Gárdonyi Géza: Isten rabjai

A kiLátó blogon írtam még 2011-ben az Isten rabjairól egy rövid méltatást, akkor derült ki számomra, hogy a családunk tulajdonában levő könyv nem a teljes regény, hanem egy ifjúságnak átdolgozott kiadás. Azóta benne van a fejemben, hogy szeretném elolvasni a teljes verziót, amikor könyvesboltban járok nézni is szoktam a polcokon, de sosem találkoztam szembe vele. Fura egyébként, mert nem gondoltam volna, hogy közel négy év telt el azóta, inkább tavalyinak tűnik az élmény.

Amikor megvettem a tabletet a gyári beállítások ajánlgatták a Kindle és a Google e-könyv olvasóját is. A Play könyváruházban az egyik ingyenes kötet, láss csudát, pont az Isten rabjai volt. Gyorsan polcra is tettem és múlt héten, míg otthon betegeskedtem kiolvastam ezt is. Még egy pipa. :)

Gárdonyi Géza: Isten rabjai részletei…

Material design javascript nélkül

Az elmúlt hetekben egy olyan WordPress sablon csomagon dolgozgatok, amik a jelenleg futó megrendeléseim kivitelezésében segítenek. Napló-2015 néven fut a kísérlet, az alábbi szempontok szerint:

  • valid wordpress sablon elkészítése
  • material design követése
  • tiszta html5 és css3 megoldások, semmi javascript vagy jquery

Az elkészült anyag nem loonatic verzió lesz, hanem egyértelműen saját termék, amit minimális alakítással eladásra tudok kínálni az ügyfeleimnek.

Azt hittem a jquery és/vagy javascript kihagyása rengeteg kompromisszumra kényszerít majd, de a html5 és a css3 egyszerűen megdöbbentően hatékony látványtervező páros lett. Két éve már próbálkoztam azzal, hogy Masonry effektet a css hasábokkal hozok létre, de akkor egy erős közepes megoldás született rá. Most: tökéletes! A hasábokban képes vagy jobbra-balra úsztatni az elemeket, átfedéseket létrehozni, teljesen használható, és az egész nincs 20 sornyi css.

De ilyen a szimpla dropdown menü is. A hamburger menü egy szimpla dropdown listát gördít le, lehetne mindenféle gombokkal variálni, de az az igazság, hogy két konténer elemmel és a :hover / :focus kapcsolókkal tökéletesen visszaadható a javascriptes élmény. Ez a megoldás konkrétan 12 sor a css tömbben.

Ha kész a sablon megkapja tesztelésre ez a blog is, és a legszebb megoldásokat feldolgozom majd valami tanulmányfélében, szóval nézz vissza néha ha érdekel az ilyesmi.

A legjobb barátnő

Azt hiszem a feleségemnek lassan én leszek a legjobb barátnője, délután – miközben éppen a tableten játszottunk autóversenyt a lányommal – egyszer csak felragyogott és felpattant:

– De jó, most tudod mit csinálunk?! Leszedjük a mitesszert az orrunkról.

Azzal valami fura tapaszt borított az orromra, majd 15 perc múltával elégedetten nyúzta le az orromról. Ideje lesz újra kimozdulnia itthonról.

11001309_10153133780549559_1194853733_o

Az árnyék visszatérhet

Ma este megint tüntetés lesz. Inkább demonstráció, Putyin látogatása kapcsán. Az ott résztvevők azt szeretnék jelezni, hogy ők nem egy új-Szovjet Unióban képzelik el az életüket. Úgy készültem, hogy én is megyek, de sajnos rajtam kívül mindenki beteg otthon, így nem tudok elszabadulni. Viszont ha Te teheted, akkor menj el.

Ez most nem pártokról szól, bár biztos lesz némi Fidesz gyalázás, de ne erre figyelj. Egyszerűen nem hiszem el, hogy aki meggyőződéses jobboldali, konzervatív szavazónak tartja magát az szeretne újra egy orosz csatlósállamban élni. Ezért kell mindenkinek kimenni.

Nyolcvankilencben Hobo már előre megírta a mai estére a lényeget:

Az árnyék visszatérhet részletei…

Ez most majdnem összejött: Plague.io

Január elején találtam rá a Plague.io alkalmazásra, ami a második használatra már lecserélte a Twitter gombot a telefonomon, és azóta is ottragadt. Most nem kezdeném el pontosan leírni, hogy mi is a Plague, de egy mondatba összefoglalni valahogy így lehetne:

Egy olyan közösségi eszköz, ami a földrajzi helyzeted alapján teríti a tartalmadat a hozzád legközelebb álló felhasználóknak, akik vagy tovább terjesztik vagy megállítják azt.

