#ApaBlog hashtag


A Digitális család felületén jelent meg egy cikk a szelfi és a gyerekek kapcsolatáról. Igazi olvasócsalogató cím és téma, hiszen bár mindenki csinálja illik cikinek érezni a szelfit. Én most megvédeném.

A szelfi mindig volt csak most könnyebb elkészíteni, de ezzel nagyon nincs egyedül. Napló, újságcikk, tájfotó, rövid film, videó klip és még hosszan sorolhatnánk azt a rengeteg, pár éve még csak a profik által elérhető technológiát, ami ma mindenkinek ott lapul a farzsebében.

Az internet és az okos eszközök az életünket alapjaiban változtatták meg, mert elmosták az éles határvonalat a publikáló média és a befogadó közönség között. Mindannyian fotósok, újságírók és filmrendezők lettünk.

Az egy másik kérdés, hogy milyen minőségű a nem profik által generált tartalom. Egy olyan téma, ami nagyon messzire vezetne, most hagyjuk, térjünk vissza a szelfihez.

Ahogy azt a Digitális család is írta mindig is volt szelfi, legfeljebb mást kértünk meg az elkészítésére:

A 90-es években ismeretlen embereket kértünk meg arra, hogy készítsenek rólunk egy fotót egy-egy híres, ikonikus épület előtt. Hogy miért tettük ezt, annak talán az volt a legfőbb oka, hogy maradjon egy emlékünk. Egy emlék, ami azt bizonyítja, ott voltunk, és amit megmutathatunk a családnak, barátoknak, kollégáknak, igazolhatjuk, milyen jól éreztük magunkat ott. Időközben a technológia sebesen fejlődött, és nemcsak a fényképezésre alkalmas eszközök nyitottak meg új utakat a dokumentálni vágyó hobbifotósok előtt, de az internet, és az ezzel együtt megjelenő közösségi oldalak, fotós applikációk is. Egy nagyon fontos emberi igényt szolgáltak ki, sőt, emeltek piedesztálra, ez pedig nem más, mint az önigazolás vágya, amely az önértékeléssel, az önbizalomhiánnyal van összefüggésben.

Állandó toposz, hogy a közösségi média felületein mindig maszkot viselünk, álságos módon jobbnak akarunk tűnni, boldogabbnak, mint a valóságban. Szerintem ez nem igaz – legalábbis nem száz százalékosan.

Egyrészről az emberek elég jelentős része használja a felháborodása vagy negatív véleményének publikálására a közösségi média felületeit. A Twitter, a Facebook tele van politikai véleménycsatákkal, hírekkel és olyan fotókkal, amik a nyomorra, az elesettek helyzetére, az ember- és állatkínzásra hívják fel a figyelmet. Nem mondhatni, hogy ez a tartalom a napsugaras életről, a mindenki happy életérzésről szólna.

A szelfi: jó

Másrészt meg valahol érthető, hogy a velünk megeső pozitív dolgokat kicsit felülprezentáljuk. Ha bajban vagyunk, segítséget kérünk vagy csak felhívjuk valami rosszra a figyelmet azt általában egyszer tesszük meg. A pozitív dolgoknál meg hajlamosak vagyunk kicsit elszabadulni a kollektív öröm jegyében. (Mindenki vágyik rá, hogy az örömét megossza másokkal.)

Saját példa. A hétvégi strandolásunk nagyon jól sikerült, jól éreztük magunkat a barátunkkal, a családunkkal és Zsófi is meg én is a megszokottnál sokkal több fotót osztottunk meg. Emlékraktárként is funkcionálnak ezek a képek, de biztos, hogy benne van az is, el akartuk mesélni a barátainknak: jól vagyunk.

A szelfi meg egy bonyolult műfaj. Az emberek nagy része állandóan elégedetlen önmagával, soha nem tetszünk igazán magunknak. A digitális technológia viszont a kezünkbe adta annak a lehetőségét, hogy kijavítsuk a látványt arra, amilyennek látni/láttatni szeretnénk magunkat.



Hiúságok hiúsága.

