozók. Basszus ezek az emberek az irodát az éjszakai szórakozás miatt délelőtt nyitják és este zárják. Mikor azon töprengtem, hogy mit csinálnak a gyerekeikkel, akkor rájöttem, hogy milyen messze vannak ők még ettől.
De ez csak az egyik része volt a sztorinak. A másik, hogy egész életemben ha az utcán járkáltam, akkor néztem a plakátokat. Milyen koncert, kinek van új albuma, milyen mozi, satöbbi. És egy ideje egy csomó ismeretlen szó van a neon betűkkel kiírva. Azt se tudom kit játszik a rádió. Hogy ki ma a menő. Megsúgom, a jelenlegi könnyűzenei életről gyakorlatilag halvány lila fogalmam nincsen. Nekem, érted? A könnyűzenéről! Na amikor erre rájöttem, akkor úgy éreztem, hogy lassan kezdhetik előszedni a lapátjukat a sírásók.

Kemény pillanat volt.

A tavalyi év egyik nagyon jó élménye a fogyókúra sikere volt. Sikerült 95 kg-ra lemenni, ami kicsit szomorúbb, hogy tartani nem sikerült, de most megint nagyon szépen csinálom. Éhes is vagyok, mint a fene folyamatosan. A leadott kilóktól nem csak testileg érzem jobban magam, gyorsabb is lettem, hanem lelkileg nagyon sokat számított. Kaptam egy adag olyan önbizalmat, amiről nem is tudtam, hogy megvan bennem. Sokat segítet amikor rá kellett készülnöm az állásinterjúkra, egyébként.

Az elmúlt évben volt még egy kényes téma, amin sokat bosszankodtam, de ami közvetve új távlatokat nyitott meg előttem. Vagy talán inkább csak ráébresztett egy méltatlanul elhanyagolt régire. Na, szóval a bélatelepi házról van szó, ami éveken keresztül nekem szívem csücske volt. Életem nem kevés óráját töltötte el azzal, hogy elképzelt lottónyereményeket költöttem a felújítására. Aztán tavaly tavasszal úgy tűnt, hogy a családban lezajló mozgások révén Apu megveszi a felét a nagynénéméktől és a régi álmok szép lassan elkezdhetnek valóra válni. A dolog, számomra máig érthetetlen módon esett kútba, különösen pikáns, hogy még az előtt, hogy kifejlődhetett volna.

Viszont ez az eset döbbentett rá arra, hogy ebben a kérdésben csak víziók vannak, realitásokból pont semmi. Viszont közben Apu megörökölte a nagyszüleim dunaföldvári nyaralóját. Egyszer elkezdtünk erről beszélgetni és abban állapodtunk meg, hogy megpróbáljuk azt kipofozni annyira, hogy használhassuk. Nem a Balaton, viszont a Duna és itt aztán a magunk urai vagyunk.
Jól hangzik, de rengeteg munka lesz vele, kellene egy jó adag idő rá. Azt hiszem amikor lejár a próbaidőm pár napot ki fogok venni a rossz időjárás beköszönte előtt, hogy kiganézzam a házat. Ha tudnék kicsit haladni vele a következő szezonra gyerek kompatibilissé lehetne tenni.

Tavaly úgy éreztem kicsit átmeneti életszakaszban vagyok, most úgy érzem, hogy ennek az átmenetnek a vége felé járok. Nem vagyok már fiatal, ezzel megbékéltem, de ha minden igaz most jönnek majd a legszebb aktív éveim a gyerekeimmel, meg a családommal.

És ezek remek kilátások, nem?