Ez is kicsit hosszú

Az unokatesóm blogjait mindig olvasom, pedig borzasztóan nem tudok egyetérteni a benne foglaltakkal. Talán úgy vagyok vele, mint Bandi a tévével, mikor együtt laktunk gyakran azért nézte, hogy bosszankodhasson. Sárival az LPJ időkben együtt blogoltunk, aztán ott is akkora különbségek voltak, hogy gyakorlatilag kirúgtam. Azóta időről időre elindít egy-egy blogmotoros felületet, amit hosszabb-rövidebb ideig vezet. Mindig borzasztóan szurkolok, hogy most ne hagyja abba, a legutolsó nekifutása már hónapok óta megy, ami rekordnak számít. Bár időről időre használom a hozzászólások dobozát, hogy reflektálhassak az írásaira*, az utolsó a szokásosnál jobban megérintett, talán mert van benne egy olyan bekezdés, ami szándékosan vagy szándékolatlanul, de úgy érzem kissé nekem szól, erről majd később.

*A hozzászólások 99%-ban nem jutnak át a moderáción, de én kitartó vagyok.

Néha úgy érzem, hogy a családomhoz képest egy nyárspolgár vagyok. Én például közel sem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, hogy utánam kiabálnak a bölcsödében / oviban vagy iskolában, hogy lógok a csoportpénzzel. Pedig nemrég előfordult, mert Cili mindenféle kedvezményekre volt jogosult, csak azt nem tudtuk, hogy ezek csak a harmadik szülinapjáig járnak, november után minden ment ugyanúgy tovább. Aztán egyszercsak kaptunk egy csekket, meg némi dorgálást, hogy ez így már nem okés. Befizettük, én éreztem kényelmetlenül magam. És bár voltak bajaim nekem is a csoportpénzzel, de ezeknek a java elvi jellegű volt, írtam is korábban erről a blogban. Mindenesetre miután az egész folyamat egy közösségi megállapodás és én, illetve a lányom a közösség része ezért betartom a többség akaratát, még ha ez néha nem is jön jól anyagilag. Az egész szempontjából tök irreleváns, hogy a többi szülőnek mennyi pénze van.

Feloldódva

Valószínűleg nincs két egyforma szülő, és ez is csak egy olyan dolog, mint minden más az életben, szerinted Te csinálod a legjobban. Én is így gondolom, vannak olyan sorstársak akikkel nagyjából-egészében egyetértek nevelés terén, de nem teljesen. Aztán persze vannak, akikkel egyáltalán nem. Dehát ez így van az élet legtöbb területén, ugye, a házasságban például az az egyik legjobb dolog, hogy ki lehet beszélni a társaddal a többiek hibáit.

Én nagyon szerettem volna már szülő lenni és éveken át tervezgettem, olvasgattam a témában. Már akkor is, amikor még szó sem volt róla, hogy vállaljunk gyereket egyáltalán. Akkortájt ez leginkább egy kaland színezetét öltötte magára és volt egy csomó olyan része amiről fogalmam sem volt előre. Pontosan tudtam, hogyan fogom felneveleni a gyereket, hogy leszek jó fej és laza apuka. Aztán jöttek a gyerekek és kiderült, hogy egyik pillanatról a másikra olyanokat képesek csinálni, amiről sosem olvastál, és elképzelni se tudtad, hogy ez veled és vele előfordulhat. Én azzal kezdtem az apukaságot, hogy Cili képes volt korábban megszületni, életveszélyben volt ő is meg az Anyja is. Az első találkozásomat úgy képzeltem el a lányommal, hogy majd a kezembe adják egy fehér pólyában és elmondom neki, hogy helló én vagyok az apád, bennem mindig bízhatsz, ígérem*. Ehhez képest egy műanyag doboz előtt álltam, és ott pihegett egy kis vakarcs, mindenfelé csövek lógtak belőle és amikor azt mondták, hogy menjek most már el, akkor attól féltem, hogy most találkoztam vele először és utoljára. Ez az élmény nagyon sok dolgot felülírt bennem, egész másképp látom azóta a laza és jó fej apuka szerepkört.