Ha végigpörgeted az ismerőseid Instagram fiókját, a Facebook falát vagy a Flickr fiókokat eléd tárul mindenki pőrén és esendően: ilyen szeretnék lenni. Ugyanazt a képet ezerszer elkészítik, különböző helyeken, kicsit változtatva, de ha egyszer egy mosoly, egy pillantás, egy grimasz bejött, akkor az megmarad. Tudják, hogy így előnyös.

Miért lennének mások a gyerekek?

Szerintem a gyerekek egyáltalán nem azok az ártatlan lények, akiknek hajlamosak vagyunk látni őket. Pont ugyanúgy foglalkoztatja őket is, hogy mit vesznek fel, hogy néznek ki, hogy mit gondolnak róluk. Látom a lányomon, hogy állandóan kéri a visszacsatolást. Tudni akarja, hogy büszke vagyok rá, hogy szép, hogy cuki, hogy ő a minden. Amikor fotót készítek róla – és az alig több, mint két éves öccse is így van ezzel – helyből látni akarja. Cili, aki már tud beszélni, többször jelzi is, hogy ez nem jó, készítsek újat.

Ugyanúgy viselkedik, mint a felnőtt barátnőim, akik nyafognak, ha kicsit előnytelenebbnek vélnek magukról egy képet.

Veszélyesebb-e, ha a gyerek csinálja, mint ha mi felnőttek? Szerintem nem. A szelfi jó dolog, megerősítés, hogy tessék szép vagyok. Megerősítésből meg sosem lehet elég.



Tegnap este esküvőn voltunk és a vacsora előtt Cili elkérte tőlem a fényképezőgépemet. Kicsit félve adtam oda neki, de aztán egyáltalán nem bántam meg, mert amikor letöltöttem a képeit a számítógépre ott volt előttem egy négy éves szemszögéből az, amit én egy teljesen más szemszögből láttam. Sokkal több kép van természetesen, de a szerintem legérdekesebbeket megmutatom.

fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili




fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili
fotó: Őri Cili

már megint a forradalom

Időjárás: piszok meleg, igazi nyár, aztán háromtól esős, zivataros

Reggel Zsófi elment az érsebészhez, azzal, hogy most foglalt időpontja van (mint eddig is mindig) és most ő az első, szóval maximum két óra és itthon lesz. Jó, mondtam én, úgy legyen, de beszéljük meg mit adok a gyerekeknek ebédre.

Miután elment rendet raktam a konyhában és megfürödtem. Cili kérésére letöltöttem a Némó nyomában című Disney opuszt, így nyugiban tudtam hajat mosni. Miután elkészültem rövid negyven perc alatt felöltöztettem, átpelenkáztam mindenkit, aztán összekaptam a tízóraira szánt kiflit, megtöltöttem itallal a kulacsaikat. Ez után újra elkezdtem felkeresni a gyerekeket a lakás különböző zugaiban és igyekeztem egy helyre terelni őket, hogy felöltözzünk. Küzdelmes 30 perc után ez is sikerült.

Az a tíz perc már elröpült, mire minden gyereket, biciklit, motort, elemózsiát magammal cipelve bezártam az ajtót, a rácsot a hevederzárat, lecipeltem mindent és mindenkit a lépcsőn, ki az utcára. Éppen felpakoltam a gyerkőcöket a biciklire és motorra, megigazítottam a hátizsákot, amikor rájöttem, hogy két dolgot hagytam otthon:  a kiflijüket és az én italomat. Úgy döntöttem egyszerűbb lesz vennem két kiflit út közben, mint újrakezdeni az egész hajcihőt.

A két gyerekkel sétálni menni, ha bicikliznek izgalmas feladat. Hiába nevelem őket folyton, amint nyeregbe pattannak megszűnik számukra a gyalogosok társadalma és úgy érzik, hogy egyedül vannak a járdán. Dávid ezt azzal tetézi, hogy nem igen érdekli mi van előtte, sokkal jobban szeret kifacsarodott fejjel oldalra vagy hátranézni miközben vadul hajtja magát, én meg kiabálok neki, hogy lassíts, állj, előre nézz, meg hasonló, számára teljesen badar dolgokat.