Ék-egyszerű vírus terjesztés. Ha bővebben akarsz róla olvasni, magyarul, akkor van egy nagyon jó kis írás a webisztánon.

 Új, nagyszerű, helyi!

Számomra egészen újszerű megközelítést adott a közösségi médiának, hisz legtöbbször az ilyen alkalmazások arra építenek, hogy az ismeretségi hálódat járod be újra és újra. A Plague viszont alapból kiölt minden kapcsolattartási lehetőséget, csak a primer tartalomszolgáltatás maradt. Ahogy a webisztános cikkben is olvashatod egész különleges hangulata volt január elején, mert főleg európai tartalmat kaptál. Egyfajta beszélgetés, egymás megismerése. A Plague a kezdetekben mindenkiből a legjobbat hozta ki, mivel egy mozdulattal megállítható a negatív, bántó, rasszista tartalom, ezért nem is igazán próbálkoztak ezzel a felhasználók. (Ugyanezért nem találtál erotikus vagy pornográf kártyákat sem.)

Egy Fidesz álom valósult meg: szépet láttam, megírom.

Képek és szövegek pörögtek, legtöbbször kifejezetten az országok bemutatkozása volt a téma. Kiderült, hogy milyen jófejek vagyunk, mi Európaiak, hogy mennyi remek ötlet, kezdeményezés van. Olyan érzésed volt, hogy jó itt élni.

Az első pár hétben a viszonylag kis létszámú felhasználói bázis lehetőséget adott arra is, hogy az éjszakai órákban megosztott tartalmaiddal rendkívül gyorsan érj el távoli kontinenseket. A trükk az volt, hogy ha a közeledben levő felhasználók nagy része alszik, akkor értelemszerűen távolabbi célpontoknak fogsz tovább osztani. Nekem a második kártyám, egy kép a Duna kanyarról, az összes emberlakta kontinensen megjelent és még a Déli sarkon is, gondolom valami kutatóbázis lehetett ott. Az ilyen trófeákat persze helyből megosztottad a többiekkel. Én is megtaláltam egy hajót, ami az egyenlítőn állt, nagy valószínűséggel valamelyik afrikai kalózhajó, de több felhasználó posztolt terjedést a Mount Everest csúcsáról is. Király!

Ha nincs tartalom, nincs semmi

A Plague mostanra sokkal kevésbé érdekes, mint pár hete és ezért fura módon pont a sikeressége tehető felelőssé. A felhasználói tábor növekedése nem oldotta meg azt a problémát, ami az első pillanattól foglalkoztatott: mit fogunk mi itt megosztani egymással? Mert a helyi kultúrák bemutatása csak ideig-óráig érdekes, ahogy a program dicsérete is. Bár egyáltalán nem volt deklarált a dolog, de piszok gyorsan íratlan szabály lett, hogy a Plague nyelve a konyha-angol. Ezen a tört dialektuson nehéz kiforrott gondolatokat továbbítani. Meg hát nem is volt nagyon mit. Attól, mert jó fejek vagyunk még nem lettünk írók, vagy fotóművészek. A tartalom elkezdett laposodni és egyre több külső, újratöltött anyag jelent meg. Instagram, 9gag, meg az összes vicces/álbölcs fotó beóvászkodott.

Míg korábban főleg terjesztettem a tartalmat, most azon vettem észre magam, hogy veszettül küzdök a szemét megállításán.

A sok felhasználó végül a helyére billentette a programot abból a szempontból, hogy tényleg helyi erővé vált. A vasárnap feltöltött négy kártyám már nem jut túl egy 5-600 kilométeres körzeten. Kevés lett az értelmes, izgalmas tartalom, elveszik a netszemét tengerében.

Nagyon sajnálom a dolgot, remekül indult a próbálkozás, amit egyértelműen az emberi kreativitás hiánya vitt tévútra.

The Strain (A kór) – első évad

Sikerült megint összefutnom egy olyan sorozattal, amit, ha megnyúznak se tudom, hogy

  1. miért néztem végig, de ha már végignéztem
  2. miért fogom folytatni?