*Azért Dáviddal ezt eljátszottam. Aztán kiderült, hogy egy ilyen mondatot jó lenne folytatni is, de nem ment.

Azt nem mondom, hogy minden kitörlődött volna belőlem, ami korábban voltam, mert ez hülyeség. De nem is tartanám jónak, hogyha ugyanaz lennék, mint a gyerkőcök előtt. Számomra fontos lett, hogy velük töltsem el az időm nagy részét. Folytathattam volna azt a geek-szerepjátékos dolgot is, de én nem akartam. Munka után napi 4-5 órát Warcraft előtt ülni azt jelentette volna, hogy nem találkozom a lányommal és a fiammal. Vagy eljárni hetente többször kocsmázni és koncertre? Persze, hiányzik, és néha ha valami olyan van, amit nagyon szeretnék most is elmegyek, de a heti rendszerességből inkább negyedéves lett. A gyerekek mellett lehet, hogy kevesebb laza szórakozás és játék jut, de a ritka nélkülük töltött időben sem hiányoznak ezek igazán. Hogy ettől feloldódtam-e az apaságban? Lehet, de én így jól érzem magam és ez a lényeg.

Ez én lennék, ahogy sátorozáskor vidáman bilizek.
Ez én lennék, ahogy sátorozáskor vidáman bilizek.

Viszont most kicsit elkanyarodok, hogy aztán érthető legyen az utolsó reflexióm, ami a majomszeretetről szól.

Amikor gyerek voltam egyszerűen feloldódtam a szüleimben (ha már ezt a kifejezést kezdtük használni), ebben a két nagyon erős karakterű emberben. Ez sok szempontból nagyon hasznos volt, megismertem egy csomó olyan dolgot, egészen magamévá tettem, amiket az én generációm legtöbb tagja nem is ért. Dehát van ennek ugye egy ellenhatása is, hogy sosem voltam a közösség része. Sosem tudtam beilleszkedni az osztályaimba, a kortársaim közé. Egy csomó tapasztalaton ők átmentek, amiket én emiatt jóval később éltem csak meg. Ez volt a szüleimhez való viszonyom egyik oldala, majom szeretet, és egyfajta totális függés szellemi értelemben. A másik oldal viszont legalább olyan meghatározó volt.

Itt most szeretném nyomatékosan kijelenteni, hogy nem szeretnék beállni a mostanában oly divatos vonalba, a jelenlegi bajaim nem a szüleim hibái, nem a “gyerekkori traumák” miatt vannak. Rengeteg dolgot kaptam és kapok a szüleimtől, és mindig is én voltam az első nekik. Ezért örökre csak hálás lehetek és vagyok, de felnőttként van amiben már máshogy látom a világot, mint ők.

Én a Sári által annyira jónak tartott elengedést a saját bőrömön tapasztaltam meg: nem tetszett. Anyuék is úgy gondolták, ahogy Sári a friss blogbejegyzésében, hogy kell nekik és nekem is, hogy másokkal legyek hosszabban. Amíg nyaraltak én a nagymamámnál voltam. Bőgtem, amikor elmentek. Ezt mesélték, hisz öt éves koromtól már vittek magukkal, az előtte levőkre meg nem nagyon emlékszem. De arra már pontosan és tűélesen, hogy egyáltalán nem voltam biztos bennük és a kapcsolatunkban. Én állandóan azt hittem, hogy örökbe fogadtak és rettegtem attól, hogy egyszer majd nem kellek.

Hogy eltűnnek és énvelem akkor mi lesz.

