#ApaBlog hashtag


  1. …egy víz- és szappanköves pohár a fürdőkád mellett, amiben esténként fürdőszappant melegítek.
  2. …a pillanat, ahogy a nyakamból levéve a lányomat két fogás közt egy pillanatra elengedem a levegőben.
  3. …az égő fül, amit Dávid altatás közben szétmarcangol.
  4. …egy esti rituálé: a telefon kijelzővel világítva beosonni a gyerekszobába lefekvés előtt, hogy megigazítsam a lányom takaróját.

A napokban egy ismerős megosztott a Facebookon egy “jó apáról” szóló cikket. A lényege annyi volt, hogy hiába szereti a családját, annyit kell értük dolgoznia, hogy nem is marad ideje rájuk. Ezért sajnáljuk és tiszteljük.

Baromság.

Az a véleményem, hogy meg kell tudnod találni a helyes egyensúlyt a munkád és a családod között. Legyen meg a pénz, de egy idő után már nincs az a pénz, amiért megéri kihagyni az életet az életedből.

(tovább…)


Március elején voltunk utoljára Pécsen, a szüleimnél. Akkor még hármasban jöttünk Apu szülinapjára, tudtuk, hogy egy ideig Dávid miatt, ekkora utat nem vállalunk be. Most a hosszú hétvégére nekiindultunk, a téllel együtt érkeztünk meg.

Különleges út volt, Dáviddal ekkora távra még sosem indultunk el. Másrészről ez egyfajta próba út is, hiszen kölcsönkaptuk Zsófi szüleitől azt a Zafirát, amit valamikor az év végétől már magunkénak tudhatunk. A két gyerekkel a Leon már kezdett nagyon szűk lenni. Mégis, ahogy elhajtottunk mellette valami gombóc szorította a torkomat, 11 éve minden nagyobb élményünkben hű társunk az az autó, megható ez na.

Aggódtunk kicsit, hogy a kölkök mennyire akadnak majd ki az úton, de Dávid nemes egyszerűséggel végigszunyálta, Cili meg az utolsó 20 kilométeren ébredt és nézelődött a székéből. Egyébként se akkora kaland már a Budapest Pécs táv, két és fél óra alatt legyűrtük. Most Szekszárdnál átváltottunk a régi hatosra, helyből megrohantak a gyerekkori emlékek. Mennyit autóztunk mi erre!

Van valahol Bonyhád előtt egy tábla: Sötétvölgyi gyerektábor. Röhögtünk Zsófival eleget rajta, ki az a megátalkodott szülő, aki egy ilyen helyű táborba íratja be nyaralni a gyereket?

Télies, esős

Nincs szerencsénk az idővel, esik és baromi hideg van. Rossz kombináció ez, tegnap délután elvoltunk Anyuéknál, de ma délelőttre Cilinek már kellett valami program, ahol kimozogja magát. A múltkori játszóházas tapasztalatból okulva nekiláttam ilyesmi után kutatni Pécsen. A Zsolnay negyedet ajánlgatta a Google, de a honlapján semmi infó. Felhívtuk őket, de nem tűntek meggyőzőnek, így a második találatot néztük meg a  Mosolyország játszóházat a Pécs Plázában. Anyu otthon maradt főzni Cilinek, mi meg négyen elautóztunk a kitartó esőben.

A hely elég szűkös volt és rengetegen jutottak arra a következtetésre, mint én, de a célnak 1000%-ban megfelelt. Cili kiugrálta magát, én meg mire kezdtem teljesen elunni már lejárt az időnk, szóval elégedett lehetek. Az 1200 pénzes belépőre rádobtam még 500 forintot és Cili így kevés sírással, de egy héliumos lufival gazdagabban távozott.

Délután látszott, hogy további energia levezetésre van szükség, így a délutáni alvása után, az egyre csendesedő, majd végkép megszűnő esőben elmentünk sétálni egyet a leánnyal és Anyuval hármasban. Cili kapott egy Zöpd béka nevű sütit a Mecsek cukrászdában, megnéztük az óriás lovat a Széchenyi téren, jól szórakoztunk. Hazafelé egy rövid bevásárlás után buszra szálltunk és a már sötét Tettye parkon átvágva jöttünk vissza.