Keresem a válaszokat. Egyébként már hetekkel ezelőtt befejeztük az első évadot, csak nem volt időm egy vázlaton kívül többet írni róla. A vázlat négy odavetett sorból állt, úgy döntöttem, hogy ezeket  címsorokká nemesítem és közéjük írom a gondolataimat az epizódokról.

sehol az apokalipszis

Anélkül, hogy különösebben spoilereznék, a Strain alapvetően vámpíros film, igaz, hogy az élőhalottság – ügyes csavarral – egyfajta betegség és fertőzés. Az első epizódban még lebegtették, hogy ez most járvánnyal harcoló dokik vagy eszement hentelők története lesz. A készítők megpróbálták a kettő közé belőni a sorozatot, ami egy skizofrén állapothoz vezetett. A legeszementebb része az egész mozinak, hogy a külvilág és a szereplők mikrokozmosza köszönőviszonyban nincsen egymással. Egyszerűen elmaradt az apokalipszis. Napokkal a járvány kitörése után még mindig autóznak az emberek, és meglepődnek ha szembe jön velük egy vámpír az utcán. Káoszt, rettenetet, szétzilált várost kéne mutatniuk, de nem.

dehát ez gusztustalan

Már voltak problémáim az esti sütőtök evéssel Walking Dead nézés közben is (a bomlás különböző stádiumában levő agyvelő foszlányok gyanúsan olyanok voltak, mint a tányérom tartalma), de a Strain ezt teljesen kimaxolta. Annyira gusztustalanra sikerült több helyen, hogy elment tőle a kedvem, pedig ez nagy szó. Ezt a vonalat erősíti a főcím is, de legalább megvan az az előnye, hogy rövid.

ez a nevetséges gumipofa a Gonosz?

A kór alkotói nem végeztek rossz munkát az effektek terén, leszámítva a főgonoszt. A szimplán csak Mesterként emlegetett izé olyan, mintha egy hatvanas évekbeli viaszbábot tuningoltak volna fel.

Rettenetesen gagyi.

Olvastam, hogy ez valami könyv adaptáció, lehet, hogy ott meg vannak okolva a különböző variációi a vámpíroknak, de a filmből egyszerűen nem derült ki, hogy mitől lesz az egyik egy vitalitástól duzzadó gyilkológép, míg a másik egy agyhalott zombi. Ugyanitt értelmezhetetlen nekem a Mester testmagassága is, ha csak nem vették át a Blizzard módszerét. A Warcraftban egy ellenfél minél erősebb és félelmetesebb volt, annál nagyobbra növelték meg a modelljét. Volt olyan antihős, aki kilógott a képernyőről.

Ez a gumipofi a Mester, tegye fel a kezét aki szerint nem gagyi!
Ez a gumipofi a Mester, tegye fel a kezét aki szerint nem gagyi!

Valószínűleg a történet is egyértelműbb a könyvekben, de magyarázza már meg nekem valaki, hogy mibe telt volna azt a szegény zsidót, a két orvost meg a patkányirtót lecsapni a legelején, aztán tartani az ütemtervet a világrombadöntésben? (Már ha ez a terv, mert erről se derült ki semmi. Miért jöttek elő, miért NY, miért most? Miért nézem én ezt?)

távirányítómat egy épkézláb színészért

Én nem tudom, hogy mi alapján válogatták ki a szereplőket ehhez a sorozathoz, de megemlíthető színészi alakítást három karakter nyújtott, Eichorst szerepében Richard Sammel, az öreg vámpírvadász Setrakian szerepében David Bradley és Gus, azaz Miguel Gomez. Ez a három legalább vitt valami pluszt a szerepébe, igaz, az első kettőnek sokat segítettek az írók, hisz ők kaptak egyedül visszatekintő jelenteket, nekik megvan a történetük.

Persze egy színésztől az ember elvárná, hogy ha üres szerepet kap, akkor megpróbálja kitölteni, igaz, hogy az színház volt, de tavaly az Örkényben a Hülyéje című darabot ez vitte el. Oké, ez egy tévé sorozat, de attól már egyértelmű, hogy huszadrangú pancsereknek kell játszani benne? Nézzétek meg a Fargo-t, például! Történet, karakterek és színészek a topon, aztán mégis ugyanaz az álomgyár gyártotta, mint a Strain-t, nem a nemzetiségen múlik (vö. gagyi amerikai).

A Strain, ahogy az általa ábrázolt vér és belsőségek is, egyszerűen szétfolyt. Hogy a második évadban tudnak-e kezdeni valamit vele, az nyitott kérdés, én jövő ilyenkorra egy kaszát vizionálok neki.