Fogalmam nincs, hogy ilyesmi más gyerekeknél mennyire gyakori, de énnekem ez jó tíz éves koromig egy állandó görcs volt. Mentem haza a suliból és azon töprengtem, hogy egyedül leszek-e vagy nem. Ha késtek valamiért, és akkortájt még nem volt mobiltelefon, hogy szóljanak, akkor ültem a megbeszélt helyen és vártam, hogy most mi lesz. Ez az érzés vacak volt, és azon nyomban elmúlt, ahogy együtt voltunk, de újra és újra visszatért ha különváltunk.

Még azt tenném hozzá, hogy ettől függetlenül remekül el tudtam tölteni egymagam az időmet. Az elején élveztem, rém felnőttesnek éreztem, hogy egyedül járok haza az iskolából például, de az út végén azért ott volt a szorongás. Ma is vallom, hogy mindenkinek szüksége van az egyedüllétre, én is élvezem ha néha egy kicsit magam vagyok. Egy este otthon, egyedül, vagy egy fél nap, amikor csak csámborgok, imádom. De aztán elunom és hiányozni kezd Zsófi, születésüktől kezdve a gyerekek.

Az én filozófiám

Nos, amikor megtudtam, hogy Apa leszek, akkor volt pár hónapom, amit rákészüléssel tölthettem. Elkezdtem visszalapozni régi naplóimat, írásaimat, fotókat. Akkortájt volt, hogy egy ügyes-bajos dolgom miatt Pécsre kellett utaznom és kíváncsiságból elmentem a lakótelepre, ahol felnőttem. Szörnyű élmény volt igazából, mert egy pillanat alatt megrohant egy csomó olyan frusztráló élmény ezzel a magányossággal kapcsolatban, amiket évek alatt jótékonyan eltemettem magamban. Így aztán, amikor kezemben volt már a kislányom, akkor magamban már tudtam, hogy én ezt a gyereket teljesen máshogy fogom nevelni, mint a szüleim engem. Elcseszhetek sok mindent, el is fogok, de az alapvető bizalmat bennem, bennünk, mint szülőkben nem szabad elrontanom. Ezért van, hogy Anyu ma Sári gyerekét vitte Pécsre és nem az enyémet. És ezért van, hogy míg nem vagyok biztos abban, hogy a gyerekem ezermillió százalékig akarja a külön töltött időt, addig én nem engedem el. Nekem az nem vállalható, hogy este bánatos legyen, sírjon utánunk.

Cili és Dávid a homokozóban
Cili és Dávid a homokozóban

Tudom, hogy Sári, a szüleim és a család nagy része is azt gondolja, hogy ez hülyeség. Sári ma le is írta, azt is hogy ezzel szerinte el fogom veszíteni a kamaszkorában a gyerekeimet. Lehet, hogy igaza lesz, de azt is tudom, hogy addig nyugodt és kiegyensúlyozott lesz a kapcsolatunk, és azt is tudom, hogy ha kinövik a kamaszos lázadást, akkor visszajönnek majd hozzánk, ha ez történne. De én nem hiszem, hogy elveszteném ezért őket.

És amellett, hogy biztos hátteret nyújtok nekik, én elengedem őket. Csinálhat, játszhat, tapasztalhat, amit akar. Hagyom, hogy önálló akarata legyen, csak a hisztizés ellen lépek fel erélyesen. Igyekszem kreatív és színes környezetet biztosítani neki és sosem zárom el a családja többi részétől sem. Nem burokban nevelem, nem megfojtom csak óvom, követem, figyelem.

Ez az én filozófiám. Nem az egyetlen üdvözítő út, de nekem csak így megy. Sosem csinálnám úgy, mint Sári, vagy a Sógornőmék, vagy bárki más, akit ismerek és gyereke van. Nem csinálnám, mert az az ő útjuk, ez meg az enyém.

És igen, ez is kicsit hosszú lett.

Szerző:

Őri András

38 éves webfejlesztő vagyok Budapestről. Két nevelendő gyerek büszke apukája és egy gyönyörű feleség szerencsés férje.

22 thoughts on “Ez is kicsit hosszú”

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.