Csak annyit mondanék, hogy eddig a csodával határos módon mindig sikerült a járókelőknek nemtől és életkortól függetlenül időben elugraniuk.

Az első állomásunk a Copy General volt, ahol kinyomtattam, aztán kitöltöttem, aztán bescaneltettem az Origo számára azt a formanyomtatványt, amire majd kiadják a Sprintes pénz nyereményemet. Jó hely ez a Copy General, segítőkészek és az se nagyon zavarja őket, ha két szeleburdi gyerek a megállítótáblaként funkcionáló figurát tologatja fel-alá az üzletben. (Pedig igyekeztem kordában tartani őket, de mondták hogy hagyjam csak, aranyosak.)

A következő megálló a Móricz alatti aluljáró volt. Ugyanis két gyerekkel és a járműveikkel egyszerre átkelni a zebrákon nem egyszerű feladat, nagyon megörültem, hogy egy rakás lámpát, villamost és autóst egyszerűen megúszok két lépcsőzéssel. Amivel nem számoltam, hogy a néptelen szombat délelőttön az aluljáróban nincs senki, csak egy álmos BKV ellenőr; és így a két gyerek remek bicikliző pályának találja majd a kihalt területet. Volt egy kis nézeteltérésem a két ivadékkal, hogy most már ideje lesz leszállni a drótszamarakról és feljönni a lépcsőn szépen.

És ahogy felértünk helyből jött a következő feladat, be a körtéri Sparba, megértetni Dáviddal, hogy odabent nem lehet motorozni. Megvettük a két zsömlét, amit kinéztek

(5 perc válogatás, részemről azt szajkózva, hogy nem szabad hozzányúlni, csak mutass rá)

aztán amíg sorban álltunk megvágtak még két Kinder tojásra is. Éktelen visítás közepette mentünk ki az üzletből, mert Dávid azonnal szerette volna a tojást és a kenyeret egyszerre. Odakint megegyeztünk, hogy a kenyeret kapja most meg, a tojás majd ebéd után. Kezükbe nyomtam a két zsömlét és ekkor már tudtam, hogy én egy barom vagyok. Tele kézzel nem tudnak biciklizni. A Feneketlen tóig a menetünk a következőképpen nézett ki:

Cili elől, ugrándozva és tele szájjal angol mondókákat énekelve fonetikusan, hogy még a Deák Bill is megirigyelhette volna.

Utána Dávid, figyelmét a zsemle és a Villányi út végén sorakozó buszok közt osztva meg. Elégedetlenül magyarázva, hogy nem, nem, kész, Apaaa, kéész. Ez azt jelenti, hogy állnak a buszok, nem mennek tovább és, hogy nézzem meg ez felháborító.

A sor végén én megyek, igyekszem nem felbukni Dávidban és közben rávenni Cilit, hogy ne szaladjon el, egyik kezemben egy piros műanyag motor, másikban egy narancssárga és egyre nehezebb bicikli. Ha egy pillanatra abbahagyom a válaszolgatás és a felháborodást a BKK beszállítóinak restségén, akkor végem.

A tópartra érve (két lépcsősor) lebeszéltem Cilit, hogy felmásszon a Magyar Ifjúság kétes tisztaságú emlékművére, inkább megálltunk a tó végében, hogy befejezzék végre a falatozást és körbe biciklizhessék a tavat, ami jövetelünk voltaképpeni célja volt. A környék összes galambja viszont kiszúrta, hogy itt etetés lesz, így aztán a futók legnagyobb örömére a két gyerek a maradék zsömlét jószívűen megosztotta a galambokkal és egy uszkárral. A futókat az zavarta, hogy a galambok ellepték miatta a futópályát és ha közibük szaladtak, akkor két felháborodott gyerek átkai kísérték őket. Én csendben meghúzódtam.