Frederik Pohl: Csernobil

Január végén két-három napra engem is elkapott a nátha és pár napig nem mentem munkába. Pont előtte hoztam el a webox-ból egy másik könyvmolytól vásárolt kötetet, a Csernobilt. Minden előzetes ismeret nélkül tettem kivánságlistára, mert egy ideje komolyan foglalkoztat, hogy elmennék meglátogatni a lezárt zónát. Vannak rá szervezett turista utak is, bár azt mindenképp megvárnám míg Putyin így vagy úgy, de kitakarodik Ukrajnából és véget ér a háború. Szóval évek óta nézegetek blogokat, fotókat, drón videókat és cikkeket a területről, valamiért borzasztóan izgat az egész. A katasztrófa filmekben is mindig azt szerettem, amikor az ember után maradt építmények, tárgyak sorsát mutatják. Ahogy a városok üresek, a fák, a növények elkezdik szétrágni az egészet. Sokkal izgalmasabb, mint maga a cselekmény, általában. Pohl könyvére is így találtam rá, be is jelöltem a molyon, hogy ezt megvenném és amikor jött az értesítést egy vércse gyorsaságával csaptam le rá.

Frederik Pohl: Csernobil (kép: moly.hu)
kép: moly.hu

Bár nem hosszú mű, de azért tudtam felfalni kevesebb, mint egy nap alatt, mert otthon hevertem. Az első felét, talán inkább a kétharmadát délután olvastam ki, míg félig lázasan feküdtem az ágyon. Az egész történet hihetetlenségét a kicsit kómás állapotom egész víziószerűre alakította, remek mulatság volt. Bár olvastam a molyon, hogy Frederik Pohl nagynevű sci-fi író, de műveletlen baromként, aki vagyok én még semmit nem hallottam róla, eddig. A könyv alapján egyébként nem is kaptam kedvet, hogy más műveit a kezembe fogjam, mert egy dokumentum regényt elbarmolni, na ahhoz azért kell tehetség.

A Csernobil jó könyv, erős négyes. De olyan egyszerűen lehetne csillagos ötös is, hogy csak bosszankodni tudsz a kihagyott zicceren. Alapvetően egy dokumentum regényként indul, az olvasmányosság kedvéért fiktív szereplőkkel cserélve az eredetieket, amit már nem értettem. Pohl egy évvel a katasztrófa után adta ki a könyvét, úgy, hogy közben egy anyaggyűjtő körutat is lezavart a Szovjetunióban. Érezhető végig, hogy a saját élményeit is beleírta, amik érték ott és megspékelte kicsit a politikával is, ami azért volt nagy hiba, mert gyanús, hogy azt engedték neki látni, amit a Párt akart, ő meg hűségesen visszaböfögte. Pohlnak fogalma sem volt az egész kommunista életről, az országok működéséről, mikor ezt a könyvet írta, de ezért inkább irigyelni tudom csak.

A könyv nagy erőssége, hogy a tévedések tragikus láncolatát szépen felgöngyölíti és aztán az egész mentési munkálatot nagyon részletesen tárgyalja. Ezeknél a részeknél látszik igazán, hogy Pohl gyakorlott mesélő, az előre szépen felépített karaktereket ügyes érzékkel exponálja egymás után. Viszont valószínűleg túl korán írta meg a könyvet ahhoz, hogy meglegyen a történet íve. A mentés, a helyreállítás(?) még bőven folyhatott mikor ő már az írógépet verte. Épp ezért az első pár hét részletes esemény bemutatása után egyre elnagyoltabbá válik a regény és egyre több a katasztrófához sehol sem kapcsolható politikai intrika kerül bele. Ezt nagyon sajnáltam, én megmaradtam volna a szereplők kórházi kalandjainak bemutatásánál és ezzel a mondattal zártam volna:

Mindennap belélegzünk valamennyit Csernobil utolsó leheletéből, és ezt fogjuk tenni életünk végéig.

grafikai tervezés vs művészet

Jó dolog a grafika, logók, arculatok, mittomén (jut eszembe, elfelejtettem a Gergőnek elküldeni a pólóterveket), de túlságosan kötött, nincs benne szabadság. Ugyanez a helyzet az illusztrációval. Az animáció meg lassú. Ha festesz, nincsenek határok. Bármit megtehetsz. Most először életemben igazán szabadnak érzem magam. (Bociblog)

Hát igen, mindenki más. Nekem pont azért tetszik jobban a tervezett grafikai munka, mert szeretem a kötöttségeit. Hogy célszerűnek és használhatónak kell lennie. A tervezés folyamatánál az öncélúság elé helyezed a másik ember igényeit (jobb esetben). Pluszban nincs kibúvód, ha elrontod. Helyből kiderül, keményen, egyszerűen, nincs meg a kiskapud, hogy te vagy a meg nem értett tehetség, mindenki más meg beszűkült.