Keri

A családi örömök mellett ért egy hír, ami tegnap teljesen letaglózott: 21.-én meghalt Keri Úr. Ő Apuék főiskolai barátja volt, és aztán mindig feltűntek a családjával az életünkben. Zenélt a Szélkiáltóban és hamar rákattant a netre, így lett Apu barátjából az én ismerősöm is. Keri úrról biztos mindenkinek a Szélkiáltó vagy a jellegzetes pécsisége jut eszébe, de nekem nem. Ezt meghagyom másoknak. Nekem Keresztény Béláról az Internet, a kör e-mailek és a Kispál zenekar pécsi koncertjei jutnak eszembe.

Keri a munkája mellett napi 10-30 viccekben gazdag kör e-mailt küldött az ismerőseinek. Erről ha akartál leiratkozhattál, és bár sokszor idegesítő volt, általában vidámságot csempészett a napodba. Ez még a blogok hőskorában volt, a Le Patito Journal napivicc rovatának jelentős része Keritől származott.

A humor mellett Keri állandó pletykaforrás volt Lovasiékról. Ők jóban voltak és Kerinek mindig volt egy két fotója, amit megosztott és a hozzám hasonló rajongó kamaszoknak ezzel páratlan örömet okozott.

Keri emellett a leghülyébb korszakaimban is felnőttként kezelt és ez borzasztó jól esett mindig. Nagyon szégyellem, hogy egy ilyen hülye korszakomban aztán leiratkoztam a listájáról, csak politikai nézeteltérések miatt. Ma ezt már nem tenném, biztos sokat hagytam így ki az életemből. Mégis Keri a Facebookon keresztül követte mit csinálok, olvasta a blogjaimat és több barátommal ellentétben ő gratulált a gyerekeim születésénél, érdeklődött róluk. Az utolsó nem gyerekekről szóló chatelésünk az Ötös számú vágóhíd blogos kritikám kapcsán indult el. Küldött élménybeszámolót az apukájáról, aki szintén ott volt a bombázáskor és ő is túlélte. Gyakorlatilag róla is szólhatott volna a könyv.

Azzal, hogy ő meghalt ugyanúgy meghalt egy darabja a gyerek és fiatalkoromnak, mint amikor Kersch ment el tavaly karácsonykor. Őszintén gyászolom szegényt, bár évek óta személyesen nem találkoztunk hiányozni fog.

Folyt. köv.

 


3 ok, amiért nem lehetsz a gyermeked barátja a Facebookon

A fent linkelt cikk igazából egy mondatban kifejthető lenne (és úgy még igaz is). Tanítsd meg a gyerekedet a közösségi média használatára, aztán hagyjad békén.

Az én személyes tapasztalatom az, hogy sajnos az első lépés kimarad. Pedig borzasztó nagy felelőtlenség. Kimarad, mert nincs kedv rá, nem érzékelik a szülök a veszélyt, vagy és ez a legrosszabb, ők nem is tudnak mit mondani erről az egészről, mert igazából ők se értik a dolgot.

Szóval nem a gyerekek elviselhetetlenségével van – véleményem szerint – a hiba, hanem inkább a szülők generációjának digitális analfabetizmusával.


Tavaly, még a We Are Creative Slave blogon írtam az V. Temofesztről egy rövid kommentárral ellátott fotóblogot. A Temofesztet hatodik alkalommal is megrendezték és a tavalyi sikerünk után a cégnél úgy döntöttünk, hogy nagyobb fába vágjuk a fejszénket és übereljük önmagunkat. A hajtás után olvashatsz arról, hogy mennyire élveztem az egészet. Persze írtam már a céges blogban az élményekről, de az ott más oldalról mutatja be, itt most a saját véleményem következik (no meg fotók, amiket a céges blogon nem lehet ellőni).

(tovább…)


Reggelente a 61-es villamosról leszállva az Alsóhegy utcán sétálunk el a vasúti átjáróig Cilivel. Ő a nyakamban ül és kommentálja a látottakat, vonatokat, autókat, embereket. Arrafelé rengeteg régi hodály van, néhányból irodaépület lett, mint a Dorottya udvarból, például, de a legtöbbje elég lepusztult. Az egyik ilyen épület aljában van egy ablak, betörve, a rácsok helyett egymásba fűzött műanyag (!) vállfák védik a duhaj elemektől a zugot. Nem sokat látni be, általában lilás ágynemű vigyorog csak rád, de majd minden nap villódzik a tévé fénye. Mindig megbeszéljük Cilivel, hogy talán ma is hallani fogjuk a reggeli műsort. Ha mégsem, akkor pár száz méterre megvan a beszédtémánk: (tovább…)


Általában nincs bajom a BKV szolgáltatásaival, de amit ma reggel a 86-os busz művelt az botrányos. 20 percet vártunk rá a megállóban Cilivel, majd inkább két villamossal elzúztunk a bölcsi és munkahely irányába.