Egy idő után elfogyott a kenyér, amit a gyerekek és a galambok is csalódottan konstatáltak. Én viszont ellenálltam annak az ostromnak, hogy vegyek kacsatápot és majd azzal etetik tovább a szárnyasokat (értelmi szerző Őri Cecília). Úgy éreztem, hogy a Sparos zsömlével megtettem már a magamét a környék madaraiért. Viszont elindulhattunk végre biciklizni. Cili szerette volna közelebbről megnézni a tó másik oldalán levő szökőkutat. Miután ezt a programpontot kipipáltuk rávettek, hogy menjünk át a játszótérre.

Itt letettük a motorokat és Cili elhúzott csúszdázni és mászókázni én meg sorban álltam a kisgyerek hintánál Dáviddal. Kettőnk közül az egyikünk elég ideges volt, mert lassan kerültünk sorra. Egy csomó szláv beszédű ember volt aznap a játszótéren hatalmas bőröndökkel, vaslogikával megfejtettem, hogy a közeli Flamenco hotelból kellett eljönniük 10-kor és a buszuk még biztosan nem indult el haza, így a gyerekeik lefoglalják a hintát. Maradtak volna otthon. :)

Viszont miután sikerült elfoglalni a hintát és mindketten megnyugodtunk, bizonyos hírnévre tettünk szert azzal, hogy az új hinták biztonsági zárját a filigránabb anyukák nem tudták becsatolni és miután egyszer felajánlottam a segítségemet onnantól híre ment, hogy engem kell megkérni erre a feladatra. Volt egy olyan előnye, hogy amikor Cili sírva érkezett, hogy a fiúk nem engedik felmászni a csúszdás mászókára, mert az most gőzmozdony és már nincs az állomáson, akkor az aktuális hinta partner felügyelt Dávidra míg én elsimítottam a masinisztával az ügyet. Piszok kis maffiózó volt, de én nyertem.

Telefonon megtudtam közben, hogy Zsófinak nem úgy alakult az élete, ahogy ő várta, hanem ahogy én sejtettem. Így aztán nem jön utánunk a játszótérre, hanem hazasiet és közben bevásárol, megmelegíti az ebédet. Időben indultunk haza, lévén, hogy a táv nem lett rövidebb és a zebrák és útkereszteződések száma is konstans maradt. Egy játszótérről elindulni nem tűnik nagy feladatnak, de Jaltában könnyebb tárgyalópartnerek ültek egymással szemközt, mint Cili és Dávid, amikor arról vitáztok, hogy hány csúszdázás lehet még indulás előtt.

A hazafelé út, az újra üres aluljárót leszámítva, eseménytelen volt.

Itthon aztán ettek vidáman, szerető anyjuk krumplipürével és halrudacskával várta a csapatot. Cili a krumplit elutasította, de cserébe bőven evett csokoládét, Dávid meg egy idő után álmosnak érezte magát és elvittem aludni. Mikor sikerült letennem az ágyába végre mi is asztalhoz ülhettünk Zsófival. Gyorsan kellett lapátolni, mert kettőre már a Március 15. téren kellett lennem.


Időjárás: meleg, szeles

A reggel a megszokott módon indult, a legizgalmasabb hír az volt, hogy Apu tegnap Dunaföldváron járt ahol egy faág belecsapott a szemébe és nagyon megütötte. Orvoshoz nem ment csak patikushoz, amit elég fura gondolatnak tartok. Úgy tűnik, hogy megúszta, reméljük tényleg.

Az igazság az, hogy hiába hülyeség én kicsit szomorú vagyok a holnapi utolsó napom miatt. Mindezt úgy, hogy izgatott és boldog vagyok az új állás miatt, de az elmúlt nyolc évet fogom most otthagyni és abban nem csak a munka volt. Benne van, ahogy felnőttem, ahogy apa lettem, ahogy budapesti lettem. A cég már nem fog hiányozni (fenéket nem!), de hiányoznak majd a kollégáim. A környék, a CBA, a gyrosos (oké, pont most zárt be), a kis posta, az egész hóbelevanc. A Bocskai, a Bartók, a Feneketlen-tó, a reggeli és délutáni sétám. Én már arcról ismerem a legtöbb embert ezen a környéken. És valószínűleg ők is engem. Na ezt hagyom ott holnap és bármilyen hülyeség ez komoly trauma nekem.

Búcsúzkodás, első felvonás

Munka után haza siettem.
Zsófi és Andi sétálni mentek, addig én vigyáztam a gyerkőcökre. Labdáztunk a folyosón, ezt szeretik nagyon, bár ma sok volt a veszekedés meg a verekedés. Cili nagyon megszokta, hogy ő irányítja az öccsét, de Dávidnak elkezdett saját véleménye lenni és rájött arra is, hogy van ereje. Ezért aztán az adok-kapok elég mindennapossá kezd válni. Én egy ideig hagyom őket, azt gondolom, hogy ésszerű keretek között meccseljék le a dolgaikat, ha elfajulna az eset akkor teszek rendet. Nem tudom, hogy ez jó módszer-e, de kipróbálom. (Soha nem volt tesóm így aztán az ilyesmiben nem vagyok jó, de szerintem az lenne a lényeg, hogy ne kelljen mindig szülőként megoldani a problémát, amihez igazából nekik van közük. Mégegyszer: értelmes keretek közt.)

Amikor a két lány hazaért éppen virslit főztem vacsorára és megkérdeztem Andit nem csatlakozik-e. Kis rábeszélés után maradt és nagyon vidám volt, hogy öten ültük körbe az asztalt.
Miután Andi elment már fürdetés idő volt. Dávidon gyorsan túlestünk, de Cili még szeretett volna répát rágcsálni. Hagytam neki, de megállapodtunk, hogy ne számítson hosszú pancsolásra ha most répát kajál és közben Frozent néz. Belement, de nekem sötét sejtelmeim voltak.

Nem alaptalanul, szörnyű hiszti és visítozás volt a vége, a szülői front esti mese nélküli büntetéssel sújtott a renitenst. Irgalmatlanul nehéz dolog egy ilyen estén szülőnek lenni.
Oké, abbahagyom, nem sajnáltatom magam tovább, elvileg van egy söröm még estére, amit asszem be is fogok tolni.


Reggel nagy nyüzsi volt az oviban, öt gyerek és a hozzájuk tartozó szülő(k) igyekeztek elférni az öltözőben. Ez már eleve nem egyszerű feladat, de a kölkök ma reggel extrán felajzott hangulatban voltak. Mikor Cili hódolója megérkezett a szülei kíséretében helyből nagy örömmel üdvözölték egymást a másik kisfiúval. (A csoportban a srácok úgy veszem észre igazi haverok.) Míg a felnőttek igyekeztek lefogni és öltöztetni őket ezek ketten már a napot tervezgették:

– Szerinted ma is kikapunk?

Harsány röhögés lett a dologból, a gyerekek meglepetten pislogtak. Jól indult a nap.


Fürdetés van, éppen befejeztem Cilivel a közös játékot, labdáztunk, igyekezve elkerülni, hogy az egész fürdőszoba ússzon és Zsófi infarktust kapjon a látványtól. (Nekem úgy tűnik, hogy mindig éppen aznap mosott fel és nem vagyunk képesek tisztelni a munkáját. A kurzív szövegek idézetek.) Szóval egyszer csak Cili megszólal, hogy

– Az Ivett azt mondta az oviban, hogy a kujva Isten faszát! – és elégedetten pillog rám, énbennem a hang is bennem reked – A kujva Isten faszát, ezt mondta az Ivett. – kezdi újra
– Mit mondott? – mire engedelmesen kezdené újra, de rájövök, hogy hibát követtem el és leállítom

Elmagyaráztam neki, hogy ez csúnya, hogy csak a rossz kislányok beszélnek így és nem szabad. Elég konstruktívnak bizonyult a leány, de ki is használta, hogy a kezdetti megrökönyödésemben nem tudtam igazán flottul reagálni és fogalmazni, mert a következő témánk az volt, hogy most az Ivett akkor rossz kislány. Igyekeztem helyesbíteni, de ha nem akartam tönkretenni a korábbiakat, akkor Ivettet sajnos be kellett áldozni.