Amúgy is tohonya egy vonal ez a 86-os.  A bölcsi felé vagy 61-es villamos és gyaloglás, vagy 86-os busz és gyaloglás a megoldás. A busszal a tömegközlekedésen töltött időnk jó 20-25 perc, míga  villamossal max 6-7. Ennek köszönhetően, pedig a villamostól többet kell caplatni, villamossal annyi idő alatt érünk a bölcsihez, mint amit egyébként a buszon töltenénk.

Mindegy, csak ilyen reggeleken azért elég bosszantó bír lenni.


Az elmúlt hetekben kicsit új irányt vett a kapcsolatom Cilivel, belekényszerített a nevelő szülő szerepébe. Nehezen viselem.

Lassan három éves lesz és eddig ritkán kellett nevelnem. Jó ez így nem pontos, az első pillanattól kezdve nevelem, hisz hatok rá, irányítgatom, szeretem, de ez most más. A hiszti betoppant az életünkbe, pontosabban az enyémbe. Én eddig keveset találkoztam vele, hisz csak este és reggel vagyunk együtt, a java Zsófinak jutott.

Bár a körülöttem levő férfiak, pontosabban az apák, a hisztit rendre a gyerekük hibájának tudják be (és főleg az anyát teszik felelőssé, milyen kényelmes) én biztos vagyok benne, hogy mindenki hisztis, csak van, akit kinevelnek belőle. Próbálgatja szegény kölyök, hogy meddig mehet el.

Szerintem ez jó, bár adott pillanatban azért borzasztó idegesítő. Én úgy vagyok vele, hogy amíg nem zavaró, nem csap követelőzésbe és esetleg tettlegességbe, addig hagyom Cilit (és majd Dávidot is), hogy úgy élje az életét, ahogy akarja. Ha szüksége van rá igyekszek segíteni neki.

És azt akarom, hogy Cili tudja, mindig, hogy ott vagyok. Ha ez azt jelenti, hogy ott is kell lennem, akkor semmi más nem lehet fontosabb. – Biztos pontnak lenni, We Are Creative Slaves 2012. október

Nem akartam soha megtörni, ezt olyan kegyetlennek érzem – pluszban nincs értelme eltaposni a személyiségét. Mindemellett persze a hisztizésre nincs nagyon más recept, mint határozottnak, következetesnek és kitartónak lenni. Nem árt nyugodtnak is, de ez a legnehezebb dió.

(x) A reklám helye - ha szeretsz kattintasz egyet! :)

Mindenesetre borzasztó rossz érzés, mikor ül a kádban, torkaszakadtából üvölt és csapkod és követel valamit, amiről tudja, hogy nem szabad én meg ott kell, hogy szívózzak vele. Vacak egy dolog, remélem hamar túljutunk rajta.

 (Címlapkép: Őri Zoltán)


Cili a nyakamban ül, igyekszünk elérni a 86-os buszt, de a piros lámpa feltart. Jobbra tőlünk valami reklámtáblát hegesztenek.

– Nézd Apuci, mit csináj a bácsi!
– Ne nézz oda Cili – válaszolom – megfájdul a szemed.

Miközben magyarázom neki, hogy mit csinál a bácsi és miért fájdul meg a szeme, azon gondolkodom, hogy igazából fogalmam sincs megfájdulna-e a szeme, hisz én sokszor néztem ahogy hegesztenek még gyerekkoromban, bár mindig rám szóltak a szüleim, és sose lett semmi bajom tőle. Szóval jól lettem idomítva és most adom tovább a dolgot, minden tapasztalat és tudás híján. Vajon Cili is így csinálja majd?




A Google Fotók időről időre átnézi a képeimet, amiket a Driveban tárolok és készít belőlük mindenféle montázsokat, panorámaképeket és anim gifeket. Az elején nem voltam elájulva tőle, de megszoktam és időről időre várom, hogy miket talál ki a fotóimból. Ezt a montázst Dávidról ma reggel találtam.

Aranyos lett.