Mindenesetre annak nagyon örülök, hogy nem én vagyok az apukája. :)


A mai pedagógus tüntetésre nem magamért mentem ki, még csak nem is elsősorban a pedagógusokért, hanem, mert Apa vagyok. Igen, most nagy a-val.

Lassan ugyanis a körmünkre ég a probléma, az iskoláztatásé. Az ovi után ez a következő lépcső ugye, és ez szinte a legfontosabb, amiben jól kell döntenünk az elején a gyerekeink helyett. Ha mi most jól döntünk, akkor hamar megtanul ő jól dönteni és onnantól ez az egész rajta áll. Persze, hogy megtanuljon dönteni, ahhoz az kell, hogy olyanok tanítsák, akik dönthetnek. Ezért hiába esett, és tudtam, hogy be fog ázni a cipőm, mert nem csak a pedagógusok nincsenek megfizetve ebben az országban ugye, de elindultam nyugdíjas pedagógus Anyám és az ex-pedagógus legjobb cimborám oldalán, hogy én mint civil apuka támogassam az övéiket.

És el vagyok keseredve, szégyellem magam az Apukák nevében. Mert a pedagógusok, a közszféra kiállt ma magáért rendesen. Akkora tömeget vittek az utcára, amekkorát csak bírtak, de mi szülők, botrányosan kevesen voltunk. A színpadon elhangzott mindenkitől, hogy kiállnak egymásért. Hogy itt vannak. Hogy mi a baj. A fekete ruhás nővér elmondta azt is, hogy mi állunk mögöttük. De állunk-e elegen és eleget?

Amit ma láttam a Kossuth-téren az egy nagyszerű volt. Minden tiszteletem a pedagógusoké és az őket támogató szervezeteké, ha csak rajtuk múlik, akkor ezeknek a nagyszerű embereknek bizalommal helyezem a kezébe a gyerekeim nevelését.

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10153961637234559&set=a.10150214075374559.343667.847689558&type=3&theater

De Ti, otthon a gyerekszobában gubbasztó senkiházi gyáva alakok! Ti, kapjátok össze magatokat azonnal és segítsétek ezeket az embereket, mert szükségük van ránk. És nélkülünk, szülők nélkül, ez nem megy.


Ma a jóéjt-puszinál a lányom azt kérte, hogy

– Apa, ma ne vigyéj át az ágyamba.

Köztünk akart aludni. Talán egy héttel ezelőtt, mikor még nagyon beteg volt engedtem egy ilyen kérésnek. Most nem, mert macerás, ha köztünk alszik, keresztbefordul, rugdos, pofoz. És hajnalban így is átcaplat, legalább addig aludjunk nyugodtan.

De pár perce, mikor a tévét lekapcsoltam és elindultam, hogy az ágyunkból a sajátjába költöztessem megbántam a dolgot. Ott feküdt, magára csavarva Zsófi paplanját, a szőke fürtjei a párnán, az elmaradhatatlan cumival, pelussal felszerelkezve. Megbántam, mert fájóan kevés idő és ha kérnénk se akar majd velünk aludni. Most meg még ő szeretne.

Amikor felemeltem, Őt, a cumit, a pelusát és az aktuális alvóka állatot (valami nyúlszerűség) el is határoztam, hogy ezentúl nem zsigerből fogok mérlegelni. Kíváncsi vagyok sikerül-e?



Esténként mostanában Cili a mi ágyunkon alszik el. Ahogy elszunnyad mi Zsófival megesszük kései – kímélő – vacsoránkat és közben a Leftovers egyik epizódját nézzük.

Amikor vége az 50 perces epizódnak én kigabajítom a lányomat az anyja paplanjából, fogam közé veszem az aktuális alvó-plüss állatot, nyakamba tekerem a friss fehér pelusát és a karjaimba veszem a gyereket. Így sietünk át az ágyához, ahol igyekszem finoman letenni. Elrendezem az alvókáit, betakargatom, ha nem túl éber puszit is kap és a villanyt leoltva mindig arra gondolok,  hogy ezt most kell kiélveznem. Most még karomba kaphatom, babusgathatom. De már nem sokáig, pedig nagyon fog majd hiányozni.